| Boronyák Rita - Muhi Klára | A történeten belül, az eseményeken kívül |
 Csillag Ádám 44 KByte |
Csillag Ádám (1954) 1975-1980 között asszisztensként dolgozott játékfilmekben. A főiskola film- és televíziós rendező szakát 1984-ben végezte el, Fábri Zoltán osztályába járt. A BBS-ben kezdett dokumentumfilmeket készíteni. Ismertebb alkotásai: Dunaszaurusz I-II (1988), 1990: a Magyar Film- és Tévékritikusok díja a legjobb dokumentumfilmnek, Szív utca I-II. (1993), 1993: 24. Magyar Filmszemle, a dokumentumfilmes zsűri rendezői díja, Mostohák (2000) 2001: 32. Magyar Filmszemle, a dokumentumfilmes zsűri fődíja.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében harminchárom hivatásos nevelőszülőnél kétszázhetven gyerek nevelkedett. Az önkormányzatoknak előírt létszámleépítés jegyében elbocsátották a szülőket. Amire számítottak, bekövetkezett: egyetlen nevelőszülő adta csupán vissza a rábízott gyerekeket. Az a család szétesett: a gyerekek visszakerültek az intézetbe, nevelőanyjuk összeroppant döntése miatt. Muhi Klára: Azt még értem, hogy filmedet rendezted, de hogy írtad... Elvileg annak is van valami "szerzősége", milyen témával foglalkozik az ember. Másrészt persze szerzői jogi szempontból feliratozom úgy, hogy "írtam", noha tényleg csak rendeztem. Riporterként megírtam a kérdéseket, ahogy a film szinopszisát is. Némiképp nehézkes lett volna a főcímre odatenni ezt így. A témaválasztás, a megközelítés módja már a film szinopszisában írói feladatot jelent. Egy dokumentumfilmben a forgatás közben hozott döntések, reagálások a fejleményekre, konfliktusokban tettenérhető emberi viszonyokra a forgatókönyv fejlesztésével egyenrangúak. Ha játékfilmet írok, akkor ezek a döntések írás közben születnek. Ami a szerzői jogot illeti: a film értékesítésekor az írónak komoly százalékok járnak, amit a rendező akkor sem kap meg, ha a filmnek nincs klasszikus értelemben vett írója. Ez is oka annak, hogy a dokumentumfilmjeimet íróként is jegyzem. MK: Hogy találtad meg ezt a családot? Írtak neked? Nem közvetlenül nekem. Korábbi filmjeimben foglalkoztam más gyerektémákkal is. Herzog Mari, aki gyermekvédelemmel foglalkozik, mondta, hogy van itt egy téma, nem érdekelne-e. Elolvastam azt a levelet, amit neki küldtek, őket is, és még sokakat megtaláltak a gyerekek a levelükkel. MK: Mindig csak azt látjuk, hogy írnak, írnak a gyerekek. Válaszlevelek nem érkeztek? Úgy tudom, csak az ombudsmantól kaptak választ. Most a helyzet viszonylag jó, ugyanis a filmszemlén látta egy hölgy a filmet, Nyári Gabriella, aki a Gyerkőc Alapítvány elnöke. Ez egy gyermekvédelemmel foglalkozó és nevelőszülők szervezését felvállaló alapítvány, elérték, hogy azt a fejpénzt, amit a gyerekek után a Szabolcs-Szatmár megyei önkormányzat kapott, a Gyerkőc Alapítvány kapja meg. Körülbelül fél év alatt intézték el, hogy a gyerekek hozzájuk kerüljenek, alkalmazták a filmben látott Dzsikiéket, így a gyerekek visszakerültek a családjukba. MK: Ez happy end is lehetne akár. A többi harminc család elnyomorodhatott azóta. Van egy másik család a filmben, akik első pillantásra a hatalom szempontjából is pozitív hősök, hiszen minden áldozatot vállalva maguknál tartották a nevelt gyerekeiket. Ők képviselik a filmben azt a 33 családot, amelyek elviselték a megaláztatást is a gyerekek érdekében. Ugyanakkor ez a 33 család átlagban 6-7 nevelt gyerekkel, a családi élet és a gyereknevelés minőségében óriási árat fizet döntése miatt. Tévedés ne essék, én Dzsikinét is pozitív hősnek tartom, csak egyrészt nagyon nehéz személyiség, másrészt meg persze hogy sokaknak nem tetszik, hogy visszaadta a gyerekeket. Hiszen ha ő nem adta volna vissza a gyerekeket, az egész konfliktus nem jött volna létre, senki nem tudott volna erről az egész ügyről, a nevelőszülők és a gyerekek drámáját asztal alá lehetett volna söpörni. Így viszont kb. félmillióan látták a televízióban. MK: Sokan reagáltak? Sokan. Nem mindenki nekem, mert nem mindenki akart engem megtalálni. 4-5 ember havi 10 ezer Ft-ot ajánlott fel, volt, aki a kislányt, más a kisfiút szerette volna örökbefogadni. A film kétségtelenül megmozgatta az embereket. Az ügy iránt nagy volt az érdeklődés, érdemi kritika azonban nem jelent meg a filmről. Arról tehát, hogy mint film milyen, nekem lehet véleményem, de visszaigazolást nem kapok. Inkább interjúk készültek-készülnek, de az, amit kritikának neveznek, tehát hogy a kritikus megnéz valamit, utána elemzi, nemcsak azt írja le, hogy ez pocsék volt, vagy nagyszerű, ilyen nem született. A filmszemle fődíja nyilván jelez valamit. Általában is elmondható, hogy a dokumentumfilmekről nem írnak, hacsak az ember nem hívja meg a kritikusokat, gondolom én. Fogalmam sincs, ez hogyan megy. A film kapott visszajelzéseket, mondom, de magára az állami hierarchiára semmilyen hatással nem volt. A vízfej nem változott, pedig többen is próbálkoztak. A filmben is látszik, hogy a minisztériumot képviselő hölgy próbálja a megyei embert rábeszélni, hogy változtassanak az elképzelésükön. Ebben az esetben azonban csak és kizárólag megyei szintű döntési lehetőség van, tehát a pénzt az állam adja, a felhasználásáról pedig a megye dönt. A filmben látjuk, hogy ez a meggyőzés nem sikerült. Noha nem nagyon illik, de én is próbálkoztam elérni valamit a film készítése idején az önkormányzat elnökénél, nem jártam sikerrel. Amikor készen voltam a filmmel, próbálkoztam, elküldtem a megyei nagyfőnöknek, később többször kerestem telefonon is, de csak üzenetet tudtam hagyni neki, hogy lépjenek. Ne csak ennek a családnak az érdekében, hanem a többi harminchároméban is. Ez összesen 270 gyereket jelent, ugyanis ezeknél a családoknál nagyon nagy számban vannak a gyerekek. A befejezése után a filmben szereplő másik családnak is megvolt a maga horrorisztikus története. Akkor is lementem forgatni, és azzal dicsekszem magamnak, hogy ennek is része volt a viszonylag jó végkifejletben. Hogy mi történt, az a Mostohák második részében majd kiderül. MK: Milyen döbbenetes helyzetek állnak elő. A GYIVI annyival elintézi: egyszerű, ott vannak a gyerekek, enni kell adni nekik, biztos meg lehet oldani azt 15 ezer Ft-ból is. Ne felejtsük el, hogy ezekben az esetekben nem örökbefogadásról, hanem nevelőszülőségről volt szó. Dzsikiné a járási önkormányzat hivatalnoki állását hagyta ott azért, hogy hivatásszerűen gyereket neveljen. MK: A GYIVI-főnök azt mondta, Dzsikiné akkor lett nevelőszülő, amikor még nem képezték ki a nevelőszülőket. Ezzel arra utalt, hogy ez a nő nem érti a saját helyét és szerepét. Pedig ez az asszony nagyon is jól érti, hogy a szerepe nem tévesztendő össze az édesszülőével, hanem itt munkaviszonyban van, s a vállalt feladatot korrektül el is látja. Több olyan hivatal, hivatalnok van, akik abban érdekeltek, hogy fennmaradjon az intézeti rendszer. A családjogi törvény, amelyet nyugat-európai, amerikai tapasztalatok alapján hoztak, a család-rendszerű nevelés irányába mozdította el az állami gondozottak nevelését. Ha nem nevelőszülő neveli a gyerekeket, akkor családias egységekre próbálják tagolni az intézeteket, házat vesznek, ott dolgozik egy öt fős személyzet, amelynek tagjai felváltva vannak mondjuk 7-8 gyerekkel. Ez a fajta nevelőszülő, akit a filmben lehet látni, a saját házában neveli a gyerekeket, akinek legfeljebb a férje segít neki. Ha szeretné kifizettetni a férje segítségét, szembekerül a hivatallal. Én úgy látom, ez klasszikusan kisember-hatalom ütközési történet. Boronyák Rita: Mint Kohlhaas Mihály: igaza volt, mégis szinte teljesen reménytelennek látszott megharcolnia a harcát. MK: A rendszerváltás előttihez képest Dzsikiné új típusú hős. A régi hősök abszolút pozitívak voltak. Ez az asszony ellentmondásos, akiben ütközik az érdek az érzelmeivel. Néző: Az a törvény, ami arra kötelezte az önkormányzatot, hogy szüntessék meg a hivatásos nevelőszülők státusát, helyi vagy országos törvény volt? Nem volt semmilyen rendelet, ami ezt előírta volna. A megye alkalmazottainak egy részét el kellett bocsátani. A döntést helyben hozták meg. Az országos törvény többféle alternatívát is lehetővé tett. A Bokros-csomag értelmében bizonyos létszámot le kellett építeni. A filmben is szereplő Együd János volt a szakértője ennek a területnek. Ő GYIVI-igazgatóból lett a megyei önkormányzat alelnöke. Nyilvánvalóan az ő véleménye alapján döntött úgy az önkormányzati testület, hogy a hivatásos nevelőszülők státusa lesz leépítendő. Ez el is hangzik a film elején, amikor a minisztériumi tisztviselő próbálja a helyieket rábeszélni, hogy hagyják a gyerekeket a nevelőszüleiknél. Fejtegetése során bebizonyítja, hogy nem sokat spórolnak azzal a leépítéssel. Ezen a ponton kell visszautasítanom annak a filmkritikusnak a véleményét, aki azt mondta, hogy micsoda hülyeség ez, a nőnek nevelnie kellett volna tovább a gyerekeket, és kész. Azt szeretném, ha világos volna: ezt a történetet nem én találtam ki ilyenre... BR: Ettől különösen visszás az, hogy az elején azt olvassuk, Ön írta. Ez egy film. Én arra törekszem, hogy amennyire lehet, ne avatkozzam a történetbe. Nem hívom föl a miniszterelnököt, hogy adjatok egy-két milliót ide, és akkor mintegy isteni beavatkozással rendbehozom ezt az elrontott dolgot. Ha a film kész van, én mindent megtettem, amit tudtam - igaz ez nem sok. Ezt a nőt elég súlyosan megfenyegették, ami nem mind került be a filmbe, például az sem, hogy pert akartak akasztani a nyakába, mert nem akarta visszavinni a gyerekeket. Dzsikiné azt mondta, neki nem dolga visszavinni őket, az intézet meg nem lépett. Így aztán fél évig minden ellátmány nélkül nevelte a gyerekeket. Egy idő után, és ez benne is van a filmben, a kisfiú osztályfőnökének utalták át az iskolázási pénzt, aki aztán odaadta a családnak. BR: Dzsikiné, az új típusú hős, hajlíthatatlan. Nem tud tárgyalni. Nem tud egyezkedni. Azt gondolom, ha simulékonyabb személyiség volna, a GYIVI-s Együd János megegyezett volna vele. Dzsikinével nem lehet megegyezni. Ő vagy mindent akar, vagy semmit. MK: Folyton azt kockáztatja, hogy elbukik. Morálisan szerintem többször is elbukott a saját maga számára is. Számomra is. Amikor azt mondja a gyerekeknek, hogy hozzá többet ne jöjjenek, azt mondom, ez őrület, nem szabad ezt csinálni. Az ember szinte vadássza a jeleket: szereti, nem szereti Dzsikiné a gyerekeket. Kifejezetten pókerarca van, nagyon kevés érzelmet árul el. Másfelől a férje szóhoz sem jut mellette. N: Ön mire gondol? Többek között unhatta a gyámhatósági ember, hogy állandóan konfliktusba kerül Dzsikinével, aki például azt mondta: szabadnap. Munkaviszonyban vagyok, jár a szabadnap. Küldenek valakit? Ha nem küldenek, a férjem elvállalja, teszem azt, 20 Ft 30 fillérért. Abban az esetben, ha én a saját 5 gyerekem apja vagyok, nem megyek senkihez persze, hogy na, én vasárnap szabadságra megyek. Dzsikiné azt gondolja, hogy neki igaza van, és ha neki igaza van, akkor nem létezik, hogy neki le kell térdelnie. BR: De közben beledöglik... MK: A piaci elv alapján van igaza, és nem érzelmileg. Tegyük hozzá, hogy rajtunk az ilyesmiket ugyanígy végrehajtják. 10 éve a piaci szereplők mindegyike elszenved hasonló packázásokat. Attól függ, milyen piacról van szó. Ha például Közös Piac, na, az egészen más piac, mint ahol a kofák vannak és alkudozni kell... Nálunk a pedagógusokkal, az orvosokkal, a védőnőkkel, minden olyan szakmával ki lehetett jól tolni, ahol az öntudatra, az emberségre lehet appellálni. Mindez persze nem most kezdődött el, de arról volt szó, hogy ezt majd rendbe fogják hozni...Ezeknek a szakmáknak az esetében azt mondhatja a hatalom: nekem ezzel semmi dolgom nincsen. Ti vagytok, akik vállaljátok. Ti klassz emberek vagytok, és ti ezt ilyen jól (csettint) fogjátok csinálni. Ja, hogy feláldozzátok ezt meg azt meg amazt? Nekünk ahhoz már semmi közünk nincsen. MK: Többek között ezért kapott nagydíjat ez a film. Az a néző is megérti ebből a filmből, akinek nincs köze a gyermekvédelemhez, hogy vannak társadalmi rétegek, amelyek túszul vannak ejtve. Például az egész orvostársadalom. Mindent kibírnak, mert a beteget nem lehet otthagyni. Nagyon tetszett, mennyire jól látszik, milyenek az arányok: a harminc szülőből egy áll ellen. Azt gondolom, ez nagyon rossz arány. BR: Van a filmben egy matrica, narancs látható rajta, a szövege: új önkényuralmi jelkép. Jelenléte nem harsány, én csak akkor vettem észre, amikor másodszor néztem meg a filmet. Szándékosan hagyta benne? Tök véletlen, ott volt. Én se föl nem rakatok képet, se le nem vetetek. A nevelőszülők munkaviszonyból történő elbocsátásáról hozott határozat egyébként még 1998 előtti. Együd János most, a Fidesz-érában már nem a megyei önkormányzat helyettes elnöke, visszazuhant a GYIVI-be. Ő most végrehajtja azt, amit egy ciklussal korábban politikusként eldöntött. Sajnos ezt elég nehéz filmben narrátor nélkül elmesélni, én meg azt utálom, mert manipuláció íze van. BR: Miért használta a Mennyből az angyalt? Bocsásson meg, de egy ilyen erős, tragikus történetben már-már elcsépelt slágerként hat. Ez a történet másfél-két év alatt zajlott le. Ezalatt az idő alatt fordulatokat vett, amelyektől dinamikusabbá, mondhatni már-már kalandossá vált. Ennek ellenére az ember az első pillanattól kezdve sejtheti, hova fog kifutni. Nyilván fél is attól, hogy tényleg úgy történik minden, ahogyan gondolta. Ennek a történetnek számomra tragikus ereje van, szerintem az irodalomból ismert sorstragédiákkal áll rokonságban, s ugyanúgy mindvégig azt várom, hogy legyen jó vége, forduljanak végre jóra a dolgok, szeretném megtagadni azt a véget, amit szinte előre tudok, ne is lássam. Miért használtam a Mennyből az angyalt? A mindennapjainkba beletartozik egy-két karácsonyi ének. Ennek kapcsán logikusan merül föl az a kérdés, hogy egyáltalán, mi az a Karácsony. Egyfelől némiképpen hisztéria is persze, de a Karácsonyt akkor is ki-ki megéli magában. Sok tragédia forrása is, de én azt hiszem, az igazi Karácsony vágya nagyon mélyen gyökerezik az emberekben. A filmben az anya elmeséli, hogyan zajlik náluk a Karácsony, elmondja, milyen dalokat szoktak énekelni. Karácsony lenne tehát, és a gyerekeket hihetetlen időzítéssel 6-8 nappal Karácsony előtt viszik el... MK: És jöttek a pásztorok.... ...ráadásul pénzük sincsen...Azért éreztem helyénvalónak a dalt, mert ahhoz a kultúrához, réteghez nagyon erősen hozzátartozik. Mi is érezhetjük, hogy valami nagyon nagy dologgal megy szembe a világ. N: Néha az az ember érzése, mintha ez az anya nem jól végezte volna a dolgát. Nagyon sok anyag kimaradt. Mondanom sem kell, a szomszédok halálra dicsérték Dzsikinét. Amikor forgattam, legtöbbször befelé, de sokszor kifelé is zokogtam. Jelen lenni ilyen alkalmakkor... Amikor a gyerekeket elvitték, nemcsak a Dzsikiné, én sem mondtam, hogy álljanak meg, hova viszik a szegény gyerekeket, majd én hazaviszem őket. Az megoldás sem, de igaz sem lett volna. BR: Egy gyerek ilyen helyzetben akkor is sír, ha csak az érdekeltek vannak jelen. De ha még két tévéstáb is ott tesz-vesz, akkor érzésem szerint a helyzet még drámaibb, csúnyábban szólva látványosabb lesz. Másfelől abból a szomszédból, aki végigkommentálja, amíg a gyerekeket elviszik, természetes helyzetben minimum egy-két egészséges anyázást kinéztem. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A szomszéd mellesleg ebben a stílusban is mondta a magáét. A következőt tudom mondani. Én már elég régóta csinálok dokumentumfilmet, van némi tapasztalatom. Az emberek akkor kezdenek el játszani a kamerának, ha annak a helyzetnek, amiben a kamera előtt vannak, nincs tétje számukra. Olyankor, amikor az utcán leállítok egy kamerát, és megkérek valakit, aki nem végzett színészeti stúdiumokat, hogy játsszon el valamit, az valóban rá fog tenni hat lapáttal. De az az ember, akinek az életében akkor és ott nagyon fontos dolgok dőlnek el, az az ember a harmadik pillanat után elfelejti, hogy ott van a kamera. Kevés olyan ember van, akit ne ragadna el a saját érzelmi élete. A Szív utca című filmemben hasonlóan súlyos konfliktusok voltak. Állítom, hogy észre sem vették az emberek a kamerát. Még felépített jelenetekben is képesek megfeledkezni a felvevőgép jelenlétéről. A filmben a VII. kerületi Szív utcai általános iskolában bevezetett hittanoktatás körül kialakult konfliktusrendszert próbáltam bemutatni. A történet: 1991-92-ben az iskola igazgatója órarendbe akarta iktatni a hittant, nagyon erős magyarságtudatot, a MIÉP világnézetéhez hasonló szemléletet akart az iskolában meghonosítani. Önkormányzati iskola lévén, ennek többen, szülők, tanárok, tisztviselők nem örültek. Ebből elég komoly konfliktusrendszer alakult ki. Az igazgatót elbocsátották, majd visszavették, aztán mégis elment, mert kapott 6 millió Ft-ot. MK: Ki fizette azt a pénzt? Az önkormányzat, tehát a kerület. Ilyen jól állt akkor az az önkormányzat... Az igazgatót felfüggesztették az állásából, a bíróság visszahelyezte, ám az önkormányzat mégsem akarta, hogy visszamenjen, ezért végkielégítést kellett kapnia. Engem az igazgató kifejezetten kihívott forgatni, amikor le akart számolni a tantestületen belül lévő ellenfeleivel. Az értekezlet reggel 8-kor kezdődött. 12-re tudtam odaérni, addig nem volt kamerám. 12-ig a WC felújítástól a nem tudom micsodáig minden téma volt. Ahogy én letettem a kamerát, egy megkoreografált jelenetsor kezdődött az igazgató beszédével, s abban egy Márai-idézettel, de volt benne a Julius Caesarból a híres "Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni" is. Előre felkészült hozzászólók előre megírt hozzászólásokat dobtak be azok ellen, akik korábban a minisztérium számára a feljelentést írták, s akiknek kiléte nem derült ki. A legharcosabban a volt párttitkár védte az igazgatót. Azt mondta: "Ugye, tudjátok, hogy én azért voltam párttitkár, mert ti nagyon akartátok, magamtól én nem vállaltam volna, de ti unszoltatok". Innen jutott el odáig, hogy micsoda dolog, hogy ebben az országban majd nem lehet magyarnak lenni. Na, ez az a 40 perc anyag, ami a filmből hiányzik, mert hibás kábellel jöttek ki, és a hang néha eltűnt. Mindig jönnek azzal, milyen anyagot nem lehet a televízióban eladni, na, ez olyan volt... A szituációt tekintve azonban ez ott tényleg arról szólt: felkészült emberek szerepet játszanak. És mégsem érzem azt, hogy bármit eltúloztak volna a kamera miatt, pedig maga a helyzet művi volt. A helyzet iróniája, hogy ráadásul nem is én rendeztem meg... A Mostohákban tényleg van egyetlenegy kis adag megjátszás, amikor az egyik szereplő mintegy "félre" az önkormányzatot kezdi szidni, de más semmi érzésem szerint. Ahogyan ehhez a témához nem szabad nyúlni, az a helyi televíziósok eljárása, nem véletlenül hagytam a filmben. Ők ugyanis beleavatkoztak a dolgokba, provokálták a szereplőket. Tudomásul kell vennünk, hogy a média hozzátartozik a mindennapi életünkhöz. Lépten-nyomon kamerás-mikrofonos emberekbe botlunk, így élünk nap mint nap, ezt látjuk, és lassan már természetesnek is vesszük. Nem véletlen, hogy én a fontos esemény előtti napon megyek oda, akkor szólaltatom meg őket, akkor beszélek velük. Amikor maga az esemény történik, nem avatkozom be. Elő lehetne adni olyasmit is, hogy "én vagyok a nagy rendező, maga az igazság Budapestről, maguk meg hogy merészelik ezt tenni szegény gyerekekkel?" - elő lehet adni ilyet, nem? Akkor is létrejön egy helyzet, amiben én vagyok a bohóc, de akkor mindjárt részévé válok az egész cirkusznak. De természetesen ilyet én nem csinálok. Empatikusan próbálok viszonyulni: a történeten mindvégig belül vagyok, de magukon az eseményeken kívül maradok. Szóval szerintem egy kritikus élethelyzetben a kamera jelenléténél sokkal fontosabb dolgok stimulálják az embereket. N: Szégyenletes, hogy a gyámügyesek nem voltak tekintettel a gyerekek érdekeire. Hmm. Meg van lepődve? A felnőttek érdekeit sem nézik, már-már természetesnek mondható ez a természetellenesség. Amit az emberek nem küzdenek ki maguknak... N: Nem tudtam értelmezni egy jelenetet. A gyerekek sírnak, a nevelőanyjuk pedig látszólag érzéketlenül ott áll, egy szót sem szól, meg sem kísérli megvigasztalni őket. Ez a profizmus jele volna? A kapitalista hivatásos nevelőszülő így reagál? Nem tud mit csinálni. Ha az érzelmeit szabadjára merné engedni, magához ölelné a gyerekeit, elküldene mindenkit a büdös francba, és azt mondaná, dögöljek én éhen, a férjem, a gyerekeim, akik egyébként egyetemre járnak, megoldjuk mi ezt. Nem teheti meg, és valahogy ezt el kell viselnie. Az más kérdés, hogy adott esetben én nem csináltam volna végig ezt a dolgot, leköptem volna esetleg az állami tisztviselőt, mert én is egy harcos ember vagyok, és a gyerek valószínűleg maradt volna. Dzsikiné személyisége, életútja, sérelmei olyan embert eredményeztek, aki így viselkedik ebben a helyzetben. BR: Hiszen szerinte az áll meg az életben, aki erős. MK: A Legfelsőbb Bíróság hogy döntött? Még nincs ítélet. Egy jogásznő, aki a jogi karon tanít családjogot, kért tőlem egy kazettát, mert csatolni akarja a peranyaghoz. Ő azt mondta, hogy az ő jogértelmezése szerint Dzsikinének teljesen igaza van. MK: Számomra az a kérdés, hogy a gyerekek lelkileg sosem fordultak-e az anyjuk ellen. Azt nem tudom, magukban hogy intézték el, de én nyomát sem láttam ilyesminek. Azt gondolom, hogy még ha olyan családból visznek is el intézetbe gyereket, ahol az apa rendszeresen rugdossa az anyát, veri, talán még meg is erőszakolja a gyereket, ott is vannak szép napok, örömök, valami szünet, s ezért még onnan is iszonyú nehéz kiszakadni, amikor jön a gyámhatóság embere. Ez a család pedig teljesen jól és normálisan működött. MK: Ez talán bonyolultabb kicsit. Dzsikiné gyerekei tudták, hogy a többi család fölvállalta a náluk nevelkedő gyerekeket. Mégis, meg sem próbálták zsarolni érzelmileg az anyjukat. A Dzsikiné három gyerekben újratermelte a saját morálját. A többi harminc belenyugvó család pedig újratermelte a belenyugvást, a nem tiltakozást. Nem lehet tudni, hogy ez a része hogy zajlott, és abból mi ment át a gyerekek gondolkodásába. Teljesen normális reakció, hogy a több éve nevelt gyereket nincs szívük intézetbe adni a rossz rendelkezésbe végső soron belenyugvó nevelőszülőknek. Tiszteletre méltó és nagyon emberi a reakciójuk. Dzsikiné ezért hős az én szememben. Vannak ellentmondásai, de azokat egy olyan helyzet produkálta, aminek nincs jó megoldása, mert feloldhatatlan. A filmnek eredetileg úgy lett volna vége, hogy elviszik a gyerekeket. Két okból folytattam. Egyrészt nem volt vágószobám, tehát nem tudtam készrevágni az anyagot. Abban az időszakban írták nekem a filmben is elhangzó levelet, a történet folytatódott, így lett a személyes érintettségem a másik ok. Vissza kellett mennem. Ekkor vette a történet azt a fordulatot, hogy az anya azt mondta a gyerekeknek, ne keressék többet. Persze ilyen alapon bármilyen dokumentumfilmet 200 évig lehetne forgatni, mert ha kihaltak azok, akikről szól, élnek még a leszármazottaik, a szomszédaik, satöbbi. Ám ha már ott voltam, és addigra az lett a szituáció, nem tehettem meg, hogy kihagyom. A dokumentumfilmmel szemben másfajta elvárások érvényesek, mint a játékfilmmel. A dokumentumfilm képes oly mértékben megfogni a nézőt, hogy szemlélődés helyett változtatni akar a valóságon. A dokumentumfilmes kezében lévő hatalom a játékfilm forgatókönyvírójáéhoz hasonló: miért itt és így lett vége, miért nem jött be még egy szereplő stb. Én nem vagyok híve az instruált dokumentumfilmnek, hogy te, jaj de jól mutatna, ha itt most játékosan legurulnál a dombról. Engem is izgat az igazság. A témaválasztáskor is ez motivál. Nekem mániám, hogy azon a világon, amelyben élek, valamit változtatni akarok. Ebből adódik, hogy a jelenbeli konfliktusok érdekelnek. Nagyon kevés múltról szóló filmet csináltam. A Dunáról például 1984-től kezdve forgattam. Az azért izgatott, mert amikor elkezdtem, még be se volt tiltva a téma maga. Azért persze észrevehettem volna magamat, mert az e tárgykörben rendezett vitákról gyakorlatilag kirugdostak minket. A közgázról, ahol a valószínűleg BM-es provokátorok a plakátokat tépkedték, az operatőröm elmenekült, hogy na ne. Pedig akkor még, ismétlem, a Magyar Szocialista Munkáspárt nem tiltotta be a témát. Az egyik vitára a hangmérnököt csempésztük be úgy, hogy mi csináltuk a hangosítást, és persze fölvettük, legalább a hanganyag megvolt, így kezdődött. A téma 1984-től 1988 végéig volt tiltó listán, aztán már a társadalmi változások felgyorsulása miatt nem lehetett gátat szabni az ezekkel a kényesebb kérdésekkel való foglalkozásnak. 1984 és 1988 között csak a környezetvédőkkel csináltam interjúkat, akik hajlandóak voltak elmondani, mit gondolnak erről. Persze a filmfőigazgatónak nem jelentettem be, hogy a vízlépcső-ügyben szeretnék interjúkat készíteni. Ha így teszek volna, rögtön kérdezősködtek volna, ki maga, honnan jött, és az anyagaimat úgy söpörték volna ki a Balázs Béla Stúdióból, és vágták volna miszlikbe, mint annak a rendje. Tehát csak egy bizonyos pontnál tehettem meg, hogy felkérek embereket, mondják el, mi az ő hivatalos véleményük. Abban a pillanatban, abban a társadalomban azt gondoltam, ez nagyon fontos kérdés, amiről a közvéleménynek tudnia kell, amiben közösen kéne dönteni, ahhoz pedig információk kellenek, ezért foglalkoztam a témával. A Szív utca is jelen idejű történet volt. A Mostohák is jelen idejű történet. MK: A Duna-ügy aktuális még... Azokat a muszteret megtartottad? Kb. 30 órányi anyagom volt 1984-1988 közöttről. Akkor a Balázs Béla Stúdiót kirakták Pasarétről. Az én anyagaim egy szekrényben voltak, kértem, adják ide nekem. Azt a választ kaptam, nem lehet, mert az az állam tulajdona. Akkortájt nekem sok más gondom is volt, ahogy az már lenni szokott, és egyszer csak kaptam egy sürgető üzenetet, hozzam már el a kazettákat, mert eladták a pasaréti filmgyárat. Nem volt egy büdös vasam sem, nem tudtam volna taxival Újpesten kívülről, ráadásul Karácsony előtt bemenni és elhozni azt az elég nagy mennyiségű kazettát. Gondoltam, majd két ünnep között, legrosszabb esetben január elején. Mire érte mentem, a kazetták a szemétben végezték. Azon az 1-2 kazettán kívül, amit elloptam bentről, és amin a ’84-ben a Szigetközben forgatott anyag volt, minden muszter megsemmisült.
Mostohák r,f: Csillag Ádám, o: Ángyán András, Árva László, Halász Gábor, Varjasi Tibor, v: Kiss Ágnes, Szédely Szilárd, h: Vass Zoltán, Zalányi László, gy: Kreutz Emil, Farkas Gyula, Nyeste Péter, prod: Vitézy László, Csillag Ádám Filmex, Csillag és Ádám Film 2000, video, szí, 81 perc |
