| Barabás Klára | "Könnyebb volt bekerülni a kb-ba, mint a filmgyárba...." |
 András Ferenc 46 Kbyte |
A rólad szóló szakirodalomban azt olvastam, hogy először a Filmgyárba kerültél dolgozni és utána mentél főiskolára... Ez így nem teljesen pontos, mert valójában a Filmgyárba még gimnazistaként kerültem. Ranódy László A tettes ismeretlen című filmjéhez keresett gyerekszereplőket, és egy darabig én is a jelöltek között voltam. Ebbe a filmbe ugyan nem kerültem be, de utána Herskó János Két emelet boldogság című filmjében már kaptam egy kis epizódszerepet. Mécs Karcsi "bandájával" részt vettem egy reggeltől estig tartó, 2-3 napos forgatáson. Irtó furcsa, de ebből a csapatból később több filmes és színész került ki. Többek között ott ismerkedtem meg Sipos Pistával, aki most kollégám, Sasvári Lajossal, aki operatőr a Magyar Televízióban, Anday Györgyivel. Engem annyira "megmérgezett" ez a pár nap, hogy attól kezdve nem tudtam szabadulni a film varázsától, soha egy percig nem volt kérdéses, hogy mi akarok lenni, vagy mi leszek. Annyi igaz, hogy kezdetben inkább operatőr szerettem volna lenni, mert vonzott, hogy fenn ül a darun, meg be van kötve az egyik szeme, meg az ő instrukcióira figyel mindenki.... Az igazat megvallva eleinte a rendezőt nem is nagyon vettem észre. Az első filmes, akit életemben megismertem, Rényi Tamás volt, a film első asszisztense. Alpakka öltönyt hordott meg nyakkendőt... Abban az időben a modern fiatalok elegánsan fölnyírt hajat, rövid kefefrizurát csináltattak maguknak, nagyon "amerikaiban" adták elő a külsejüket. Akkor ez engem nagyon megfogott és tulajdonképpen ettől kezdve az életem olyan, mint egy nyitott könyv, abszolút eldőlt, hogy mi leszek. Érettségi után nem jelentkeztél azonnal a Filmművészeti Főiskolára? Akkoriban filmrendező szak csak 4-5 évenként indult. Akkor indított egy osztályt Herskó János, amelybe többek között Gyarmathy Lívia, Kárpáti Gyuri, meg a Simó Sanyi járt. Amikor bekerültek, már mindnek volt diplomája, sőt, a főiskola előtt már dolgoztak is a saját szakmájukban. A következő rendezői osztályba jelentkeztem, de először nem vettek fel, csak az azutáni évfolyamba. 1968-ban nyertem felvételt a Filmművészeti Főiskolára, úgyhogy én a 68-as generációba tartozom. Az oktatás 1969 januárjában indult. De közben a Filmgyárban dolgoztál? Érettségi után először nem a Filmgyárba kerültem, hanem a Magyar Televízióba. Borzalmasan nehéz volt. A filmezés annyira exkluzív és védett szakma volt, hogy könnyebb volt bekerülni a Központi Bizottságba, mint a Filmgyárba. Borzasztóan erős volt a vonzása, rengetegen akartak bekerülni. Abban az időben egy fiatal értelmiségi előtt körülbelül három boldogulási út állt: vagy építész akart lenni, vagy orvos, vagy filmrendező. De az összes építésznek, vagy az orvosoknak a zöme is szeretett volna filmrendező lenni, úgyhogy amikor én főiskolás voltam, akkor nem egy építészhallgató átjött a Műegyetemről és nem egy orvos a Semelweisről. Például a Buglya Sanyi, vagy Kárpáti Gyuri orvosok voltak, a Szomjas Gyuri, a Kabay Barna pedig építészek. Aztán ott volt még a sport, a foci, amivel akkoriban boldogulni lehetett... A tévébe kerüléshez nem kellett protekció? De, abszolút protekció kellett, méghozzá igen erős protekció. Abban az időben a legjobb barátom Schiffer Feri volt, aki sajnos már régen meghalt. Az ő bátyja, Shiffer Pali akkor volt elsőéves a Filmművészeti Főiskolán. Nagyon imponált nekem a komolyságával, okosságával. Akkoriban gyakran összejártunk, szinte minden nap náluk voltam, a hétvégéket, sőt, még a nyarakat is együtt töltöttük. Pali nagyon próbált lebeszélni, hogy ne legyek filmes, nincs értelme, de amikor látták a kitartásomat, a mamája fölhívta a Magyar Televízió akkori alelnökét, vagy valamilyen magas rangú funkcionáriusát. Szóltak, hogy jelentkezzem a Művészeti Osztályon Horeczky elvtárs főgyártásvezetőnél, aki fel is vett külsős ügyelőnek a Televízióba. Három-négy évig tartó mindenes, lóti-futi munka után, egész fiatalon adásrendezői státusba vettek, majd utána teljesen véletlenül egy napra visszakerültem a Filmgyárba. Révész György éppen akkor kezdte forgatni a Minden kezdet nehéz című filmjét. Luttor Mara volt az első, Oláh Gábor pedig a másodasszisztens. Gábor nem ért vissza időben olaszországi nyaralásából, ezért helyette ugrottam be egy napra. Illés Gyuri bácsi volt az operatőr, Bajusz Jóska a gyártásvezető, Föld Ottó a főgyártásvezető, akkoriban "patriarchátus" műhely volt még a filmgyár. Volt három-négy gyártásvezető, és mindnek megvolt a maga holdudvara. Például az I-es stúdiónak Újhelyi Szilárd volt a vezetője, Bajusz József a gyártásvezetője, Föld Ottó a főgyártásvezető, és itt dolgozott Máriássy, Ranódy, Fábri, Révész, a Huszárik Zoli, akkor még asszisztensként, akárcsak Novák Márk. Ez volt a "klasszikus" filmstúdió, ahol egészen kiemelkedő alkotói gárda gyűlt össze. Itt volt Kovács András, Makk Karcsi, Bacsó, aki akkor még fődramaturg volt. Ide kerültem, ebbe a stúdióba, aminek aztán sok-sok évvel később én lettem a vezetője. A Magyar Televízióban eltöltött évek minden bizonnyal jó szakmai gyakorlatnak bizonyultak.... Fantasztikus volt az MTV-nél dolgozni abban az időben. Összesen ha háromszázan voltunk, ezért mindenki mindent csinált, a komolyzenétől a képzőművészetig, a slágerektől a kabaréig, a vetélkedőtől a politikai műsorokig. Szinte mindenütt szükség volt asszisztensre, ami egy "mindenesi" munkakör volt. Rettenetes elfoglaltságot jelentett, a nap 24 órájából 22-őt bent töltöttem a televízióban, de a szakma csínját-bínját megtanulta az ember. Először is mindenkit ismertem Magyarországon, egyik nap Illyés Gyulával kellett csinálnom egy 10 perces interjút, másnap a Koós Jánossal... Szóval rendkívül változatos és sokrétű munka volt, imádtam. Mi voltunk "a" televíziósok. De három év után már nem láttam benne fantáziát. Én filmrendező szerettem volna lenni és azt gondoltam, hogy adok magamnak pár évet, ha ez alatt nem vesznek föl a Főiskolára, akkor nem tudom, mi lesz. Akkor lehet, hogy megölöm magam... Mindig mércéket állítottam magam elé, amiket át kellett ugranom. És akkor kapóra jött az az egy napi filmgyári munka. Ezen az egy napon nyilván annyira jól dolgoztam, hogy felfigyeltek rám és felkértek, hogy maradjak ott. Azt válaszoltam, hogy nekem állásom van a Magyar Televíziónál. Megkérdezték, hogy mennyi a fizetésem. Mondtam, hogy 1900 forint. "Na akkor itt kapsz 2100 forintot" – mondták. Hányban volt ez? Azt hiszem, 1965-ben. Akkor az egy komoly fizetésnek számított. Abszolút. És erre még jött a gyártási pótlék. Ranódy Aranysárkány című filmjéhez kerültem, Oláh Gábor volt az első-, én pedig a másodasszisztens. Amikor elkészült a film, odajött hozzám Föld Ottó, és azt monda: "Na, Öcsi, a szerződésed meg van hosszabbítva. Fábri Zoli nyár végén-ősz elején forgatja az Utószezont és abban te leszel a másodasszisztens. Amikor ezt meghallottam, madarat lehetett volna fogatni velem, nem volt nálam boldogabb ember a Földön. Akkoriban hatalmas dolognak számított, ha valaki Fábri asszisztense lehetett. Végzett filmrendezőként sem juthattam volna magasabb feladatkörhöz... Akkora tekintélye volt Fábri Zoltánnak? Teljes mértékben. Akkoriban futotta a legnagyobb formáját. Három Kossuth-díj volt a háta mögött, a Húsz órával Moszkvában nagydíjat nyert... Abban az évben lett ötven éves, a művészi munkásságának a csúcsára jutott, egyszerűen döbbenetesen tehetséges ember volt. Láthatod, hogy itt vannak a falon a fényképei, én azóta is minden szempontból: szakmailag, szellemileg, erkölcsileg, úgy is mint humanistát, őt tekintem tanáromnak, mintaképemnek, szellemi apámnak. Mellette még Illés Györgyöt, egykori operatőrét tisztelem, becsülöm ennyire. Ez a szakmai gyakorlat, a sok-sok ismeretség segített abban, hogy bejutottál a Főiskolára? Igen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem... Amikor bekerültem a főiskolára, az évfolyamról már nagyon sokakkal jó barátságban voltam, többek között Grunwalsky Ferivel. Együtt jártunk az Egyetemi Színpadra, voltak törzshelyeink, például a Muskátli, a filmklub, ahová nem engedtek be, de belógtunk. Akkoriban volt a filmművészet talán második aranykora: Bergman, a csehek, Fellini akkor indult el a La Dolce vitával, a 8 és féllel, aztán a francia újhullám... Truffaut-ra úgy tekintettem, mint az Istenre... Úgy tíz évvel később személyesen is fogadott és dedikálta nekem a könyvét. Elmesélte, hogy a Veri az ördög című filmemet látta Párizsban és felvette a 100 kedvenc filmjét tartalmazó listájára. Hatalmas elégtétel volt ez nekem. Godard-ról pedig forgattam az ötvenedik születésnapjára egy dokumentumfilmet, de a Magyar Televízió akkori vezetősége úgy döntött, hogy nincs rá szükség és kidobták a szemétbe. Szegény Árvai Jolival ketten csináltuk...... Úgyhogy ilyen időket éltünk. Az MTV-ből tehát átkerültem a Filmgyárba, tulajdonképpen az I-es stúdióban nőttem fel, innen mentem a főiskolára és ugyanoda tértem vissza. Amíg fel nem vettek a főiskolára, eléggé göröngyös volt az utam, de úgy gondolom, hogy megérte. Reggel 4-kor keltem, 6-kor már hajkurásztam, öltöztettem a statisztériát, szóval irgalmatlanul kemény munka volt... És életforma is egyben. Igen, ez egy életforma volt. Engem például nem érdekelt a nyaralás, soha életemben nem voltam nyaralni, egy csomó minden teljesen kiesett az életemből. Talán a második filmem után történt, hogy a feleségem így szólt hozzám: "Na most már negyven éves vagy, be kell fejezni ezt az életformát, el fogunk menni nyaralni." "Úristen, hova?" – kérdeztem. "A tengerpartra. Befizettem az IBUSZ-nál két hétre." Kifejezetten pánikba estem, és az a két hét valóságos kínszenvedés volt a számomra. Megszoktam, hogy tavasztól-őszig forgatok, előkészítek, vagy helyszínt keresek. Elvonási tünetek jelentkeztek a nyaralás alatt. Pontosan. Szóval, nem nyaraltam, kit érdekelt a nyaralás, amikor filmet is lehetett csinálni. És olyan közegben, olyan emberek között, akiket borzalmasan szerettem. Én itt tényleg családra leltem az Illés Gyuri bácsival, a Ranódy Lacival, Fábrival, a Föld Ottóval, a Bajusz Jóskával, a zseniálisan tehetséges díszlettervező Romvári Jóskával, a Vayer Tomival... A filmgyári struktúrát, hierarchiát tehát teljes terjedelmében megismerted. Igen. Csak a MAFILM vezérigazgatója nem voltam. Igen, megismertem, és meg kell mondanom, hogy én soha össze nem vesztem, se konfliktusom nem volt senkivel. Fantasztikus, csodálatos légköre volt a Filmgyárnak és azon belül a stúdiónak is. Nagyon nagy kár, hogy mindez már a múlté. Ma már nincsenek mesterek.... A Főiskola négy éve alatt is jártál vissza a MAFILM-be? Persze. Talán csak az első év alatt nem lehetett dolgozni, amikor éjjel-nappal ültünk a laborban, hívtuk elő a fotókat, meg írtunk, meg fölkészültünk. De másodévben visszakerültem asszisztensnek ugyanoda, sőt, ugyanahhoz a stábhoz dolgozni. Tulajdonképpen ugyanoda kerültem vissza, ahonnan eljöttem. A főiskolán Szinetár Miklós volt az osztályfőnököm, aki egy igazán művelt és nagyon tehetséges ember, tőle is csak jót tanultunk és csak köszönet jár neki. De ő elsősorban az opera, a zenei kultúra világát ismertette meg velünk, nem volt született filmes. Bár ő is csinált filmeket, de nem tartozott abba az élvonalba, mint Fábri, vagy Makk. Makk Károly volt a filmrendező tanárom, Horváth Ádám televíziós gyakorlati rendezést, Illés György pedig az operatőri mesterséget tanította. Rendező-operatőri szakra jártál? Igen. Televízió, filmrendező és operatőri szakra, aztán két év után szakosodtunk, és én így lettem filmrendező. A főiskola után hogyan folytatódott a pályád a filmgyárban? Azonnal státusba kerültél? Igen, azonnal. Státusból is mentem el és abba is kerültem vissza, rendezőasszisztensként. Akkoriban filmrendezőnek csak a miniszter nevezhetett ki valakit, és csak három film után lehetett elérni ezt a pozíciót, kivéve akkor, ha valaki rendkívüli sikert ért el. Én abba a kategóriába tartoztam, akit – Huszárikon és Dárdayn kívül – rögtön az első film után kineveztek rendezőnek. Nagy dolognak számított, mint a filmgyár frissen kinevezett filmrendezői, még a faliújságra is kikerültünk. Ez a Veri az ördög a feleségét sikerének volt köszönhető? Igen. A film őrületes sikert aratott mind a kritika, mind a közönség körében. Az első héten, azt hiszem, 130 ezer nézője volt a Vörös Csillagban, egy moziban. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Ez a film bizonyos fokig a dokumentarista iskola nyomait viseli magán. Hát abszolút. Azt a stílust, amit később Budapesti Iskolának neveztek el, tulajdonképpen a mi korosztályunk találta fel. Jobban mondva két évfolyam, az előttünk lévő, akik egy évvel előbb végeztek, és a miénk. A Budapesti Iskola egyik "atyja" az előttünk végzett Gazdag Gyuszi lett, a főiskolán és a BBS-ben készített első filmjeivel. Egy pillanatra kanyarodjunk vissza az asszisztensi hatáskörökhöz. Egy első asszisztensnek például mennyivel volt nagyobb hatalma, mint egy másodasszisztensnek? Az első asszisztens körülbelül olyan rang volt, mint egy minisztériumi főosztályvezető. Körülbelül annyi is volt a fizetése. Tulajdonképpen ő dirigálta a filmet, a gyártásvezető az ő ötleteit, elképzeléseit próbálta meg gazdaságilag összehozni. Volt olyan rendező, aki csak akkor jött oda a felvételre, amikor már be volt állítva a jelenet. Tehát "úr" volt. Abszolút úr volt. A Gertler Viktor, a Bán Frici bácsi, a Keleti Marci abszolút urak voltak. De olyan fokon, hogy nem is csak urak, hanem nagyurak voltak. Fábrinak, vagy Máriássynak olyan tekintélye volt, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy beleszóljon a munkájukba, vagy netán kritizálni merészelje őket... A ranglétrán való előrejutásról ki döntött? A politikának volt ebbe beleszólása? Nem. És az, hogy ki melyik stúdióba került, az min, vagy kin múlott? Minden stúdiónak megvolt a maga külön ízlésvilága. Az l-es stúdiót talán úgy határozhatnánk meg, hogy a "klasszikus". A vezetője Újhelyi Szilárd, helyettese pedig Bacsó Péter volt. Ott dolgozott Jancsó, Makk, Kovács, Ranódy, Máriássy, Fábri, Kovács András, Révész György... És még Huszárik Zoli, aki tulajdonképpen csak egy filmet csinált. Ők képviselték a klasszikus magyar filmet. A II-es stúdiónak Köllő volt a vezetője. Talán az volt a legjellemzőbb rá, hogy azonos korosztályba tartozók dolgoztak benne: Rényi, Palásthy, Bán Robi, a Kamondy Laci, aki író és dramaturg volt, Zolnay Pali, Szemes Misi, szóval ide gyakorlatilag a harminc körül születettek tartoztak. A III-as stúdióban voltak a túl öregek, a Bán Frici bácsi, a Gertler Viktor, Keleti Márton és furcsamód rajtuk kívül az összes fiatal: Szabó Pista, Kósa, Kardos, Rózsa. Az úgynevezett IV-est Nemeskürty tanár úr vezette, abszolút az ő ízlése nyomta rá a bélyegét. Itt vagy történelmi, vagy kommersz, vagy pedig egészen furcsa kísérleti filmeket csináltak. Irtó érdekes, hogy ő indította be Jancsó Miklóst, de Gothár Pétert, sőt, Bereményi Gézát is. De emellett Várkonyival megcsinálta az összes Jókai-filmet. Zseniálisan értett hozzá. Tudta, hogy kell csinálni három olyan filmet, ami behozza a pénzt, meg a közönséget, és utána kell csinálni egy kísérleti, vagy művészfilmet. Szóval, ráérzett, hogy kiben van fantázia. Mindig ráérzett. Furcsa, hogy engem is rögtön elcsábított, de valahogy mégsem jött össze. A Veri az ördöggel nála próbálkoztam először, de nem érzett rá az ízére és azt mondta, hogy ne csináljuk meg. Adott ötleteket, hogy ebből írjak, abból írjak.... Amikor elkészült a Veri az ördög..., akkor elkapott és azt kérdezte, miért kerültél ki engem, hiszen én annyira akartam! Dehát, mondom, nálad volt, te kidobtad. Azt mondja: igen, hát hogyhogy? És csak nézett rám, csodálkozva... Biztos megbánta. Nem hogy megbánta, de komolyan zavarba jött. Nem érzett rá. A Dögkeselyű forgatókönyve is nála volt először, azt is kidobta. És amikor elkészült a film, megint sajnálkozott, hogy nem nála készült. Mondom: te ezt is kidobtad, igaz, hogy nem én vittem oda, hanem a szerző. Azt mondja: "Más az, ha bejön a Federico, vagy a nem tudom ki, akkor a Federicót az ember nem rúgja ki, a nem tudom én kit meg kirúgja." Úgyhogy a film végül is a Dialóg Stúdióban készült el, ami eredetileg az l-es stúdió volt. Ki volt akkoriban a Dialóg vezetője? Bogács Antal, aki egy rövid ideig a Filmfőigazgatóságon volt magas funkcióban, aztán elég sokáig Bacsó Péter vezette a stúdiót. A Balázs Béla Stúdiónak te is automatikusan tagja lettél, ugye? Igen. Harmadéves főiskolásként mindenki automatikusan tagja lett a BBS-nek. A stúdió akkor élte a virágkorát. Minden kedden ott ültünk reggelig és ment az őrületes szöveg, mert akkoriban nemcsak szellemi, hanem politikai műhely is volt a BBS. Mindenki, aki számít, odajárt keddenként. Nemcsak a Bódy, hanem olyanok is, akik később politikusok lettek. Szóval, keddenként lehetett nyíltan beszélgetni, és mindenki elmondhatta a magáét. Néha szinte forradalmi hangulat alakult ki. Szóval, fantasztikus korszak volt az, a Balázs Bélának iszonyatosan nagy a jelentősége. Az ottani szellemi kohézió igencsak elősegítette az egész rendszerváltozást. Abszolút szinkronban voltunk a lengyel eseményekkel is. 1977 végén kint voltam a Gdanski Hajógyárban, találkoztunk az ellenzéki mozgalom több jeles képviselőjével, sőt, még Walensával is. Csináltál filmet a Balázs Béla Stúdióban? Csináltam, persze, a Dózsa népét. De igazából kevés filmet csináltam a Balázs Bélában, mert rengeteget dolgoztam a Filmgyárban. Akkoriban első asszisztensként elég kapós voltam. Az egyik filmet még be sem fejeztem, már hívtak a másikba. Legalább tíz filmnek voltam másfél-két év alatt az asszisztense, mert 1973-ban végeztem és aztán 1975-ben elfogadták az egyik forgatókönyvemet. Hogy találtad meg ezt a témát és mi vonzott benne? Ez egy családi téma, szinte minden mozzanata megtörtént eseményeken alapul. Az is, hogy egyszer meglátogatott bennünket egy miniszter, az apát meg az anyát a saját szüleimről mintáztam, az öreg nagyapát, meg a szomszédokat szintén a valóságból merítettem, szóval a történet mozaikszerűen abszolút összeállt bennem. Bereményi Gézával írtunk belőle egy – ma úgy mondanánk – treatmentet. Már csak a dialógozás volt hátra, amikor Géza kapott egy olasz ösztöndíjat, így helyette bekerült a filmbe konzultánsként Kertész Ákos. Rögtön elfogadták a forgatókönyvet? Hogy volt akkoriban az elfogadási rendszer? Nem ment könnyen. Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjének én voltam az első asszisztense. Az elfogadáson megjelent Szabó B. István, az akkori filmfőigazgató, a Hungarofilm, a MOKÉP, a MAFILM igazgatója, az összes stúdióvezető és különböző funkcionáriusok. A vetítés után odajött hozzám Szabó B., aki egyidős volt velem, és kérdezte, hogy "Ugye, mi ismerjük egymást?" Mondtam, hogy igen, már találkoztunk. Megkérdezte, hogy "Kegyed nem akar filmet csinálni?" Hát hogyne szeretnék, mit gondol, miért ülök itt? Azt mondja, mert akkor szólok az érdekében. Másnap behívott a Hunnia Stúdió vezetője, Köllő Miklós, és megkérdezte, hogy mit akarok csinálni. Elmondtam, hogy van körülbelül öt forgatókönyvem, egyet a Dobay Péterrel írtunk a Szál és csomó című regényéből, a Csontmolnárokból is van egy forgatókönyvünk, de van még más is ezen kívül és nekem van egy saját ötletem is. Megkérdezte, hogy az mi. Mondom, a történet augusztus 20-án játszódik, Szent István és egyúttal az Alkotmány napján. És hol játszódik? – kérdezte. Mondom: a Balatonnál, egy helyszínen. Na, akkor ez a legolcsóbb, akkor ezt légy szíves, írd le és hozd be. Akkor kötöttünk egy szerződést, majd leadtam a forgatókönyvet. Tehát az olcsóság is latba esett? Abszolút. Azt hiszem, ez volt talán minden idők legolcsóbb magyar filmje. Egy helyszínen játszódott, 25 napot forgattunk és 15 ezer méter nyersanyagot használtunk fel. Úgyhogy ennél olcsóbb film nem volt, ezzel szemben talán ez hozta a legtöbb pénzt a konyhára, nem tudom, hány országnak eladták. Rögtön megvette a New York-i Modern Múzeum, ami azért nagy dolog. A világ minden táján bemutatták, többek között Amerikában is. Akkoriban nagyon a levegőben volt ez a kispolgári életforma-bírálat. Hát igen, de ez mind a mai napig aktuális. Itt nem a kispolgáriságról van szó, hanem ami annál rosszabb, a bunkóságról, a harácsolásról. És arról, hogy amikor a politikusoknak egy asztalhoz kell ülniük az egyszerű emberekkel és szembesülnek azzal, amit ők terveltek ki, akkor lebénulnak, nem tudnak mit kezdeni, nem tudnak szót érteni az emberekkel. És elmennek egymás mellett, ahogy a Szent István-nap elmegy az Alkotmánynap mellett. Ahogy állandóan a békéről papoltak, és közben csak militarista játékok zajlottak: ejtőernyőztek, ágyúkból lövöldöztek, harci repülők bemutatóztak. Én a cseh filmet mindig is rettenetesen szerettem és azt próbáltam ki, hogy hogyan lehetne magyar cseh filmet csinálni. A közönség és a kritika jól fogadta a filmet. A cenzorok hogy viszonyultak hozzá? Érdekes volt a reagálásuk, mert annak ellenére, hogy kezdetben maga a filmfőigazgató forszírozta, a forgatókönyv nem tetszett nekik és attól kezdve mindent elkövettek, hogy ne legyen belőle film. Körülbelül egy évig húzták az idegeimet. Miután 1975 márciusában elfogadták a forgatókönyvet, úgy volt, hogy még abban az évben elkezdhetjük a forgatást. Aztán addig tologatták a határidőt, míg egyszercsak ősz lett. Behivatott Vásárhelyi Miklós egy megbeszélésre, amelyen rajta kívül még Simó Sándor, a stúdióvezető-helyettes és Köllő Miklós vett részt. Elkezdték, hogy most már annyira elszaladt az idő... Mondom: "Azt akarjátok mondani, hogy halasszuk el a filmet egy évvel?" "Hát igen, jobb ha te mondod ki." Mondom: jó, benne vagyok, én is úgy érzem, hogy nem találtam meg 100 %-ig a színészeket, nekem teljesen mindegy, ez jövőre ugyanúgy aktuális lesz, akkor jövő nyáron forgatom a filmet. Erre mindenki megnyugodott, én elmentem, majd egyszer csak elkezdték, hogy mi van velem? Miért nem jövök? Mondom, hova menjek, mit csináljak? Egy filmnek van hat hét előkészítése, de közben én jártam Európa összes színházát, legalábbis Erdélytől Felvidékig minden színészt megismertem és kerestem a megfelelő személyeket a filmhez. Aztán meg is találtam. Az egyiket Marosvásárhelyen, a másikat nem tudom, hogy hol, a harmadikat Nyíregyházán. Szóval nem Garas Dezső-, meg Haumann Péter-szerű sztárokat. A cseh iskolát próbáltam követni, az én életemben és az én fantáziámban meglévő figuráknak igyekeztem 100%-ig megfelelni. De a nagyapát végül is nem találtam meg. Az én nagyapám tökéletesen olyan volt, mint Makláry Zoltán, de ő sajnos akkor már nem élt. Aztán megtaláltam ezt a figurát is, akit teljesen kifordítottam fizikai mivoltából, levágattam kopaszra a haját, hatalmas bajuszt növeszttettem neki, szóval egyszerűen megpróbáltam gyúrni egy olyan figurát, amely az én elképzelésemnek megfelelt. A legnehezebben a kislányt találtuk meg. Végül két héttel a forgatás előtt egy fiatal kollégám, Tarr Béla bukkant rá. Már nagyon a körmünkre égett a forgatás, és akkor megint elkezdték, hogy halasszuk el, és addig húzták az időt, hogy megint kicsúsztunk a nyárból. Végül is szeptember 9-én kezdtem el forgatni a forró nyári napon játszódó történetet. És pechünkre, abban az évben rendkívül esős, zord volt az ősz.... Ezután kaptam egy levelet Köllő Miklóstól (amit a mai napig őrzök az albumomban), a következő szöveggel: "Kedves András Ferenc rendező! Közlöm magával, hogy erre a filmre 15 ezer méter nyersanyag áll a rendelkezésére, egy centiméterrel sem több és akkor sem, ha netán a filmet nem sikerül befejeznie." De ilyen fenyegető hangnemben. Miután nem volt első asszisztensem, de volt vagy tíz éves rutinom, a Koltai Sutyival ketten leforgattuk a filmet 24 nap alatt, 15 ezer méter nyersanyagra. De úgy, hogy egy jelenet sem került a szemétkosárba, amit leforgattunk, az mind bele is került a filmbe. Koltai Sutyit gyerekkora óta ismertem, barátok is voltunk, az Örökbefogadásban már együtt dolgoztunk. A Veri az ördög... forgatása alatt egy házban laktunk, a színészek nem jártak sehova, igaz, nem is volt hova. Így aztán azokban a hetekben csak a jelenetekről, a dialógról, a színészekről, a bajuszról, a hajukról, a ruháról, a kutyáról, szóval csak a filmről volt szó. Amikor befejeztük a forgatást, a stábtagok nem akartak hazamenni, annyira jól érezte magát mindenki... A cenzorok utólag nem akadékoskodtak? Na, várj. Úgy forgattam Révfülöpön vakon, hogy esténként a Zánkai Úttörőtábor vetítőjében néztem meg a mustereket, de némán, mert ott hangos mustert nem lehetett. És Morell Misi bácsinál, a vágónál gyűlt az anyag Budapesten, és a kollégáim, Sándor Pali, meg Simó, meg mindenki látta a mustereket csak én nem. A film nem volt kimusterolva, de már elterjedt róla, hogy valószínűleg nem lesz belőle film. "Az se baj, ha leírjuk, leselejtezzük, volt már ilyen, hogy nem lett film a leforgatott anyagból." Amikor visszajöttünk, ilyen hangulat fogadott a stúdióban, mindenki furcsán nézett rám, egészen addig a pillanatig, amíg össze nem lett vágva a film. A zeneteremben, ahol az első vetítést tartottuk, ott volt Köllő Miklós, a stúdióvezető, Vásárhelyi, a Sutyi, Kertész Ákos, a Misi bácsi, meg Kovács Gyuri hangmérnök, szóval a belső stáb. Emlékszem, hogy amikor a vetítés után fölgyulladt a villany, Kertész Ákos dadogva megszólalt: "de-de-de-de kurva jó! Köllő és Vásárhelyi odajöttek, megcsókoltak és azt mondták, hogy "Az lett belőle, amit szerettünk volna. Gratulálunk." És akkor, mint a futótűz, úgy terjedt a film híre. Az elfogadáson annyian voltak a vetítőben, hogy még a földön sem maradt hely. Én még ilyet nem láttam. Még a csilláron is lógtak az emberek. Amikor vége lett a filmnek, kitört a vastaps. És ahogy jöttem ki a vetítőből, nem tudtam végigmenni a folyosón, mert mindenki csókolt, gratulált. Aztán fölmentem a stúdióba és azt mondja a Köllő, az a helyzet, hogy nem lesz róla értékelés, majd csak a jövő szerdán. Úgy álltunk ott a Koltai Sutyival meg a Bereményi Gézával, mint akit leforráztak. Később tudtam meg, hogy megijedtek attól, mit szólnak majd a politikusok a miniszter figurájához. Valamelyik vezetőnek, valószínűleg a Gombárnak, az az ötlete támadt, hogy vigyék le a filmet úgy, ahogy van a balatoni pártnyaralóba a hétvégére, ahol is... Letesztelték az elvtársakkal.... Így van, szó szerint. A pártüdülőben nyaralt Kádár a feleségével, meg az elvtársak és feleségeik. Megnézték a filmet. Kiderült, hogy az első három vagy négy percet döbbent csend fogadta, majd egyszercsak kitört a röhögés és végigröhögték a filmet. És fura, hogy mindegyik a másikra mutogatott, hogy a filmbéli miniszter pont olyan, mint xy. Szóval ráismertek, de nem magukra, hanem a másikra. Majd azt mondták, hogy ilyen jó kis filmet már régen láttak, ezek után persze elfogadták a filmet... Semmin nem kellett változtatni, nem kellett egyetlen jelenetet sem kivágni? Semmit. De addig volt egy hét, amíg borotvaélen táncolt a film. Nem lehetett tudni, hogy vajon betiltják-e és akkor visszaminősítenek. Az azt jelentette volna, hogy vagy öt évig nem csinálhatok semmit. Mert voltak olyanok, akiknek egy életre elvágták az útját. Kik azok, akiknek módjukban állt elvágni mások útját? A filmfőigazgató, ... Dósai, a Hungarofilm igazgatója, Gombár, a MOKÉP igazatója, ezek mind ilyen rendes moszkovita elvtársak, a párt hű katonái voltak. Például Gazdagh Gyuszi Bástyasétány...-át gyűlölték. Vagy Jeles Kis Valentinóját... Igen. A Veri az ördög... sikere után kineveztek rendezőnek. Mennyire változott meg ettől az életed, a megbecsültséged? Semennyire, mert közvetlenül ezután aláírtam a chartát, tudod, Demokratikus Chartának hívták a Charta 77-et, és utána öt évig nem csinálhattam filmet. Kik írták még alá a Filmgyárból, vagy a te közvetlen környezetedből? Sára Sándor, Dobai Péter, Makk Károly, Zsámbéki Gábor, Valló Péter, Sándor Pali, Simó Sándor, Marx József, tízen voltunk, azt hiszem. Akkor ez nagy bátorságnak számított, mert a karriered ketté is törhetett volna. Abszolút. Engem Makk Károly beszélt rá. Azt mondta, ha neves emberek írják alá, akkor az elvtársakra fog visszaütni, ha elkezdik őket piszkálni. Akkor már Pozsgay volt a kultuszminiszter, raportra hivatott bennünket. A vér is meghűlt az ereinkben, hogy most mi lesz. Leültetett bennünket egy hosszú asztalhoz, és elmondta, hogy a kormány őt bízta meg az ügy kivizsgálásával. A baj nem az, mondta, hogy aláírtuk, hanem az, hogy a hír a Le Monde című lap első oldalán megjelent. Arra kért minket, hogy ki-ki mondja el, mi volt az indítéka annak, hogy aláírta a Chartát. Először az idősebbek beszéltek. Emlékszem, Valló egy borzasztó szépet mondott. Valami olyasmit, hogy "itt vagyok, 55 kilósan, van egy életem, ezt vagy hagyják, hogy éljem, vagy nem. De akkor vegyék el." És én voltam a legutolsó mint a legfiatalabb. Azt mondtam, hogy nekem kifejezetten szakmai indokaim vannak, mert én nagyon szeretem mind a cseh filmet, mind a cseh irodalmat. Elmondtam, hogy amikor a Veri az ördöggel Karlovy Varyba utaztam, akkor odajött hozzám a cseh filmművészet színe-java, akiket én bálványaimnak tartottam: Menzel, Chytilová, Jaromil Jires, valamint több híres író. Egy teljes napig ünnepeltek, dédelgettek, lesték a kívánságaimat, sőt, a mai napig többekkel baráti viszonyban vagyok. És engem rettenetesen megrázott az a tapasztalat, hogy tíz évvel 1968 után Oscar-díjas és világhírű, zseniális cseh rendezők nem rendezhetnek filmet, el vannak tiltva, és akkor úgy döntöttünk kint, hogy akkor én megpróbálok csinálni Vladimir Paral Százszázalékos nő című regényéből egy filmet. Imádtam a regényt és a Magyar Televízió megrendelésére megírtam belőle a forgatókönyvet. Össze is állt a stáb, megbeszéltük Parallal telefonon, hogy felkeressük lakóhelyén, Usti Nad Labenben. Megérkeztünk a háza elé, becsengettünk, de senki nem nyitott ajtót. Nagysokára kijött egy kisfiú, és azt kérte, írjuk be egy füzetbe, hogy mit akarunk. Paral egy jó félórás tortúra után végre beengedett bennünket, de annyira bizalmatlan volt, és annyira félt minden provokációtól, hogy hatszoros bizonyíték kellett ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljon velünk. Szívszorító volt, hogy mennyire megkeseredett ez a zseniális író, akinek én az összes írását ismertem és imádtam. Elmeséltem Pozsgaynak, hogy mennyire megrázó élmény volt számomra az a rettenetes depresszió, ami kiült ennek a zseniális írónak az arcára. Pozsgay végighallgatott bennünket és azt mondta, hogy megértette a kifogásainkat, indokainkat, és miután ez a dolog rá van bízva, ő úgy dönt, hogy részéről az ügy le van zárva. De nem így történt. Rögtön utána a MAFILM-ben nagygyűlést hívtak össze, ahol "négyek bandájának" tituláltak bennünket. Egyik rendező kollégánk minősíthetetlen, alpári hangot ütött meg velünk kapcsolatban, nem is tudom, hogy volt ehhez joga, vagy bátorsága. "Ti idióták, hogy képzelitek ezt?" – ordította. Ez a herce-hurca tartott még egy hónapig, aztán elült. De utána nem igazán forszírozta senki, hogy filmet csináljak, így aztán az első és a második filmem között eltelt vagy négy-öt év. Ez idő alatt beadtál forgatókönyveket? És ha igen, milyen indokkal utasították el őket? Semmilyennel, lebeszéltek róla, hogy most nem aktuális... Szerinted ez a négy-öt év kihagyás a charta aláírásának egyenes következménye? Persze. Később ezt el is mondták nekem. A rendszerváltás után, talán 1990-ben, vagy 1991-ben felhívott egy hölgy a Történelmi Igazságtétel Bizottságtól. Elmondta, hogy ő tudja, hogy a charta aláírása miatt sokáig nem csinálhattam filmet, és kérdezte, hogy milyen kárpótlást szeretnék. Azt válaszoltam, hogy ezekért az évekért már senki és semmi nem tud kárpótolni. Hiszen az ember 34 és 39 éves kora között a legfrissebb, legszellemdúsabb, legaktívabb. Úgyhogy aztán ebben maradtunk. És azután a politika változott, vagy úgy gondolták, hogy elég a 4-5 év büntetés? Egyrészt a politika is változott, meg úgy is gondolták, hogy elég. Persze voltak, akiket még keményebben is megbüntettek, hiszen engem a munkámtól, vagy a kenyértől nem fosztottak meg. A Magyar Televízióban csináltam ezalatt két nagysikerű tévéfilmet. A Végkiárusítás még nagyobb siker volt, mert az MTV-ben vasárnap este 3,5 millióan látták, szóval "nagyot durrant". És aztán megcsináltam A legnagyobb sűrűség közepe című filmet, amiért iszonyatosat kaptam a pofámra. Ez az első olyan film, ami a majdnem hajléktalanok, az elszegényedettek világáról szólt. A hivatali szervek teljesen értetlenül álltak vele szemben, nem tudták hova tenni. Kampány indult ellene Ancsel Éva vezetésével, le akarták a filmet söpörni a pályáról. Találkoztunk, és elmondtam neki, hogy mit gondolok erről a kérdésről. Megértette és utána már egészen más szemszögből kezdte nézni a filmet. Hirtelen nagyon akart velem barátkozni, de én nem voltam hajlandó belemenni vele semmiféle barátkozásba. Gondolom, ez valami egyéni félreértés volt, nem irányított politikai állásfoglalás. De, felülről irányították. Akkoriban alakult a SZETA (Szegényeket Támogató Alap), amit azonnal betiltottak. Azt a szót, hogy "szegénység", ki sem szabadott ejteni. Ezek szerint valamilyen szinten része voltál az ellenzéknek? Igazából nem, csak úgy "finoman". Akkoriban már puhult a diktatúra, sőt, igazából a hatalom képviselői azt élvezték, ha az ember egy kicsit borsot tör az orruk alá. Azt akceptálták, mert abban méltó ellenfelet láttak. Volt egy pár kollégám, akik mindig benyalós filmeket csináltak, azokat gyűlöltem. A hatalom meg úgy viszonyult hozzájuk, hogy "jó-jó, szeretjük, ha nyalják a fenekünket, de ennyire azért mégsem kell." Úgyhogy ebbe bele is halt néhány kollégám. Nem akarok neveket mondani, de a félreértésbe többen is belepusztultak. Melyik volt a következő játékfilmed? Ezután következett a keményebb hangvételű film, a Dögkeselyű. A középpontjában egy talajtvesztett fiatal értelmiségi áll, akinek – hivatása, létbiztonsága és közegének elveszítése után – nem marad más választása, mint az öngyilkosság. Kőkemény történet, amire abszolút tévesen rásütötték a krimi címkéjét. A krimiben mindig megölnek valakit, a nyomozók pedig kinyomozzák, ki a tettes. De ebben nincs gyilkosság, csupán egy kiskutyát ölnek meg. A végén viszont a főhős öngyilkosságot követ el. Ez egy társadalmi dráma, ami talán még nagyobb sikert aratott, mint a Veri az ördög a feleségét. A filmet körülbelül ötven ország vette meg. Cserhalmi ebben a filmben megteremtett egy olyan figurát, ami egy egész nemzedéknek lett a szimbóluma, és A nagy generációhoz hasonlóan szlogenné vált. Büszke is vagyok erre. Úgy látom, hogy építkező életműről van szó, amely a szocializmus emberi tragédiáit és az értelmiségi életformát járja körül. Mindegyik filmemben központi helyet foglal el a pénz és az értelmiség. Mindig rettenetesen izgatott a pénz és a szocialista lét viszonya. Akkoriban még az volt az elv, hogy bezzeg a szocializmusban nem úgy van, mint a kapitalizmusban, ahol a pénz az Isten. Azt próbáltam a filmjeimben körüljárni, hogy dehogynem, csak a szocializmusban a pénz egészen másképp torzítja el az emberi lelket és az emberi sorsokat, mint a kapitalizmusban. Ehhez képest éles váltást jelent a Vadon, amely tulajdonképpen parabola... Az egy abszolút parabola. Nekem a Vadon 1956-ról szól. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy 56-ról csak parabolában lehet szólni. A filmet 1988-ban forgattam és 89. március 15-én volt a bemutatója. Ugyanaznap, amikor Csengey Dénes és Cserhalmi az MTV előtt szónokoltak, mindennaposak voltak a tüntetések, már megalakult az MDF, meg az SZDSZ, szóval akkor már nagyon erős rendszerváltó hangulat uralkodott az országban. És akkor már lehetett parabola nélkül beszélni 56-ról. Van egy jelenet a filmben, amikor a solferinói győztes csatának a híre eljut a somogyi légióhoz. Dobai Péter nemcsak a film forgatókönyvírója volt, hanem egyúttal ő játszotta azt az osztrák tisztet is, aki meghozta a magyaroknak a győzelem hírét. A magyarok tábortűz mellett ünnepelnek, szól a hegedű és akkor, a forgatás alatt Péter elkiáltotta magát: Éljen Maléter Pál! A musteren benne maradt ez a bekiabálás. Ültünk a kisvetítőben, néztük a mustert és egyszercsak felhangzott: Éljen Maléter Pál! Nem viccelek, akkoriban ezt a nevet nem lehetett kiejteni. Figyeltem, hogy melyik gépész van fönt a gépházban, és hogy erre hogy reagál. Beleremegtem, hogy Jézus Máriám, mi lesz ebből?! Ott ültek mellettem a nálam tíz évvel fiatalabb kollégáim, és idegesen kérdeztem, hogy "Gyerekek, most mi lesz?" Erre azt kérdezte a gyártásvezető: "Miért? Ki az a Maléter Pál?" Képzeld, egy felnőtt, jó barátom, tíz évvel fiatalabb értelmiségi filmes nem tudta, hogy ki az a Maléter Pál! Ennyire tabu volt 56. Az emberek egyszerűen nem is meséltek róla... Ki sem lehetett ejteni Maléter Pál nevét. Ez 1988-ban történt és akkor úgy éreztem, hogy aki ki meri ejteni, hogy magyar szabadság, vagy netán még az életét is felteszi rá, annak még az írmagját is kiirtják, fölakasztják, porba tapossák... Tulajdonképpen ugyanazt akartam a Vadonban elmondani, mint A nagy Generációban, csak egy 150 évvel korábbi történettel. Van három jó barát, három rendes ember, de a sorsuk arra kárhoztatja őket, hogy politizáljanak. Mind a hárman részt vesznek a 48-as szabadságharcban, és utána egyik sem tudja magában a helyére tenni az eseményeket. Az egész életük meg van fertőzve, bélyegezve, és csak 48 szellemében tudnak élni. Egyikük egy földesúr, ő tudja a legkevésbé földolgozni a múltat. Teljesen elzüllik, elborul az agya, majd lelövik a betyárok. A másik tudomásul veszi, hogy vesztettek, tehát kollaborál és beáll szolgabírónak. A harmadik pedig emigrációba vonul, majd visszatér a légió parancsnokaként. Elfogják és felakasztják. Három életsors, amelyek, bár egy tőről fakadnak, különböző irányokba ágaznak el. Közép-Európa történelme determinálja, hogy milyen életsorsok lehetségesek. Engem az is nagyon izgatott mindig, hogy 100-150 évenként az ország lakosságának egy bizonyos része kívülreked valahogy az országhatáron. Gondolok itt 1849-re, Trianonra, vagy akár 1956-ra. Nagyon izgatott, hogy milyen a lelkiállapota, milyen a habitusa, a sorsa ezeknek a kívülrekedteknek. Ha meg tudtuk volna csinálni, a Csontmolnárnak is az lett volna a központi kérdése, hogy a Világos utáni száműzetésbe vonultaknak hogyan alakult az életük... Egy percre visszatérek a parabola kérdéséhez. A Vadon 1988-ban született, akkorra azért már több film is elkészült közvetlenül 56-ról. Gondolok itt a Kettétört mennyezetre, az Angi Verára, az Apára, a Szerelmesfilmre stb. Igazából még egy sem. Még most sem készült el az a film, ami 1956-ot valósághűen ábrázolná. Az Angi Vera nem 56-ról szól. 1956-ról szóltak hamis, rossz filmek. Én átéltem 1956-ot. Igaz, hogy még csak első gimnazista voltam, de ugyanazzal az aggyal gondolkodtam, mint most, tehát teljesen felnőtt módon. Bár ősz volt, melegen sütött a nap, a fiatalok elárasztották az utcákat, izgatott, boldog hangulat uralkodott a városban. Olyan volt, mint egy mámorító Szentivánéj. Szerettünk volna mindenkit átölelni. 56 felszabadult ünnep volt, a fiatalság, a szerelem és a szabadság ünnepe. Talán Petőfi érezhetett ugyanígy.... Ezért örülök annak, hogy annyi idős vagyok, amennyi, soha nem akartam egy perccel se fiatalabb lenni. És aztán 56-ot mindenfelé elvitték, minden irányba, mind a mai napig mindenki próbálja kisajátítani. Igazából nem készült egyetlen olyan film sem, amely visszaadná 1956 lendületét, szépségét, az még várat magára. Tehát azt mondod, még nem készült egy igazán hiteles film 1956-ról. A Vadont mostani szemmel hogyan értékeled? Az az érzésem, hogy megkéstem ezzel a filmmel. Ha öt évvel előbb forgattam volna, akkor sokkal nagyobb lett volna a hatása. Akkor bukásnak számított, megkésett, igazából nem érdekelte az embereket. De öt-hat évvel később levetítette a Magyar Televízió, és egy csomóan meglepetten kérdezték, hogy "ezt a filmet meg mikor csináltad?". Szóval, a bemutató táján egyszerűen észre sem vették, mert akkoriban ezek az Ávós-leleplező filmek voltak divatban, az újratemetések, meg a 301-es parcella érdekelte az embereket, nem egy történelmi parabola. De én úgy gondolom, hogy a Vadon mívesen meg van csinálva, örökéletű film, azóta már nem tudom hányadszor ment és még mindig van rá pozitív reakció. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás a stúdiók és a Filmgyár életére is döntő befolyást gyakorolt... Csináltam 1990-ben is egy filmet, ami kifejezetten a rendszerváltás, 1989 utolsó nyári szombat-vasárnap délutánjáról szól, az Utolsó nyárról, ez is a film címe. De akkorra már nagyjából eldőlt, hogy a magyar film kidőlt, meghalt. Mindenki kapálódzott, meg mondta, de igazából nem harcoltunk a megmentéséért. Én borzalmasan hibásnak érzek mindenkit, részint a filmvezetést, részint pedig azokat az emblematikus nagy történelmi filmrendezőket, akik még mindig élnek, hogy egyszerűen nem álltak ki a magyar film mellett. Nem harcoltak úgy, ahogy Wajda harcolt a lengyel filmért. Én ott voltam, eléggé szervesen tartottam a lengyel kapcsolataimat... A lengyelek 1990-ben abszolút át tudták menteni a lengyel filmet, a lengyel film nem vált a rendszerváltás áldozatává. Ott is voltak problémák, egymás ellen akarták uszítani Zanussit és Wajdát, de ez nem sikerült. Amikor összeült az első parlament és elhatározták, hogy megalkotják a médiatörvényt, akkor Wajda azt mondta, hogy "Uraim és hölgyeim, ha önök nem akarnak többet lengyel színészt, írót, lengyel irodalmat, lengyel történetet, lengyel történelmet, lengyel zenét, lengyel költészetet, akkor csinálják csak azt, amit akarnak, de akkor búcsút inthetünk egymásnak, el fogunk tűnni a lengyel közéletből. De ezzel eltűnik a lengyel nyelv és a lengyel kinematográfia is". Ezután Wajda fölállt és kiment. Tíz perc múlva megszavazták, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt. A magyar filmet meg hagyták tönkremenni... Szerinted hogyan lehetett volna megmenteni a magyar filmet? Nagyon egyszerűen. Amikor összeült az úgynevezett médiatörvény bizottság, abban egy ember sem vett részt a Filmművész Szövetség részéről. Olyan emberek vettek részt a törvény kidolgozásában, akik magántelevíziósok voltak, illetve akik a közszolgálati tv-nél lettek híres televíziós személyiségek, de akkorra már átigazoltak a magán-televíziós csatornákhoz. Ők kikötötték, hogy a médiatörvény csak a közszolgálati televíziókat kötelezheti a magyar filmek vetítésére, de a kereskedelmieket nem. Ezt beleírták, elfogadtak egy rossz törvényt, ami egyébként nem funkcionál. A Magyar Televízióban nincs filmgyártás, a tévés játékfilm-gyártás is megszűnt. Papíron hiába készül évente 30 magyar film, igazából ebből csak hármat forgatnak úgy, hogy megvan rá a pénz, a kamera, a nyersanyag. A többit videóval forgatják, amit összevágnak, de ezek nem filmek. Nem igaz, hogy Magyarországon évi 30 film készül. Ti, akik filmjeitekkel előkészítettétek a rendszerváltást, tudtátok-e, vagy sejtettétek-e, hogy a rendszerváltás, sajnos, a magyar filmgyártás elsorvadását is magával hozza? Nemhogy nem tudtuk, de nem is sejtettük. Úgy gondoltuk, azért kell rendszerváltás, hogy bizonyos értékek a helyükre kerüljenek. Ilyen volt az oktatás, a művészet, a teljesen elmocsarasodott egészségügy. Na most az égadta világon mindenki felszabadult, privatizált, vállalkozott, gazdag lett, kivéve ezt a három dolgot, mert az egészségügy ugyanott van, ahol volt, vagy még rosszabb helyzetbe került, a kultúra szintén, a magyar film megszűnt, a Magyar Televízió kulturális jellege úgyszintén. A Duna Televízióban, ami két éve a világ legjobb kulturális csatornája lett, egyszerűen elapadtak a kulturális műsorok, mert nincs rá pénz. Milyen lett a filmrendezők sorsa? Hogyan alakult a te sorsod a rendszerváltás óta? Rosszul. Én már a rendszerváltás után lettem a Dialóg Stúdiónak először a vállalati igazgatója, aztán a KFT ügyvezető igazgatója. A stúdió körülbelül két évig vergődött, akkor még kaptunk valamennyi pénzt, aztán a harmadik évben már egy fillért sem. Majdnem beleőrültem. Akkor kaptam egy felkérést, hogy jöjjek a Duna Televízióba stúdióvezetőnek. Miután van egy gyerekem, anyám, családom, és nekem kell eltartanom őket, így nem mondhattam azt, hogy inkább kivonulok az erdőbe és remete leszek. Annál szörnyűbb nincs, mint ha az ember nem folytathatja a hivatását. Képzeld el, hogy hegedűművész vagy, és azt mondják, hogy holnaptól aztán nincs se hegedű, se pódium, vagy szobrász vagy, és nincs agyag, nincs kő, vagy író vagy, de nincs papír, szóval ez rettenetes. Persze egy szobrász, író, zenész vagy festő tud dolgozni pénz nélkül is, de egy filmrendező nem. Miután nincs pénz, ez végtelenül cinikus dolog... A Rákosi rendszer, ami talán a legrosszabb rendszer volt, filmeket produkált, méghozzá olyan filmeket, mint az Illyés Gyula Petőfi filmje, ami mai szemmel nézve hollywoodi szuperprodukció grandiózus csatákkal, meg a világ összes színészével, nagyjelenetekkel, zenével. Ma ilyet nem lehetne megcsinálni. De még olyat se, mint a Kőszívű ember fiai. A Vadont se tudnám már megcsinálni. Tehát mondhatjuk azt, hogy a filmrendezők a rendszerváltás nagy vesztesei? Igen. A magyar filmszakma, nemcsak a rendezők, az operatőrök, hanem a vágók, a díszlettervezők, a gyártásvezetők, a sminkesek, a maszkmesterek is mind iszonyatosan jó szakemberek voltak, akik olyan lelkesedéssel és szakmai tudással dolgoztak, hogy le a kalappal. És volt is eredmény. A magyar film fenomén volt, nem volt olyan helye a világnak, ahol a magyar film ne lett volna jelen, és ez igazán jót tett az "országimázs"-nak. Ezt igazán kár volt elszúrni. És mikor kezdett ocsúdni a szakma, hogy elszalasztott egy nagy lehetőséget? Még most sem. A szakma nem egységes, hanem szilánkjaira, atomjaira van széthullva, mindenki mindenki ellen ki van játszva, az emberek már nem tudnak leülni egymással beszélgetni. A magyar filmszakmában soha nem volt nemzedéki probléma, a stúdióknak minden évben kötelező volt elsőfilmes filmet indítaniuk és indítottak is. Aki tehetséges volt, azt azonnal fölkarolták, magukhoz ragadták, dédelgették. Most, aki már elmúlt negyven, azt kivénhedt hülyének tekintik, akinek nincs mondanivalója. Ez egyszerűen nem igaz. És kinek állt érdekében, hogy ez így alakuljon? Nem tudom, fogalmam sincs. Egyszercsak mindenki kint találta magát az utcán, vagy ha még nem, akkor is csak vergődik, beleöregedve, megkeseredve, depressziósan. Borzasztó állapotban van a legtöbb egykori kollégám. És innen van még remény a visszatérésre? Szerintem nincs. Irtó egyszerű lenne, egyszerűen talpra kellene állítani. A régi stúdiók igazi önkormányzatok voltak, maguk döntötték el, hogy mikor mit fognak csinálni. Mindig volt egyfajta segítség és egyfajta kontroll. Manapság hiába neveznek ki egy producert vagy gyártásvezetőt, az nem tudja igazán megmondani egy forgatókönyvről, hogy abból jó film lesz-e, vagy sem. A stúdiókban komoly szellemi műhelymunka folyt. És hát a magyar film ott van, ahol. Szegény Sopsits Árpád négy évig, véres verejtékkel vakarta össze a saját életéről szóló Torzókat. Semmiféle segítséget nem kapott, mégis nagyon jó film lett. Nem a tehetség halt ki tehát, csak hagyták a magyar filmet elsüllyedni. De ezek szerint a szakmának is nagy a felelőssége ebben. Abszolút. Nézd, a Madách Színház udvari részének a rekonstruálása 2,5 milliárd forintba került. Ha a magyar filmgyártás kapna 2,5 milliárd forintot, talpra tudna állni belőle. Tehát az az állítás, hogy játékfilmre jut egy évben 350-400 millió forint, az egyszerűen nevetséges és cinikus. A pénzeket fölszalámizzák, 200 forgatókönyvre adnak egyenként 20 milliót, amiből nem lehet filmet csinálni. Ez az egész alapítvány-dolog is, ami nagyon tisztességes, meg jó szándékú, valahogy nem működik. Szóval, pályázatokkal nem lehet sem országot építeni, sem filmet gyártani. Nem lehet. Kettő: természetesen minden szentnek maga felé hajlik a keze, mindenki megpróbál a magáénak, a magához hasonlóknak, a rokonainak, a barátainak, vagy az azonos ízlésűeknek, azonos politikai nézeteket vallóknak juttatni alapítványi pénzeket, de ez nem igazságos. Szóval mondhatjuk azt, hogy "volt egyszer egy magyar filmgyártás"? Úgy gondolom, hogy igen. 1990-ban, amikor a Vadon című filmem Európa-díjra volt felterjesztve, az európai televíziók készítettek velem egy műsort. Abban mondtam, hogy meg kellene menteni a magyar filmet. Mellettem állt a MAFILM akkori vezérigazgatója, és rám nézett, hogy milyen hülyeségeket beszélek itt össze-vissza. Mondom "Miért, te nem így látod?" Azt mondja: "Egyáltalán nem." Én már akkor így láttam. Sajnos, igazad lett. Köszönöm a beszélgetést.
|
