Marik Noémi Egy csepp Utolsó csepp

 

Zakál Edit: Oda-vissza,  Miklauzic Bence: Dobszerda,  Kenyeres Bálint: Zárás,  Erdélyi Dániel: Sampion,  Fischer Gábor: Dialektika,  Pálfi György: Körbe,  Groó Diána: Kazinczy utca,  Végezetül,   

39 Kbyte

Bár a Filmszemle utórezgései még nem csitultak el, érdemes mégis néhány gondolat erejéig visszatekinteni egy korábbi szemlére, nevezetesen az Utolsó csepp Fesztiválra. Már csak azért is, mert több, ott még csak kisfilmmel jelentkező rendező azóta már befejezte és a Filmszemlén bemutatta első nagyjátékfilmjét is. Az Utolsó csepp Fesztivált, a művészeti iskolák találkozóját immár harmadszor rendezték meg. A találkozó három napján huszonöt különféle művészeti iskola (elképesztő mennyiség!) hallgatói mutatkoztak be. Film, színház, tánc, képzőművészet, zene, pódiumbeszélgetések, előadások szerepeltek a programban, hatalmas mennyiségben. Igazi fórumot jelent ez a fesztivál, itt a látogató szem- és fültanúja lehet az új generáció megszületésének és a különféle művészeti iskolák irányait is feltérképezheti a pontos és széleskörű helyzetjelentésből. Mind a főiskolások, mind az amatőr filmesek megmutatkozási lehetősége többnyire a rövidfilm. Így mindössze néhány percük van, hogy bizonyítsanak - bizonyítsák, hogy van saját stílusuk, van mondanivalójuk, hogy biztos kézzel használják a filmnyelvi eszközöket: egyszóval, hogy tehetségesek. Sok szó esik manapság a filmrendezői generációváltásról - hogy van-e, lesz-e, az nagyrészt az itt megmutatkozó fiatalokon múlik. Meg azon, hogy mi mennyire figyelünk rájuk. A felelősség tehát kettős. A következőkben a fesztivál csupán e kis szeletéről lesz szó, a filmekről, azon belül is a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak alkotásaiból készült válogatásról. Amelyből meglepő (vagy talán nem is annyira meglepő) módon hiányzott az előre meghirdetetthez képest a két, nagyjátékfilmjével már befutott rendező, Török Ferenc és Hajdú Szabolcs kisjátékfilmje. Talán úgy gondolták a szervezők, nekik kettejüknek már nincs szükségük bemutatkozási fórumra, vagy hogy nem illenek már a "kezdők" sorába, netán így próbálták kompenzálni osztálytársaikat az elmúlt évben szemben kialakult aránytalanságért. Kár, mert érdekes lett volna látni "előéletüket", kisjátékfilmjeiket. Mint ahogy érdekes volt az idei Filmszemlén először nagyjátékfilmmel jelentkező három ifjú rendező alkotását (Miklauzič Bence közönségdíjas Ébrenjárókját, Pálfi György díjnyertes Hukklejét, Erdélyi Dániel Előre! című munkáját) is kisfilmjeik ismeretében nézni. Simó Sándor szelleme, szellemisége pedig érzékelhetően felettünk lebeg, hiszen egyre inkább bebizonyosodik és a fent említett filmek is igazolták, hogy egy egyéni hangú, autonóm új filmes generációt nevelt ki. Bizonyítja ezt az egyre növekvő érdeklődés is irántuk. (Az alábbi "filmkritikák" még a Filmszemle előtt, a nagyjátékfilmek ismerete nélkül születtek, ezért hiányzik az összevetés, az utalás rájuk.) Zakál Edit: Oda-vissza Zakál Edit filmje szerelmesfilm. Két fiatalt mutat, egymásra találásukat és egymás elvesztését. Útkeresést és egy bevásárlás utáni eltévedést. Zakál fura, álomszerű világot teremt. Mindkét fiatal neve például palindrom; a fiú saját gondolatait hallja vissza az üzenetrögzítőről, reggeli helyett pedig végül mesekönyvet vásárol; egy kerítést vörösre festenek, és a hőlégballon is felemelkedik. Érdekes, erős ötletek, biztos kameravezetés, képkezelés, atmoszférateremtés, jól megírt monológok, szellemes, pergő párbeszédek jellemzik a kisfilmet (a hangminőség viszont katasztrofális, sokszor még a szöveget sem érteni!). Mindenben ott az ötlet, a geg, az eredetiség, csak mindez valahogy túl sok - görcsösen az. Zakál Edit mindenben túlzott különlegességre törekszik mindenben (a figurákban, párbeszédeikben, az atmoszférában, a képekben). A túlzott, túl sok eredetiség pedig kioltja egymást és többnyire csupán eredetieskedésnek hat. Miklauzic Bence: Dobszerda Egy szerelem történetét jeleníti meg Miklauzic Bence is. Csak ő épp két össze nem illő, totálisan eltérő ember kapcsolatát ábrázolja. A lány gyermekien bolondos, hebrencs, szárnyaló, a fiú épp az ellentéte. A film a lánnyal kezdődik (az ő randira való készülődésével) és a fiúval végződik (a fiú ismét a lányt várja). A kettő között azonban sok minden történik, hullámhegyek-hullámvölgyek: a lány háztetőn vágtatna, fehér paripán (azaz hintalován) - a fiú kávézóban sörözgetne. Bújócskáznak, végül a Vidámparkban kötnek ki, de még itt is csak ellentétük éleződik: a fiú fel akar ülni az óriáskerékre (ez akár szimbolikusan is értendő), a lánynak viszont tériszonya van. A fiú kedvéért azonban mégis legyőzi, s felül a kerékre, ha késve is: így amikor a fiú fent, a lány lent, és fordítva (ez szintén is érthető szimbolikusan). Miklauzic kedves intimitással, finoman, a francia újhullámot idéző realizmussal mutatja hőseit - apró gesztusokkal, rezdülésekkel, egy sörkifutással, egy orrlenyomattal a kricsmi üvegén. Egy rövidfilm erejéig tökéletesen kibontja a történetet, nagy empátiával és érzékenységgel, de az éleslátás, emberismeret sem hiányzik opusából. Egy frappáns véggel nyitva hagyja filmjét: a lány egyszercsak eltűnik az óriáskerékről - a fiú hiába várja... És mi együtt várjuk a fiúval feszülten a végkifejletet. (Miklauzic remekül ért a feszültségkeltéshez is!) S hogy mit is jelent e vég? Beszippantotta a lányt e kapcsolat, és megszűnik létezni egyénisége, vagy ellenkezőleg, kimenekítette magát a kapcsolatból, továbbszáll, s nem tér vissza többé a földre, a fiú mellé - mindenki szabadon eldöntheti. Kenyeres Bálint: Zárás Kenyeres Bálint kocsmatörténete komor hangvételű, sötét tónusú film. Egyszerre mutatja az agresszivitást, annak mechanizmusát, kitörését és azt a társadalmi szituációt, amelyben ez az agresszió megszülethet, amelyben a felgyülemlett feszültség kirobbanhat az élet, a társadalom kivetettjeiből. Mégsem vegytisztán szociografikus Kenyeres Bálint filmje, erősen stilizált is. Fiktív és valóságos egyszerre. Elemelt és dokumentarista. A történet szociológiai háttere a holt lelkek vidéke, a szegénység és egy kocsmai menedékhely. A világvégi senkiföldjén járunk, a periférián élők tanyáján. Lidérces, szinte szürreális ez a világ. Életidegen, bántóan rideg még a fény is (zöld neon). Arcokat, poharakat, magányokat, és egy sakkpartit mutat a kamera. Állóképszerű minden, mozdulatlan s a pattanásig feszült, még a fény is vegetál - csak a kamera mozog. A kamera, amely bevezet egy világba, feltár: bolyong a vendégek között, s a mélyben turkál. Feszült csönd van, és a némaság egyre vészterhesebben, súlyosabban nehezedik a bentlévőkre. A csönd, a mozdulatlanság és a neonfény alatt azonban gyilkos indulatok forrnak. Kenyeres kisfilmje érett, kiforrott alkotás, a rendező biztos kézzel nyúl anyagához. Csupán a "színész"-vezetés vitatható, ezek az emberek ugyanis nem megjelenítenek egy karaktert, hanem maguk azok - ám természetellenesen, idegenül mozognak saját bőrükben, mert sakkfiguraként kezelik őket. Így hitelét, dokumentarista jellegét veszti el jelenlétük még akkor is, ha ez a sakkbábuszerű mozgatás azt sugallja, hogy ezek a figurák a társadalom valóságában is csak sakkbábuk, amiket ide-oda tologatnak. És ebben a játszmában senki nem győz, maximum lesöprik a bábukat a tábláról. Ezt azonban nem lehet büntetlenül megtenni. A filmben szereplő sakkjátszma így szimbolikus is: amikor a zárás miatt lesöprik a bábukat, elszabadul a pokol. Nem lehet a kényelmetlen tehertől, a lecsúszott, kitaszított emberek terhétől ilyen könnyedén megszabadulni - nem lehet büntetlenül lesöpörni a táblát, megvonni az utolsó menedéket. Fortyogó indulatokról, dühről, elfojtásokról, elesettekről szól Kenyeres Bálint filmje. Nem szépelegve, és nem is felmentve őket - végig képes objektív maradni. Kisfilmje példázat, parabola és figyelmeztetés: ha még az utolsó zugot is elveszik e nyomorultaktól, könnyen kiborulhat a bili. Erdélyi Dániel: Sampion Erdélyi Dániel kisfilmje jópofa, bizarr történet - emberi álmokról, vágyakról és ezek morbid megvalósulásáról. Hiszen a főnök vakmerő kinyiffantása egy véletlen baleset csupán, a gazdag nagybácsi meggyilkolásának "ördögi terve" pedig torkosság miatt dugába dől. Mindehhez Erdélyi szerencsés kézzel választ stílust, eszközöket és nem utolsósorban szereplőket (főszereplőnek például Vécsy Tibort). Kisfilmje mini thrillerparódia - szellemesen, humorral, pajkos, összekacsintó játékossággal előadva. De nemcsak műfajparódia; öniróniával kezeli, kinevetteti saját gyerekes vágyainkat is (zsarnok főnökünk és gazdag rokonunk halálának óhajtását például). Humorral és mesemotívumokkal (a gyilkosgalóca óriásivá növelésével vagy épp egy piros esőkabáttal a kedves temetésén) oldja az indulatokat. Humorba fojtja az igazságtalanságok, megaláztatások felett érzett dühöt. Ezt a célt szolgálja a zsémbes, zsarnok hangszerkészítő mester halálba küldése, s a véletlen baleset hőstetté lódítása; a gazdag nagybácsi megölése gyilkosgalóca-pörkölt által, s millióinak megöröklése. Ugyanakkor Erdélyi Dániel filmje is, akárcsak Kenyeres Bálint kocsmatörténete - bár annál vidámabban, de - indulatokról, feszültségekről, megaláztatásokról szól. És bár van sikerületlen pillanat, bizonytalanság is a filmben (elsősorban a történetszövésben), s dramaturgiailag, szerkezetileg is egyenetlen néhol - egy kevéssé újszerű ötlettel sután lecsapva a végén -, mégis az egyik legeredetibb, legszuverénebb alkotót előlegezi. Fischer Gábor: Dialektika Fischer Gábor alkotása szellemes pamflet. Szarkasztikus, szatirikus történelmi portré. Adolf (Mucsi Zoltán) és Éva (Csonka Ibolya) portréja bajor idillben: piknikkel, havas erdővel, mókusokkal és csillagokkal. A havas erdő közepén Adolf egyre csak szaval és filozofál, békésen, ártatlanul; szelíden Goethét idéz. Az egyetlen fajról, az emberiségről szónokol, s arról, hogy nem lesz többé háború, ám Éva, a zsidó asszony megkísérti egy almával. Az utóbbi évek remek fejleménye, hogy néhány filmes más hangnemben, új szemszögből mutatja a borzalmakat: humorral, meseszerűen, játékosan, némi paródiával (Életvonat, Az élet szép stb.). Fischer Gábor is ezt teszi, csak ő nem az áldozatok felől, hanem a "másik oldalról". A groteszken keresztül arról beszél, hogy idilli környezetben, szűzies köntösben ordas eszmék szólalhatnak meg, foganhatnak ártatlanul. A borzalmak abszurditását éppen ezzel az idillel, a szépelgő eszmékkel és a kimondatlansággal teszi még abszurdabbá. A valóság és idill közt feszülő ellentéttel. Fokozatosan, bontja ki a fasizmus eszmerendszerét. Elvarázsoltan, meseszerűen eltávolítva, eltartva és kimenekülve világából mutatja annak paradoxonát, őrültségét. Fischer Gábor rendkívül tudatosan építkezik és határozottan, biztos kézzel bánik az eszközökkel, stíluselemekkel is. Pálfi György: Körbe Pálfi György filmje is világos szerkezetű, szépen felépített, tudatos, érzékeny munka. Remek humorérzékkel felskiccelt szatirikus életmód-ábrázolás. A szatírába mégis valahogy több szomorúság, kétségbeesés, kilátástalanság vegyül, mint gúny. Hiszen a filmje által ábrázolt mizériában így-úgy mindannyian benne vagyunk nyakig. Rövidfilmje nagyon pontos kórkép, amely egy hétvégi/szünnapi családi együttlét rögzítésén keresztül a juppie réteg életét, pontosabban egy napjának történetét mutatja be. Elkezdődik a nap, és az első lépés rögtön a fürdőszobába vezet, hogy az anya felkenhesse magára sminkjét, mindennapi álarcát, hogy szorongásait, védtelenségét elleplezze. Ezt a pajzsot még otthon sem mossa le magáról - a férj próbálja csak majd letörölni szeretkezésükkor, hogy hozzáférhessen felesége igazi arcához. Művilágokkal veszik körül magukat, a természetességet hajszolván. Mű a pálma, poszter az égbolt, sminkelt az arc - minden hamis, festett. A Danone joghurt erotikusan naturális premier plánja pedig ennek a világnak a csábítását testesíti meg, igen érzékletesen és ellenállhatatlanul csábítón. (Az operatőr Pohárnok Gergely.) A család szupermarketből bevásárlócenterbe vetődik. A bevásárlókocsiba halmozott áruk pedig ellepik még a benne ülő gyermeküket is - ő is csak áruvá degradálódik. A nagy hajsza után moziba mennek - egyik művilágból a másikba -, itt a nő elérzékenyül, s trendi könnyeket hullat. Majd síelni mennek a "természetbe", mert hát az oly divatos, sőt mi több fittness is - igaz, hó az nincs, csupán parányi hókupacok. Trendi az egész életmódjuk: reform, egészséges és sportos. Az arcon Ponds, az asztalon Cosmopolitan, a tányérban müzli, a tévéből reklám szól, a rádióból Sláger Rádió. S mindeközben egyre távolabb kerülnek egymástól. Nem is igen beszélgetnek - eltávolodásukat jelzi, hogy a bevásárlócenterben konkrétan is elsodródnak egymás mellől. A film keretes szerkezetű, úgy zárul, ahogy kezdődött: a nő ismét magára keni álarcát. Minden lazaság ellenére valójában mókuskerékben élnek, amelyből nincs kilépés - még lazítás se. "Családi idill" ez reggeli müzlivel, síeléssel a természetben, közös shoppingolással és lelki megnyomorodottsággal. És bár Pálfi filmjében van egy-két dramaturgiai séma, a lényeget, magát az életérzést, a "Modern idők" világát s a szorongást hibátlanul visszaadja. Groó Diána: Kazinczy utca Groó Diána Kazinczy utcája gyönyörűen felépített munka, olyan, akár egy zenemű, ritmusa, dallama, hangszínei, visszatérő motívumai (ablak, kecske, alma, Chagall kép, klarinétozó öreg) vannak. A Kazinczy utca egy tűzfal, egy gang, egy udvar ihlette emlékezés, visszarévedés a múltba, egy hajdanvolt korba, emberek sorsába. Groó Diána nagy empátiával helyezkedik bele az emlékezők lelkiállapotába. Filmje költői, lírai montázs emlékképekből, fotókból, kövekből, egy csepp nosztalgiából és magából a történelemből. Maga a Kazinczy utca elevenedik meg - mintha a kövei mesélnének, vagy foszforeszkálnák vissza a múltat. Egy-egy hangulat, érzés (a rácsos sütemény képe, a kulcscsomós gondnoknő a gangon, a pénzérmék csörrenése) - arcok, sorsok villanásszerűen érnek el hozzánk. Ám a film olyan tökéletesen, pontosan és érzékletesen ragadja meg az emlékek fel-felvillanó, halványuló-élesedő, összemosódott képét, hogy bár csak ezekből áll, mégis megteremtődik a dráma, a feszültség, s benne egy történet: egy cigánylány és egy zsidó fiú szerelme, esküvői szertartásuk. És ezek az emberi sorsok beépülnek a tűzfalakba. Egyszerre mutatja tehát a film a két folyamatot: azt, ahogy a kövek előhívják a múltat, és azt, ahogy a múlt beépül a kövekbe. Groó finoman, könnyed eleganciával kezeli történetét - töredezetten, átszűrten, és még humora is van. Gyönyörű például, ahogy az öreg nénit körülhalmozza régi fotókkal, portrékkal. Megsárgultan, patinásan tárja elénk a hajdanvolt pillanatait, akár egy fotóalbum, és eközben a legnemesebb filmes hagyományokból merít, Huszárik filmjeiből mindenekelőtt. Végezetül Grunwalsky Ferencnek 2000 májusában, a Filmvilágban megjelent egy fiatal filmesekről szóló bölcs és féltő írása - míg mások üdvözölték és ünnepelték a generációváltást, ő számon kért és ostorozta a fiatalokat. Hiányolta az újszerű alkotói hozzáállást, a radikalizmust, a frissességet, az erőteljes, egyedi hangot. Túl óvatosak a mai fiatalok - írta -; filmileg jól képzett szakemberek, akik hamar besoroltak az alagút előtti körforgalomba, és jólfésült, jól megcsinált filmeket készítenek, így máig egyik legfrissebb alkotónk egy nyolcvanéves ember, Jancsó. Bár sokban igaza van Grunwalskynak, úgy gondolom, túlságosan elfogult és saját fiatalságának, nemzedékének érzéseit, indulatait kéri számon a ma fiataljain, s közben nem hajlandó észrevenni, hogy ami most van, az is van, csak más, mint az ő idejükben volt. A radikalizmus hiánya is lehet ugyanis jelzés, és nem feltétlenül arról szól, hogy gyáva, túl óvatos vagy épp lusta az új generáció, vagy hogy máris besorolt a körforgalomba - inkább a létbizonytalanság miatti szorongás, depresszió, félelem és elveszettség szólal meg általa. A veszélyeztetettséget tehát a bizonytalanság váltotta fel. Megváltozott a világ, s megváltozott a fiatalság is: magabiztosabbak lettek az eszközökben, a megmutatás módjában, ám bizonytalanabbak, elveszettebbek a világban. Ma egyébiránt lázadni, erős hangúnak lenni is jóval nehezebb, s kevésbé is hallható az, ami hangzavarban szól. Könnyebben forgácsolódik szét a radikalizmus és pattan le a korról, mint abban a hajdani közegben, abban a mitizáló, kiéhezett figyelemben. Felemásabbak, kevésbé egyértelműek a helyzetek is - könnyebben elvész az ember, könnyebben magába szippantja a kor. Hiszen korántsem olyan könnyű eldönteni, megvessük-e a pénzt vagy szerezzük meg, gúnyoljuk a mobiltelefont, a számítógépet vagy használjuk stb. A magunk paródiáivá válunk vagy hiteltelenné leszünk, ha mindezt eltoljuk magunktól és forrófejűen lázadunk ellene. Megszűnt a vakmerő lázadások kora, s a morális töltet is csökkent. A bizonytalanság, az őrlődés megvallása marad csupán, bölcs kiállások, s a szolidaritás szava. "Alkotásaikban nyoma sincs történelmi tudatnak, nem látszik rajtuk a körülvevő világ" - rója továbbá a fiatalok szemére Grunwalsky. Igen, igaz, a mai fiatal filmesek valóban nemigen politizálnak, de ez inkább tudható be a csömörnek, s annak hogy nincs is már akkora tétje ennek, hiszen nincsenek igazán éles választóvonalak sem, érdekek és maszatolások vannak. "Nincs történelmi tudat" - dehát nincs igazán történelem sem, csak téblábolás, éretlenség és gazemberség, nem csoda hát, ha elfordulnak s kimenekülnek a fiatalok mindebből. Magát a rendszerváltást pedig inkább az "öregeknek" kellene filmre vinniük, hiszen ezt igazán ők élték meg - a fiatalok leginkább csak úgy, ahogy azt Török Ferenc filmje is kitűnően megörökítette. Mi kevésbé éltük át a változást, mert, ha nem is beleszülettünk, de természetesként éltük meg e megváltozott világot. Igaztalannak érzem a vádat, hogy a mai fiatal filmeseket a társadalmi közömbösség jellemzi, nincs szociális érzékenységük, és nem állnak ki a szegények, a szenvedők oldalán. Az új generáció azóta bizonyította is, hogy nem veszett ki belőle teljesen a részvét, nem süket a számkivetettek jajára (Mundruczó Kornél: Afta, Kenyeres Bálint: Zárás). Csupán úgy látszik, ebbe is bele kell tanulni, meg kell rá érni, és nem a fiatalság magától értetődő attribútuma. Az pedig, hogy nem őszinték és személyesek, úgy tűnik, egyre inkább érvényét veszíti, hiszen mindinkább ebbe az irányba mozdulnak (Török Ferenc: Moszkva tér, Erdélyi Dániel: Előre!), mint ahogy a szenvedély, az indulat és a kockáztatás irányába is (legjobb példa Hajdú Szabolcs Macerás ügyek című filmje vagy immáron Pálfi György Hukkle-ja). Így, ha nem is radikálisan, de szép lassan, fokozatosan mégiscsak megtörtént egyfajta generációváltás.