Filmkultúra: Filmek: Idén csak négy

Titanic, Filmdokk, 2002

66 Kbyte
Ötvenből négy, idén ennyi volt a nem fikciós film a Titanicon, igaz, azoknak örülhettünk. A Titanic Filmdokkjába az érdekesség mellett az átlag mozifilm-hossz volt a fő válogatási szempont.

A találó és jópofa elnevezésű Filmdokk blokk filmjei messze túlmutatnak a dokumentumfilm szűken vett értelmezésén ("a valóság rögzítése oktatási, ismeretterjesztési, tudományos célokra"). Ezek a filmek reszketve állnának Lars von Trier ítélőszéke előtt, mert még a legpuritánabb is alkalmaz archívot, ráadásul értelmezi a képsorokat (Élet halál nélkül). A Titanicon vetített dokuk azt a szemléletet képviselik, amely szerint létezik A FILM, minden művészettel kapcsolatos megszorítás nélkül, s azon belül a fikciós és a nem fikciós műfaj. Az így értelmezett dokumentumfilm alkalmazhatja bátran a fikciós film eszközeit (technikai effektek, dramaturgia a hatás érdekében stb.), s ha mindenképpen művészetről kell essen szó, hát a dokumentumfilm is része a filmművészetnek, nem az a filmes eszközökben szűkölködő valóságfotó, aminek, javarészt anyagismeret miatt, szeretik lesajnálni. Itt tart a dokumentumfilmezés a világban jelenleg, s ha a Dogumentary, a purista dánok e legújabb (erős megszorításai dacára termékeny, végiggondolandó) találmánya nem válik kötelező érvényűvé, előbb-utóbb meg lehet írni a nem fikciós filmek rendszertanát is.

A mostani Titanicon bemutatott filmek alapján el is lehetne kezdeni ezt a nem fikciós tipológiát, nincs ugyanis két egyforma, s egyik sem tiszta műfajú. Az Élet, halál nélkül minimál-útifilm sok eszmefuttatással, a La Mancha elveszett lovagja pörgős börleszk-werk Terry Gilliam Don Quijote-filmtervének bukásáról, a Tutajon Kubából a televíziós újságírás terméke, riport. (Az összeállítás negyedik darabját, a Cool and Crazy II. Jégmezők dalnokai menni Amerikát sajnos nem tudtam megnézni, így nem tudok beszámolni róla. A tavalyi első részről vegyes benyomásaim vannak, a szellemes "dokumentarista operett" meghatározást találónak érzem rá.)

A legnagyobb közönségsikere a La Manchának volt. Paradox, de ez a werkfilm éppen azért jó, mert értékéhez sokat ad, hogy az eredeti munka célja, maga a játékfilm nem készült el. A formátumos bukás a tárgya, a sikerületlenség felől közelíti az alkotás folyamatát. Készítői, Keith Fulton és Louis Pepe első werkjükben (The Hamster Factor/A hörcsög tényező, 1996) már bebizonyították: nagyon jól tudnak pergő, dús, sokféle eszközt alkalmazó, élvezetes, nem reklámjellegű, hanem teremtéstörténetet ábrázoló filmet készíteni. A két dokumentációból az derül ki, hogy Terry Gilliam már-már csetlik-botlik a filmes apparátusban, amit elvileg ő irányít. Dús, többrétegű, vérbő, ironikus személyiség, akiből hiányzik az a parancsnoki vonás, ami a "directort" tenné. Úgy látszik, túl sok lelke van, nemcsak a saját szempontjait érti meg, nem tud durván dönteni, s ezek miatt képtelen keményen irányítani. Az ember azon töpreng, hogy volt képes akárcsak egyetlen filmet is végigvinni. Vagy mégsem kell okvetlenül keménykedni? Parancsnoki helyzetben sem muszáj megalázni az embereket, ha adott esetben éppen nem mennek a dolgok? Ő e két film szerint ilyet soha nem tenne. Szinte megkönnyebbülten vihog kínjában szegény, ha megint és újra a fejére szakad az ég, mint aki megszokta, nem is várt mást. A The Hamster Factorban szerencsére sokszor láthattuk arcán azt a minden külső ingert kizáró, szép koncentrálást, amikor dolgozik a felvevőgép. Ami addig elvezet, próbálkozás. Szépen, tisztán derül ki, mi is az alkotás: kínlódás, melléfogások és katasztrófák közötti egyensúlyozás. Gilliam autonóm alkotó, aki nagyon világosan tudja, látja, mit szeretne. Jó rajzoló is, aki storyboardot tervez: a mű benne, ott legbelül készen van. A La Mancha és a Hamster attól igazán jó filmek, hogy képesek megmutatni azt a nehéz utat, ami az elképzeléstől a megvalósulásig vezet. Technikai (felszerelés, díszlet, pénzügyek, egyeztetések stb.) és pszichológiai (a színész húzódozása, melléfogásai, bátorítása, a szponzorok, részvényesek győzködése, a munkatársak érzékenységének figyelembevétele és még sok más) nehézségek, amik a leggondosabb tervezés mellett is csak kis részben előreláthatók. A 12 majom sem forgott simán, a tesztvetítés eredménye egyenesen lesújtó volt, a film mégis világsiker lett. Abból az "ellenőrzött káoszból" szépen kijött (újságcikk címe a Hamster Factorból). Ebből nem tudott. S hogy miért jó mégis a bukást bemutató werkfilm? Egyfelől pokolian (szinte szó szerint) mulatságos, mert Gilliam nem erőszakos, tud veszíteni, hagyja befulladni a tervét, noha 10 éve foglalkoztatja a búsképű lovag története. A két alkotó, Keith Fulton és Louis Pepe ördögien jó érzékkel adagolják a produkciót sújtó elkeserítő csapásokat, amelyek azonban ilyen töménységben ellenállhatatlanul nevetségesek. Másfelől felemelő, hogy Gilliam mindennek dacára nem adja föl. A kudarc összezavarta mondja , de neki egyszerűen KELL Don Quijote, és ha eddig meg is szökött előle az a fránya lovag, tudnunk kell, mihelyt újra alkalma lesz, megint megpróbálja elcsípni magának. Nem bekeményítéssel, inkább kitartással és humorral próbálja ezentúl is becserkészni a témáját. Azt világosan látni, hogy az a téma, amit keménykedve, vagy elképzelését feladva forgatna le, nem volna már az övé. S hogy mi is hát a hamster factor? Gilliam munkamódszerének anekdotikus összefoglalása. A 12 majom egyik jelenetét a rendező úgy képzelte el, hogy miközben Bruce Willis meztelen, és éppen saját vérével ír, a néző számára szinte láthatatlanul egy hörcsög gyakorlatozik a mókuskerékben. A nehéz elemek, Bruce Willis játéka, a környezet, a díszletek rendben voltak. A hörcsögöt nem számították a nehézségek közé, hiszen a hörcsög elvben kiszámítható, alapesetben szorgosan tapossa a kereket. Ámde ha Gilliam akarja fölvenni, még ő is megmakacsolja magát. Egy ideig poén a dolog, aztán már nem annyira... A látszólag jelentéktelen, voltaképpen csak a rendező számára fontos elem sehogyan sem akart odarendeződni a képre: a hörcsög aludt. A jelenetre nagyjából két percet szántak. Egy napig vacakoltak, míg a hörcsög hajlandó volt úgy viselkedni, ahogyan Gilliam elképzelte. A hamster factor szinonimája a Terry Gilliam faktor: ő makacsul igényes akkor is, ha a néző esetleg észre sem veszi majd a kész változaton a munka eredményét. (Ezek az apró részletek adják az alkotás sűrűségét: akkor is ott vannak, ha nem látszanak.)

Az Élet, halál nélkült nem zajos, szervezett, jól fizetett stáb készítette, rendezője sem élettel teli, vidám profi fickó, hanem Frank Cole, egy szomorú, depressziós, magányt kereső amatőr. A szikár, zárt arcú férfi elvesztette nagyapját. Fájdalmát profán zarándoklattal próbálta kiégetni magából. Egyedül akart lenni, ezért hosszú és megerőltető felkészülés után nekivágott a Szaharának. Teveháton utazott az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig. Sokszor vezetővel, még többször magában haladt, s filmezte, amit tudott. Földre tett kamerával mutatja hőségtől, éhségtől, az erőfeszítéstől megkínzott önmagát, majd a sivatagot pásztázza, megmutatja a tevéket, akiket halálra hajszolt, rövid snittekben bemutatja az út során alkalmazott kevés számú vezetőjét, épp csak utalva azok törzsi, anyagi körülményeire. A hanganyag a jól alkalmazott zene mellett a rendező szöveg-alámondása, amelyből megismerjük útvonalát, megtudunk néhány konkrétumot a nagyapjáról, s beavat minket halállal kapcsolatos tépelődéseibe. Ez nem kirándulás, nem jókedvű útifilm. Egy különc, öntörvényű, magányos lélek önmagát gyötörve vív a halállal ott a sivatagban. Meg akarja ismerni a halált, talán meg is akarja adni magát neki, de fél is tőle. Öngyilkos körülményeknek teszi ki magát, de még harcol, még vív. (A filmen rögzített csatából élve került ki, de 2000-ben tett újabb Szahara-átkelési kísérlete során banditák áldozatául esett.) A film erénye puritanizmusa. Filozófiája: egyedül akar lenni a halállal, az azzal való mindennapos harc során meg akarja érteni az elmúlást. A sivatag homokjába magával vitte nagyapja hamvainak egy részét, ami szép és erős gondolat: a sivatagi beláthatatlanul sok homok, s az a megfoghatatlan, elpergő, szánalmasan kevéske, ami egy szeretett személy volt. Az a néző, aki csak kicsit is másképp gondolkodik az életről, az elmúlásról, mint Cole, tulajdonképpen keveset kap ettől a filmtől. Az emelkedett halál-gondolatok hallatán pajzán kisördögök osztanak-szoroznak, és elképzelik, mit gondolhatnak azok a nagyon szegény tuaregek, arabok, akik vezetik Cole-t magányos zarándoklatában, miközben önmagát és a tevéket nem kímélve, kínkeservesen halad célja felé.

Egy alapjában vidám és egy végtelenül szomorú, depressziós film után a Tutajon Kubából vidám is, szomorú is. Szívszorító, milyen sokan igyekeztek kihasználni azt a lehetőséget, amikor 1994-ben a Castro-rezsim lazult, és elnézte, hogy polgárai autógumiból, fából, mindenféle hulladékból ácsolt tutajokon nekivágnak a tengernek, hogy elérjék Florida partjait, az ígéret földjét. Elképesztően sok, körülbelül 40 ezer ember próbált ilyen módon emigrálni. Nagyon keveseknek sikerült Floridáig eljutni. A parti őrség sokakat elfogott, ők a guantanamói támaszponton létesített táborba kerültek. 1995-ben Castro és Clinton egyezményt írt alá, amelynek értelmében az Egyesült Államok befogadta a menekülteket. A filmben hét különbözőképpen alakult sorsot ismerhetünk meg. Talán annak az asszonynak a legkacskaringósabb a története, aki még strichelni is hajlandó volt, hogy a tutajhoz szükséges barkácsanyagokat be tudja szerezni. Elsőre elsodorja a tutaját a tenger, s mire másodszorra próbálná, már újra lőnek Kubában rájuk, már újra bünteti a hatóság, ha az életüket kockáztatják azért, hogy a még létező szocializmus szeretve ölelő karjaiból elmeneküljenek. Csodák csodájára vízumlottón nyer egy beutazási engedélyt, és megkeresi a nővérét, aki annak idején a fiújával hagyta el illegálisan Kubát, s akinek hajdan legfőbb vágya az volt, hogy egész éjjel táncolhasson az új világban. Hogy ez sikerült-e neki, nem derül ki, de már nincs együtt egykori vőlegényével, nagyon durva közegben él, kábítószeres lett, aki a testét árulja, hogy pénzt tudjon szerezni az anyagra. Az asszony meg csak áll, öleli a kislányát riadtan, s úgy dönt, máshol telepszik le. A történetekből az világlik ki, hogy az ígéret földjén ugyanazokkal az életkörülményekkel találkoznak, mint ami elől elmenekültek, választási lehetőségeik sem sokkal tágabbak, mint Kubában. Képzetlenek, s az új országban ráadásul a nyelvet sem ismerik. Akinek sikerült elfogadható körülményeket teremtenie magának, nagyon gyorsan asszimilálódik. A film zenéje vidám, helyenként ironikusan ellene hat a képeknek, a történeteknek, amelyek általánosítható voltuk miatt még sokkal, de sokkal szomorúbbak.

Várjuk a jövő évet.

Knut Eric Jensen:
A jégmezok dalnokai
menni Amerika
(2001)
66 Kbyte

Keith Fulton,
Louis Pepe:
La Mancha
elveszett lovagja
(2002)
57 Kbyte

Jean Rochefort és
Terry Gilliam
68 Kbyte

Jean Rochefort
(Don Quixote)
67 Kbyte

Terry Gilliam és
Johnny Depp
58 Kbyte

62 Kbyte

Louis Pepe,
Terry Gilliam és
Keith Fulton
69 Kbyte

Frank Cole:
Élet, halál nélkül
(2000)
54 Kbyte

Frank Cole
48 Kbyte

Carles Bosch,
Josep M. Domenech:
Tutajon Kubából
(2002)
109 Kbyte

Tutajon Kubából
(2002)
109 Kbyte

66 Kbyte	Ötvenből négy, idén ennyi volt a nem fikciós film a Titanicon, igaz, azoknak örülhettünk. A Titanic Filmdokkjába az érdekesség mellett az átlag mozifilm-hossz volt a fő válogatási szempont. A találó és jópofa elnevezésű Filmdokk blokk filmjei messze túlmutatnak a dokumentumfilm szűken vett értelmezésén ("a valóság rögzítése oktatási, ismeretterjesztési, tudományos célokra"). Ezek a filmek reszketve állnának Lars von Trier ítélőszéke előtt, mert még a legpuritánabb is alkalmaz archívot, ráadásul értelmezi a képsorokat (Élet halál nélkül). A Titanicon vetített dokuk azt a szemléletet képviselik, amely szerint létezik A FILM, minden művészettel kapcsolatos megszorítás nélkül, s azon belül a fikciós és a nem fikciós műfaj. Az így értelmezett dokumentumfilm alkalmazhatja bátran a fikciós film eszközeit (technikai effektek, dramaturgia a hatás érdekében stb.), s ha mindenképpen művészetről kell essen szó, hát a dokumentumfilm is része a filmművészetnek, nem az a filmes eszközökben szűkölködő valóságfotó, aminek, javarészt anyagismeret miatt, szeretik lesajnálni. Itt tart a dokumentumfilmezés a világban jelenleg, s ha a Dogumentary, a purista dánok e legújabb (erős megszorításai dacára termékeny, végiggondolandó) találmánya nem válik kötelező érvényűvé, előbb-utóbb meg lehet írni a nem fikciós filmek rendszertanát is. A mostani Titanicon bemutatott filmek alapján el is lehetne kezdeni ezt a nem fikciós tipológiát, nincs ugyanis két egyforma, s egyik sem tiszta műfajú. Az Élet, halál nélkül minimál-útifilm sok eszmefuttatással, a La Mancha elveszett lovagja pörgős börleszk-werk Terry Gilliam Don Quijote-filmtervének bukásáról, a Tutajon Kubából a televíziós újságírás terméke, riport. (Az összeállítás negyedik darabját, a Cool and Crazy II. Jégmezők dalnokai menni Amerikát sajnos nem tudtam megnézni, így nem tudok beszámolni róla. A tavalyi első részről vegyes benyomásaim vannak, a szellemes "dokumentarista operett" meghatározást találónak érzem rá.) A legnagyobb közönségsikere a La Manchának volt. Paradox, de ez a werkfilm éppen azért jó, mert értékéhez sokat ad, hogy az eredeti munka célja, maga a játékfilm nem készült el. A formátumos bukás a tárgya, a sikerületlenség felől közelíti az alkotás folyamatát. Készítői, Keith Fulton és Louis Pepe első werkjükben (The Hamster Factor/A hörcsög tényező, 1996) már bebizonyították: nagyon jól tudnak pergő, dús, sokféle eszközt alkalmazó, élvezetes, nem reklámjellegű, hanem teremtéstörténetet ábrázoló filmet készíteni. A két dokumentációból az derül ki, hogy Terry Gilliam már-már csetlik-botlik a filmes apparátusban, amit elvileg ő irányít. Dús, többrétegű, vérbő, ironikus személyiség, akiből hiányzik az a parancsnoki vonás, ami a "directort" tenné. Úgy látszik, túl sok lelke van, nemcsak a saját szempontjait érti meg, nem tud durván dönteni, s ezek miatt képtelen keményen irányítani. Az ember azon töpreng, hogy volt képes akárcsak egyetlen filmet is végigvinni. Vagy mégsem kell okvetlenül keménykedni? Parancsnoki helyzetben sem muszáj megalázni az embereket, ha adott esetben éppen nem mennek a dolgok? Ő e két film szerint ilyet soha nem tenne. Szinte megkönnyebbülten vihog kínjában szegény, ha megint és újra a fejére szakad az ég, mint aki megszokta, nem is várt mást. A The Hamster Factorban szerencsére sokszor láthattuk arcán azt a minden külső ingert kizáró, szép koncentrálást, amikor dolgozik a felvevőgép. Ami addig elvezet, próbálkozás. Szépen, tisztán derül ki, mi is az alkotás: kínlódás, melléfogások és katasztrófák közötti egyensúlyozás. Gilliam autonóm alkotó, aki nagyon világosan tudja, látja, mit szeretne. Jó rajzoló is, aki storyboardot tervez: a mű benne, ott legbelül készen van. A La Mancha és a Hamster attól igazán jó filmek, hogy képesek megmutatni azt a nehéz utat, ami az elképzeléstől a megvalósulásig vezet. Technikai (felszerelés, díszlet, pénzügyek, egyeztetések stb.) és pszichológiai (a színész húzódozása, melléfogásai, bátorítása, a szponzorok, részvényesek győzködése, a munkatársak érzékenységének figyelembevétele és még sok más) nehézségek, amik a leggondosabb tervezés mellett is csak kis részben előreláthatók. A 12 majom sem forgott simán, a tesztvetítés eredménye egyenesen lesújtó volt, a film mégis világsiker lett. Abból az "ellenőrzött káoszból" szépen kijött (újságcikk címe a Hamster Factorból). Ebből nem tudott. S hogy miért jó mégis a bukást bemutató werkfilm? Egyfelől pokolian (szinte szó szerint) mulatságos, mert Gilliam nem erőszakos, tud veszíteni, hagyja befulladni a tervét, noha 10 éve foglalkoztatja a búsképű lovag története. A két alkotó, Keith Fulton és Louis Pepe ördögien jó érzékkel adagolják a produkciót sújtó elkeserítő csapásokat, amelyek azonban ilyen töménységben ellenállhatatlanul nevetségesek. Másfelől felemelő, hogy Gilliam mindennek dacára nem adja föl. A kudarc összezavarta mondja , de neki egyszerűen KELL Don Quijote, és ha eddig meg is szökött előle az a fránya lovag, tudnunk kell, mihelyt újra alkalma lesz, megint megpróbálja elcsípni magának. Nem bekeményítéssel, inkább kitartással és humorral próbálja ezentúl is becserkészni a témáját. Azt világosan látni, hogy az a téma, amit keménykedve, vagy elképzelését feladva forgatna le, nem volna már az övé. S hogy mi is hát a hamster factor? Gilliam munkamódszerének anekdotikus összefoglalása. A 12 majom egyik jelenetét a rendező úgy képzelte el, hogy miközben Bruce Willis meztelen, és éppen saját vérével ír, a néző számára szinte láthatatlanul egy hörcsög gyakorlatozik a mókuskerékben. A nehéz elemek, Bruce Willis játéka, a környezet, a díszletek rendben voltak. A hörcsögöt nem számították a nehézségek közé, hiszen a hörcsög elvben kiszámítható, alapesetben szorgosan tapossa a kereket. Ámde ha Gilliam akarja fölvenni, még ő is megmakacsolja magát. Egy ideig poén a dolog, aztán már nem annyira... A látszólag jelentéktelen, voltaképpen csak a rendező számára fontos elem sehogyan sem akart odarendeződni a képre: a hörcsög aludt. A jelenetre nagyjából két percet szántak. Egy napig vacakoltak, míg a hörcsög hajlandó volt úgy viselkedni, ahogyan Gilliam elképzelte. A hamster factor szinonimája a Terry Gilliam faktor: ő makacsul igényes akkor is, ha a néző esetleg észre sem veszi majd a kész változaton a munka eredményét. (Ezek az apró részletek adják az alkotás sűrűségét: akkor is ott vannak, ha nem látszanak.) Az Élet, halál nélkült nem zajos, szervezett, jól fizetett stáb készítette, rendezője sem élettel teli, vidám profi fickó, hanem Frank Cole, egy szomorú, depressziós, magányt kereső amatőr. A szikár, zárt arcú férfi elvesztette nagyapját. Fájdalmát profán zarándoklattal próbálta kiégetni magából. Egyedül akart lenni, ezért hosszú és megerőltető felkészülés után nekivágott a Szaharának. Teveháton utazott az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig. Sokszor vezetővel, még többször magában haladt, s filmezte, amit tudott. Földre tett kamerával mutatja hőségtől, éhségtől, az erőfeszítéstől megkínzott önmagát, majd a sivatagot pásztázza, megmutatja a tevéket, akiket halálra hajszolt, rövid snittekben bemutatja az út során alkalmazott kevés számú vezetőjét, épp csak utalva azok törzsi, anyagi körülményeire. A hanganyag a jól alkalmazott zene mellett a rendező szöveg-alámondása, amelyből megismerjük útvonalát, megtudunk néhány konkrétumot a nagyapjáról, s beavat minket halállal kapcsolatos tépelődéseibe. Ez nem kirándulás, nem jókedvű útifilm. Egy különc, öntörvényű, magányos lélek önmagát gyötörve vív a halállal ott a sivatagban. Meg akarja ismerni a halált, talán meg is akarja adni magát neki, de fél is tőle. Öngyilkos körülményeknek teszi ki magát, de még harcol, még vív. (A filmen rögzített csatából élve került ki, de 2000-ben tett újabb Szahara-átkelési kísérlete során banditák áldozatául esett.) A film erénye puritanizmusa. Filozófiája: egyedül akar lenni a halállal, az azzal való mindennapos harc során meg akarja érteni az elmúlást. A sivatag homokjába magával vitte nagyapja hamvainak egy részét, ami szép és erős gondolat: a sivatagi beláthatatlanul sok homok, s az a megfoghatatlan, elpergő, szánalmasan kevéske, ami egy szeretett személy volt. Az a néző, aki csak kicsit is másképp gondolkodik az életről, az elmúlásról, mint Cole, tulajdonképpen keveset kap ettől a filmtől. Az emelkedett halál-gondolatok hallatán pajzán kisördögök osztanak-szoroznak, és elképzelik, mit gondolhatnak azok a nagyon szegény tuaregek, arabok, akik vezetik Cole-t magányos zarándoklatában, miközben önmagát és a tevéket nem kímélve, kínkeservesen halad célja felé. Egy alapjában vidám és egy végtelenül szomorú, depressziós film után a Tutajon Kubából vidám is, szomorú is. Szívszorító, milyen sokan igyekeztek kihasználni azt a lehetőséget, amikor 1994-ben a Castro-rezsim lazult, és elnézte, hogy polgárai autógumiból, fából, mindenféle hulladékból ácsolt tutajokon nekivágnak a tengernek, hogy elérjék Florida partjait, az ígéret földjét. Elképesztően sok, körülbelül 40 ezer ember próbált ilyen módon emigrálni. Nagyon keveseknek sikerült Floridáig eljutni. A parti őrség sokakat elfogott, ők a guantanamói támaszponton létesített táborba kerültek. 1995-ben Castro és Clinton egyezményt írt alá, amelynek értelmében az Egyesült Államok befogadta a menekülteket. A filmben hét különbözőképpen alakult sorsot ismerhetünk meg. Talán annak az asszonynak a legkacskaringósabb a története, aki még strichelni is hajlandó volt, hogy a tutajhoz szükséges barkácsanyagokat be tudja szerezni. Elsőre elsodorja a tutaját a tenger, s mire másodszorra próbálná, már újra lőnek Kubában rájuk, már újra bünteti a hatóság, ha az életüket kockáztatják azért, hogy a még létező szocializmus szeretve ölelő karjaiból elmeneküljenek. Csodák csodájára vízumlottón nyer egy beutazási engedélyt, és megkeresi a nővérét, aki annak idején a fiújával hagyta el illegálisan Kubát, s akinek hajdan legfőbb vágya az volt, hogy egész éjjel táncolhasson az új világban. Hogy ez sikerült-e neki, nem derül ki, de már nincs együtt egykori vőlegényével, nagyon durva közegben él, kábítószeres lett, aki a testét árulja, hogy pénzt tudjon szerezni az anyagra. Az asszony meg csak áll, öleli a kislányát riadtan, s úgy dönt, máshol telepszik le. A történetekből az világlik ki, hogy az ígéret földjén ugyanazokkal az életkörülményekkel találkoznak, mint ami elől elmenekültek, választási lehetőségeik sem sokkal tágabbak, mint Kubában. Képzetlenek, s az új országban ráadásul a nyelvet sem ismerik. Akinek sikerült elfogadható körülményeket teremtenie magának, nagyon gyorsan asszimilálódik. A film zenéje vidám, helyenként ironikusan ellene hat a képeknek, a történeteknek, amelyek általánosítható voltuk miatt még sokkal, de sokkal szomorúbbak. Várjuk a jövő évet.
Knut Eric Jensen: A jégmezok dalnokai menni Amerika (2001) 66 Kbyte
Keith Fulton, Louis Pepe: La Mancha elveszett lovagja (2002) 57 Kbyte
Jean Rochefort és Terry Gilliam 68 Kbyte
Jean Rochefort (Don Quixote) 67 Kbyte
Terry Gilliam és Johnny Depp 58 Kbyte
62 Kbyte
Louis Pepe, Terry Gilliam és Keith Fulton 69 Kbyte
Frank Cole: Élet, halál nélkül (2000) 54 Kbyte
Frank Cole 48 Kbyte
Carles Bosch, Josep M. Domenech: Tutajon Kubából (2002) 109 Kbyte
Tutajon Kubából (2002) 109 Kbyte