Batka Annamária - Simonyi Balázs A kor négyszögesítése, avagy jöttünk, láttunk, visszamennénk

Vecsernyés János: Kvartett

Lukáts Andor, Molnár Piroska és Bertalan Ágnes
Lukáts Andor,
Molnár Piroska és
Bertalan Ágnes
13 KByte

Rekord közelben jártunk a férőhely-nézőszám viszonylatot tekintve egy bágyadt hétfő este: a kb. harmincemberes teremben 10 fő ült egy mai magyar filmen! A vetítés projektorról ment, így legalább tuti nem szakad el a film, a képek széle ferde volt, a mozigépésznek - már ha lehet róla beszélni ebben az esetben -, nem sikerült belőni az oldalszöget, a vásznon trapézalakban peregtek a kockák. Újra megnéztük. Másnap, egy másik, nagyobb moziban - összesen négyen (kvartett!) voltunk. 14 fő, a cikket jegyzők kivételével mind 50 év fölötti átlagéletkorúak, legtöbbjük nyugdíjas korú asszonyság. Egyáltalán honnan kerültek a moziba, honnan tudnak a film létezéséről? Rejtély. Csekély plakátolás, néhány elvetélt ordítozós spot a művészmozikban, igényes, kreatív, ám talonban maradt Gondolap-kártyák, tavalyi filmszemle vetítés, akkor és azóta: semmi hírverés. Talán "suttogó propaganda", szájról szájra jár a film? Vajon a Pesti Est Bontása miként csábít a filmre? Csak így lakonikusan: "Spiró György színműve alapján készült négyszereplős kamaradráma a rendszerváltás veszteseiről." Semmi hiperlátvány, semmi vadromantika, humor kommandó. Vajon ezt a 14 üdvös embert mi fogta meg: Spiró? A négy szereplő? a kamaradráma? a rendszerváltás (gengszterváltás) ? a vesztesek? Igen, talán, lehet. Erről a filmről mást állítani felesleges lenne, többet annál inkább. Boncoljuk fel ezen szempontok alapján.

rendszerváltás

Mostanában ritkán készül olyan film, ami a közélet aktív részese szeretne lenni, nemcsak egy nehéz vasárnapi ebéd utáni könnyed ejtőzés. És itt rejtezik a film nagy erénye: reflektál a jelenre, kísérletet tesz a múlt feldolgozására. Egykor a mozinak közélet- és közérzet-alakító szerepe volt, polémiákat indukált, aktív befolyással bírt a szellemi aurára, véleményformáló ereje volt, közbeszéd tárgyát képezte. Manapság nagyon kevés film akar "feleselni" a rendszerrel - s ez alatt nem(csak) politikát értünk, hanem emberi, társadalmi viszonyokat -, szemben a '90-es évek előtti, erős politikai kontextusba helyezett, rendszerkritizáló filmekkel.

A '90-es években (tehát a rendszerváltás után) készült, az elmúlt 50 évre reflektáló, visszatekintő, múltfeldolgozó, rendszerváltás-értékelő, többnézőpontú filmmel pedig egyáltalán nem találkozhattunk - inkább csak olyan műveket találunk, amelyek abban az időben játszódnak. Nos, ez esetben a klasszikus boileau-i kívánalmak érvényesülnek: egy időben (1996 egyik napja), egy helyen (panelkonyha), egy cselekmény: a múlt idős ügy bonyodalmai a jelenben. A hiperrealista családi kör a Vendég belépésével - deus ex machina - négyszögesül.

Vecsernyés Kvartettje megtalálta azt a formát, amivel ma lehet beszélni a rendszerváltozásról, a körülményekről, anélkül hogy hamisnak-torznak, ál-nosztalgikusnak (mert nagykanál nosztalgia bizony van benne, kivált az Öreg részéről), vagy didaktikusnak látszana. Ezt elsősorban a tét nélküli feszültség, a meg nem értés (értettség) és a direkt vagy véletlen fel-nem-fogás, emberi sorsok és állapotok összesűrítése, nyomorítása teremti meg. A rendszerváltás után vagyunk (a darab 1996-ban készült; a filmet 2000 nyarán forgatta Vecsernyés), névtelen szereplők négy fal között. Zárt, levegőtlen térben, a panel büdösében próbálnak lélegzethez jutni az emberek; egyesek már beletörődtek az oxigénhiányba. Bent a barnás zöld, megszáradt mohaszerű félhomály és egyen-konyhabútor piszkosfehér elegye; kívülről éget a fény: mindig ugyanúgy süt a nap.

kamaradráma

"Mi itt szoktunk, a konyhában." - mondja a tohonya feleség a filmben és az eredeti színházi bemutatásra szánt darabban egyaránt (lásd Budapesti Kamaraszínház). A konyha a mű játéktere, az antihősök agórája. Míg a TV-szoba a férj élettere, addig a panelkonyha az asszonyé. Feleségterület. Nyomasztó szűkség. Nem nézhetünk sehova, nem mehetünk kijjebb, ajtót is a konyhából nyitunk, a küszöböt nem léphetjük át (ilyen zárt tért a Retúr c. filmben is tapasztalhattunk).

A filmet reklámozó freecardon a konyha építészeti alaprajzát látjuk. Tűzhely, pult, mosogató, hűtő, az asztal 3 székkel, negyedik nincs az asztal az ablakhoz szorul. A sarokban ülő vendégnek esélye sincs elmenni, beszorítva ágál. Operatőri szempontból: kameradráma. Összezárva, menekülési útvonalak híján. Ebben a préselt atmoszférájú térben négy szereplőt artisztikusan mozgatni, változatos, hosszú beállításokkal, premier plánokkal, szuper közelikkel, szűk secondokkal bemutatni nem könnyű feladat.

Márton Balázs nagy kedvvel fotózza a beszédes, térképszerű arcokat, sok mindent kiolvashatunk belőlük, külön csemege, amikor a kép egy monológ alatt a hallgató(k)ra vág, és tobzódik a reakciókban, apró mozzanatokban. Zaklatóan sokáig időzik a figurák testén és a szoba beszédes terepén, pazarul állítja be a szereplőket a képkeretbe (pl. rendre duók-triók alakulnak ki, ahová behajol még egy szereplő), ám ez a megrendezettség nyomtalanul simul bele az egységes és igényes képek sorába. Nehéz konkrét példákat kiragadni a filmből, mert a Kvartett - jó értelemben véve - egy összefolyó halmaz: nem kimondottan jelenetek vannak, hanem folyamat.

Vecsernyés minimal artos, egyszerű - mondhatni kézenfekvő, mégis izgalmas - és aprólékos megoldásokkal teljesíti vállalását. Háromszoros hurrá jár neki: egyrészt le tudta küzdeni a korlátok közé szorítottságot, s a tér nyomasztó kereteiből képes volt egy azonnal megszülető, végig fenntartott belső, drámai feszültséget kovácsolni: kam(a)radráma.

Spiró

Hazai film esetében igen gyakori eset, hogy maga a rendező írja a saját filmforgatókönyvét (szerzőt! szerzőt!), ám az sem ritka, hogy kortárs (köz)írók működjenek közre a forgatókönyv megírásában, segédkezzenek alkotásuk filmre vitelében (lásd: Portugál). A magyar drámai művek nem mindig "színpadra készülnek", akad közöttük ún. könyvdráma, és akad olyan is, ami erősen adaptációra, filmre vitelre ácsingózik. Kérdés, hogy mennyire lehet drámákat játékfilmes igénnyel hitelesen megfilmesíteni, s nem érdemesebb-e (a mostanában erősen vegetáló) TV-játék műfajában feldolgozni. Spiró felvállalta írói alkotótársnak Vecsernyést, a rendező ujjat és sorokat húzott a szerzővel - keveset.

A Kvartettban elsősorban a drámaíró közlése, gondolatai jönnek át, a spirói világ és környezetszemlélet. Spíró nem foglal állást, csak bemutat egy egyedi szituációt. Inkább csak fogalmaz, a szöveg fensőbbségét hirdeti, a történet konfliktusa másodlagos. Ugyanakkor a drámában-filmben egyaránt zavaróak és feleslegesek Spiró kis színesei: a szövegkorpuszt feldúsító, érdekesnek induló epizódkanyarjai zsákutcának bizonyulnak: azt lehet érezni, hogy ezeket Spiró nagyon bele akarta írni, egyszerűen tetszettek neki, ám a szereplők szájából idegenül hangzanak, és a filmben sem visznek semmit előre, nem szervesülnek, csupán ballasztként csüngenek. Például: a spermáról és bálnákról; a Vendég sztorikba csomagolt információi az életéről, stb…

Spiró (és Vecsernyés) nem igazán érzi szükségét a radikális szövegritkításnak, át- vagy újraírni pedig egyáltalán nem hajlandó, viszonylagos szigorúsággal köti magát a drámai dialógushoz. Ez egyáltalán nem megy a film rovására: a visszatérő szövegrészek, az önismétlések, visszakapcsolások, a "kicsit másképp újramondás" nem hat redundanciaként: habár túl sokszor ágyaz meg a mondanivalónak, ez jótékony sulykolásnak minősíthető, s csak nagyritkán fárasztónak.

Néha a szöveg túlságosan irodalmias marad, líraivá lesz (főleg a Vendég tirádáinál), ennek ellenére a szöveg sűrített, tömörített, akárcsak a légkör. Kezdetben a színpadi (elvégre oda készült) ízű párbeszédek zavart okoznak, de aztán egyre jobban beleépülnek a filmbe, megadják a film sajátosságát, kitágítják a négy falat. Feszültséget teremtenek ezek a színpadi mondatok és egyszersmind jellemeznek is. Vecsernyés a szövegközpontúság mellett a filmjében nagy hangsúlyt helyez a tevékenységek jellemző mivoltára: pl. kötés, mechanikus és rutinos konyhai molyolások, szöszölések…

A dialógusok filmszerűtlenek, egy idő után mégis megszokjuk őket, és ezek adják a film különlegességét: ahogy az emberek a panelterráriumban elbeszélnek egymás mellett, élik saját világukat, senkit nem engednek magukhoz, senkit sem értenek meg. Ahogy saját életük metaforáit nyomatják. Mindenki egy külön kis világ a másik nélkül. Életük halmazai ritkán metszik egymást, inkább csak érintik. Hiába beszélnek, nem értik meg egymást se térben (USA - Közép-Európa), se időben (lásd generációs nyelvi különbségek az elzabrálni-elcsaklizni-lenyúlni szavakban); úgymond nem találnak szavakat. Syntax error. Nem Családi tűzfészek, ahol mindenki a másik hajába kap. Itt az emberek megtanultak egymás mellett élni, elbeszélni, átbeszélni, vegetálni; el lenni valahogy.

A viszonyokat leginkább a romlott nyelvi állapot jellemzi, a belső lelki szegénység, letörtség, fásultság és unalom. Ez a roncsolt nyelv, melyben megvan a kommunizmus minden opportunizmusa és kitérése az őszinteség elől. A kommunizmusban azért dívott a nyelv idétlen, primitív és nyakatekert használata (lásd pártbeszédek, párbeszédek, perbeszédek), mert az emberek már nem tudták, mit szabad kimondaniuk, így nem is mondtak semmit, s a semmitmondás, a nyelvi bebutulás miatt születtek torz szövegek. A szövegírók a dráma nyomán dekonstruálják a magyar nyelvet: jól kimért monológok mellett mondatforgácsok, beszédtörmelékek morzsolódnak le a színészek ajkáról. Drámaírói érdem: a szándékoltan hangsúlyos elbeszélésektől lesz tartható és fönntartható a szituáció. Mindenki mondja a magáét. Ki tudja, hogy valójában mire gondolnak?

Fiaskó viszont az amerikás vendég koncepciótlan akcentus-használata, random feltörő american english szókészlete. Ez vagy rendezői baki, vagy Spiró drámai utasításának a hiánya, vagy közös balhé. A Blaskó Péter által megformált dollárpapa mind a drámában, mind a filmben egyáltalán "nem törni magyart", folyékonyan monologizál. Nem értjük a szándékot, mit akartak evvel jelezni, hogy gondolták a hazatoppanó magyar amerikai (amerikai magyar) beszédmódját!?

A Vendég kapcsán nem lehet elsiklani a Kvartett félresikerült visszaemlékezés jelenetei felett. Melankóliája negédes-savanyú, mint a kínai mártás, mosott és pszchedelikusra színezett képi megfogalmazása illusztratív: egyszerűen rosszak átkötések; felesleges oldalhajtások. Ha a film nagyobb tömbökre tagolása céljából tették bele az alkotók, akkor egy egyszerű leblende is elég lett volna, ha "szép flashbacket" akartak, azt rábízhatták volna Blaskó elrévedő tekintetére. Ha valaki a régi grundról beszél, és emlékei felderengését szavakba sűríti, azért még nem kell hosszasan idilli képekben, lassítva taglalni régi idők fociját, az ártatlanság korát.

Ha a Vendég dolga végezetlen távozik, nem kell a nézőnek zajos utcakép-montázsban tálalni, hogy visszatért az USA egyik metropoliszába. (Ha ezért külön kiutaztak, akkor gratulálunk.). Nincs szükség ajtókra, kilincsekre, ablakokra, amin bekopogtak, benyitottak valakik, hogy figyelmeztessenek embereket, vagy éppen hogy elvigyenek. (Meglepően közhelymentes és csinos kísérőzenét komponált viszont az emlékezések alá a főleg reklámzenékben és a popműfajban szintiző Berkes Gábor, dicséret érte.)

négy szereplő; vesztesek és / vagy nyertesek?

A Kvartettet négy szereplő beszéli szét: a többszólamúságban mindenki mindenkire reagál (rikácsolva, motyogva, hisztériázva, kiselőadást tartva), a hangsúly mégis a Vendég és a többiek viszonyára helyeződik. A családi trió magában is érdekes képződmény, a Vendéggel folytatott disputa még tovább, még erősebben szaturálja ezt a közeget.

Társadalmi és emberi patterneket, viselkedés- és elviselés-mintákat vonultat fel előttünk a mű. Nem a választásra buzdítás a célja, hanem a bemutatás: van ilyen is, van olyan is. Az általánostól hatol a részletek mélyére: Vendég ("jó tett helyébe jót várj", szeretetéhség); Öreg (mániákusság, elvhűség, szánalmas meg nem alkuvás); Feleség (egyszerűség, igénytelenség); (kitörés-, szerzés-, birtokvágy; a számító, pénzéhes ember tankönyvi képe). Már-már allegorikus, csekély konkrét körvonallal rendelkező figurák - ezt erősíti a szerepek személytelenítő elnevezése A behelyettesíthetés, az egyénítés a színész dolga: itt sajnos elszabadul az eddig kézben tartott rendezői gyeplő, sokfelé szaladnak a karakterek, elkoncepciótlanodás érzékelhető.

Molnár Piroska elegánsan kidolgozott, mélyen átérzett és találó nyugdíjas figurája valamint Blaskó Péter áhítatos és alázattal megformált virágcsokros disszidense emelkedik ki a játszó négyesből. A két lábon járó amerikai álom pazar "blaskói szuggesztióval" és tiszta beszéddel dolgozik: emlékezésre ítélve, kevéske gesztussal alátámasztva keresi a szavakat. A Vendég - megírva és így eljátszva - a lelkileg legteljesebb és legplasztikusabb figura, Blaskó szép árnyalatokkal közelíti meg; egyedül mosolymutatványai tűnnek erőltetettnek.

Lukáts Andor - aki alkatilag talán túl fiatal volt erre a szerepre - esetében (főleg színpadon) gyakorta tapasztalható, hogy az indulatokat, erős érzelmi hullámokat sajnálatosan rendre ordítással, rekedt gágogással, hangfelsrófolással próbálja eljátszani. Örömteli viszont a Kvartettban, hogy Lukáts pazar képességeire, fejlett és finom színészi eszköztárára támaszkodva a háttérbe szorítja a hangoskodást, és a dühös kisember sziszegő-suttogó, fel-felcsattanó beszédmodorával, feszült és lüktető testbeszédével cizellált, kiérlelt művészi teljesítményt mutat fel. Ellenben Bertalan Ágnes, a sikertelen magánéletű, hajszolt Nő szerepében kötéltáncot jár a hiteltelen és a középszerű játék közt: figurája megoldatlan, kiborulásai illusztratív elemektől hemzsegő, nagymonológja kínosan az amatőr színjátszás hőzöngő, paneles megoldásaira hajaz. Görcsösen igyekszik megtalálni a karaktert (cigi, csapkodás, hangulatváltások…), de képtelen elhitetni velünk a betonkockák közül kitörni akaró, csörtető-törtető Nőt, pusztán színésznek látszó tárgyként vibrál a vásznon, és egy nagy kérdőjel marad utána.

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Kinek a szvetter, kinek a ejrosport, kinek a pinkód, kinek a családi kudarcok, a monoton, elfásult élet. Csak a lelátókról-nézőterekről szól a drukk, nem magyar a foci, nem meleg a csirke, nem nemzeti az érdek, nem a hazáért, már csak magunkért. Mindenki fél valamitől, és mindenkinek valamilyen hiánya van (érték-, szeretet-, érdeklődés, pénz-). Az eszmék devalválódtak, a hitek elvesztek vagy leromboltattak, az eszmények szublimálódtak a lakótelepi lesújtólégben.

Az Öreget lehetetlen kirángatni a TV-szobából, az ő territóriumából. Nézi a focit, mintha a grundon lenne, de már mások játsszák a meccset helyette, az ejrósporton bömböl az ír-holland, rúgják a bőrt a kapitalisták. Még mindig a régmúltba réved, leragad, csak az érdekli - hiába próbálja onnan a Vendég kirángatni, az új szelek nem érintik meg. Nem tud felébredni és rémlátomásait sem tudja elkergetni (mérnökök, mint ország rombolók; karvalytőke,…): összeesküvés-elméleteket gyárt, még ha abból már semmi sem igaz. Azt kellene belátni a megrögzött öregnek, hogy már nincs kommunizmus (pedig az hitet adott neki), sőt már nincsenek kommunisták sem, mert már azok is beálltak kapitalistának, nem kötelező Nettót szeretni, csak azért mert szovjet. Nem kell félni a megtorlásoktól, fölösleges összeesküvés-elméleteket gyártani, mert ami régen volt, már senkit nem érdekel.

Menni vagy maradni? A magába gubódzott feleség ebből nem csinál elvi kérdést. Lényeg, hogy meglegyen a mindennapi betevő. Hatalmas teste beszippant minden életet, lebénít minden mozgásfunkciót: ostoba, primitív gondolkodású konyhamalac, aki folyton sztereotípiák, pletykabaromságokat, hazug "kis színeseket" szajkóz másoknak, s hitet el magával. Léttere a konyha, a biológiai funkciókra redukálódott élet fenntartó színtere. A Vendéget mindig visszarántja oda, ahonnan elkezdte. Hiába érvel, kér, könyörög, hagy mentse meg őket az elsorvadástól, az asszonynak így is jó: szvettert kötögetve, mákos tésztát melegítve. A nézőre felszabadítóan hat a mákostészta-dramaturgia: megmelegítsem vagy sem? A Vendég jó szándéka egy szintre kerül a tésztával: itt van, el lehet venni, de kinek kell? Minduntalan hiábavaló felajánlkozás.

Egyedül a lányuk veszi a lapot: a Vendég pénzt kínál, és az neki kell - bárhová tehetjük a hangsúlyt, bárhogyan forgathatjuk a szórendet. Kell egy tisztességes, normális élethez. Kapzsi, de ne feledjük: új világba született, ahol a kapzsiság létérdek, ahol az elkezdés a legnehezebb, önerőből nem megy; elkurvul az ember. Egyetlen cél a megélhetés és a tulajdonszerzés. A Nő érzi, hogy megalázkodik, de inkább a kreditkárdért, a lánya kinttartózkodásáért kuncsorog, minthogy a gürizésbe dögöljön bele. Álma a nagy kiugrás, de visszaesik a linóleumparkettára. Szüleit legszívesebben letagadná, szégyelli őket. Apuka egy hülye, szánalmas barom, aki ahelyett hogy megszedte volna magát a rendszer alatt, inkább másokat szolgált. Panellakás az egyetlen, amit családjának adni tudott.

A Vendég csak mosolyog és kesereg a "bajsza" alatt. Élete kiüresedett: nehezen (ill. túl könnyen) fejezi ki magát, ráadásul vívódik: ő most idegen vagy sem? Amerikás magyar (telefonos, biztosítós), aki odakint végigdolgozott egy fél életet, elvált, gyerekei felnőttek, saját családjuk van már, így ő teljesen egyedül maradt a világban, s a pénz nem boldogít. S most itt hálálkodik egy vérkomcsinak, kérleli: hadd fogadja őket örökbe ("Maguk az én családom!"). Gyomorforgatóan fonák szituáció. Mint messiás, arcán az ájtatos vigyorral érkezett, hogy megháláljon egy régi jócselekedetet. Aztán látta, mi van (pl. egy felértékelődött giccses faliszőnyeg), és altruizmusa rezignációba fordult: elment a kedve az egésztől. Jött, látott, most már visszamenne. Érdeklődés hiányában a megváltás elmaradt. A Vendég elkönyvelheti: mission impossible.

utószó

A film bizonyos tekintetben diszkriminálja a potenciális nézőket: igazából csak bizonyos befogadói érintettséggel, történelmi tapasztalattal, személyességgel lehet totálisan feldolgozni - talán ezzel magyarázható a nézők életkora is. Habár manapság még jócskán vannak emlékezők, a fiatalabb generációknak - mindenféle történelemleckét mellőzve - remek metszetet nyújt az '56-os utórezgésekről, az azt követő eltérő társadalmi berendezkedésekről, életvitelekről, egy változás hatásmechanizmusáról.

A Kvartett a beszédre épül, és a képekre támaszkodik; Márton Balázstól távol áll a bravúrfotografálás, a vizuális zsonglőrködés. Célja a mondandó aláhúzása, megerősítése. Míg a szöveg egyszersmind jellemez is, a képek pőrére vetkőztetik a leírás tárgyait. Financiálisan olcsó, művészileg értékes, komplex ábrázolásban pazar film a Kvartett. Egyetlen hibája talán, hogy nem hagy elég időt a nézőnek, hogy belehelyezkedjen és átélje a cselekményt. Végig nagyon feszült, és nyomasztó a légkör. A néző egy pillanatig sem lélegezhet fel, mert végig elfoglalja a nagyon erősen a szövegre épülő dramaturgia. A film epizódképei talán jelenthetnének egy kis agypihenőt, de azok annyira elfuseráltak, hogy még jobban összezavarnak. A film elején még remek montázssorokkal találkozhatunk: csöpögő csap, életképek a munkástelepek folklórját őrző díszfalvédőről, a képek azonban egyre inkább eltérnek a konyhától és a realitástól, túlságosan szájbarágósak lesznek.

A mohózat spirói műfaján belül a darabíró komédiaként határozta meg a Kvartettet. Csak afféle csehovi vágyálom, hogy kacagjunk valamin, ami szomorú és igaz, ami szépen tragikus. De tán mégis, nézhetjük innen is. Mit nekünk tragédia és khatarszisz, ha végre nevethetünk egyet azon, hogy már megint elrontottunk valamit!

Blaskó Péter
Blaskó Péter
10 KByte
Lukáts Andor, Molnár Piroska és Blaskó Péter
Lukáts Andor,
Molnár Piroska és
Blaskó Péter
34 KByte
Lukáts Andor
Lukáts Andor
16 KByte
Blaskó Péter
Blaskó Péter
14 KByte
Bertalan Ágnes
Bertalan Ágnes
11 KByte
Bertalan Ágnes, Blaskó Péter és Lukáts Andor
Bertalan Ágnes,
Blaskó Péter és
Lukáts Andor
13 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső