Filmkultúra: Filmek: Vígjáték feminista módra

Pascal Bailly: Isten nagy, én kicsi vagyok

59 KByte
Pascale Bailly filmje, az Isten nagy, én kicsi vagyok (2002) akár úgy is felfogható, mint a feminista filmelméleteknek valamiféle tézisfilmje, hiszen a film szemmel láthatóan sokat merített a feminista elméletírók állításaiból. Ez a filmalkotás ugyanis nemcsak témájában (egy nő magánéleti és lelki problémái), szereplőválasztásában (a film főszereplője nő) kötődik a nőkhöz, de magában a film megvalósításában, elkészítésében is felfedezhetőek a női filmmel kapcsolatos teoretikusi megállapítások. Az utóbbi egy-két évtizedre egyébként jellemző, hogy évről évre megjelenik egy-egy olyan rendezőnő által készített film, amelyről sokat lehet és érdemes írni, és amely főleg a feminista kritikusok szempontjából tűnhet fontosnak. Ilyen film volt annak idején Susan Seidelman alkotása, a Kétségbeesve keresem Susant (1985), Sally Potter filmje, az Orlando (1992), Jane Campionnak A zongoraleckéje (1993), vagy éppen Kimberley Peirce filmje, A fiúk nem sírnak (1999). Ezek a filmek főleg azért hívták fel magukra a figyelmet, mert nemcsak a nőkről próbáltak valamit állítani hanem magáról a filmről is, akár úgy, hogy egy ismert filmes műfajt "írtak át" (mint például a romantikus vígjátékot Seidelman), vagy éppen közvetlenül utaltak a film és a női alkotók viszonyára (a költő/írónő Orlando tulajdonképpen analóg a női rendezővel), vagy pedig a nők szexualitásával kapcsolatos problémákat feszegették (mint például A zongoralecke frigid főszereplőnője, vagy A fiúk nem sírnak transzszexuális női főszereplője). Bailly filmje, úgy tűnik, témájában és formai megoldásaiban is kitűnően illik a példaként felhozott filmalkotások sorába.

A Bailly alkotásáról szóló filmes ismertetőkből azt tudhatjuk meg, hogy egy húszéves fiatal lány, Michele (Audrey Tautou) megismerkedik Francois-val (Edouard Baer), a harminckét éves zsidó állatorvossal, akinek a kedvéért a lány teljesen elmerül a zsidó vallás és a héber nyelv rejtelmeiben. Ez a történetváz tulajdonképpen azt a keretet teremti meg, amelyben jól megférnek a különböző vígjátéki elemek, vagyis a vallástanulásból és vallásgyakorlásból adódó félreértések és poénok, mint amikor például Michele zsidó nőknek írott könyveket olvas, sabbatot tart vagy éppen a hanukai gyertyatartóval gyújt cigarettára. Eddig persze a történet igen egyszerű, hiszen Michele, miután nem talált megnyugvást a katolicizmusban, már a buddhizmust is kipróbálta, tehát magától értetődik, hogy a szeretett férfi miatt most a zsidó vallás gyakorlásában mélyed el. Úgy tűnik viszont, hogy a rendezőnő komolyan veszi a témát, és már a film legelején megdöbbenti a nézőket egy formai, valamint egy dramaturgiai elemmel: először Michele-t látjuk, aki baráti társaságban tölt el egy délutánt, majd a társaság egyik férfitagja (Francois) utánaered, de ezt a jelenetet úgy vágja meg a rendezőnő (pontosabban a film vágója), hogy az egy úgynevezett "fényképregény" hatását kelti, mintha valami tini poplapban "olvasnánk" egy fiataloknak szóló "szappanoperát". Előbb csak a lány mögött lépked a férfi, majd a lány mellett, aztán már a beszélgetésüket is halljuk. Tulajdonképpen nehéz eldöntenünk, hogy ezen a ponton komolyan kellene-e vennünk ezt a történetet vagy sem. Majd a férfi heves közeledtének engedve a lány lefekszik vele, de szeretkezés után - és ez az a bizonyos furcsa dramaturgiai elem -- a lány öngyilkosságot kísérel meg. A kérdés természetesen az, hogy miért, de fokozatosan megérthetjük, hogy túl sok lelki terhet hordoz ez a fiatal lány. Michele-re ugyanis mintha senki nem lenne igazán kíváncsi. Édesanyja például meghívja ebédre, de a lánynak úgy kellene besurrannia a házba, hogy a mostohaapával ne találkozzon. Persze az anya sem adhat komoly lelki támaszt a lányának, hiszen ő maga is komolyan alkoholizál. Ennek pedig az az oka, hogy neki is boldogtalan a párkapcsolata. Ugyanakkor az is kiderül, hogy Michele épp szakított a fiújával, Bertrand-nal, az abortusza után. A modellként dolgozó Michele számára jó ürügy, hogy mindig más frizurát és sminket próbálhat ki, de a külső állandó változtatása is a lány bizonytalanságára utal.

Amikor viszont megismerkedik Francois-val, a lány rögtön kész mindent megadni a férfinak, de már a köztük levő gesztusrendszerben is jól elcsíphető a kettejük közötti különbség, az, ahogyan Francois valójában csak valamiféle "szextárgy"-nak tekinti a lányt, Michele viszont - éppen azért mert fiatal és magányos -inkább egy őt kézen fogó és vezető társra vágyik. Innentől persze a fentebbi összefoglaló túlságosan félrevezető lehet: Michele számára ugyanis nem is annyira az istenkeresés jelent problémát, hiszen naplójába már nem sokkal a Francois-val való megismerkedése után beírja, hogy Isten egy, vagyis bármilyen vallást is gyakorol az ember, tulajdonképpen ugyanazt az Istent keresi, hanem sokkal inkább az emberi kapcsolatok és azoknak a hiánya. A film ettől a ponttól kezdve tehát igen érdekessé válik, hiszen annak lehetünk szem-és fültanúi, ahogyan épp a fiatal lány -- és nem az idősebb és tapasztaltabb Francois --próbálkozik meg azzal, hogy hidat verjen kettejük közé, ami nem csak a szexen alapul, hanem egymás jobb megismerésén is. Természetesen ebben van szerepe a zsidó vallásnak, ugyanis amikor a lány megtudja, hogy Francois zsidó, ezen az úton próbál meg közelebb kerülni a férfihoz. Az persze más kérdés, hogy a férfi alig gyakorolja a vallását és előbb-utóbb inkább teherré válik számára a fiatal lány buzgósága.

A film tehát annak a kétségbeesett próbálkozásnak a bemutatása, ami a legtöbb férfi-nő kapcsolatot jellemzi, vagyis a nő mérhetetlen energiát fektet bele abba, hogy megismerje a férfit, akit szeret. Michele egy csomó könyvet elolvas, próbál beszélgetéseket folytatni a férfival, és amikor csak tud, megpróbál a kedvében járni, de a sokszor vicces tanulási folyamat mögött nagyon komoly igazság húzódik meg: Francois-t nem csak a vallásórák nem érdeklik, de Michele iránt sem mutat túl sok érdeklődést. A néző ezt persze már a film legelején megtudja, mégpedig Francois szájából. Miután a lány öngyilkosságot kísérelt meg az első, egyéjszakás kalandjuk után: egy padon ülve a férfi elbeszélget Valerie-vel (Julie Depardieu), Michele néhány évvel idősebb barátnőjével, és elmondja neki, hogy ő egyszerűen csak le akart feküdni a lánnyal és nincs szándékában párkapcsolatot kezdeni vele. Sőt, Francois egyenesen igazságtalanságnak tartja azt, hogy "ilyesmibe" belekeveredett. Később ugyan kapcsolatot kezd a lánnyal, de a filmben több utalás is van arra, hogy számára a lány még mindig inkább csak az ágyban fontos. Michele-nek persze több olyan megalázó helyzetet is el kell viselnie, amelyek végleg a férfival való szakításához vezetnek: például akkor, amikor a férfi nem mutatja be önszántából a szüleinek, vagy amikor a lány azt hiszi, hogy talán terhes és Francois egy percig sem gondolkozik azon, hogy esetleg a gyermeket meg is tarthatná, hanem egyből az abortuszt javasolja számára. A kapcsolat akkor hűl ki végleg, amikor Francois megmondja a lánynak, hogy utálja még az érintését is. A kamera ekkor csak a lány tekintetét veszi, akinek lassan "leesik", hogy őrá itt már nincs szükség. Bailly tehát nagyon érzékletesen mutatja be azt a szituációt, amikor a férfi úgy érzi, hogy a nő már "túl sok". Ennek természetesen az a fő oka, hogy a nők sokkal nyitottabban közelednek a férfiakhoz, míg azok nem hajlandók megnyílni előttük. Erre egy egészen konkrét, pszichológiai példa is akad a filmben: Valerie, aki pszichológusként dolgozik, épp új rendelőjét rendezi be, amikor Michele, a díványra mutatva, megkérdezi tőle, hogy mi lenne, ha a férfi páciens nem szólalna meg. Valerie erre azt feleli, hogy bizony az szörnyű lenne, de ez a dialógus tulajdonképpen nemcsak arról szól, hogy a pszichológus ebben az esetben tehetetlen lenne, hanem arról is, hogy a nők is tehetetlenek, amikor a partnerük nem akar megnyílni. Talán nem véletlen, hogy később Valerie épp ahhoz a férfihoz fog feleségül menni, aki első pácienseként érkezik a rendelőjébe. Lehet, hogy a jó párkapcsolat titka valóban az, hogy a férfi is "beszéljen", akarjon tudatni és tudni? Bailly filmje természetesen nem adja meg a konkrét választ. Mindenesetre Valerie esküvőjén újra találkozik Michele és Francois, de a lány - úgy tűnik - már nem akarja újrakezdeni a kapcsolatot, noha világos, hogy a férfi élete nagy szerelme. A film végi "Folytatása következik" felírat sem ad túl sok támpontot a nézőnek, ha esetleg arra lenne kíváncsi, hogy Michele beadja-e még egyszer a derekát.

Persze Bailly nem csak a nyitott véggel teszi bizonytalanná a nézőt. Aki például úgy ül be a moziba, hogy egy szórakoztató kis helyzetkomédiát fog látni, az valószínűleg csalódottan fog távozni a teremből. A rendezőnő ugyanis formailag is megpróbálja érzékeltetni mindazt a bizonytalanságot, ami Michele-t jellemzi: gyakran szétválasztja a képet a hangtól (mást látunk, mint amit hallunk), a lány naplóiból vett inzerteket vág be a filmbe, fejjel lefele fényképezi például azt a jelenetet, amelyben Michele és Francois szeretkeznek, valamint egészen közelről fényképezi a szereplőket és bizonyos tárgyakat. Ugyanakkor különböző jeleneteket elemeire bont, vagyis megkeveri az egyes jelenetek, esetleg jelenetsorok kronológiáját. Ilyen például az a jelenet, amelyben a lány öngyilkosságot kísérel meg. Akkor ott, nem tudjuk, miért, mikor és hogyan történt az eset (de persze "pontos" adatokkal később sem lát el bennünket Bailly). Ugyanez történik akkor is, amikor egy jelmezbálon vesz részt a már külön utakon járó Michele és Francois, valamint Valerie, és a két utóbbi között valami kalandféle szövődik, amitől teljesen kikészül a lány, hiszen úgy érzi, a legjobb barátnője is becsapta. De igen érdekes azoknak a barátnőknek a felsorakoztatása is, akikkel Francois kapcsolatot kezd a Michele-el való szakítása után. Ezeket a nőket úgy látjuk, ahogyan Michele látja őket, hiszen Bailly arra is vigyáz, hogy Michele nézőpontja a lehető leggyakrabban megmaradjon. Vele együtt fürkésszük tehát a szőke zsidó lány arcát, aki egy új, ámde unalmas Godard-film (!!!) vetítése alatt meséli el a lánynak, hogyan találkozott Francois-val (az is jó poénja a filmnek, hogy a két nő hogyan kerül ugyanannak a filmnek a vetítésére), de ugyanígy "irigykedünk" a későbbi barna hajú barátnőre is. Természetesen még sokáig lehetne sorolni azokat az elemeket, amelyek tulajdonképpen egy kicsit elidegenítően hatnak, viszont épp ezekkel a formai megoldásokkal éri el a rendezőnő azt, hogy komolyabban vegyük mindazt, amit a vásznon látunk Igy lesz ez a film több, mint egy fiatal lány isten-és párkereséséről szóló vígjáték.

16 KByte

116 KByte

80 KByte

20 KByte

44 KByte

59 KByte	Pascale Bailly filmje, az Isten nagy, én kicsi vagyok (2002) akár úgy is felfogható, mint a feminista filmelméleteknek valamiféle tézisfilmje, hiszen a film szemmel láthatóan sokat merített a feminista elméletírók állításaiból. Ez a filmalkotás ugyanis nemcsak témájában (egy nő magánéleti és lelki problémái), szereplőválasztásában (a film főszereplője nő) kötődik a nőkhöz, de magában a film megvalósításában, elkészítésében is felfedezhetőek a női filmmel kapcsolatos teoretikusi megállapítások. Az utóbbi egy-két évtizedre egyébként jellemző, hogy évről évre megjelenik egy-egy olyan rendezőnő által készített film, amelyről sokat lehet és érdemes írni, és amely főleg a feminista kritikusok szempontjából tűnhet fontosnak. Ilyen film volt annak idején Susan Seidelman alkotása, a Kétségbeesve keresem Susant (1985), Sally Potter filmje, az Orlando (1992), Jane Campionnak A zongoraleckéje (1993), vagy éppen Kimberley Peirce filmje, A fiúk nem sírnak (1999). Ezek a filmek főleg azért hívták fel magukra a figyelmet, mert nemcsak a nőkről próbáltak valamit állítani hanem magáról a filmről is, akár úgy, hogy egy ismert filmes műfajt "írtak át" (mint például a romantikus vígjátékot Seidelman), vagy éppen közvetlenül utaltak a film és a női alkotók viszonyára (a költő/írónő Orlando tulajdonképpen analóg a női rendezővel), vagy pedig a nők szexualitásával kapcsolatos problémákat feszegették (mint például A zongoralecke frigid főszereplőnője, vagy A fiúk nem sírnak transzszexuális női főszereplője). Bailly filmje, úgy tűnik, témájában és formai megoldásaiban is kitűnően illik a példaként felhozott filmalkotások sorába. A Bailly alkotásáról szóló filmes ismertetőkből azt tudhatjuk meg, hogy egy húszéves fiatal lány, Michele (Audrey Tautou) megismerkedik Francois-val (Edouard Baer), a harminckét éves zsidó állatorvossal, akinek a kedvéért a lány teljesen elmerül a zsidó vallás és a héber nyelv rejtelmeiben. Ez a történetváz tulajdonképpen azt a keretet teremti meg, amelyben jól megférnek a különböző vígjátéki elemek, vagyis a vallástanulásból és vallásgyakorlásból adódó félreértések és poénok, mint amikor például Michele zsidó nőknek írott könyveket olvas, sabbatot tart vagy éppen a hanukai gyertyatartóval gyújt cigarettára. Eddig persze a történet igen egyszerű, hiszen Michele, miután nem talált megnyugvást a katolicizmusban, már a buddhizmust is kipróbálta, tehát magától értetődik, hogy a szeretett férfi miatt most a zsidó vallás gyakorlásában mélyed el. Úgy tűnik viszont, hogy a rendezőnő komolyan veszi a témát, és már a film legelején megdöbbenti a nézőket egy formai, valamint egy dramaturgiai elemmel: először Michele-t látjuk, aki baráti társaságban tölt el egy délutánt, majd a társaság egyik férfitagja (Francois) utánaered, de ezt a jelenetet úgy vágja meg a rendezőnő (pontosabban a film vágója), hogy az egy úgynevezett "fényképregény" hatását kelti, mintha valami tini poplapban "olvasnánk" egy fiataloknak szóló "szappanoperát". Előbb csak a lány mögött lépked a férfi, majd a lány mellett, aztán már a beszélgetésüket is halljuk. Tulajdonképpen nehéz eldöntenünk, hogy ezen a ponton komolyan kellene-e vennünk ezt a történetet vagy sem. Majd a férfi heves közeledtének engedve a lány lefekszik vele, de szeretkezés után - és ez az a bizonyos furcsa dramaturgiai elem -- a lány öngyilkosságot kísérel meg. A kérdés természetesen az, hogy miért, de fokozatosan megérthetjük, hogy túl sok lelki terhet hordoz ez a fiatal lány. Michele-re ugyanis mintha senki nem lenne igazán kíváncsi. Édesanyja például meghívja ebédre, de a lánynak úgy kellene besurrannia a házba, hogy a mostohaapával ne találkozzon. Persze az anya sem adhat komoly lelki támaszt a lányának, hiszen ő maga is komolyan alkoholizál. Ennek pedig az az oka, hogy neki is boldogtalan a párkapcsolata. Ugyanakkor az is kiderül, hogy Michele épp szakított a fiújával, Bertrand-nal, az abortusza után. A modellként dolgozó Michele számára jó ürügy, hogy mindig más frizurát és sminket próbálhat ki, de a külső állandó változtatása is a lány bizonytalanságára utal. Amikor viszont megismerkedik Francois-val, a lány rögtön kész mindent megadni a férfinak, de már a köztük levő gesztusrendszerben is jól elcsíphető a kettejük közötti különbség, az, ahogyan Francois valójában csak valamiféle "szextárgy"-nak tekinti a lányt, Michele viszont - éppen azért mert fiatal és magányos -inkább egy őt kézen fogó és vezető társra vágyik. Innentől persze a fentebbi összefoglaló túlságosan félrevezető lehet: Michele számára ugyanis nem is annyira az istenkeresés jelent problémát, hiszen naplójába már nem sokkal a Francois-val való megismerkedése után beírja, hogy Isten egy, vagyis bármilyen vallást is gyakorol az ember, tulajdonképpen ugyanazt az Istent keresi, hanem sokkal inkább az emberi kapcsolatok és azoknak a hiánya. A film ettől a ponttól kezdve tehát igen érdekessé válik, hiszen annak lehetünk szem-és fültanúi, ahogyan épp a fiatal lány -- és nem az idősebb és tapasztaltabb Francois --próbálkozik meg azzal, hogy hidat verjen kettejük közé, ami nem csak a szexen alapul, hanem egymás jobb megismerésén is. Természetesen ebben van szerepe a zsidó vallásnak, ugyanis amikor a lány megtudja, hogy Francois zsidó, ezen az úton próbál meg közelebb kerülni a férfihoz. Az persze más kérdés, hogy a férfi alig gyakorolja a vallását és előbb-utóbb inkább teherré válik számára a fiatal lány buzgósága. A film tehát annak a kétségbeesett próbálkozásnak a bemutatása, ami a legtöbb férfi-nő kapcsolatot jellemzi, vagyis a nő mérhetetlen energiát fektet bele abba, hogy megismerje a férfit, akit szeret. Michele egy csomó könyvet elolvas, próbál beszélgetéseket folytatni a férfival, és amikor csak tud, megpróbál a kedvében járni, de a sokszor vicces tanulási folyamat mögött nagyon komoly igazság húzódik meg: Francois-t nem csak a vallásórák nem érdeklik, de Michele iránt sem mutat túl sok érdeklődést. A néző ezt persze már a film legelején megtudja, mégpedig Francois szájából. Miután a lány öngyilkosságot kísérelt meg az első, egyéjszakás kalandjuk után: egy padon ülve a férfi elbeszélget Valerie-vel (Julie Depardieu), Michele néhány évvel idősebb barátnőjével, és elmondja neki, hogy ő egyszerűen csak le akart feküdni a lánnyal és nincs szándékában párkapcsolatot kezdeni vele. Sőt, Francois egyenesen igazságtalanságnak tartja azt, hogy "ilyesmibe" belekeveredett. Később ugyan kapcsolatot kezd a lánnyal, de a filmben több utalás is van arra, hogy számára a lány még mindig inkább csak az ágyban fontos. Michele-nek persze több olyan megalázó helyzetet is el kell viselnie, amelyek végleg a férfival való szakításához vezetnek: például akkor, amikor a férfi nem mutatja be önszántából a szüleinek, vagy amikor a lány azt hiszi, hogy talán terhes és Francois egy percig sem gondolkozik azon, hogy esetleg a gyermeket meg is tarthatná, hanem egyből az abortuszt javasolja számára. A kapcsolat akkor hűl ki végleg, amikor Francois megmondja a lánynak, hogy utálja még az érintését is. A kamera ekkor csak a lány tekintetét veszi, akinek lassan "leesik", hogy őrá itt már nincs szükség. Bailly tehát nagyon érzékletesen mutatja be azt a szituációt, amikor a férfi úgy érzi, hogy a nő már "túl sok". Ennek természetesen az a fő oka, hogy a nők sokkal nyitottabban közelednek a férfiakhoz, míg azok nem hajlandók megnyílni előttük. Erre egy egészen konkrét, pszichológiai példa is akad a filmben: Valerie, aki pszichológusként dolgozik, épp új rendelőjét rendezi be, amikor Michele, a díványra mutatva, megkérdezi tőle, hogy mi lenne, ha a férfi páciens nem szólalna meg. Valerie erre azt feleli, hogy bizony az szörnyű lenne, de ez a dialógus tulajdonképpen nemcsak arról szól, hogy a pszichológus ebben az esetben tehetetlen lenne, hanem arról is, hogy a nők is tehetetlenek, amikor a partnerük nem akar megnyílni. Talán nem véletlen, hogy később Valerie épp ahhoz a férfihoz fog feleségül menni, aki első pácienseként érkezik a rendelőjébe. Lehet, hogy a jó párkapcsolat titka valóban az, hogy a férfi is "beszéljen", akarjon tudatni és tudni? Bailly filmje természetesen nem adja meg a konkrét választ. Mindenesetre Valerie esküvőjén újra találkozik Michele és Francois, de a lány - úgy tűnik - már nem akarja újrakezdeni a kapcsolatot, noha világos, hogy a férfi élete nagy szerelme. A film végi "Folytatása következik" felírat sem ad túl sok támpontot a nézőnek, ha esetleg arra lenne kíváncsi, hogy Michele beadja-e még egyszer a derekát. Persze Bailly nem csak a nyitott véggel teszi bizonytalanná a nézőt. Aki például úgy ül be a moziba, hogy egy szórakoztató kis helyzetkomédiát fog látni, az valószínűleg csalódottan fog távozni a teremből. A rendezőnő ugyanis formailag is megpróbálja érzékeltetni mindazt a bizonytalanságot, ami Michele-t jellemzi: gyakran szétválasztja a képet a hangtól (mást látunk, mint amit hallunk), a lány naplóiból vett inzerteket vág be a filmbe, fejjel lefele fényképezi például azt a jelenetet, amelyben Michele és Francois szeretkeznek, valamint egészen közelről fényképezi a szereplőket és bizonyos tárgyakat. Ugyanakkor különböző jeleneteket elemeire bont, vagyis megkeveri az egyes jelenetek, esetleg jelenetsorok kronológiáját. Ilyen például az a jelenet, amelyben a lány öngyilkosságot kísérel meg. Akkor ott, nem tudjuk, miért, mikor és hogyan történt az eset (de persze "pontos" adatokkal később sem lát el bennünket Bailly). Ugyanez történik akkor is, amikor egy jelmezbálon vesz részt a már külön utakon járó Michele és Francois, valamint Valerie, és a két utóbbi között valami kalandféle szövődik, amitől teljesen kikészül a lány, hiszen úgy érzi, a legjobb barátnője is becsapta. De igen érdekes azoknak a barátnőknek a felsorakoztatása is, akikkel Francois kapcsolatot kezd a Michele-el való szakítása után. Ezeket a nőket úgy látjuk, ahogyan Michele látja őket, hiszen Bailly arra is vigyáz, hogy Michele nézőpontja a lehető leggyakrabban megmaradjon. Vele együtt fürkésszük tehát a szőke zsidó lány arcát, aki egy új, ámde unalmas Godard-film (!!!) vetítése alatt meséli el a lánynak, hogyan találkozott Francois-val (az is jó poénja a filmnek, hogy a két nő hogyan kerül ugyanannak a filmnek a vetítésére), de ugyanígy "irigykedünk" a későbbi barna hajú barátnőre is. Természetesen még sokáig lehetne sorolni azokat az elemeket, amelyek tulajdonképpen egy kicsit elidegenítően hatnak, viszont épp ezekkel a formai megoldásokkal éri el a rendezőnő azt, hogy komolyabban vegyük mindazt, amit a vásznon látunk Igy lesz ez a film több, mint egy fiatal lány isten-és párkereséséről szóló vígjáték.
16 KByte
116 KByte
80 KByte
20 KByte
44 KByte