Marik Noémi Valóság vagy igazság?

Todd Solondz: Helyzetek és gyakorlatok


125 Kbyte

Todd Solondz, az érzéketlenséggel és hősei iránti ridegséggel vádolt rendező úgy tűnik, magába nézett s önvizsgálatot tartott. Nem kell megijedni, nem bűnbánón. Kétrészes parabolával válaszolt a kritikákra, s tette elénk sajátos ars poeticáját. Önmagával, saját filmművészetével szemben is kíméletlen, kegyetlen szembenézés, számvetés pereg le előttünk - talán ettől válik filmje igazán izgalmassá, s emelkedik el a didaktikus védbeszédtől. Solondz nem leplezi, nem is mentegeti alkotói magatartását, nem mond ellent a vádaknak, kritikáknak, épp ellenkezőleg, ő is hasonlóval "vádolja" magát, csak még vehemensebben, ironikusabban. Olyan állatfajtának látja ugyanis a filmrendezőt, aki könnyen összetéveszthető egy szatírral; filmjének főhőse, Toby is így jár Solondz alteregójával, a dokumentumfilm-rendezővel a férfi WC-ben.

A film két része egymás tükörképe. Az elsőben egy lány formálja művé, jelen esetben írássá valós, hovatovább átélt élményeit: tanára általi szexuális megaláztatását s kiszolgáltatottságát. Átélt élmény és mű valósága tehát teljes átfedésbe kerül egymással. A második részben viszont már egy dokumentumfilmes rendező kreálja a valóságot, hoz létre egy művi valóságot az általa kiragadott valóságdarabokból, érzelemmentesen ki- és felhasználva hőse naivitását és jóhiszeműségét a filmezéssel kapcsolatban. Solondz rafinált csavarral mégis az elsőt nevezi fikciónak s a másodikat valóságnak; szembesítve ekként a művész s a művészet valóságanyagának cseppet sem finom szövetével, szubjektív/meghamisító voltával. Teszi ezt kellő öniróniával. Mert a művészet szerinte mindig manipuláció; hiszen azzal, hogy egy alkotói kéz vagy egy kamera objektívja kiragad a valóságból egy darabot, egyúttal már meg is másítja. A művészet valóságanyagának valódisága tehát fikció, nem létezik. Mindazonáltal egy mű mégis többet képes elárulni s feltárni az ábrázolt valóságból és a társadalomból, mint ha anyaga valóban originál lenne, és a valóságot egy az egyben mutatná. Paradox módon tehát épp a művi praktikák, a tudatos meghamisítás, csúsztatás révén képes minderre.

Solondz szerint az átélt élmények fegyelmet és távolságtartást igényelnek, egyfajta szűrőt - önmagukban nem alkalmasak arra, hogy művé váljanak: banálissá és érzelgőssé, vagy épp, mint jelen esetben, feministává és rasszistává válik általuk a mű. Az alkotás/filmezés olykor talán ridegségnek, részvétlenségnek tűnő dokumentarista kívülállást, objektivitást igényel (annak ellenére, hogy önmaga soha nem lehet objektív), hogy észrevegye és észrevétesse a látható s látszó valóság mögött megbúvó lényeget. A művészet kegyetlensége, hogy nem feltétlenül igényli az együttérzést, a részvétet, sőt...

Solondz gonosz fricskája - amely egyúttal ars poeticája igazát erősíti -, hogy tényleg bornírt valóságot választ a két írópalántának háttérül, amin írásaik személyessége csak még tovább ront. Így lesz valóban jogos a diáktársak és a tanár kritikája írásaikkal szemben: hatásvadász, álmerész, sablonos.

Hogyan ábrázolja Solondz a sablonok és banalitások közt vergődő két művészpalántát? Nyugodt, higgadt, blazírt fapofával. Időnként pedig szinte észrevétlenül áttér a személyes tónusra, kaméleonként hasonul hősei lelkivilágához és alkotói módszeréhez. Lelassítja és átszínezi az érzelmileg kulcsfontosságú jelenetek képeit (a néger tanárt ördögi, végzetes vöröses fénnyel övezi a bárban, majd jéghideg kékben, lassított felvétellel mutatja, ahogy felmennek a tanár lakásába). Amikor látszólag blazírtan, ridegen, pőrén mutatja hősei kisszerű vergődését, és szinte nevetségessé teszi őket, pontosan akkor válnak igazán szánandóvá, szeretnivalóvá s emberivé.

Épp e látszólagos ridegségben, részvétlen, szinte szadista objektivitásban érhető tetten Solondz érzékenysége, hőseivel szembeni empátiája - e hangvétel valójában figyelmet s odafigyelést takar, s az ellesett pillanatok igazsághordozó erejét hitelesíti.

Az első, "fikciós" rész egy lázadó szellemű, extravagáns kinézetű lány és egy béna fiú szerelmét mutatja, s birkózásukat az írással. Mindketten egy írói szemináriumon próbálgatják szárnyaikat s vélik elsajátítani az alkotás művészetét. Pulitzer-díjas perverz tanáruk, aki sorra fekteti le (pontosabban hágja meg) tanítványait, erőszaktevései ellenére éppen "Vasárnapi lincselés" címen írt művészileg kiemelkedő, alapolvasmánnyá váló könyvet. Emberség és művészet, látszat és igazság, úgy tűnik, korántsem mindig fedi egymást. Az alkotónak nem feltétlenül kell kiemelkedő embernek lennie, s az alkotói magatartásnak sem érzelemtelinek, hogy az alkotás emberi legyen, s hogy a mű érzékenyen reagáljon a világra.

Fordítva is igaz. Hiába érzékeny lelkű és sebezhető kamasz a két főhős, a szeminárium üdvöskéje mégis a hűvös, ridegen okos, törtető lány, ők csupán érzelgős, nyavalygós, elcsépelt műveket gyártanak sorra, és még egymást sem tartják igazán tehetségesnek. A tanár is őszintén, tömören válaszol a lány kérdésére, hogy tehetséges-e: nem.

A lány kifakadása - "de hát ez az igazság!" - a film végén, amikor társai a novelláját szidják, őt pedig rasszizmussal és álmerészséggel vádolják ezért redukálódik személyes sértettséggé, puszta kétségbeeséssé és veszti el jelentőségét. Solondz szerint ugyanis az egyén igazsága és a mű igazsága nem azonos.

Ekként az első rész nem egy lánynak egy béna fiúval való kapcsolatáról és tanára általi megaláztatásáról szól, hanem az élmény novellává formálásáról, ennek problematikájáról és sikertelenségéről.

A második rész Solodz része. Igazi önarckép. Itt szabadul el igazán a pokol, s feketül el a humor. Ez a rész egy tudatos, megszállott rendezőt követ nyomon. Nem éppen megnyerő külsejű (alacsony, kopaszodó, pocakos, pattanásos, szemüveges stb.) férfit, akinek filmes múltjáról nem sok derül ki, csupán azt tudjuk, hogy jelenleg kallódik - pillanatnyilag egy cipőboltban - és azért küszködik, hogy dokumentumfilmet csinálhasson. A munkaközvetítő hivatalnok pedig úgy néz rá, mint egy csodabogárra vagy még inkább, mint egy őrültre.

Ez az elfuserált életű és tehetségű figura parányi albérletben tengeti életét (nem véletlenül egy operatőr haverjával), ám albérlete falán ott a példakép, a Dogmás Születésnap plakátja.

És egyszer mégiscsak adódik a lehetőség és a megfelelő alany, hogy végre ő is elkészíthesse nagy művét.

Filmjének központi témája egy kamasz fiú egyetemi felvételije. A tekintélyelvű, konzervatív apa mindenképpen azt akarja, hogy fia egyetemre menjen. A fiú azonban nem - ő nem tudja, mit akar, nem akar semmit, őt már kellőképpen nihilistává, passzívvá és bárgyúvá csiszolta az amerikai középiskolai oktatás.

A film mini interjúkból áll, amelyekben az amerikai nyárspolgárok életformáját és az amerikai oktatási rendszer paródiáját kapjuk a dokumentarista álarc mögött, a legnagyobb komolyság látszatával. Megszólal a filmben egy iskolapszichológus, aki bebizonyítja, hogy egy amerikai gyereket sokkal nagyobb stressz ér a felvételije alatt, mint egy horvátot bombázás közben. Megszólal az apa, aki arrogánsan üvölti a kamerába grillsütője és úszómedencéje mellől az "őszintét", hogy ő nem balek, és ha mindenki használ protekciót, miért pont ő ne tegye. És megszólal a fiú, aki flegma egykedvűséggel maximum csak azt tudná elképzelni, hogy ünnepelt műsorvezetőlegyen, és megdöbben, amikor megtudja, hogy egy sztár műsorvezetőnek is tanulnia kell és főiskolát végeznie.

Beavatást, érést a fiú életébe a megfosztottság hoz majd, amely fokozatosan telepszik rá és veszi el ártatlanságát. Először az autóját lopják el, aztán a komfortérzetét veszti el (megázik), majd a hamis énképét, amikor látja, mint nevetik ki jóízűen és megsemmisítőn addigi életét, álmait és szüleit a próbavetítésen. Végül elveszíti egész családját és otthonát. Tobyt éppen a művészet, az álmait sárba tipró, nevetségessé tevő film (!) menti meg (átvitt és konkrét értelemben egyaránt).

A rendező közvetlen munkatársa, filmjének vágója - talán nem véletlenül nő - olvassa a fejére módszere bűneit: érzéketlenségét, szadizmusát, hogy lenézi, megveti hőseit, s nevetségessé teszi őket. Egy jó filmnek azonban, ha feltárni s leleplezni akar, ára van: sokakat sért és bánt - vallja Solondz és rendező hőse.

Adva van tehát egy jómódú, kispolgári család, minden pozitívumával, bár inkább negatívumaival - Solondz gonoszan ironikus ábrázolásában. A nagydarab, szigorú és vaskalapos apa; az álszent, képmutató és butácska anya, aki sajátosan szabadon értelmezi a zsidó túlélő fogalmát, és a három testvér (a Boldogságtól ordítani három nővérévvel szemben ezúttal három fivér).

A legkisebb, Scoody, a mindenki idegeire menő, koraérett, kotnyeles kisokos, aki mostoha helyzetét megfordítandó s megtorlandó, hipnotizálja apját. A középső, a mindenben tökéletes - jó tanuló, jó sportoló, jóképű - kedvenc, és végül Toby, a legidősebb, a fekete bárány, aki nem illik e képbe; az egyetlen, aki a maga módján lázadni próbál: nihilista, vegetáriánus, kábítószerezik, és még homoszexuális barátja szerelmi közeledése sem zavarja. Ő az, aki felrúgja a családi idillt is (nem akar felvételizni és húst enni, valamint a családi ebédeken részt venni), akit a társadalom, s vele saját családja is betegnek tart, csak mert nem olyan, mint ő. Pedig éppen a társadalom a beteg. Nem véletlen, hogy e képmutató és álszent közegben éppen a legegészségesebb, legkiegyensúlyozottabb, "legnormálisabb", a középső fiú esik kómába. Hiába ő felel meg leginkább a társadalom által felállított normáknak, - és nem véletlen, hogy a legéletképtelenebb, legkevésbé normába illő marad egyedül életben.

Ez a család azt a korlátozott, tekintélyelvű nyárspolgári réteget testesíti meg, amelyre csak a hatásosan előadott maszlag és a bürokratikus rend hat, amely szerint ha egy fiú a középiskola után nem megy egyetemre, nincs barátnője, nem sportol és nem eszik húst, nem normális, de legalábbis perverz vagy homokos.

A családhoz tartozik még, mintegy kellékként, Consuela, az agyondolgoztatott, lenézett háztartási alkalmazott. Társadalmilag mélyen alattuk van (a kamera is mindig felső kameraállásból közelít rá, a szállása is a pincében, egy sufniban van), bölcsességével mégis felettük áll. Egész létével mond ellent a család idilljének, ezért ő sem illik a képbe.

Egyedül ő veszi komolyan Scoodyt, és válaszol őszintén a kisfiú kérdéseire. Scoody mindenre racionális magyarázatot vár Consuelától: vallására, arra, hogy miért voltak olyan sokan, ha egyszer szegények voltak; hogy miért nincs hobbija, hiszen a gyermekfelügyelet nem nagy munka és most sem csinál lényegében semmit, csak sparheltet súrol, és hogy miért sír, hiszen a fiát jogosan végezték ki, megérdemelte a büntetést. Consuela egész léte, magatartása nem illik Scoody világképébe, sőt megzavarja, ezért hipnotizált apjával eltávolíttatja Consuelát. A kirúgott, igazságtalanul elbocsátott cseléd pedig bosszúból, igazságérzetből és elkeseredésből elgázosítja a családot.

Fordul tehát a kocka: Solodznál a megalázott, kifosztott asszony gázosít el. Az anya által vállalt zsidó szerep így végül beteljesedik. (A családot egyébként idillje teljében éri a halál.)

Solondz remekül csavarja a történetet, s érzékletesen bontja ki a mellékszereplők alakját is.

Az a trükkje, hogy nem mondja ki, nem egyértelműsíti, történetének rendezője valóban tehetséges-e vagy sem; kallódó tehetség-e vagy tehetségtelen kallódó, aki önsajnálatával még a tehetség illúzióját is fenn kívánja tartani; kisstílű álmodozó, mint Toby, vagy jóérzékű filmes. Apránként csepegteti a választ Solondz, ha nem is közvetlenül. Mert hát, aki olyan szemtelen, pimaszul és pajkosan leleplező - egyébként jellegzetesen solondzi - jelenetet tud forgatni, mint a második rész rendezője, az nem lehet más, mint tehetséges. A jelenet az anyával indít, amint zsidó adományok gyűjtését szervezi lelkesen telefonon, ám eközben a kamera titokban a háttérben gürcölő Consuelára közelít, őt veszi. Egykori, később szintén filmes évfolyamtársa is ígéretes tehetségnek tartotta annakidején. A közönség is nevet a próbavetítésen. Beavatása után még Toby is elismeri, hogy jó a film, annak ellenére, hogy az ő kárára s kinevettetésére forgatták: maga az áldozat, a szenvedő alany szentesíti tehát a filmet, s hagyja jóvá e filmes magatartást - igaz kissé gúnyosan (és persze Solondz rendezői manipulációjának hatására).

A jellegzetes solondzi motívumok természetesen ebben a filmben is megtalálhatók: a többszálú történetmesélés, a különböző sorsú és lelki alkatú, egymással rivalizáló testvérhármas; a nyomasztóan idillikus családi ebéd; az írónő és pszichológus szerepeltetése; a padlót súroló takarítónő; a válságban lévő kamasz; az apa-fiú viszony; az aberráltság; a homoszexualitás és a vágyteljesítő álmok, víziók. Ezen kívül a bizarr ötletek, a játékos, ironikus fricskák, a csavarok és mindenekelőtt a morbiditás és a fekete humor.


112 Kbyte

128 Kbyte

31 Kbyte

102 Kbyte

118 Kbyte

135 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső