Filmkultúra: Filmek: Fölállni a padlóról

Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett

58 KByte
Lehet, hogy mégse minden az elején dől el? Akkor kezdjük az elején.
Fájdalmas roma dal hangzik fel. Ágak mentén pusztuló pesti bérházak közé ereszkedik a kamera. Lent rátalál egy kutyával játszó kislányra. Narrátorhang: "Szólni akartam arról, ami van. És hallgatni arról, ami nincs. És... És... (nevetős sóhaj) csak ennyit akartam." A kutya és a kislány balra kimegy a képből. A tér üressé válik.

Az egyszerű, természetes hang kereséséről aligha érdemes szándéknyilatkozatot komponálni. A nyomorúságban sajnos nincs semmi felemelő természetesség. Magányosan játszó gyerekek és kutyák percnyi örömében sincs. És tömör szerzői mondatokban sincs, ha hiányzik belőlük a határozott felismerés ereje. Az őszinte hang keresésével nem lehet tetszelegni, mert keresettséget szül. Amelyben aztán a szép népdalok is hamisan szólnak. A természetes hangot nincs hol keresni. Egyszerűen meg kell szólalni. Lesz, ami lesz. Szóval, kezdjük elölről.
Kórterem. Benyit egy kedves tekintetű lány. Az egyik ágyban véres fejű, bekötözött fiatal férfi fekszik mereven. Akadozó párbeszéd egy vizsgálati műszer sippantásainak lassú, egyenletes ritmusában:

- Végre megvagy. - Nem én vesztem el. - Én sem. Csak lekéstem a vonatot... Hazudtam neked. Gábor a férjem. De elhagyom. - Nem érdekes. - De az. Több mint egy hete kereslek... - Ki is mehettem volna. - És most? - Megijedtem... Repülés közben. Mert nincs ott semmi. Érted? Nincs ott semmi. Vagyis volt ott egy ilyen portásszerű pasas. Megkérdezte, hogy hol a cuccom. Én meg azt feleltem, hogy nekem nincs cuccom. Nekem semmim sincs. - És? - Nem adott szobát. - És? - Meddig maradsz? - Itt vagyok. - Látom. de meddig maradsz? - Maradok. Ha akarod. Megfoghatom a kezed? - Vigyázz! Fáj. - És van egy kislányom is. - Fáj. Ne engedd el. Különben elrepülök. - El?

Az egyszerűség nem feltétlenül monoton visszafogottság. A kórtermek fehéres csendjéből általában nem árad mély létfilozófia. A dermedt lefojtottság, a megfontolt hallgatás itt modoros kényszeredettséget jelez csupán, melyben a vér mosolyt fakaszt. Az igaz érzelmeket nem lehet kitapogatni, mert közben elidegenedünk tőlük. Törjenek felszínre, ha vannak! Akkor meg kezdjük el még egyszer.

Tévéstúdió. Élő riportműsor bioszerekről, a helyes táplálkozásról egy sután affektáló nővel. // Ez a csatorna megy egy jómódú lakás készülékén is. A kedves arcú lány a kórteremből reggelit készít. Férje borotválkozik, majd a tévé elé lép: - Beszarok. Ez a Lilla! Túl van az ötvenen, de még mindig lenyomnám. - Közönséges vagy. - Valami biobuliban utazik mostanában. Nem igaz ez a csaj! - Vegetáriánus? - Akkor még nem volt, de a répára mindig bukott. - Te tényleg közönséges vagy! - Most mit féltékenykedsz?... Na jól van, gyere ide. Nézz rá! Hát versenyezhet ő teveled? // A riport után a dögösen öltöző Lilla levezető bájolgási gyakorlatokat tart jópofi bölcseletekkel: - Az ember kontrollálja azt, amit tud, hogy ne haljon bele túl gyorsan abba, amit nem tud. / Fia - a férfi a kórteremből - türelmetlenül várja: - Anyu, ne csinálj már hülyét magadból, nem vagy már tinédzser... Nevetséges vagy. - Mondtam már, hogy ne anyuzz mások előtt... - Nevetséges. - Te vagy a nevetséges. A hidegveríték ver ki, ha valaki jól érzi magát. Jó voltam? - Jó voltál. - És nem bakiztam? Várjál már, ne rohanj! (...) Hogy néz ki rajtad ez a ruha? És a nyakkendőd? Légy szíves, a hajadat is igazítsd meg! Ez szörnyű, ahogy kinézel! -Tudsz adni egy kis pénzt? - Mennyi kellene? - Egy ötös. Vagy egy tízes. Visszaadom.

Harsány, karikírozó közegfestés a groteszk határán. Jókedvű bohóckodással felvázolt közhelyes közönségesség. Kevéssé elrettentő. Élvezetesen semmitmondó. Ugorjunk.
Kocsma. Kemény arcú felszolgálólány egyik kókadt törzsvendégéhez fordul: - Na, őrnagy elvtárs. Lehet kérni az utolsó szó jogán, aztán eltesszük magunkat holnapra. (...) - Hogy is volt... az a sor? - Milyen sor? - Hát az a verssor, amiről azt hittem, hogy soha nem felejtem el. - Azt nem tudom. De ezerszer kértem már, hogy ne játsszon a pisztolyával, mert még valami baja lesz. Nem mindenki tudja, hogy már régen nincs muníciója. - Kapd be a faszomat. // A lány telefonál: - Csak azért hívtalak, hogy megvan. A cucc! (...) A szokott helyen. Jössz vagy nem?
A kórtermi fiút hívta, aki az ágyán hever és olvas: "Ha egy nagy áldozat végén ér lakodba egy vendéged, legyen bölcs, és barát vagy nem, bizton égbe juttat téged."
Számítógépes terem. Kiderül, hogy belenyúltak a rendszerbe. A főnök őrjöng. A Fiú egy mellékhelyiségben drogozik. Már a földről nyalja a szert. Bent a főnök összeesik és meghal. A Fiú egy monitorral távozik: "El kellett mennem. Erős lettem és bátor ahhoz, hogy maradjak, de persze... féltem is... attól, ahova elindultam..." Sárgás kép Indiáról, a Gangesz partjáról, keleti zene.

Az érdeklődést nem lehet halmozottan fölkelteni. A sok lökdösődő önkívület, szélsőséges helyzet, történés a padlóra küldi egymást. Némi rossz ízléssel legfeljebb nevetni lehet rajtuk. Ráadásul most már stílusok, műfajok is keverednek az esztétizált társadalmi állapotrajztól a teleregényig. Mintha az elbeszélő nyalna fel kétségbeesetten mindent a földről. Pedig most már föl kell állni. Vagy jön a kiszámolás.
Andrássy út. Az előtérben a Lány beszél egy telefonfülkéből. Mögötte a Fiú botorkál a monitorral, és próbálja rásózni a járókelőkre. Észreveszik egymást. A Fiú kétségbeesetten a fülkéhez lép: - Figyelj, nincs valami anyagod? - Mi? - Valami cucc nincs nálad? - Nem, nincsen semmi, én nem használok semmit. - Vedd már meg ezt a szart. Segíts rajtam. (...) - Honnan lenne húsz rongyom! - Akkor lopjál!(...) Nekem honnan a faszomból lenne húsz rongyom, azt mondd meg, úri kislány! - Nem vagyok úri kislány! Talán ezért nincsen húsz rongyom. - Nem baj, akkor majd leszopom azt a szemét gecit! (... Lassítás, elsötétülés, visszavilágosodás.) Fiú hangja: "Én álmodtam őt? Vagy ő engem?" Lány: - Figyelj! Valahogy, bárhogy, ha tudok, segíthetek. (...) - Akkor egy javaslat. Leállok, ha hozzám költözöl. - Bolond vagy? Nem is ismerlek. - Ha ismernél, nem lenne esélyem. Segíts, kérlek. Segíts!! - Na gyere, egyelőre álljunk fel... Rendben van. - Mi, mi van rendben, baszd meg?! (Sárgás tónusú váltás a lányra, aki így beépül az India-képbe, és mintha onnan szólna.) - Veled maradok.

És csaknem húsz elvesztegetettnek tűnő perc után egyszercsak tényleg elkezdődik valami. Egy hitelesen sarkított helyzetben két érzékenynek tűnő, riadt ember szinte gondolkodás nélkül egymásba kapaszkodik. És minket is magukkal rántanak. Nem kell tudni, honnan jöttek, nem kell sejtetni, merre tartanak. Szinte eszünkbe sem jut, hogy őket láttuk a korábbi felvezető jelenetek csikorgó eklektikájában. Juli és András. Megyünk utánuk. András odújába, a pusztuló, függőfolyosós pesti bérházak közé. Pontosan talán sosem fogjuk megérteni, miért. Csak egyet érzünk biztosan: Miért ne?

Juli - Tóth Ildikó. Kicsit kislányosan szép, kerek arcát könnyen réveteggé formálja a belső bizonytalanság. De másokra életadó nőies erővel tud nézni. Ahogy a telefonfülkében zavartan eldarálja barátnőjének, hogy elment otthonról, mert bántották, megütötték, és most időre van szüksége, mindent elárul egy helyzetről, amelyből félve menekülni kíván.

András - Ternyák Zoltán. Megviselt vonzerejű, ziláltan kócos harmincas. Ahogy kétségbeesetten téblábol a monitorával, rögtön érződik, hogy nem extravagáns, nem bűnöző, hanem igazi magának való figura, aki nehezen mozog a világban. A droggal talán álmokat szeretett volna utolérni, de most már szabadulni akar tőle.

Van egy kitartott pillanat, amikor észreveszik egymást. Két segítséget váró, tiszta, őszinte emberi arc. Egymásnak vannak teremtve. Ezt talán már ők is érzik, de egyelőre nem akarnak tudni róla. Juli a taxiban kemény feltételeket szab: - Semmi narkó, ital. Semmi szex, érzelem. Aztán körülnéz a nyomorúságos kégliben, és felszabadult határozottsággal sóhajt fel: - Akkor itt fogunk lakni. Valóban csak a segítségnyújtás gesztusa motiválná?

Mindenesetre kezdetét veszi a gyötrelmes leszoktató kúra. Szűnni nem akaró fájások, hányás, zuhanyoztatás. Andrásnak epilepsziája is van. ("El akartam szállni. De éreztem, hogy visszatart.") A kiérkező orvos fáradt elrettenéssel méri fel a helyzetet: - Ami elfelejteti az életet az emberrel, mindig ragályos. Mert túl jó... Ezekből a gyerekekből hiányzik valami. (...) - Meneküljön innen - tanácsolja Julinak. A lány persze marad. Most már megfontolt női makacssággal dacol minden nehézséggel. Színésznői vegetálása és elhamarkodott házassága után egy feladat kihívásaiba rejti, hogy új életet akar kezdeni. A tudatos kitartás próbájával igyekszik ismét vállalható jellemmé formálni önmagát. De feltűnő, hogy csak Andrásnál és Andrással magabiztos. Mikor hazatelefonál férjének, hogy eljön tőle, mert nem szereti, azonnal megremeg a hangja. És átmenetileg sorsára hagyott kislányáért is azonnal emészti arcát a lelkiismeret.

Fegyelmezetten tartja a távolságot, de egyre érdeklődőbben, egyre gyengédebben figyel Andrásra. Fokozatosan átengedi neki a szellemi terepet. Örömmel ül mellé az ágyra, kedvesen cigarettára gyújt, és szerető kíváncsisággal hallgatja széteső monológjait, kitöréseit, amelyeket olykor megmosolyog.

András a rosszullétek szüneteiben szép lassan mindent kész elárulni magáról. Különösen bemutatkozó mondatai sokatmondóak az első krízis után: - Fontos ember vagyok egy fontos helyen. Programozó. - És? Nem szereted? - Annyi közöm van hozzá, mint lónak a hátúszáshoz. A komputer volt az életem. Aztán rájöttem, hogy a komputer az minden, csak nem az élet. - És mi leszel, ha nagy leszel? - Minden. Mindent akarok. Nyelveket tanulni, világot látni, mindent. Pornócsillag lenni, Nobel-díjas tudós, minden egyszerre... - Nem sok ez? - Hát ez az. Keringenek az agyamban az álmok. Mint egy ketrecben. Aztán nekicsapódnak a rácsnak, és hangos csattanással lezuhannak. Egyik a másik után. - Válassz ki egyet, ami elérhető. - Nem elérhetőek. Álmok! - És India? - India? Az sem... Egyedül félnék. (...) Veled elmennék... Behúgyoztam.

Identitászavar, idegenkedés az élettől. Csakhogy ez most nem poshadhat megfoghatatlan értelmiségi nyavalygássá. A kitörési kísérlet a visszakapaszkodásban van. És a szenvedés fizikai. András hitetlenül gyerekes nyafogással előadott kijelentésmorzsái csupán jelzik mélyen önreflektív személyiségét, de szellemi állapotát a létezésért vívott kínjai teszik igazán hitelessé és különösen felkavaróvá. Ordít, remeg, okád, émelyeg, rángatódzik, bevizel. És ez lesz a világhoz való viszonyának adekvát kifejezése is. Mert igazán okosakat álmai s az indiai irodalom segítségével sem tud mondani róla. Indulatos felkiáltásai pedig mintha inkább fizikai állapotára utalnának (- Bebuldózerezni ezt a világot, és újra kezdeni!). De neki már nincs is szüksége meddő bölcselkedésekre. Őszintén üvölthet. Ráhányhatja testét-lelkét a valóságra.

András és Juli önmagukért küzdve birkóznak. Megérzik, hogy egymás életében ott van egy értelmes létnek nevezhető valami, s a végső pusztulás határán addig dacolnak a bomlás váladékaival, míg lassan visszanyerik teljes emberi szépségüket. Felszabadítóan keserves kapcsolat. Olykor még belezavarnak a külvilág felszínesen harsány filmes sztereotípiái (közönséges újgazdag férjek, affektáló anyák, alkoholista apák, drogos barátnők, állati szinten létező szomszédok), de legyűri őket. És mikor egy utolsó visszaesés után András hazatér, Julit nővé oldódott társként találja az ágyában. Már csak a kábítószer hatásának ismerete választja el őket. Feltör belőlük, amit eddig is éreztek. A fiú bead egy első és utolsó injekciót: - Szeretném, ha kipróbálnád. Nem félsz? - Attól, hogy olyan leszek, mint te, nem. Végig akarom csinálni. - Szeretlek. Fényt kaptam. Kívánlak. Nem mindennap fordul elő velem. - Én is szeretlek. Amikor bajban voltál, engem választottál, mert ismertél, és tudtad, hogy én is ismerlek.- És mint férfi? - Számomra te nem vagy férfi. Egy gyerek vagy, aki még nem nőtt fel. Suta szeretkezési kísérlet. Aztán Juli okád a kádba. - Ilyen jót még életemben nem hánytam.

Kortagadó, nyomasztó őrületektől józan, hitet adóan bátor próbálkozásukat figyelve szinte észrevétlenül telik el két óra. Kész, indulhatnak Indiába. (Az álmokat komolyan kell venni.) A pályaudvaron még szét lehet szakítani őket a szent család nevében, de úgyis egymásra találnak. Például egy kórteremben.

Az elbeszélő - Dettre Gábor. Némi filmes tétovaság után rászánta magát, hogy határozott emberi hangon állást foglaljon az élet mellett, és győzött. Érezhetően alapos tárgyismerettel sikerült eredeti módon elmesélhető, több szinten értelmezhető lelki-fizikai folyamattá formálnia egy állapotrajzot. Operatőrének, Pap Ferencnek tompa, arcsápasztó kékesfehér tónusaival el tudta emelni a szűk belső terek történéseit követő dokumentarista kameramozgást a nyers naturalizmustól. Kemény alternatív hangján talán csak egy szálat képes kézben tartani, de az most a katarzisig feszült. Többek között azért, mert két olyan színészre lelt, akik hőseik vívódásaival, fizikai fájdalmaival a külvilág szellemileg sokszor csak homályosan megragadható gyötrelmes valóságát is közvetíteni tudták. S mellesleg megteremtették az utóbbi évtized és talán az egész modern magyar film egyik legszebb férfi-nő kettősét.

50 KByte

84 KByte

58 KByte	Lehet, hogy mégse minden az elején dől el? Akkor kezdjük az elején. Fájdalmas roma dal hangzik fel. Ágak mentén pusztuló pesti bérházak közé ereszkedik a kamera. Lent rátalál egy kutyával játszó kislányra. Narrátorhang: "Szólni akartam arról, ami van. És hallgatni arról, ami nincs. És... És... (nevetős sóhaj) csak ennyit akartam." A kutya és a kislány balra kimegy a képből. A tér üressé válik. Az egyszerű, természetes hang kereséséről aligha érdemes szándéknyilatkozatot komponálni. A nyomorúságban sajnos nincs semmi felemelő természetesség. Magányosan játszó gyerekek és kutyák percnyi örömében sincs. És tömör szerzői mondatokban sincs, ha hiányzik belőlük a határozott felismerés ereje. Az őszinte hang keresésével nem lehet tetszelegni, mert keresettséget szül. Amelyben aztán a szép népdalok is hamisan szólnak. A természetes hangot nincs hol keresni. Egyszerűen meg kell szólalni. Lesz, ami lesz. Szóval, kezdjük elölről. Kórterem. Benyit egy kedves tekintetű lány. Az egyik ágyban véres fejű, bekötözött fiatal férfi fekszik mereven. Akadozó párbeszéd egy vizsgálati műszer sippantásainak lassú, egyenletes ritmusában: - Végre megvagy. - Nem én vesztem el. - Én sem. Csak lekéstem a vonatot... Hazudtam neked. Gábor a férjem. De elhagyom. - Nem érdekes. - De az. Több mint egy hete kereslek... - Ki is mehettem volna. - És most? - Megijedtem... Repülés közben. Mert nincs ott semmi. Érted? Nincs ott semmi. Vagyis volt ott egy ilyen portásszerű pasas. Megkérdezte, hogy hol a cuccom. Én meg azt feleltem, hogy nekem nincs cuccom. Nekem semmim sincs. - És? - Nem adott szobát. - És? - Meddig maradsz? - Itt vagyok. - Látom. de meddig maradsz? - Maradok. Ha akarod. Megfoghatom a kezed? - Vigyázz! Fáj. - És van egy kislányom is. - Fáj. Ne engedd el. Különben elrepülök. - El? Az egyszerűség nem feltétlenül monoton visszafogottság. A kórtermek fehéres csendjéből általában nem árad mély létfilozófia. A dermedt lefojtottság, a megfontolt hallgatás itt modoros kényszeredettséget jelez csupán, melyben a vér mosolyt fakaszt. Az igaz érzelmeket nem lehet kitapogatni, mert közben elidegenedünk tőlük. Törjenek felszínre, ha vannak! Akkor meg kezdjük el még egyszer. Tévéstúdió. Élő riportműsor bioszerekről, a helyes táplálkozásról egy sután affektáló nővel. // Ez a csatorna megy egy jómódú lakás készülékén is. A kedves arcú lány a kórteremből reggelit készít. Férje borotválkozik, majd a tévé elé lép: - Beszarok. Ez a Lilla! Túl van az ötvenen, de még mindig lenyomnám. - Közönséges vagy. - Valami biobuliban utazik mostanában. Nem igaz ez a csaj! - Vegetáriánus? - Akkor még nem volt, de a répára mindig bukott. - Te tényleg közönséges vagy! - Most mit féltékenykedsz?... Na jól van, gyere ide. Nézz rá! Hát versenyezhet ő teveled? // A riport után a dögösen öltöző Lilla levezető bájolgási gyakorlatokat tart jópofi bölcseletekkel: - Az ember kontrollálja azt, amit tud, hogy ne haljon bele túl gyorsan abba, amit nem tud. / Fia - a férfi a kórteremből - türelmetlenül várja: - Anyu, ne csinálj már hülyét magadból, nem vagy már tinédzser... Nevetséges vagy. - Mondtam már, hogy ne anyuzz mások előtt... - Nevetséges. - Te vagy a nevetséges. A hidegveríték ver ki, ha valaki jól érzi magát. Jó voltam? - Jó voltál. - És nem bakiztam? Várjál már, ne rohanj! (...) Hogy néz ki rajtad ez a ruha? És a nyakkendőd? Légy szíves, a hajadat is igazítsd meg! Ez szörnyű, ahogy kinézel! -Tudsz adni egy kis pénzt? - Mennyi kellene? - Egy ötös. Vagy egy tízes. Visszaadom. Harsány, karikírozó közegfestés a groteszk határán. Jókedvű bohóckodással felvázolt közhelyes közönségesség. Kevéssé elrettentő. Élvezetesen semmitmondó. Ugorjunk. Kocsma. Kemény arcú felszolgálólány egyik kókadt törzsvendégéhez fordul: - Na, őrnagy elvtárs. Lehet kérni az utolsó szó jogán, aztán eltesszük magunkat holnapra. (...) - Hogy is volt... az a sor? - Milyen sor? - Hát az a verssor, amiről azt hittem, hogy soha nem felejtem el. - Azt nem tudom. De ezerszer kértem már, hogy ne játsszon a pisztolyával, mert még valami baja lesz. Nem mindenki tudja, hogy már régen nincs muníciója. - Kapd be a faszomat. // A lány telefonál: - Csak azért hívtalak, hogy megvan. A cucc! (...) A szokott helyen. Jössz vagy nem? A kórtermi fiút hívta, aki az ágyán hever és olvas: "Ha egy nagy áldozat végén ér lakodba egy vendéged, legyen bölcs, és barát vagy nem, bizton égbe juttat téged." Számítógépes terem. Kiderül, hogy belenyúltak a rendszerbe. A főnök őrjöng. A Fiú egy mellékhelyiségben drogozik. Már a földről nyalja a szert. Bent a főnök összeesik és meghal. A Fiú egy monitorral távozik: "El kellett mennem. Erős lettem és bátor ahhoz, hogy maradjak, de persze... féltem is... attól, ahova elindultam..." Sárgás kép Indiáról, a Gangesz partjáról, keleti zene. Az érdeklődést nem lehet halmozottan fölkelteni. A sok lökdösődő önkívület, szélsőséges helyzet, történés a padlóra küldi egymást. Némi rossz ízléssel legfeljebb nevetni lehet rajtuk. Ráadásul most már stílusok, műfajok is keverednek az esztétizált társadalmi állapotrajztól a teleregényig. Mintha az elbeszélő nyalna fel kétségbeesetten mindent a földről. Pedig most már föl kell állni. Vagy jön a kiszámolás. Andrássy út. Az előtérben a Lány beszél egy telefonfülkéből. Mögötte a Fiú botorkál a monitorral, és próbálja rásózni a járókelőkre. Észreveszik egymást. A Fiú kétségbeesetten a fülkéhez lép: - Figyelj, nincs valami anyagod? - Mi? - Valami cucc nincs nálad? - Nem, nincsen semmi, én nem használok semmit. - Vedd már meg ezt a szart. Segíts rajtam. (...) - Honnan lenne húsz rongyom! - Akkor lopjál!(...) Nekem honnan a faszomból lenne húsz rongyom, azt mondd meg, úri kislány! - Nem vagyok úri kislány! Talán ezért nincsen húsz rongyom. - Nem baj, akkor majd leszopom azt a szemét gecit! (... Lassítás, elsötétülés, visszavilágosodás.) Fiú hangja: "Én álmodtam őt? Vagy ő engem?" Lány: - Figyelj! Valahogy, bárhogy, ha tudok, segíthetek. (...) - Akkor egy javaslat. Leállok, ha hozzám költözöl. - Bolond vagy? Nem is ismerlek. - Ha ismernél, nem lenne esélyem. Segíts, kérlek. Segíts!! - Na gyere, egyelőre álljunk fel... Rendben van. - Mi, mi van rendben, baszd meg?! (Sárgás tónusú váltás a lányra, aki így beépül az India-képbe, és mintha onnan szólna.) - Veled maradok. És csaknem húsz elvesztegetettnek tűnő perc után egyszercsak tényleg elkezdődik valami. Egy hitelesen sarkított helyzetben két érzékenynek tűnő, riadt ember szinte gondolkodás nélkül egymásba kapaszkodik. És minket is magukkal rántanak. Nem kell tudni, honnan jöttek, nem kell sejtetni, merre tartanak. Szinte eszünkbe sem jut, hogy őket láttuk a korábbi felvezető jelenetek csikorgó eklektikájában. Juli és András. Megyünk utánuk. András odújába, a pusztuló, függőfolyosós pesti bérházak közé. Pontosan talán sosem fogjuk megérteni, miért. Csak egyet érzünk biztosan: Miért ne? Juli - Tóth Ildikó. Kicsit kislányosan szép, kerek arcát könnyen réveteggé formálja a belső bizonytalanság. De másokra életadó nőies erővel tud nézni. Ahogy a telefonfülkében zavartan eldarálja barátnőjének, hogy elment otthonról, mert bántották, megütötték, és most időre van szüksége, mindent elárul egy helyzetről, amelyből félve menekülni kíván. András - Ternyák Zoltán. Megviselt vonzerejű, ziláltan kócos harmincas. Ahogy kétségbeesetten téblábol a monitorával, rögtön érződik, hogy nem extravagáns, nem bűnöző, hanem igazi magának való figura, aki nehezen mozog a világban. A droggal talán álmokat szeretett volna utolérni, de most már szabadulni akar tőle. Van egy kitartott pillanat, amikor észreveszik egymást. Két segítséget váró, tiszta, őszinte emberi arc. Egymásnak vannak teremtve. Ezt talán már ők is érzik, de egyelőre nem akarnak tudni róla. Juli a taxiban kemény feltételeket szab: - Semmi narkó, ital. Semmi szex, érzelem. Aztán körülnéz a nyomorúságos kégliben, és felszabadult határozottsággal sóhajt fel: - Akkor itt fogunk lakni. Valóban csak a segítségnyújtás gesztusa motiválná? Mindenesetre kezdetét veszi a gyötrelmes leszoktató kúra. Szűnni nem akaró fájások, hányás, zuhanyoztatás. Andrásnak epilepsziája is van. ("El akartam szállni. De éreztem, hogy visszatart.") A kiérkező orvos fáradt elrettenéssel méri fel a helyzetet: - Ami elfelejteti az életet az emberrel, mindig ragályos. Mert túl jó... Ezekből a gyerekekből hiányzik valami. (...) - Meneküljön innen - tanácsolja Julinak. A lány persze marad. Most már megfontolt női makacssággal dacol minden nehézséggel. Színésznői vegetálása és elhamarkodott házassága után egy feladat kihívásaiba rejti, hogy új életet akar kezdeni. A tudatos kitartás próbájával igyekszik ismét vállalható jellemmé formálni önmagát. De feltűnő, hogy csak Andrásnál és Andrással magabiztos. Mikor hazatelefonál férjének, hogy eljön tőle, mert nem szereti, azonnal megremeg a hangja. És átmenetileg sorsára hagyott kislányáért is azonnal emészti arcát a lelkiismeret. Fegyelmezetten tartja a távolságot, de egyre érdeklődőbben, egyre gyengédebben figyel Andrásra. Fokozatosan átengedi neki a szellemi terepet. Örömmel ül mellé az ágyra, kedvesen cigarettára gyújt, és szerető kíváncsisággal hallgatja széteső monológjait, kitöréseit, amelyeket olykor megmosolyog. András a rosszullétek szüneteiben szép lassan mindent kész elárulni magáról. Különösen bemutatkozó mondatai sokatmondóak az első krízis után: - Fontos ember vagyok egy fontos helyen. Programozó. - És? Nem szereted? - Annyi közöm van hozzá, mint lónak a hátúszáshoz. A komputer volt az életem. Aztán rájöttem, hogy a komputer az minden, csak nem az élet. - És mi leszel, ha nagy leszel? - Minden. Mindent akarok. Nyelveket tanulni, világot látni, mindent. Pornócsillag lenni, Nobel-díjas tudós, minden egyszerre... - Nem sok ez? - Hát ez az. Keringenek az agyamban az álmok. Mint egy ketrecben. Aztán nekicsapódnak a rácsnak, és hangos csattanással lezuhannak. Egyik a másik után. - Válassz ki egyet, ami elérhető. - Nem elérhetőek. Álmok! - És India? - India? Az sem... Egyedül félnék. (...) Veled elmennék... Behúgyoztam. Identitászavar, idegenkedés az élettől. Csakhogy ez most nem poshadhat megfoghatatlan értelmiségi nyavalygássá. A kitörési kísérlet a visszakapaszkodásban van. És a szenvedés fizikai. András hitetlenül gyerekes nyafogással előadott kijelentésmorzsái csupán jelzik mélyen önreflektív személyiségét, de szellemi állapotát a létezésért vívott kínjai teszik igazán hitelessé és különösen felkavaróvá. Ordít, remeg, okád, émelyeg, rángatódzik, bevizel. És ez lesz a világhoz való viszonyának adekvát kifejezése is. Mert igazán okosakat álmai s az indiai irodalom segítségével sem tud mondani róla. Indulatos felkiáltásai pedig mintha inkább fizikai állapotára utalnának (- Bebuldózerezni ezt a világot, és újra kezdeni!). De neki már nincs is szüksége meddő bölcselkedésekre. Őszintén üvölthet. Ráhányhatja testét-lelkét a valóságra. András és Juli önmagukért küzdve birkóznak. Megérzik, hogy egymás életében ott van egy értelmes létnek nevezhető valami, s a végső pusztulás határán addig dacolnak a bomlás váladékaival, míg lassan visszanyerik teljes emberi szépségüket. Felszabadítóan keserves kapcsolat. Olykor még belezavarnak a külvilág felszínesen harsány filmes sztereotípiái (közönséges újgazdag férjek, affektáló anyák, alkoholista apák, drogos barátnők, állati szinten létező szomszédok), de legyűri őket. És mikor egy utolsó visszaesés után András hazatér, Julit nővé oldódott társként találja az ágyában. Már csak a kábítószer hatásának ismerete választja el őket. Feltör belőlük, amit eddig is éreztek. A fiú bead egy első és utolsó injekciót: - Szeretném, ha kipróbálnád. Nem félsz? - Attól, hogy olyan leszek, mint te, nem. Végig akarom csinálni. - Szeretlek. Fényt kaptam. Kívánlak. Nem mindennap fordul elő velem. - Én is szeretlek. Amikor bajban voltál, engem választottál, mert ismertél, és tudtad, hogy én is ismerlek.- És mint férfi? - Számomra te nem vagy férfi. Egy gyerek vagy, aki még nem nőtt fel. Suta szeretkezési kísérlet. Aztán Juli okád a kádba. - Ilyen jót még életemben nem hánytam. Kortagadó, nyomasztó őrületektől józan, hitet adóan bátor próbálkozásukat figyelve szinte észrevétlenül telik el két óra. Kész, indulhatnak Indiába. (Az álmokat komolyan kell venni.) A pályaudvaron még szét lehet szakítani őket a szent család nevében, de úgyis egymásra találnak. Például egy kórteremben. Az elbeszélő - Dettre Gábor. Némi filmes tétovaság után rászánta magát, hogy határozott emberi hangon állást foglaljon az élet mellett, és győzött. Érezhetően alapos tárgyismerettel sikerült eredeti módon elmesélhető, több szinten értelmezhető lelki-fizikai folyamattá formálnia egy állapotrajzot. Operatőrének, Pap Ferencnek tompa, arcsápasztó kékesfehér tónusaival el tudta emelni a szűk belső terek történéseit követő dokumentarista kameramozgást a nyers naturalizmustól. Kemény alternatív hangján talán csak egy szálat képes kézben tartani, de az most a katarzisig feszült. Többek között azért, mert két olyan színészre lelt, akik hőseik vívódásaival, fizikai fájdalmaival a külvilág szellemileg sokszor csak homályosan megragadható gyötrelmes valóságát is közvetíteni tudták. S mellesleg megteremtették az utóbbi évtized és talán az egész modern magyar film egyik legszebb férfi-nő kettősét.
50 KByte
84 KByte