Filmkultúra: Filmek: Határon

Fekete Ibolya: Chico

70 Kbyte
A Chico olyan emberről szól, aki számára a harc, a háború a világ normális állapota, és a béke kényelmetlen, furcsa, de - szerencsére vagy szerencsétlenségünkre - mindenképpen köztes idő. Chico a határvonalon szeret lenni, a lővonalban, ahol történnek a dolgok, és nem állnak, mint a kádári langyos szocializmusban. Úgy nézek erre az emberre, mintha a Holdból jött volna. Pedig csak a hatvanas évekből került közénk. Lehet, hogy a hatvanas évek ma már messzebb van tőlünk, mint a Hold? Nézzük csak meg a Van élet a halál előtt? című dokumentumfilmet, ami a pszichológusguruként számontartott Feldmár András előadásaiból készült, és akkor mindjárt megérezzük, hogy azok a hitek, azok a lángolások, amelyek a hatvanas évek fiataljainak szívében éltek, mára milyen avíttnak, milyen kopottnak tűnnek. De míg Feldmárnak a kábítószerek és a meditáció önfelszabadító erejébe vetett hite még mindig vonzó és érvényes egy szűk kör számára, Chico kommunista meggyőződése - mondjuk a mai magyar társadalomban - köznevetség tárgya lenne, ha széles nyilvánosság előtt prédikálna róla. Chico azonban - Feldmárral ellentétben - nem tart showműsorokat a kommunizmusról, hanem magában küszködik egykori meggyőződésével, amit évtizedek tapasztalata tiport a sárba. Hogyan lehet cselekedni hajdani hitek árnyékában, hogyan lehet megőrizni identitásunkat egy tökéletesen zavaros és ellentmondásos világban? - számomra erről szól Fekete Ibolyának - a kortárs filmművészetben furcsa őskövületként, a Werckmeister-harmóniák bálnájaként ránk meredő - mély etikai kérdéseket feszegető filmje.

Van egy Ricardo nevű fickó, aki egy gyönyörű bolíviai nő és egy értelmiségi kinézetű magyar zsidó férfi gyermekeként születik meg az anya hazájában. Mellesleg a magyar zsidó férfi, akinek a szüleit a nyilasok lőtték a Dunába, még a terézvárosi templomban kikeresztelkedett, de ezzel nem szívesen dicsekszik, csak azért vallja be, hogy a katolikus pap végre összeadhassa már meglehetősen ideges menyasszonyával. Az ara az esküvőig abba sem lett beavatva, hogy leendő férje meggyőződéses kommunista, Che Guevaráék városi összekötője. Szabadidejében atomtámadásról szóló agitprop darabot ír és rendez lelkes fiatalokkal a főszerepben, amivel örökre bevési nevét a bolíviai nemzeti irodalom aranykönyvébe. A propagandán túl gyakorolt aktív forradalmi szerepe miatt időnként el kell tűnnie, aztán végleg menekülni kényszerül Bolíviából. Nehéz volna vonzóbb azonosulási mintát kitalálni egy fiúgyermek számára. Nem kell indiánosdit játszani, ha kommunistának is lehet lenni az utcán, az életben. Ricardóból már gyerekkorában forradalmár válik. Első forradalmi megmozdulásait Chilében hajtja végre, mert addigra Bolívia már elesett, és a családnak az apa után kellett szöknie. Aztán jön Pinochet tábornok, és a magukat még szerencsésnek mondható emigráns baloldaliak a gyűjtőtáborban töltött év után kiutasíttatnak Chiléből is. Következik a kádári Magyarország, ahol az apa eltűnik a filmképből: a kamera számára immár a felcseperedett fiú lett a kor hőse. Ricardo katonai pályára lép, mert minden erejével és tudásával küzdeni akar a világforradalomért. Sajnos a kelet-európaiak a hetvenes évekre már régen elvesztették hitüket, számukra a minszki tiszti iskola a karriercsinálás egyik fontos lépcsője csupán, ahol az időt ivással, kártyázással, kurvázással lehet egész jól elütni. Szegény kubaiak, vietnamiak, dél-amerikaiak pedig elszenvedik első csalódásaikat az ideálként tisztelt egykori forradalomcsinálókban. Ricardót ezután már csak kiábrándulások sora éri. Előbb a katonai elhárítás merev bürokráciája bénítja meg tettrekészségét, aztán a kelet-európai rendszerváltások és bársonyos forradalmak töltik el rossz érzéssel. Milyen forradalom az, ahol értelmiségiek virággal és nem puskával a kezükben döntik meg a megvalósult szocializmus roskadozó építményét? Majd jön Albánia, ahol Európában talán először érzi otthon magát: borzasztó szegénység, hegyek, kecskék, mint Bolíviában. És egy olyan elnyomó hatalom, amely vörös csillagot fest a tankokra, amikkel elfojtják a nép tiltakozó megmozdulásait. Hol áll hát az igazság? A vörös zászlót lengetők vagy a megalázottak és megszomorítottak oldalán? Ilyen élmények után Ricardo nem analizál, nem töpreng, nem tétlenkedik, hanem a saját közvetlen tapasztalatai nyomán a szívére hallgatva fegyvert ragad, amikor kitör a háború a kommunista Jugoszlávia és az elszakadó Horvátország között: a kommunista hitben nevelkedett férfi nem a vörös csillag, hanem a szabadság és függetlenség választása miatt megtámadott emberek mellé áll.

A jugoszláviai háború azonban nemcsak kommunista hitét törli el végleg, hanem a nem sokkal korábban újra feltámadt katolicizmusának is véget vet. Ricardo ugyanis buzgó katolikusként nevelkedett, ami dél-amerikai származására tekintettel nem volt szokatlan, mint ahogy az sem, hogy ugyanazon emberen belül az Istenbe és Che Guevarába vetett hit nem zárta ki egymást. Végeredményben Krisztus vagyoni egyenlőségre vonatkozó tanát vallották a kommunisták is. Ricardóban a nyíltan vallott ateizmus alatt pihent a keresztény hit, hogy a vallása miatt huszonöt évet börtönben töltött albán pap példája nyomán, majd a jeruzsálemi Siratófalnál szerzett élmény hatására újra erőre kapjon benne. A kommunizmus eszméje annyira megkopott, a világforradalom esélye annyira meggyengült már addigra, hogy egy olyan embernek, aki erős hitek között élte fiatalságát, szükségszerűen kellett a régi-új megváltó reményhez fordulnia. Ricardóban azonban az apa által nyújtott forradalmárszerep erősebb benyomásként rögzült, mint az anya családja által közvetített ministránsszerep. Chico akaratos, egyenes és harcosan igazságkereső személyiségében nem tud kellőképpen mélyen újra meggyökerezni a szeretet és a béke keresztény eszméje: amikor választania kell, hogy a jugoszláviai polgárháborúban a toll fegyverével küzdjön mint újságíró, vagy puskával mint katona, akkor ez utóbbi mellett dönt. A háború során az emberek erkölcsi hanyatlásának és lelki megroppanásának élménye pedig már gyorsan lerombolja a vallás fogódzóját.

És akkor még mindig marad valami Ricardo számára, ami már nem ideológia és nem vallás, de erősebben hisz benne, mint a kommunizmusban vagy Istenben: ez az emberekbe, közelebbről a bajtársakba vetett feltétlen bizalom. Tucatnyi fiatal gyűlik össze Chico nemzetközi brigádjában (tőlük kapja ezt a becenevet is), akik mind a horvátországi kis magyar faluért küzdenek. Chico, akinek nem tetszett Európa, mert a világnak ezen a nyugatinak mondott fertályán az emberek gondosan vigyáznak rá, hogy ne érintsék meg egymást, a horvátok közt újra felleli a lételemének is tekinthető dél-amerikai közvetlenséget. Chicónak már gyerekkorában a szerelemhez fogható élményt jelentett a barátság, amikor a forradalmi magatartás alapjait együtt sajátította el a vele egykorú fiúval. Horvátországban ez az élmény ismétlődik meg Ricardo életében. Az állandó összezártságban és az idegőrlő harcban testi-lelki barátságok születnek, amelyek kitartanak a hazaszeretetből, szükségből, virtusból fegyvert ragadott férfiak élete végéig. Ez azért nem jelent túl hosszú időt. Ricardo sorra veszíti el harcostársait, ugyanúgy, mint első igazi barátját, aki Chilében maradt, és a puccsisták a megtorlások során teljesen értelmetlen módon kivégezték. A jugoszláviai polgárháború végére a brigádból egyedül Chico marad életben. Csodával határos módon. Utolsó bajtársa akkor hal meg, amikor autójuk aknára fut. Ricardo több napos kómából tér vissza az életbe. A robbanással kezdődik a film és azzal is végződik. Ami utána van, az már csak az emlékezés a halott katonatársakra hajdanvolt végváruk, a magyar falu romjai között. És befejezésként az egykori lángoló hitekkel leszámolt, kétségekkel küszködő, halállal szembenézett ember arca.

Chico történetét Eduardo Rózsa Flores életének eseményeiből és saját ötletekből gyúrta össze a forgatókönyvíró-rendező, Fekete Ibolya. A történet elmondása azonban sokkal bonyolultabb, mint ahogy én a fentiekben leegyszerűsítve, kiegyenesítve leírtam. A cselekmény íve csak nagyjából követi az események kronológiáját, számtalanszor ugrik előre és hátra az időben. Az időugrások az információk ügyes adagolásán keresztül a feszültség fenntartásának hasznos dramaturgiai eszközei. A film kereteként az aknára futó autó jelenete erős felütésül szolgál, de egyben remek dramaturgiai lehetőség arra, hogy visszavezessen Chico gyerekkorába, amikor a kisfiú a tornác oszlopának nekirohanva szerzi a homlokára az első sebet, ami mellé pár évtized múlva kevésbé idilli körülmények között gyűjti be a második heget. A meleg fényben fürdő, kifejezetten szépre fényképezett gyerekkori képsorok és a dokumentarista módon lazán komponált, "natúr" színű jugoszláviai szekvenciák között váltakozik a film első harmada. A történet idején belül egymástól távol eső, operatőrileg egymással kontrasztba állított képsorokat a filmet végignarráló Flores hangja köti össze. Ő a dél-amerikai kisgyerek és a hadszíntérről tudósító újságíró egyben, de ez a két szerep olyan távol esik egymástól, hogy szinte kikényszeríti, hogy megtudjuk a két időpont között történteket. Fekete Ibolya lassanként össze is köti a két idősíkot egymással, többé-kevésbé szigorúan csak a történet szempontjából fontos eseményekre koncentrálva. A történet szempontja a hitek, meggyőződések elvesztésének fentebb vázolt programja. Ebbe a következetesen végiggondolt programba - hogy a többé-kevésbét megindokoljam - nehezen illeszthető az olasz hajón az argentin bárpultosnővel lejtett tangó giccsesen szép, de egyébként sehová sem illeszkedő jelenete. Ricardo magánéletéről nem tudunk meg semmit és ez így is van rendjén, mert ő professzionális forradalmár, akinek a nyugis civil élet unalmas kényszerpihenőt jelent. A tangó - azon túl, hogy Chico Dél-Amerika iránt érzett olthatatlan vonzalmának kifejeződése - az egyetlen olyan pont a filmben, ahol Ricardónak a nőkhőz fűződő viszonya megjelenik. Egy ilyen pillanat működhetne akár hirtelen villanásként, aminek fénye mellett feltárulnak a figurának a forradalmár szerep által elnyomott további dimenziói, ám a történet vérkeringésébe ügyetlenül bekötött tangós jelenet nem eredményez ilyen hatást.

A hitek, illúziók megtalálásának és elvesztésének programja akkor működik olajozottan, amikor a rendező azt vizsgálja, hogy Chico egy adott határhelyzetben hogyan cselekszik. Meglepőek és humorosak például azok a jelenetek, amikor Ricardo a repülőtéren átadja a Sakálnak a pénzt tartalmazó bőröndöt, majd később beengedi a tranzitba a terroristavezért a RAF-os (Rote Armee Fraktion) nővel tárgyalni, mert szerinte a meggyőződéses kommunista harcos a határozott döntésekkel és felelősen végiggondolt cselekedetekkel szolgálhatja jól az ügyet. Ha a fenti jelenetek az ideák és a valóság dikszrepanciája miatt humorosak, az már egyáltalán nem vicces, ellenkezőleg, kifejezetten felkavaró, amikor Chico a jugoszláv hadsereg sajtótájékoztatóján feláll, és közli, hogy ezentúl vissza fog lőni az őt megtámadó szerbekre, aztán a következő jelenetben belép a horvát hadseregbe önkéntesként. Ezek a határozott, a "civil" néző számára váratlan döntések, amelyek az eredendő hitben való kételkedések közepette is megmaradt identitás lenyomatai, ezek a meggyőződések által irányított tettek működtetik a film dramaturgiáját. Bizonyos pontokon azonban a rendezőnő Ricardót pszichológiailag is jellemezni akarja, amit kevésbé szerencsésen sikerül megvalósítania, mert a történet ívébe nem illeszkedik, és nincs is rá idő, hogy egy-egy lélektanilag érdekes szituációt alaposan előkészítsen. A pszichológiai fordulatok ezért illusztratívak maradnak: például amikor a Nyitrai Illés által alakított magyar fiú bekattan barátja halálától, amit Chico azzal kommentál, hogy nehéz volt lelkileg kibírni a háborút, majd gyorsan ő maga is kiborul és lövöldözni kezd, amikor zárva találja a főhadiszálláson berendezett zuhanyzót. A feszes és izgalmas történetből az egy-két pszichologizáló jelenet mellett kilógnak a hosszadalmasnak ható előadások. Ricardo jelleméből és viselkedéséből is megérthetjük, hogy számára nem teremhet babér a magyar szocialista hadseregben, kár ehhez még a Bodrogi által játszott tisztnek hosszú mondókát fűznie. Hasonlóképpen fárasztó hallgatni a katolikus pap közhelyes mondatait Jeruzsálemről, amelyek nem motiválják különösképpen Ricardo megtérését. Mennyivel igazabbak és megrázóbbak a huszonöt év börtön ellenére derűs albán pap szavai, amelyek nem metafizikus gondolatokkal játszadoznak, hanem egy erős hitű keresztény ember sorsával szembesítenek. Egy olyan cselekvő ember számára, mint a filmbéli Chico, a közvetlen emberi példák (gondoljunk az apjától és Che Guevarától eltanult forradalmárszerepre), a konkrét történelmi helyzetek (a puccsisták megalázó házkutatása chilei otthonukban), a személyesen bejárt tájak (a szegénységével és a magas hegyeivel Bolíviára emlékeztető Albánia) hatnak döntő erővel és nem a pompás gondolatfutamok. Teszem hozzá, a legkülönfélébb filmek mindenkori nézője is így van ezzel.

A Chico legnagyobb ereje éppen ezért abban van, hogy a maga konkrétságában, átélhetően képes elénk állítani emberi sorsokat, történelmi helyzeteket, bemutatni dél-amerikai és európai tájakat. Fekete Ibolya ezt dokumentum és fikció sajátos vegyítésével érte el, amivel már első nagyjátékfilmjében, a Bolse Vitában is kísérletezett. A Chico főszerepét - a Bolse Vita mintájára - a történet valóságalapját szolgáltató ember, Eduardo Rózsa Flores játssza, ami ebben az esetben is tökéletes választásnak bizonyult. Ricardo kalandos életútját szerintem egyetlen színész sem tudná úgy hitelesíteni, mint maga Flores az arcával, mozgásával, akcentusával, egész lényével. A dokumentum és fikció azonban nem csak azon a módon keveredik, hogy Flores alakítja a saját életének eseményeiből írt történet főszerepét, hanem úgy is, hogy a filmben kifejezetten fikciós hatást keltő képsorok (Ricardo gyerekkora), dokumentarista módon megrendezett jelenetek (a falu ostroma), fikciós keretbe ágyazott dokumentumfelvételek (Ricardo albániai riportjai), Floresszal készült eldönthetetlen státusú (megrendezett avagy megrendezetlen) interjúrészletek valamint korabeli híradóbejátszások váltakoznak egymással. A fikciós jelenetek közül azok a legerősebbek, amikor a sok tekintetben magát alakító Flores belesimul a dokumentarista hatást keltő képekbe. Ricardo albániai útja és a jugoszláviai háború legtöbb részlete ilyen volt számomra. Abban a pillanatban viszont, hogy neves magyar színészek (Bodrogi Gyula, Nyitrai Illés, Szabó Domokos) vagy általam ismert amatőrök (Pacskovszky József a gyóntatópap, Fésős András az elhárítás tisztje, Sólyom András a tévéoperatőr szerepében) tűnnek fel a vásznon, rögtön kilóg a lóláb, hogy itt megrendezett felvételekkel állunk szemben. Természetesen a rendezőnő szándékosan leplezi le magát, és mutatja meg, hogy a film nagyrészt csak fikció, ami a Vukovárról menekülő polgári lakosságról, a jugoszláv katonaság erődemonstrációjáról, Allende bukásáról készült híradóbejátszásokhoz képest könnyed szórakozás és dajkamese. Hiába tudom ezt jól nézőként, a profi színészek megjelenése hatásában mégiscsak illúzióromboló. Flores markáns jelenlétével ugyanis képes megteremteni azt az érzést, hogy ott vagyunk a fronton, a lővonalban, ám amint feltűnik Szabó Domokos és Nyitrai Illés, akik Hajdu Szabolcs filmjeiben alakított szerepeiket másolják, oda a tűnékeny varázs. A Floresszal készült interjú szintén zavarbaejtő. Azt már megszoktuk, hogy valaki narrátorként végigkíséri a filmet, ezért Flores kívülről jövő hangja egyáltalán nem zavaró, sőt, az eltérő idősíkokból vett és a valóság/fikció különböző mértékű vegyítéséből adódó képsorok összekötéséhez feltétlenül szükséges is. A interjú közbe-közbevágott képsorai olyanok, mintha Flores lakásában készült valódi riportfelvételek volnának, ám a fikcióval való játék miatt nem tudom elhinni, hogy ezek nem megrendezett jelenetek, amelyeknek nem látom, mi értelmük van a filmen belül. A dokumentum és fikció elegyítésével - a számos döccenő ellenére - sikerül Fekete Ibolyának olyan váratlan konkrétságra és közvetlenségre szert tennie, amellyel ki tudja mozdítani a jelenkor politikai, történelmi eseményeit a fikció elidegenítő keretei közül.

Fekete Ibolya a kortárs filmművészetben már-már ritkaságba menő gesztussal a közelmúlt történelmi jelentőségű eseményeire mer rákérdezni. A Chicóval azonban nem egy lejárt lemezt tesz fel újra, hanem szokatlan formában, érvényes módon szembesít félmúltunkkal. Egy kézen megszámolhatók azok az idei szemlén bemutatott játékfilmek, amelyek a Chicóéhoz mérhető kérdéseket feszegetnek, amelyek nagyobb téttel játszanak, mint hogy összejön-e a fiúnak a lánnyal vagy sem. Elgondolkodtató továbbá az a tény, hogy a magyar rendezők közül Fekete Ibolyán kívül eleddig senki nem foglalkozott se komolyan, se érintőlegesen a jugoszláviai polgárháborúval. Kétségtelenül nehéz a téma, amely könnyen szánalmas igazságosztásba és moralizálásba fordulhat. Fekete Ibolya azonban talált hozzá egy olyan sorstörténetet, amelybe belefűzhette mindazt a borzalmat, ami a közelünkben, ha úgy tetszik, velünk történt. A Chico azon a téren is különleges alkotás, hogy nem nagyon vannak igazi emberi sorsok a kortárs filmben. Ricardo sorsa mélyen átélhető sors, és egyáltalán nem mellékesen magába gyűjti mindazokat a dilemmákat, amelyekkel egy felelősen gondolkodó embernek az elmúlt évtizedekben szembe kellett néznie. Ezt a kalandos élettörténetet sikerült Fekete Ibolyának a szokatlan forma segítségével elevenen megőriznie a film szövetében is. A Chico nem tökéletes film, de az egyik legmegrázóbb szellemi kalandot nyújtja Magyarországon és a világban az elmúlt években született mozgóképek közül.

67 Kbyte

67 Kbyte

70 Kbyte	A Chico olyan emberről szól, aki számára a harc, a háború a világ normális állapota, és a béke kényelmetlen, furcsa, de - szerencsére vagy szerencsétlenségünkre - mindenképpen köztes idő. Chico a határvonalon szeret lenni, a lővonalban, ahol történnek a dolgok, és nem állnak, mint a kádári langyos szocializmusban. Úgy nézek erre az emberre, mintha a Holdból jött volna. Pedig csak a hatvanas évekből került közénk. Lehet, hogy a hatvanas évek ma már messzebb van tőlünk, mint a Hold? Nézzük csak meg a Van élet a halál előtt? című dokumentumfilmet, ami a pszichológusguruként számontartott Feldmár András előadásaiból készült, és akkor mindjárt megérezzük, hogy azok a hitek, azok a lángolások, amelyek a hatvanas évek fiataljainak szívében éltek, mára milyen avíttnak, milyen kopottnak tűnnek. De míg Feldmárnak a kábítószerek és a meditáció önfelszabadító erejébe vetett hite még mindig vonzó és érvényes egy szűk kör számára, Chico kommunista meggyőződése - mondjuk a mai magyar társadalomban - köznevetség tárgya lenne, ha széles nyilvánosság előtt prédikálna róla. Chico azonban - Feldmárral ellentétben - nem tart showműsorokat a kommunizmusról, hanem magában küszködik egykori meggyőződésével, amit évtizedek tapasztalata tiport a sárba. Hogyan lehet cselekedni hajdani hitek árnyékában, hogyan lehet megőrizni identitásunkat egy tökéletesen zavaros és ellentmondásos világban? - számomra erről szól Fekete Ibolyának - a kortárs filmművészetben furcsa őskövületként, a Werckmeister-harmóniák bálnájaként ránk meredő - mély etikai kérdéseket feszegető filmje. Van egy Ricardo nevű fickó, aki egy gyönyörű bolíviai nő és egy értelmiségi kinézetű magyar zsidó férfi gyermekeként születik meg az anya hazájában. Mellesleg a magyar zsidó férfi, akinek a szüleit a nyilasok lőtték a Dunába, még a terézvárosi templomban kikeresztelkedett, de ezzel nem szívesen dicsekszik, csak azért vallja be, hogy a katolikus pap végre összeadhassa már meglehetősen ideges menyasszonyával. Az ara az esküvőig abba sem lett beavatva, hogy leendő férje meggyőződéses kommunista, Che Guevaráék városi összekötője. Szabadidejében atomtámadásról szóló agitprop darabot ír és rendez lelkes fiatalokkal a főszerepben, amivel örökre bevési nevét a bolíviai nemzeti irodalom aranykönyvébe. A propagandán túl gyakorolt aktív forradalmi szerepe miatt időnként el kell tűnnie, aztán végleg menekülni kényszerül Bolíviából. Nehéz volna vonzóbb azonosulási mintát kitalálni egy fiúgyermek számára. Nem kell indiánosdit játszani, ha kommunistának is lehet lenni az utcán, az életben. Ricardóból már gyerekkorában forradalmár válik. Első forradalmi megmozdulásait Chilében hajtja végre, mert addigra Bolívia már elesett, és a családnak az apa után kellett szöknie. Aztán jön Pinochet tábornok, és a magukat még szerencsésnek mondható emigráns baloldaliak a gyűjtőtáborban töltött év után kiutasíttatnak Chiléből is. Következik a kádári Magyarország, ahol az apa eltűnik a filmképből: a kamera számára immár a felcseperedett fiú lett a kor hőse. Ricardo katonai pályára lép, mert minden erejével és tudásával küzdeni akar a világforradalomért. Sajnos a kelet-európaiak a hetvenes évekre már régen elvesztették hitüket, számukra a minszki tiszti iskola a karriercsinálás egyik fontos lépcsője csupán, ahol az időt ivással, kártyázással, kurvázással lehet egész jól elütni. Szegény kubaiak, vietnamiak, dél-amerikaiak pedig elszenvedik első csalódásaikat az ideálként tisztelt egykori forradalomcsinálókban. Ricardót ezután már csak kiábrándulások sora éri. Előbb a katonai elhárítás merev bürokráciája bénítja meg tettrekészségét, aztán a kelet-európai rendszerváltások és bársonyos forradalmak töltik el rossz érzéssel. Milyen forradalom az, ahol értelmiségiek virággal és nem puskával a kezükben döntik meg a megvalósult szocializmus roskadozó építményét? Majd jön Albánia, ahol Európában talán először érzi otthon magát: borzasztó szegénység, hegyek, kecskék, mint Bolíviában. És egy olyan elnyomó hatalom, amely vörös csillagot fest a tankokra, amikkel elfojtják a nép tiltakozó megmozdulásait. Hol áll hát az igazság? A vörös zászlót lengetők vagy a megalázottak és megszomorítottak oldalán? Ilyen élmények után Ricardo nem analizál, nem töpreng, nem tétlenkedik, hanem a saját közvetlen tapasztalatai nyomán a szívére hallgatva fegyvert ragad, amikor kitör a háború a kommunista Jugoszlávia és az elszakadó Horvátország között: a kommunista hitben nevelkedett férfi nem a vörös csillag, hanem a szabadság és függetlenség választása miatt megtámadott emberek mellé áll. A jugoszláviai háború azonban nemcsak kommunista hitét törli el végleg, hanem a nem sokkal korábban újra feltámadt katolicizmusának is véget vet. Ricardo ugyanis buzgó katolikusként nevelkedett, ami dél-amerikai származására tekintettel nem volt szokatlan, mint ahogy az sem, hogy ugyanazon emberen belül az Istenbe és Che Guevarába vetett hit nem zárta ki egymást. Végeredményben Krisztus vagyoni egyenlőségre vonatkozó tanát vallották a kommunisták is. Ricardóban a nyíltan vallott ateizmus alatt pihent a keresztény hit, hogy a vallása miatt huszonöt évet börtönben töltött albán pap példája nyomán, majd a jeruzsálemi Siratófalnál szerzett élmény hatására újra erőre kapjon benne. A kommunizmus eszméje annyira megkopott, a világforradalom esélye annyira meggyengült már addigra, hogy egy olyan embernek, aki erős hitek között élte fiatalságát, szükségszerűen kellett a régi-új megváltó reményhez fordulnia. Ricardóban azonban az apa által nyújtott forradalmárszerep erősebb benyomásként rögzült, mint az anya családja által közvetített ministránsszerep. Chico akaratos, egyenes és harcosan igazságkereső személyiségében nem tud kellőképpen mélyen újra meggyökerezni a szeretet és a béke keresztény eszméje: amikor választania kell, hogy a jugoszláviai polgárháborúban a toll fegyverével küzdjön mint újságíró, vagy puskával mint katona, akkor ez utóbbi mellett dönt. A háború során az emberek erkölcsi hanyatlásának és lelki megroppanásának élménye pedig már gyorsan lerombolja a vallás fogódzóját. És akkor még mindig marad valami Ricardo számára, ami már nem ideológia és nem vallás, de erősebben hisz benne, mint a kommunizmusban vagy Istenben: ez az emberekbe, közelebbről a bajtársakba vetett feltétlen bizalom. Tucatnyi fiatal gyűlik össze Chico nemzetközi brigádjában (tőlük kapja ezt a becenevet is), akik mind a horvátországi kis magyar faluért küzdenek. Chico, akinek nem tetszett Európa, mert a világnak ezen a nyugatinak mondott fertályán az emberek gondosan vigyáznak rá, hogy ne érintsék meg egymást, a horvátok közt újra felleli a lételemének is tekinthető dél-amerikai közvetlenséget. Chicónak már gyerekkorában a szerelemhez fogható élményt jelentett a barátság, amikor a forradalmi magatartás alapjait együtt sajátította el a vele egykorú fiúval. Horvátországban ez az élmény ismétlődik meg Ricardo életében. Az állandó összezártságban és az idegőrlő harcban testi-lelki barátságok születnek, amelyek kitartanak a hazaszeretetből, szükségből, virtusból fegyvert ragadott férfiak élete végéig. Ez azért nem jelent túl hosszú időt. Ricardo sorra veszíti el harcostársait, ugyanúgy, mint első igazi barátját, aki Chilében maradt, és a puccsisták a megtorlások során teljesen értelmetlen módon kivégezték. A jugoszláviai polgárháború végére a brigádból egyedül Chico marad életben. Csodával határos módon. Utolsó bajtársa akkor hal meg, amikor autójuk aknára fut. Ricardo több napos kómából tér vissza az életbe. A robbanással kezdődik a film és azzal is végződik. Ami utána van, az már csak az emlékezés a halott katonatársakra hajdanvolt végváruk, a magyar falu romjai között. És befejezésként az egykori lángoló hitekkel leszámolt, kétségekkel küszködő, halállal szembenézett ember arca. Chico történetét Eduardo Rózsa Flores életének eseményeiből és saját ötletekből gyúrta össze a forgatókönyvíró-rendező, Fekete Ibolya. A történet elmondása azonban sokkal bonyolultabb, mint ahogy én a fentiekben leegyszerűsítve, kiegyenesítve leírtam. A cselekmény íve csak nagyjából követi az események kronológiáját, számtalanszor ugrik előre és hátra az időben. Az időugrások az információk ügyes adagolásán keresztül a feszültség fenntartásának hasznos dramaturgiai eszközei. A film kereteként az aknára futó autó jelenete erős felütésül szolgál, de egyben remek dramaturgiai lehetőség arra, hogy visszavezessen Chico gyerekkorába, amikor a kisfiú a tornác oszlopának nekirohanva szerzi a homlokára az első sebet, ami mellé pár évtized múlva kevésbé idilli körülmények között gyűjti be a második heget. A meleg fényben fürdő, kifejezetten szépre fényképezett gyerekkori képsorok és a dokumentarista módon lazán komponált, "natúr" színű jugoszláviai szekvenciák között váltakozik a film első harmada. A történet idején belül egymástól távol eső, operatőrileg egymással kontrasztba állított képsorokat a filmet végignarráló Flores hangja köti össze. Ő a dél-amerikai kisgyerek és a hadszíntérről tudósító újságíró egyben, de ez a két szerep olyan távol esik egymástól, hogy szinte kikényszeríti, hogy megtudjuk a két időpont között történteket. Fekete Ibolya lassanként össze is köti a két idősíkot egymással, többé-kevésbé szigorúan csak a történet szempontjából fontos eseményekre koncentrálva. A történet szempontja a hitek, meggyőződések elvesztésének fentebb vázolt programja. Ebbe a következetesen végiggondolt programba - hogy a többé-kevésbét megindokoljam - nehezen illeszthető az olasz hajón az argentin bárpultosnővel lejtett tangó giccsesen szép, de egyébként sehová sem illeszkedő jelenete. Ricardo magánéletéről nem tudunk meg semmit és ez így is van rendjén, mert ő professzionális forradalmár, akinek a nyugis civil élet unalmas kényszerpihenőt jelent. A tangó - azon túl, hogy Chico Dél-Amerika iránt érzett olthatatlan vonzalmának kifejeződése - az egyetlen olyan pont a filmben, ahol Ricardónak a nőkhőz fűződő viszonya megjelenik. Egy ilyen pillanat működhetne akár hirtelen villanásként, aminek fénye mellett feltárulnak a figurának a forradalmár szerep által elnyomott további dimenziói, ám a történet vérkeringésébe ügyetlenül bekötött tangós jelenet nem eredményez ilyen hatást. A hitek, illúziók megtalálásának és elvesztésének programja akkor működik olajozottan, amikor a rendező azt vizsgálja, hogy Chico egy adott határhelyzetben hogyan cselekszik. Meglepőek és humorosak például azok a jelenetek, amikor Ricardo a repülőtéren átadja a Sakálnak a pénzt tartalmazó bőröndöt, majd később beengedi a tranzitba a terroristavezért a RAF-os (Rote Armee Fraktion) nővel tárgyalni, mert szerinte a meggyőződéses kommunista harcos a határozott döntésekkel és felelősen végiggondolt cselekedetekkel szolgálhatja jól az ügyet. Ha a fenti jelenetek az ideák és a valóság dikszrepanciája miatt humorosak, az már egyáltalán nem vicces, ellenkezőleg, kifejezetten felkavaró, amikor Chico a jugoszláv hadsereg sajtótájékoztatóján feláll, és közli, hogy ezentúl vissza fog lőni az őt megtámadó szerbekre, aztán a következő jelenetben belép a horvát hadseregbe önkéntesként. Ezek a határozott, a "civil" néző számára váratlan döntések, amelyek az eredendő hitben való kételkedések közepette is megmaradt identitás lenyomatai, ezek a meggyőződések által irányított tettek működtetik a film dramaturgiáját. Bizonyos pontokon azonban a rendezőnő Ricardót pszichológiailag is jellemezni akarja, amit kevésbé szerencsésen sikerül megvalósítania, mert a történet ívébe nem illeszkedik, és nincs is rá idő, hogy egy-egy lélektanilag érdekes szituációt alaposan előkészítsen. A pszichológiai fordulatok ezért illusztratívak maradnak: például amikor a Nyitrai Illés által alakított magyar fiú bekattan barátja halálától, amit Chico azzal kommentál, hogy nehéz volt lelkileg kibírni a háborút, majd gyorsan ő maga is kiborul és lövöldözni kezd, amikor zárva találja a főhadiszálláson berendezett zuhanyzót. A feszes és izgalmas történetből az egy-két pszichologizáló jelenet mellett kilógnak a hosszadalmasnak ható előadások. Ricardo jelleméből és viselkedéséből is megérthetjük, hogy számára nem teremhet babér a magyar szocialista hadseregben, kár ehhez még a Bodrogi által játszott tisztnek hosszú mondókát fűznie. Hasonlóképpen fárasztó hallgatni a katolikus pap közhelyes mondatait Jeruzsálemről, amelyek nem motiválják különösképpen Ricardo megtérését. Mennyivel igazabbak és megrázóbbak a huszonöt év börtön ellenére derűs albán pap szavai, amelyek nem metafizikus gondolatokkal játszadoznak, hanem egy erős hitű keresztény ember sorsával szembesítenek. Egy olyan cselekvő ember számára, mint a filmbéli Chico, a közvetlen emberi példák (gondoljunk az apjától és Che Guevarától eltanult forradalmárszerepre), a konkrét történelmi helyzetek (a puccsisták megalázó házkutatása chilei otthonukban), a személyesen bejárt tájak (a szegénységével és a magas hegyeivel Bolíviára emlékeztető Albánia) hatnak döntő erővel és nem a pompás gondolatfutamok. Teszem hozzá, a legkülönfélébb filmek mindenkori nézője is így van ezzel. A Chico legnagyobb ereje éppen ezért abban van, hogy a maga konkrétságában, átélhetően képes elénk állítani emberi sorsokat, történelmi helyzeteket, bemutatni dél-amerikai és európai tájakat. Fekete Ibolya ezt dokumentum és fikció sajátos vegyítésével érte el, amivel már első nagyjátékfilmjében, a Bolse Vitában is kísérletezett. A Chico főszerepét - a Bolse Vita mintájára - a történet valóságalapját szolgáltató ember, Eduardo Rózsa Flores játssza, ami ebben az esetben is tökéletes választásnak bizonyult. Ricardo kalandos életútját szerintem egyetlen színész sem tudná úgy hitelesíteni, mint maga Flores az arcával, mozgásával, akcentusával, egész lényével. A dokumentum és fikció azonban nem csak azon a módon keveredik, hogy Flores alakítja a saját életének eseményeiből írt történet főszerepét, hanem úgy is, hogy a filmben kifejezetten fikciós hatást keltő képsorok (Ricardo gyerekkora), dokumentarista módon megrendezett jelenetek (a falu ostroma), fikciós keretbe ágyazott dokumentumfelvételek (Ricardo albániai riportjai), Floresszal készült eldönthetetlen státusú (megrendezett avagy megrendezetlen) interjúrészletek valamint korabeli híradóbejátszások váltakoznak egymással. A fikciós jelenetek közül azok a legerősebbek, amikor a sok tekintetben magát alakító Flores belesimul a dokumentarista hatást keltő képekbe. Ricardo albániai útja és a jugoszláviai háború legtöbb részlete ilyen volt számomra. Abban a pillanatban viszont, hogy neves magyar színészek (Bodrogi Gyula, Nyitrai Illés, Szabó Domokos) vagy általam ismert amatőrök (Pacskovszky József a gyóntatópap, Fésős András az elhárítás tisztje, Sólyom András a tévéoperatőr szerepében) tűnnek fel a vásznon, rögtön kilóg a lóláb, hogy itt megrendezett felvételekkel állunk szemben. Természetesen a rendezőnő szándékosan leplezi le magát, és mutatja meg, hogy a film nagyrészt csak fikció, ami a Vukovárról menekülő polgári lakosságról, a jugoszláv katonaság erődemonstrációjáról, Allende bukásáról készült híradóbejátszásokhoz képest könnyed szórakozás és dajkamese. Hiába tudom ezt jól nézőként, a profi színészek megjelenése hatásában mégiscsak illúzióromboló. Flores markáns jelenlétével ugyanis képes megteremteni azt az érzést, hogy ott vagyunk a fronton, a lővonalban, ám amint feltűnik Szabó Domokos és Nyitrai Illés, akik Hajdu Szabolcs filmjeiben alakított szerepeiket másolják, oda a tűnékeny varázs. A Floresszal készült interjú szintén zavarbaejtő. Azt már megszoktuk, hogy valaki narrátorként végigkíséri a filmet, ezért Flores kívülről jövő hangja egyáltalán nem zavaró, sőt, az eltérő idősíkokból vett és a valóság/fikció különböző mértékű vegyítéséből adódó képsorok összekötéséhez feltétlenül szükséges is. A interjú közbe-közbevágott képsorai olyanok, mintha Flores lakásában készült valódi riportfelvételek volnának, ám a fikcióval való játék miatt nem tudom elhinni, hogy ezek nem megrendezett jelenetek, amelyeknek nem látom, mi értelmük van a filmen belül. A dokumentum és fikció elegyítésével - a számos döccenő ellenére - sikerül Fekete Ibolyának olyan váratlan konkrétságra és közvetlenségre szert tennie, amellyel ki tudja mozdítani a jelenkor politikai, történelmi eseményeit a fikció elidegenítő keretei közül. Fekete Ibolya a kortárs filmművészetben már-már ritkaságba menő gesztussal a közelmúlt történelmi jelentőségű eseményeire mer rákérdezni. A Chicóval azonban nem egy lejárt lemezt tesz fel újra, hanem szokatlan formában, érvényes módon szembesít félmúltunkkal. Egy kézen megszámolhatók azok az idei szemlén bemutatott játékfilmek, amelyek a Chicóéhoz mérhető kérdéseket feszegetnek, amelyek nagyobb téttel játszanak, mint hogy összejön-e a fiúnak a lánnyal vagy sem. Elgondolkodtató továbbá az a tény, hogy a magyar rendezők közül Fekete Ibolyán kívül eleddig senki nem foglalkozott se komolyan, se érintőlegesen a jugoszláviai polgárháborúval. Kétségtelenül nehéz a téma, amely könnyen szánalmas igazságosztásba és moralizálásba fordulhat. Fekete Ibolya azonban talált hozzá egy olyan sorstörténetet, amelybe belefűzhette mindazt a borzalmat, ami a közelünkben, ha úgy tetszik, velünk történt. A Chico azon a téren is különleges alkotás, hogy nem nagyon vannak igazi emberi sorsok a kortárs filmben. Ricardo sorsa mélyen átélhető sors, és egyáltalán nem mellékesen magába gyűjti mindazokat a dilemmákat, amelyekkel egy felelősen gondolkodó embernek az elmúlt évtizedekben szembe kellett néznie. Ezt a kalandos élettörténetet sikerült Fekete Ibolyának a szokatlan forma segítségével elevenen megőriznie a film szövetében is. A Chico nem tökéletes film, de az egyik legmegrázóbb szellemi kalandot nyújtja Magyarországon és a világban az elmúlt években született mozgóképek közül.
67 Kbyte
67 Kbyte