Filmkultúra: Filmek: Film, színház, muzsika

François Ozon: 8 nő

40 KByte
"Választanunk kell aközött, hogy szeressük, vagy hogy megismerjük a nőket; középút nincs."
(Chamfort)

Nyolc nő, nyolc egyéniség, nyolc csodálatos szerep. És egy film a nőkről férfiszemüvegen át. Egy film, mely a rendező önvallomása lehet nőkről, életről, magáról a rendezésről.

A szeretet ünnepéhez közeledve, egy Párizs közeli kastélyban váratlan esemény bolygatja fel egy család életét. A férfit, - aki egyszerre férj és apa, családfenntartó és szerető - egyik reggel késsel a hátában találják meg dolgozószobájában. Erre aztán kizuhan a csontváz a szekrényből, és fény derül a nyolc nő apró kis titkaira, a nyolcféle viszonyra, ami egy nőt egy férfihez köthet. A külvilágtól elzártan (hóesés, elvágott telefonzsinór, bezárt kapu) nyolc nő nyomoz, vajon ki lehetet a gyilkos. Hirtelen mindenki gyanússá válik.

A feleség, Gaby, csupán érdekből ment hozzá a férjéhez, de szeretni sohasem szerette. Catherine Deneuve nem a férfiábrándok hősnőjét játssza, hanem a tapasztalt asszonyt, a kétgyermekes családanyát, a korántsem tökéletes feleséget, aki inkább a jómódot választotta a szerelem helyett. A méltóságát mindenek előtt megőrizni szándékozó asszony életében is akadtak ballépések. Egy csöppet sem nevezhető makulátlannak és tisztességesnek. A férjét sok megalkuvás árán választotta, gyermekkel a hasában kényszerült hozzámenni. Inkább a látszatot szeretné fenntartani, semhogy kiderüljön a teljes igazság, és megalázkodjon a gyermekei és az anyja előtt. Erőfeszítései azonban hiábavalóak, mint kiderül, a ballépések nemzedékenként ismétlődnek. Néha furcsa és kellemetlen érzés Deneuve-öt így megöregedve, kicsit megtestesedve látni, de ő a megfelelő humorral és öniróniával bújik az újabb szerepkörbe.

Augustine, Gaby nővére, szinte mindenben ellentéte testvérének. Semmi öröm nem adatott meg neki az életben, csúnya és szegény, a ház megtűrt rokona. Szerelmes nővére férjébe, de ezt inkább dacból és irigységből teszi, mert úgy érzi a sors igazságtalanul bánt el vele. A férfiszíveket nem tudja meghódítani, mert túl fukar, és a külseje sem vonzó. Szemüvege, ódivatú hajviselete és ízléstelen kosztümjei mögé rejtőzik. Idegbeteg és tudálékos, a család szörnyellája. Augustine-t Isabelle Huppert alakítja, akitől nem állt távol ez a szerep, hiszen a Zongoratanárnőben hasonló karaktert kellett megformálnia. Itt ugyanazokat a már-már perverzióba hajló kielégítetlen vágyakat kellett eljátszania, csak nem a belső vívódás, hanem a teátrális kirohanások formájában. Mint a Zongoratanárnőben, itt is átalakul a külseje. Mihelyt leküzdi húga iránt érzett kissebségi komplexusait, házsártos némberből szép asszonnyá változik.

Pierrette (Fanny Ardant) a férj húga, egyaránt vonzódik mindkét nemhez. Kétes üzleti ügyei miatt állandóan csődbe jut, és testvérétől akár halálos fenyegetések árán is képes pénzt kicsikarni, amit aztán egyik szépfiújának ad. Lecsúszott sztriptíz-táncos, forróvérű szerető, kit a rokoni kapcsolatok sem tántoríthatnak el a hódításoktól. Gabyval is kikezd, nem törődve azzal, hogy fájdalmat okoz az iránta tiszta szerelmet érző házvezetőnőnek Madame Chanelnak (Firmine Richard). Fanny Ardant markáns, már-már férfiasnak mondható arcához remekül illik a biszexuális nő karaktere. Csókolózása Deneuve-vel pedig hab a tortán, bárcsak húsz évvel fiatalabban is filmeztek volna velük ilyen jeleneteket.

A haszonleső szobalány Louise, az úr szeretője. Azonban nemcsak pénzre vágyik, az ágyban is szeretné megszerezni magának a dicsőséget. Fiatalságával, és szemtelenségével pukkasztja a háziasszonyt. Elege van abból a hierarchiából, amit a vagyoni helyzet állít a nők között. Lenézi asszonyát, mert bár előkelőbb ruhákban jár, mégsem igazi nő, hiszen nem tud a férfiaknak boldogságot szerezni. Louise kis vadóc, aki szeretné a férfiak, és néha a nők szexuális étvágyát is serkenteni. Nem köti házastársi elhivatottság, a szabad felfogású szerelem híve. Emmanuelle Béart kecses, és nőies, mint régen Deneuve, de több benne a vadmacskatermészet és öntudatosság.

E négy nőn kívül még ott van Gaby anyja, Danielle Darrieux, aki részvényeivel és fukarságával, megőrjíti és kiszipolyozza vejét. Suzon (Virginie Ledoyen) a házaspár nagyobbik lánya, akit titkos érzelmi szálak fűznek apjához. A kisebbik lány, Catherine (Ludivine Sagnier), aki detektívregények világába temetkezik, és akinek a kezdetektől fogva már mindenki gyanús, hiszen ő tudja egyedül a család összes titkát.

A filmben tehát a nők egymás előtt leplezik le önmagukat. Csak önös érdekek fűzték őket a férfihoz, mint vérszívó viperák tapadtak hozzá. A férfi elsősorban megélhetési lehetőség volt számukra, és csak másodsorban vágyaik tárgya.

A férfi arcát sohasem látni, csak egy hatalmas bumm hallatszik a film végén, minden előkészület nélkül. A lövés szimbolikus, éppen ezért túlzó. Fejlövés, mert feladja a harcot. Miután szembesült a nők furmányaival és ármányaival, többé nem élhet méltósággal. Nőnek lenni nehéz, de férfinak lenni lehetetlen. A fejlövés egy utolsó poén a rendező részéről.

A darab nemcsak egy család suta kis titkairól szól, hanem azokról a "nem-normális" szexuális és emberi viszonyokról is, melyek kezdetben meglepőek és elfogadhatatlanok egy tisztes úri házban. Ozon előző filmjében, a Vízcseppek a forró kövönben is boncolgatta ezt a témát. A 40-es évek környékén járunk, amikor a másságról még senki sem mert nyíltan beszélni. Még ma is csak megmosolyogjuk ezeket a kis eltévelyedéseket, bohóságoknak tartjuk, ahelyett hogy szembe mernénk nézni ezekkel a létező, emberi érzésekkel. A poénokon és váratlan fordulatokon túl azonban nagyobb jelentőssége is van a vonzódások különböző fajtáinak. Madame Chanel éneke ennél több empátiára szólítja a nézőket, és több emberség van dalában, mint az összes többiekében együttvéve.

Ozon átviszi a filmet a színház világába. A kastély hallja színpadtérként szolgál. Mintha egy darab felsnittelt jeleneteit látnánk. Szinte csak egy térben mozgatja szereplőit. A kamera ritkán tartózkodik a színpadon kívüli térben. Néha kívülről mutatja a kastély hólepte képét, hogy hangsúlyozza a szereplők egymásra hagyatottságát és elzártságát a külvilágtól, néha pedig saját szobájukban elvonulva láthatjuk a szereplőket. Ezek a jelenetek epizódszerűen illeszkednek a filmbe. Nők önvallomásai a múltjukról, és megalkuvásaikról, melyekbe a férfiak kényszerítették őket. A flashbackek, visszaemlékezések, lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kamera kiszabaduljon a zárt térből

A tér látványvilága színpadias. A ruhák többszörösen túlhangsúlyozzák a karaktereket. A színek pompája, a ruhák gazdagsága, és a díszlet adta remek térkihasználási lehetőségek által gazdag látványvilág tárul a szemünk elé.

Ozon drámaadaptációja nagyszerűen ötvözi a színház és a film világát. Nem mond le bizonyos színházi eszközökről, sőt néha hangsúlyosan alkalmazza őket, ugyanakkor e színpadias világot remekül rendeli alá a filmszerűség törvényeinek. A dalbetétek a zenés filmvígjátékok világára utalnak - szerepük érzelmi csúcspontján dalra fakadnak a nők - mégis mintha színházban ülnénk, ahol a szereplők csak nekünk suttogják el bánataikat. A szereplők e dalbetétekben a rendező játékának cinkosai lesznek. Provokatívan, kellő öniróniával fűszerezve, engedelmesen játsszák szerepüket, amely egy kicsit talán más, mint ők, de kicsit talán mégis ugyanolyan.

Bármennyire is a szövegből jutunk információhoz, a gyanút mindig a képek keltik fel. A kamera izgalmasan terelgeti a nézők gyanúját egyik arcról a másikra. Sarokba szorítja a szereplőket, vallomásra kényszeríti őket, de csupán kis hazugságaikat ismerhetjük meg, a végső megoldás még odébb van.

Kusza szálak mentén haladunk a végkifejlet felé. A rendező szereplőket csoportosít és átcsoportosít, minden párnak megvan a maga rejtegetnivaló kis bűne. Mindenki sorsa a másik kezében van. Bár az eredeti nyomozás a ki ölte meg kérdésre indult el, számtalan további balsejtelem bonyolítja tovább a szálakat. Amíg a férfi él, mindenki a hazugság védőbástyájával titkolja csínytevéseit és megalkuvásait mások elől. Borsot törnek egymás orra alá. Aztán, amikor a férfi egyszer csak megszűnik létezni, egymás nyíltszíni bosszantásával folytatják tovább a játékaikat. A férfit már kinyírták, most szépen lassan kinyírják egymást is.

A vége pedig duplacsavar. Nemcsak a gyilkos, de a film is lelepleződik. Mint a színházban, a főszereplők egymás mellé állnak és megfogják egymás kezét. Tapsot várnak a nagy mű végén, hogy íme kicsináltuk, és könnyeket, hogy lám férfi nélkül maradtunk. Csipkelődően szellemes vígjáték véresen komoly végkifejlettel.

Míg a film tinédzser cipőben járt, vagyis a férfiak kamaszként rajongtak a nők iránt, akik elsősorban a testiséget jelentették számukra, addig a nők szex szimbólumok, totemállatkák voltak a férfiak karvalytekintete előtt. A film érett férfikorában már kezdett egy kicsit a nők számára is érdekes lenni. A férfiak megpróbálták strukturálni és megismerhető formába önteni a női lélek általuk feltételezett rejtelmeit, még mindig kellő tisztelettel és távolságtartással viseltetve a szebbik nem iránt. A film öreg korára azonban végleg lehull a lepel a női nemről, és bárhonnan is nézzük, nem jöttünk ki győztesen a férfiak ostromló hadműveleteiből. Sem szépek, sem bájosak, sem titokzatosak nem vagyunk többé. A férfiak végleg megismertek és kiismertek bennünket, és csöppet sem találtattunk szeretetre méltónak. A szépségből külcsín, a titokzatosságból titkolózás, a hűségből haszonélvezet, a féktelen szenvedélyekből élvetegség lett.

A nőgyűlöletet a szellemesség álruhájába bújtató film ez, amelyben csak a férfi lehet makulátlan, a nők keze sáros marad. A nyolc nőt a bocsánatkérés és a tisztelet jeléül nyolc virágszállal köszönti a rendező. Ennyi minimum jár nekik.

41 KByte

142 KByte

120 KByte

145 KByte

124 KByte

105 KByte

143 KByte

54 KByte

40 KByte	"Választanunk kell aközött, hogy szeressük, vagy hogy megismerjük a nőket; középút nincs." (Chamfort) Nyolc nő, nyolc egyéniség, nyolc csodálatos szerep. És egy film a nőkről férfiszemüvegen át. Egy film, mely a rendező önvallomása lehet nőkről, életről, magáról a rendezésről. A szeretet ünnepéhez közeledve, egy Párizs közeli kastélyban váratlan esemény bolygatja fel egy család életét. A férfit, - aki egyszerre férj és apa, családfenntartó és szerető - egyik reggel késsel a hátában találják meg dolgozószobájában. Erre aztán kizuhan a csontváz a szekrényből, és fény derül a nyolc nő apró kis titkaira, a nyolcféle viszonyra, ami egy nőt egy férfihez köthet. A külvilágtól elzártan (hóesés, elvágott telefonzsinór, bezárt kapu) nyolc nő nyomoz, vajon ki lehetet a gyilkos. Hirtelen mindenki gyanússá válik. A feleség, Gaby, csupán érdekből ment hozzá a férjéhez, de szeretni sohasem szerette. Catherine Deneuve nem a férfiábrándok hősnőjét játssza, hanem a tapasztalt asszonyt, a kétgyermekes családanyát, a korántsem tökéletes feleséget, aki inkább a jómódot választotta a szerelem helyett. A méltóságát mindenek előtt megőrizni szándékozó asszony életében is akadtak ballépések. Egy csöppet sem nevezhető makulátlannak és tisztességesnek. A férjét sok megalkuvás árán választotta, gyermekkel a hasában kényszerült hozzámenni. Inkább a látszatot szeretné fenntartani, semhogy kiderüljön a teljes igazság, és megalázkodjon a gyermekei és az anyja előtt. Erőfeszítései azonban hiábavalóak, mint kiderül, a ballépések nemzedékenként ismétlődnek. Néha furcsa és kellemetlen érzés Deneuve-öt így megöregedve, kicsit megtestesedve látni, de ő a megfelelő humorral és öniróniával bújik az újabb szerepkörbe. Augustine, Gaby nővére, szinte mindenben ellentéte testvérének. Semmi öröm nem adatott meg neki az életben, csúnya és szegény, a ház megtűrt rokona. Szerelmes nővére férjébe, de ezt inkább dacból és irigységből teszi, mert úgy érzi a sors igazságtalanul bánt el vele. A férfiszíveket nem tudja meghódítani, mert túl fukar, és a külseje sem vonzó. Szemüvege, ódivatú hajviselete és ízléstelen kosztümjei mögé rejtőzik. Idegbeteg és tudálékos, a család szörnyellája. Augustine-t Isabelle Huppert alakítja, akitől nem állt távol ez a szerep, hiszen a Zongoratanárnőben hasonló karaktert kellett megformálnia. Itt ugyanazokat a már-már perverzióba hajló kielégítetlen vágyakat kellett eljátszania, csak nem a belső vívódás, hanem a teátrális kirohanások formájában. Mint a Zongoratanárnőben, itt is átalakul a külseje. Mihelyt leküzdi húga iránt érzett kissebségi komplexusait, házsártos némberből szép asszonnyá változik. Pierrette (Fanny Ardant) a férj húga, egyaránt vonzódik mindkét nemhez. Kétes üzleti ügyei miatt állandóan csődbe jut, és testvérétől akár halálos fenyegetések árán is képes pénzt kicsikarni, amit aztán egyik szépfiújának ad. Lecsúszott sztriptíz-táncos, forróvérű szerető, kit a rokoni kapcsolatok sem tántoríthatnak el a hódításoktól. Gabyval is kikezd, nem törődve azzal, hogy fájdalmat okoz az iránta tiszta szerelmet érző házvezetőnőnek Madame Chanelnak (Firmine Richard). Fanny Ardant markáns, már-már férfiasnak mondható arcához remekül illik a biszexuális nő karaktere. Csókolózása Deneuve-vel pedig hab a tortán, bárcsak húsz évvel fiatalabban is filmeztek volna velük ilyen jeleneteket. A haszonleső szobalány Louise, az úr szeretője. Azonban nemcsak pénzre vágyik, az ágyban is szeretné megszerezni magának a dicsőséget. Fiatalságával, és szemtelenségével pukkasztja a háziasszonyt. Elege van abból a hierarchiából, amit a vagyoni helyzet állít a nők között. Lenézi asszonyát, mert bár előkelőbb ruhákban jár, mégsem igazi nő, hiszen nem tud a férfiaknak boldogságot szerezni. Louise kis vadóc, aki szeretné a férfiak, és néha a nők szexuális étvágyát is serkenteni. Nem köti házastársi elhivatottság, a szabad felfogású szerelem híve. Emmanuelle Béart kecses, és nőies, mint régen Deneuve, de több benne a vadmacskatermészet és öntudatosság. E négy nőn kívül még ott van Gaby anyja, Danielle Darrieux, aki részvényeivel és fukarságával, megőrjíti és kiszipolyozza vejét. Suzon (Virginie Ledoyen) a házaspár nagyobbik lánya, akit titkos érzelmi szálak fűznek apjához. A kisebbik lány, Catherine (Ludivine Sagnier), aki detektívregények világába temetkezik, és akinek a kezdetektől fogva már mindenki gyanús, hiszen ő tudja egyedül a család összes titkát. A filmben tehát a nők egymás előtt leplezik le önmagukat. Csak önös érdekek fűzték őket a férfihoz, mint vérszívó viperák tapadtak hozzá. A férfi elsősorban megélhetési lehetőség volt számukra, és csak másodsorban vágyaik tárgya. A férfi arcát sohasem látni, csak egy hatalmas bumm hallatszik a film végén, minden előkészület nélkül. A lövés szimbolikus, éppen ezért túlzó. Fejlövés, mert feladja a harcot. Miután szembesült a nők furmányaival és ármányaival, többé nem élhet méltósággal. Nőnek lenni nehéz, de férfinak lenni lehetetlen. A fejlövés egy utolsó poén a rendező részéről. A darab nemcsak egy család suta kis titkairól szól, hanem azokról a "nem-normális" szexuális és emberi viszonyokról is, melyek kezdetben meglepőek és elfogadhatatlanok egy tisztes úri házban. Ozon előző filmjében, a Vízcseppek a forró kövönben is boncolgatta ezt a témát. A 40-es évek környékén járunk, amikor a másságról még senki sem mert nyíltan beszélni. Még ma is csak megmosolyogjuk ezeket a kis eltévelyedéseket, bohóságoknak tartjuk, ahelyett hogy szembe mernénk nézni ezekkel a létező, emberi érzésekkel. A poénokon és váratlan fordulatokon túl azonban nagyobb jelentőssége is van a vonzódások különböző fajtáinak. Madame Chanel éneke ennél több empátiára szólítja a nézőket, és több emberség van dalában, mint az összes többiekében együttvéve. Ozon átviszi a filmet a színház világába. A kastély hallja színpadtérként szolgál. Mintha egy darab felsnittelt jeleneteit látnánk. Szinte csak egy térben mozgatja szereplőit. A kamera ritkán tartózkodik a színpadon kívüli térben. Néha kívülről mutatja a kastély hólepte képét, hogy hangsúlyozza a szereplők egymásra hagyatottságát és elzártságát a külvilágtól, néha pedig saját szobájukban elvonulva láthatjuk a szereplőket. Ezek a jelenetek epizódszerűen illeszkednek a filmbe. Nők önvallomásai a múltjukról, és megalkuvásaikról, melyekbe a férfiak kényszerítették őket. A flashbackek, visszaemlékezések, lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kamera kiszabaduljon a zárt térből A tér látványvilága színpadias. A ruhák többszörösen túlhangsúlyozzák a karaktereket. A színek pompája, a ruhák gazdagsága, és a díszlet adta remek térkihasználási lehetőségek által gazdag látványvilág tárul a szemünk elé. Ozon drámaadaptációja nagyszerűen ötvözi a színház és a film világát. Nem mond le bizonyos színházi eszközökről, sőt néha hangsúlyosan alkalmazza őket, ugyanakkor e színpadias világot remekül rendeli alá a filmszerűség törvényeinek. A dalbetétek a zenés filmvígjátékok világára utalnak - szerepük érzelmi csúcspontján dalra fakadnak a nők - mégis mintha színházban ülnénk, ahol a szereplők csak nekünk suttogják el bánataikat. A szereplők e dalbetétekben a rendező játékának cinkosai lesznek. Provokatívan, kellő öniróniával fűszerezve, engedelmesen játsszák szerepüket, amely egy kicsit talán más, mint ők, de kicsit talán mégis ugyanolyan. Bármennyire is a szövegből jutunk információhoz, a gyanút mindig a képek keltik fel. A kamera izgalmasan terelgeti a nézők gyanúját egyik arcról a másikra. Sarokba szorítja a szereplőket, vallomásra kényszeríti őket, de csupán kis hazugságaikat ismerhetjük meg, a végső megoldás még odébb van. Kusza szálak mentén haladunk a végkifejlet felé. A rendező szereplőket csoportosít és átcsoportosít, minden párnak megvan a maga rejtegetnivaló kis bűne. Mindenki sorsa a másik kezében van. Bár az eredeti nyomozás a ki ölte meg kérdésre indult el, számtalan további balsejtelem bonyolítja tovább a szálakat. Amíg a férfi él, mindenki a hazugság védőbástyájával titkolja csínytevéseit és megalkuvásait mások elől. Borsot törnek egymás orra alá. Aztán, amikor a férfi egyszer csak megszűnik létezni, egymás nyíltszíni bosszantásával folytatják tovább a játékaikat. A férfit már kinyírták, most szépen lassan kinyírják egymást is. A vége pedig duplacsavar. Nemcsak a gyilkos, de a film is lelepleződik. Mint a színházban, a főszereplők egymás mellé állnak és megfogják egymás kezét. Tapsot várnak a nagy mű végén, hogy íme kicsináltuk, és könnyeket, hogy lám férfi nélkül maradtunk. Csipkelődően szellemes vígjáték véresen komoly végkifejlettel. Míg a film tinédzser cipőben járt, vagyis a férfiak kamaszként rajongtak a nők iránt, akik elsősorban a testiséget jelentették számukra, addig a nők szex szimbólumok, totemállatkák voltak a férfiak karvalytekintete előtt. A film érett férfikorában már kezdett egy kicsit a nők számára is érdekes lenni. A férfiak megpróbálták strukturálni és megismerhető formába önteni a női lélek általuk feltételezett rejtelmeit, még mindig kellő tisztelettel és távolságtartással viseltetve a szebbik nem iránt. A film öreg korára azonban végleg lehull a lepel a női nemről, és bárhonnan is nézzük, nem jöttünk ki győztesen a férfiak ostromló hadműveleteiből. Sem szépek, sem bájosak, sem titokzatosak nem vagyunk többé. A férfiak végleg megismertek és kiismertek bennünket, és csöppet sem találtattunk szeretetre méltónak. A szépségből külcsín, a titokzatosságból titkolózás, a hűségből haszonélvezet, a féktelen szenvedélyekből élvetegség lett. A nőgyűlöletet a szellemesség álruhájába bújtató film ez, amelyben csak a férfi lehet makulátlan, a nők keze sáros marad. A nyolc nőt a bocsánatkérés és a tisztelet jeléül nyolc virágszállal köszönti a rendező. Ennyi minimum jár nekik.
41 KByte
142 KByte
120 KByte
145 KByte
124 KByte
105 KByte
143 KByte
54 KByte