Péterffy Gabriella Tükör

Művésztársak Csikos Sándorról

Dosztojevszkij: Ördögök, 1984 Sztavrogin szerepében (Fotó: Csutkai Csaba)
Dosztojevszkij:
Ördögök,
1984
Sztavrogin szerepében
(Fotó: Csutkai Csaba)
92 Kbyte

"Láttatok belőlem sok kis részletet,
egész lényemből csonka darabot,
s mindenki azt, mi néki tetszhetett.
Életnagyságban sosem láttatok."

(Tóth Endre: Életnagyságban)

Tükör

Művésztársak Csikos Sándorról

Gaál István,    Lengyel György ,    Ruszt József ,    Sándor János ,    Varga Mária,    Szarvas József,    Lengyel György ,    Nagy András László,    Léner Péter ,    Gyurkovics Tibor ,    Vas-Zoltán Iván ,    Lengyel György,    Szabó Magda ,    Szilágyi Enikő ,    Töreky Zsuzsa ,    Léner András ,    Lengyel György ,    Széles Tamás

 

Gaál István

A Sodrásban című filmem végén két fiú megy egyetemre a vakációzó diákcsapatból, a két, önmagával legnagyobb csatát vívó egyéniség: Luja és Laci. Luja humán érdeklődésű gyerek, szobrász szeretne lenni, Laci pedig a leendő matematikus szemével látja a világot. Nekem nagyon sokat jelent a fiziognómia, hitem szerint az arc, a tekintet hű tükre az ember belső világának. Művészettörténeti fogalmakkal élve: Kozák Andrisban román típusú figurára leltem, Csikos Sanyiban pedig gótikus, nyulánk, aszkétikus alkatra, aki már a megjelenésével el tudja hitetni, hogy természettudományokkal foglalkozó ember, a matematika képleteivel viaskodik. Sokat tanakodtunk Sanyival, hogyan kellene ezt a fiút ábrázolni, nemcsak belülről, hanem gesztusokkal is. Arra kértem többek között, fogja meg a karját a másik kezével úgy, hogy az könyökben derékszöget zárjon be. Ezt sokat gyakorolta Sanyi; felvételkor mosolyogva találgattuk, elfelejti-e vagy sem. Eleinte még felhívtam rá a figyelmét, aztán már nem is volt erre szükség, annyira a vérévé vált ez a mozdulat. Ha álmából fölébresztenénk, szerintem most is így tartaná a kezét...

Emlékeim szerint kezdettől fogva magáénak érezte a szerepet, s nem is Laci megjelenítése, inkább a vele való azonosulás okozott számára problémát. Önmagában sokkal több érzelmet feltételezett - s nyilván jogosan -, mint amennyit a szerep kívánt. Mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy ez a fiú nem csak játszik, hanem gondolkodik is - érzelmi megnyilvánulásaival egy időben a ráció kontrollját is érvényesíti. A későbbiekben rengeteg belső konfliktusa adódhatott emiatt, de ha sikerült a kellő egyensúlyt létrehoznia, azt hiszem, jó alakításokat mondhat magáénak.

Lengyel György

Szerencsés csillagzat alatt született előadáshoz kötődik első közös munkaélményünk: Shakespeare Ahogy tetszikjéhez, amit 1968-ban rendeztem Miskolcon. Barátságom Sándorral innen datálódik, s a mai napig is tart.

A szereposztás kialakítása során komoly vitáim adódtak Lendvay Ferencigazgatóval, többek között a méla Jaques figurájának értelmezésében. Az én felfogásom szerint ugyanis Jaques nem életunt, idős, szkeptikus figura, amilyennek ő képzelte, hanem egy vívódó, önmagát kereső fiatalember: Hamlet édestestvére. Lendvayt végül sikerült meggyőznöm erről, s így Sándorra oszthattam a szerepet. Nagyon érdekes, izgalmas figurát teremtett: előttem van ma is, ahogyan saját magát kicsit karikírozva, idézőjelbe téve, ugyanakkor átéléssel jeleníti meg ezt a remek Shakespeare-karaktert. Érzésem szerint inspirálta, hogy világlátása rokon a figuráéval, jóllehet ő kifejezetten pozitív személyiség, akinek a küzdelem mindig jelen van az életében. Valószínűleg ezért is tudott olyan jól rálátni a szerepre, mintegy eltolva magától kissé. Színészegyéniségének jellemző vonásai - az erős karakterérzék, a szép beszéd, a belső mélység, a komoly intellektus és az irónia - már ekkor jól érzékelhetően megmutatkoztak. Ezek a színészi erények ritkán vannak együtt a szakma legjobbjaiban is. A Sándoréhoz hasonló talentummal megáldott erős egyéniségek ugyanis hajlamosak minden szerepükben önmaguk lenni, ami jó is lehet persze, de nem elég. Az ő erős egyéniségéhez viszont kiváló alakítókészség társul, ami számos alkalommal megnyilvánult, ha nem önmagához hasonló jellemet kellett megformálnia. De ezekről majd debreceni munkánk kapcsán essék szó.

Ruszt József

Hosszú évek után Sándor volt az első fiatal színészkollégám, akivel igazán jól tudtam beszélgetni abban a legendás debreceni színészklubban. Intellektuális srác volt, rendkívüli érdeklődéssel és befogadókészséggel a világ dolgai iránt. A Csokonai Színháznál erős mezőnyben kellett elfogadtatnia magát, s én megpróbáltam segíteni őt ebben. Fogékonysága és irántam való bizalma nagyon megkönnyítette a munkánkat - olyan kapcsolat volt a miénk, amilyennek mindig lennie kellene rendező és színész között.

Tennessee Williams Orpheusz alászáll című darabjában Val Xavier-t játszotta Sándor. Gyönyörű és különös szerep ez, mert bár erotikus az iniciáléja, egy mitikus figura és egy modern férfialak ötvözetét kell megteremteni. Sándor ezt jó arányérzékkel oldotta meg: kígyóbőrdzsekis fiújában volt valami ezoterikus elvonatkoztatottság, ami izgalmassá tette színpadi jelenlétét. A Bolha a fülbe számomra rosszkedvű komédiázást, sietős munkát idéz, amelyben egyikünk sem lelhette igazán örömét, A méla Tempefői pedig gyönyörű kínlódást egy csaknem játszhatatlan darabbal. Ha a színész ilyenkor ki tud állni az ügy mellett, nem hagyva cserben gyötrődő kollégáját, az egy rendezőnek mindig nagyon sokat jelent. Mint ahogy nekem akkor, a Sándorral való együttműködésben.

Ha jól emlékszem, azt mondtam neki annak idején, hogy ha vigyáz magára, érett korára nagyon jó színész lehet. Bízom benne, hogy nem tévedtem.

Sándor János

Égő tekintetű, zárkózott, szomorú arcú fiú. A Sodrásban című film nyomán ez a kép élt bennem Sanyiról, s érdekes módon ilyennek láttam őt akkor is, amikor a 70-es évek közepén a Csokonai Színház főrendezőjeként személyesen is megismertem. Mindez azért különös, mert ez a magas, fekete, a gyengébb nem számára bizonyára vonzó férfiember megjelenésével voltaképpen a bonviván típusát képviselte, miközben lelkének, belső alkatának semmi köze nem volt a bonvivánsághoz. Meditatív, visszahúzódó, sebezhető lénynek tűnt, olyannak, akinek titkai vannak. Első debreceni rendezésemben, a Szeget szeggelben ezért osztottam rá Claudio szerepét. Nem az élveteg Claudióét, akit néhány kritikus valamiféle téves értelmezés alapján elképzelt, hanem egy magába zárkózó emberét, aki életében egyetlenegyszer nyílik meg, s ezért kis híján súlyos árat fizet. Claudio nehezen megformálható epizódszerep, nem hálás feladat. A színészen mint jelenségen múlik, életre kel-e a figura. Sándor lényét annyi szomorúság, annyi titok lengte körül ebben a szerepében, hogy ez egészen különös színt adott az előadásnak is. Akár a Száraz György-darabban, Az élet vizében, amelyben szinte csak léteznie kellett mint a dráma mellőzött, csalódott tudósa. Bejött a színpadra és létezett, de erre a létezésre oda kellett figyelni.

Sanyi lelkiállapota akkoriban valószínűleg híven tükrözte Hermon mágusét. A művész gyakran sikertelenségnek ítéli meg azt is, amit sikernek érezhetne, s így van ezzel mindaddig, amíg úgy véli: nincs a helyén, nem tud kellően sáfárkodni a tehetségével. Sanyi főként nagyobbá nőtt karakter- és epizódszerepeket játszott az akkori Csokonai Színházban, s mivel ezeket nagyon jól oldotta meg, egyre-másra ilyen jellegű feladatokat bíztam rá én is. Mindkettőnkben lehetett egyfajta tartózkodás a másikkal szemben: bennem azért, mert folyton úgy éreztem, többre vágyik; benne pedig azért, mert egyébként is zárkózott lévén, nem akarta ezt szóba hozni. Soha nem csaptuk be egymást, de mintha egy titokzatos fal emelkedett volna közénk, amit csak a negyedik - egyben utolsó - debreceni évemben sikerült áttörni, amikor Sanyi Füleki Ádámot, a Fejek Ferdinándnak című darab főszerepét játszotta. Korábban viszont - ki merem mondani - csehovi lény volt; nem csoda, ha az olyannyira sajátjának érzett "elmennék innen, de nincs hozzá erőm, többre vágyom, mint amennyit kapok"-attitűdöt maradéktalanul át tudta lényegíteni a Három nővér Andrejének szerepébe.

Egészen más arcát mutatta az Anyegin dramatizált változatában. Ahogyan Puskin szerepét élte - nem véletlenül használom ezt a szót -, nemcsak a költőhöz fűződő, majdnem személyes kapcsolatáról győzött meg, hanem arról is, hogy mind belső alkata, mind élményanyaga által rendkívül erősen kötődik a líra világához. A stúdiószínházi előadások közönsége jól láthatta a szemét: melegség áradt belőle - talán több, mint megismerkedésünk óta bármikor. Ez a sokáig rejtőzködő, majd a tekintet sugarában megjelenő emberi melegség a már említett Görgey Gábor-darabban vált Sanyi színpadi lényének meghatározó vonásává. Hozzá kell tennem: ekkorra ő színészileg is nagyon sokat érett. Nyitottabb és oldottabb lett, de nem a megszokott értelemben: nyitottsága azt jelentette, hogy kamatoztatni tudta zártságát. Meditatív lénye, visszafogott gesztusai valóban Füleki Ádámot jelenítették meg, akinek bölcs kompromisszummal egy vár sorsáról - voltaképpen az ország jövőjéről - kell döntenie. E valóságos-szimbolikus vár kapitányaként hitével, a vár szeretetével és az ügy iránti elkötelezettségével az előadás központi alakjává nőtt.

Az elmúlt másfél évtized színházi közvetítéseiben egy szuggesztív, nyitott, magabiztos Csikos Sanyit láttam. Nem egy másik Csikos Sanyi volt, hanem ugyanő, akinek valaha gondoltam, a különbség csak az, hogy ami akkor "tükör által homályosan" látszott, ma világosan látható. Szerintem ő ma is titkokat rejt, de most már meg tudja mutatni, hogy titkai vannak.

 

Varga Mária

Gimnazistaként három évig jártam be Hajdúböszörményből Debrecenbe, a Színjátszó Stúdió óráira. Sándor beszédtechnikát tanított, de valójában igazi mesterségtanár volt - olyan, akit nemcsak a szakma érdekel, hanem a tanítvány lelke is. Bensőséges légkörű óráin szorongás nélkül, felszabadultan állhattunk ki egymás elé verset mondani, szerepelni. Biztonságot adott, hogy tudtuk: személy szerint is törődik velünk, odafigyel ránk, megérzi, ha valamelyikünknek rossz napja van. Nagyon ritka az ilyen tanáregyéniség, azóta sem találkoztam hasonlóval!

Megtanított bennünket a művek szeretetére, fölfedett velünk sok-sok mesterségbeli titkot. A versekről való együttgondolkodás különösen szép fejezete volt ezeknek az óráknak: mindenki elmondhatta, milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett benne az adott költemény, és hogyan értelmezi annak sorait. De a legnagyobb élményt mégiscsak az jelentette, amikor ő maga beszélt a versekről: gyönyörű magyarsággal, értőn, ízesen - ha most magam elé képzelem, látom még a kézmozdulatait is ...

 

Szarvas József

Még színjátszó stúdiós voltam Debrecenben, amikor Sanyitól egyszer megkérdezte egy újságíró: "Jó színész lesz valaki attól, hogy sokat olvas?" "Jó színész aligha, legfeljebb jobb színész" - válaszolta Sanyi.
Nekem, aki tanyán nőttem föl és sokáig meglehetősen tájékozatlan voltam a világ dolgaiban, ez a mondat egy életre meghatározó. Ráébresztett, hogy céljaim eléréséhez olvasnom és tanulnom - tennem - kell, és korántsem mindegy, mit és hogyan. Sanyi beszédóráin, vagy a színházban figyelve őt sok mindenre választ kaptam már akkor is, s nem volt olyan probléma, amivel csodálkozó zöldfülűként ne fordulhattam volna hozzá. Neki köszönhetem, hogy Montágh Imre nagyszerű órái a már megtapasztalt élmény erejével hatottak rám a főiskolán.

 

Lengyel György

Attól kezdve, hogy 1978-ban visszatértem a Csokonai Színházhoz művészeti vezetőként, Sándor valamennyi debreceni rendezésemben fontos szerepet játszott. A Régimódi történetben Majthényi Bélát, az Élő holttestben Viktor Karenyint, ezt a furcsa, zárt, arisztokratikus figurát, akit mind lélektanilag, mind formai vonatkozásban kitűnően sikerült ábrázolnia. Saját karakterétől élesen különböző jellemet formált a Törtetők szervilis, csúszómászó, karrierista fiatalemberének szerepében. A Dürrenmatt-féle János király pályája egészét tekintve is fontos állomás, jelentős erőpróba volt számára. Nemcsak a címszerep súlya, de bonyolultsága okán is, hiszen ebben az ironikus, kicsit kegyetlen, szatirikus játékban a shakespeare-i és a dürrenmatti anyag sajátos kevercsét kellett létrehoznia. Hitvány, esendő, tébláboló, erőszakos királyára jól emlékszem ma is. Nagyon szerette ezt a szerepet, és remek alakítást nyújtott benne.

A nyolcvanas évek elején, amikor a Madách Színháznál folytattam a pályámat, a megváltozott élethelyzetben is szerettem volna Sándorral dolgozni, ezért két vendégjátékra is meghívtam. Játékszínbeli rendezésemben, a Vadkacsában Relling doktort játszotta, ezt a különös figurát, aki részint maga Ibsen, de akit egyszersmind el is tol magától az író, hiszen van benne valami furcsa kegyetlenség. Ismerem Sándornak azokat a hangjait, amelyeket sikerrel hívott elő a szerephez: a dühös, de igazmondó, beolvasó, keserű Csikos Sándor hangjai ezek. A másik nem debreceni közös munkánk Csiky Gergely Mukányija volt, amelyben Sándort egy hallatlanul mulatságos figura, a nyelvészkedő Zápolya Ignác szerepében láthatta a Szentendrei Teátrum közönsége.

Egy-egy próbafolyamat során rendszerint sokat vitatkozunk, de ezek alkotó viták. Arra törekszem, hogy a mű kapcsán mielőbb tisztázzuk az értelmezést, s ettől kezdve ő egy kicsit oldottabban tud dolgozni. Nagyon erős önkontrollal rendelkezik, ami véleményem szerint nem tesz mindig jót, mert akadályozza a spontán szerepformálásban. Ez nemcsak azért alakulhatott ki, mert Sándor igen erős szuverén intellektus, akinek megvan az elképzelése arról, amit csinál, hanem azért is, mert sok olyan rendezővel dolgozott, akinél muszáj volt a prímet vinnie. Azok közül a művészek közül való, akikkel az ember megharcol egy közös igazságért. És ez nagyon jól van így, hiszen a színházban nem mindenáron a rendező elképzelésének kell érvényesülnie - a felfogásának győznie kell, hacsak nem téves, de bármit kíván is megvalósítani, ahhoz a színész együttműködésére van szüksége. Sándorral ez a vitázva együttműködés nagyon érdekes és hálás dolog. Az ember nemcsak azért dolgozik vele, mert becsüli és szereti őt, hanem azért is, mert érdekes vele dolgozni.

 

Nagy András László

levele Csikos Sándorhoz - Csikos Sándorról

Mottó:
Csikos Sanyi, ládd-e, szakdolgozat témája-tárgya lettél!? Egy zödling. Hová jut má a világ!?

Ez az írás azért még nem a nekrológod, fel a fejjel! Ezzel persze magam vigasztalom, nem téged.

1972-ben kerültem először Debrecenbe, világmegváltó öntudattal. Barátot, szövetségest csak abban láttam, akit magam választottam erre a szerepre. Csikos nem tartozott közéjük. Az én szememben öreg rókának, beépültnek, a legyőzendő, az establishment részének tűnt. Persze, hiszen filmfőszerepek (igaz, becsült filmekben), fővárosi társulati tagság állt már mögötte. Hiába, hogy alig három-négy évvel idősebb. Piha.

Majd egy évvel később, vizsgarendezésemben osztottam szerepet rá, kényszerűségből, hiszen gyakorlatilag az egész társulat játszott az előadásban. Abban az évben többen kerültek a főiskoláról Debrecenbe, őket barátaimnak, szövetségeseimnek tekintettem. Sokat csavarogtunk együtt a lényegében idegen városban (Bánsági, Várday, Földessi, Hunyadkürti). Magam sem vettem észre, hogyan, Sanyi nemcsak megbecsült tagja, de mértékadó személyisége is lett ennek a társaságnak. Mértékadó egyrészt helyismeretével, másrészt akkor felfedezett elementáris humorával, kedvességével és ízlésével. És jó értelemben vett finnyásságával. Napról napra fiatalodott hozzánk, vetette le vidéki középszínészhez illő komolyságát. Ugyanakkor bizonyos szertelenségek nem történhettek meg a társaságában. Színpadi munkája a korrekt érdektelenség határain belül maradt.

Fél évvel később köszöntött ránk életem, és talán többünk életének legboldogabb színházi fél-háromnegyed éve. Egymást választva csinálhattunk örömszínházat (A kör négyszögesítése, Ki vagy te?). Minden próba, minden előadás az egymásnak örülés, az egymás és a szakma felfedezésének remek bulija volt. Nappal próba, délután közös ebéd, csavargás, este előadás, éjjel Bika bár. Környezetünket, a színházi stáb tagjait az öltöztető nénitől az ügyelőig is képesek voltunk magunkkal ragadni. Ma úgy tűnik, színházcsináló örömünk átsugárzott a közepes vagy annál gyengébb darabok közepes vagy annál gyengébb előadásain, amelyek ettől a sugárzástól voltak sikeresek. Én akkor ott, velük szerettem meg színházat csinálni. Évekig kerestem azt az egyszeri örömöt. Elérni még egy időszakban sikerült, ugyancsak Csikos jelenlétében, talán jóvoltából.

A következő évben kisebb közös munka, jó csavargások, jó dumák. Semmi több.

Azután én elkerültem Debrecenből, Sanyi maradt, évekig nem tudtunk egymásról. Az én pályám felívelt, majd igen gyorsan Nyíregyházáig konyult. Sanyi meg élte a debreceni színház igencsak szürke éveit. És bizony az akkoriban is úgy volt, hogy csinálhatott bárki bármit Debrecenben, annak híre a szomszéd faluig sem jutott, nemhogy a szomszéd színházig.

Nyolc-kilenc év telt el. Nyíregyházán kaptam lehetőséget, hogy rendezzem meg Sarkadi Oszlopos Simeonját. Látszólag nyájas, látszólag jó szándékú, visszautasíthatatlan ajánlat volt ez Léner Péter igazgatótól. Látszólag, ugyanis a társulatban nem volt Oszlopos Simeonnak való színész (a női szerepekre való sem, sőt, az előadásra alkalmas helyiség sem). Nem jutott eszembe senki (korban, kvalitásban, emberi alkalmasságban), akit vendégnek hívhattam volna. Gondterhelten sétáltam, amikor megláttam a debreceni színház tájoló buszát, amelyről éppen cigaretta- és pisiszünetre szálltak le az emberek. Köztük Csikos. Kilenc éve nem találkoztunk. Megláttam és szinte kontrollálatlanul bukott ki belőlem a kérdés: "Nem akarod eljátszani az Oszlopos Simeont?" A válasz is kontrollálatlan volt: "Dehogynem." Azóta is kérdezem magamtól, vajon miért nem jutott ő eszembe korábban és miért volt oly evidens, amikor megláttam. Feltehetően azért, mert emlékezetemben egy sihederként viselkedő, színészileg súlytalan, bár igen szeretett személyiség élt. Akivel találkoztam, az érett, keserű, értelmiségi férfi volt, aki ugyanakkor megőrizte az ifjú ember kedvességét, fiús báját, emberi és férfiúi vonzerejét. A testet öltött Kis János.

Nem is igen beszéltünk róla akkor és ott többet. Az igazgatóval meglepően könnyű volt elfogadtatni Sanyit, szerencsére egyeztetési problémák sem adódtak.

A felkészülés idején visszatértek a régi, szép idők, lázasságukban, egymást jól értésben egyaránt. Sanyi három-négy napra felköltözött hozzám Budapestre, Kolin Péter dramaturg barátommal hármasban éjjel-nappal dumáltunk, színházba, moziba jártunk. Sokat tanultunk, okultunk az Utolsó tangó Párizsban című filmből, Marlon Brando játékából. Alig vártuk a próbakezdést.

Csikossal próbálni élmény volt. Nemcsak azért, mert tökéletes összhangban dolgoztunk, hanem mert Sanyi számomra is meglepő színészi érettséggel teremtett kontaktust új környezetével, új partnereivel. Mércének számított, akinek a többiek - beleértve magamat - meg akartak felelni. Ritka jó próbahangulat alakult ki, amit egy ránk erőltetett, rossz szándékú szereplőcsere sem tudott igazán megzavarni. Az alkotó hangulatot fokozta, hogy a város értelmisége a próbafolyamat hírét véve mellénk állt. Képzőművészek festették a díszlet elemeit, rendezték be a színpadi műtermet. Ratkó József elkezdte látogatni a próbákat. Tanácsain, személyes jelenlétén túl sokat jelentett, hogy hírét költötte: valami jó dolog készül. És még ennél fontosabb hozadéka" is volt jelenlétének.

Ekkor már közel egy éve csináltuk Ratkóval és Antall István rádiós barátunkkal hármasban Hangsúly című hangos irodalmi folyóiratunkat. Ez kéthavonkénti nyilvános felvételt, havi egyórás adást jelentett. E közös munka és az Oszlopos próbái együttesen eredményezték, hogy sikerült elnyernem Ratkó bizalmát. Kijelentette: évek óta emlegetett - és sokak által komolyan nem vett - István-drámáját megírja, és rendezését rám bízza. A Hangsúly három funkciót is teljesített a mű elkészültében. Havi határidőket szabott Ratkónak, frissiben színész szájából hallhattuk vissza a szöveget és kaptunk visszaigazolást a közönségtől, nekem pedig alkalmat adott a szereplőválogatásra. Az első hangfelvételen még nem Csikos volt István (és nem Holl az Öreg, nem Bárány a főpap, és később sem Szabó Tünde Gizella).

Az Oszlopos-próbák tették egyértelművé, majd a második rész felvétele igazolta, hogy Csikos az igazi István. Személye Ratkó számára is inspiráló volt; lehet, sok minden másként íródik, ha nem tudja, hogy Sanyi lesz a megszólaltatója, az ő arca, személyisége, embersége, műveltsége hitelesíti majd a szöveget. Ettől kezdve Csikos a Hangsúlynak is állandó résztvevője lett, több Ratkó-, Magyar József-, Nagy Gáspár-, Aczél Géza- stb. vers szólalt meg először nyilvánosan az ő interpretációjában.

Az Oszlopos nagyon jól sikerült, megalkuvásoktól mentes előadás volt, szinte minden szándékunkat sikerült megvalósítanunk. Pályámon az első öt közé sorolom. A kritikai visszhang is kielégítőnek bizonyult, Sarkadi özvegye a mű legjobb előadásának nevezte. A színház vezetése alig győzte eldugni, elsüllyeszteni a sikeres előadást. Nem illett a "koncepcióba".

Csikos elsősorban az István-szerep kedvéért Nyíregyházára szerződött. A próbák mámorosak voltak. A sajátságos mű sajátságos színházi, színészi megközelítést igényelt. Szerencsésen kötött minket Ratkónak adott szavam: jóváhagyása nélkül egyetlen szót, írásjelet sem változtatunk a szövegen. Nem egy esetben elnyertük jóváhagyását, többször - szerencsére - nem. El kellett fogadnunk, amit én úgy fogalmaztam: ennek a drámának nem hibái vannak, hanem sajátosságai. Csak eszerint lehetett eljárnunk; nem a művet kellett saját színházi tapasztalatainkhoz, saját eszményeinkhez törni, hanem fordítva: magunkat hozzá. Ez nem kis külső és belső harc árán sikerülhetett csak. És ugyanez igaz a mű történelemlátására, emberi és történelmi igazságaira is. Négyen voltunk, akik kezdettől fenntartás nélkül hittük és vállaltuk Ratkó művét: jómagam, Csikos, Holl István és Kolin Péter. Plusz maga Ratkó. Öt ellentétes irányból érkezett, nem azonos szociológiai beágyazottságú, ízlésű művészember. Egymást segítve, egyazon dologért lobogva, éjjel-nappal. Hát nem ünnep?

Az előadás furcsa történelmi pillanatban született, és aktuálisan igen fontos kérdésekhez szólt hozzá. A felpuhult szocializmus utolsó ideológiai bekeményítésének pillanatait éltük (Tiszatáj betiltása, Mozgó Világ szétverése, Csoóri-ügy, Duray-ügy, Monor, Lakitelek, írószövetségi összetűzések, szamizdatok terjedése, 56 jubileuma stb.). A feszültségek már a főpróbák idején érezhetők voltak, a mű fontossága is. A színház vezetése is kétkulacsoskodni kezdett, a bemutatót követően két bankett zajlott párhuzamosan stb. Hozsanna és elhallgatás-elhallgattatás, kitüntetés és hátbaszúrás.

A történteket elszenvedtem ugyan, részleteit, lényegét magam sem ismerem igazában. Kinek-kinek magának kellett megélnie a maga történetét. Csikos sikeresen hintapolitizált. Sikerült sértetlenül kikerülnie mindenből, úgy, hogy eközben nem árult el senkit. Engem sem, igaz, mellém sem állt. Sokat gondolkoztam, hibáztatom-e érte. Egyértelműen úgy döntöttem, hogy nem. Saját magáért felel, saját magáért és családjáért kell helytálljon, nem értem.

Azóta? Kapcsolatunk egy valójában alkotói és nem baráti kapcsolat baráti utójátéka. Ha munkaalkalom adódik, találkozunk, ha találkozunk, őszintén örülünk egymásnak, őszintén érdeklődünk egymás iránt. Ennyi. Nem is kevés.

 

Léner Péter

Csikos Sanyit nagyon szeretem. Ez nem közhely. A rendező ugyanis csak akkor tud jól együttműködni a színésszel, ha szereti, máskülönben úgy érzi, elvész a tehetsége.

Csikos Sanyi vonzó külsejű fiatal színész volt, és nagyon szép férfi ma is. Keskeny arca, mélybarna szeme, sápadt bőre és éles vonalú orra egy dél-olasz férfiarc és egy kunsági parasztember vonásait egyszerre idézik. Gazdag érzelemvilág rejlik ebben az éles megjelenésben.

Csikos Sanyi lobbanékony, lázas indulatú ember - legalábbis ilyen volt, amikor másfél évtizede együtt dolgoztunk -, ezért a próbákon nem könnyű középhangon értekezni vele mindaddig, amíg nincs határozott elképzelése a szerepről. De ez sohasem okozott köztünk konfliktust.

Csikos Sanyi azon kevés színészek egyike, akik rendszeresen olvasnak. Nekem ez sokat jelent, mert én is rendszeresen olvasok és nem tudom elfelejteni, bármennyire is kényszerít rá a világ, hogy a színház kulturális intézmény, következésképp a színházcsinálóknak kulturált embereknek kell lenniük. Csikos Sanyi kulturált ember, sőt tovább megyek: Csikos Sanyi értelmiségi. Ezt kevés színészről lehet elmondani még, akkor is, ha ismerünk okos színészeket.

Csikos Sanyiban van valami tizenkilencedik századi reformerség. Számára az anyanyelv vagy a szülőföld nem elvont fogalom, hanem meghatározó élményforrás, minden pillanatában jelenlévő.

Csikos Sanyi szorosan kötődik a múltjához, gyerekkora emlékeihez. Én ugyanígy vagyok ezzel - jóllehet egészen más a múltam, mint az övé -, közös munkáink közül talán éppen ezért Remenyik Zsigmond darabját, az Atyai házat szeretem a legjobban. Nagyon élvezetes, vallomásos próbáink voltak, sok mindent el tudtunk mondani egymásról egymásnak. Megható emlék számomra ez az előadás, akárcsak a Széchenyi, amelyben nemrég láttam Sanyit, s amelyet a fiam rendezett.

 

Gyurkovics Tibor

A küllem mindig meghatározó egy színész számára.

Sándor igen csinos ember - ha férfi mondhat ilyet egy férfiról -, jó mozgású, mutatós színész. A vonzó külső régen létfontosságú volt a szakmában - Jávor Pál testesítette meg a szép férfi prototípusát -, aztán elkövetkezett egy időszak, amikor a modernizmus ürügyén kriplik kerültek a színpadra. Még ma is látunk belőlük eleget. Pedig a színész többek között arra hivatott, hogy megjelenítsen valamit a természet eredendő szépségéből. Sándor azok közé tartozik, akik képesek erre. A csinosság lélektanilag is érdekes probléma, hiszen nem csak előnyei vannak, hanem veszélyei is. Sándor külleme viszont színészi erény is egyszersmind: alkalmassá teszi arra, hogy egy férfit direktben megjelenítsen. Ha ő bejön a színpadra, a néző elhiszi, hogy egy herceg, egy király, egy főnök jött be, vagy bármilyen más jelentős személyiség. A Bombatölcsér című darabomban döntő fontosságú volt, hogy a tragikus sorsú mérnök vonzó külsejű legyen, hogy szép ember menjen tönkre a színpadon.

Intellektus, beszédkultúra. Az előbbi nem egyszerűen színészerény, hiszen az intellektuális és a színészi képességek nem feltétlenül függenek össze. Sándornál igen, ő szenvedélyesen keresi a darab, a szerep megragadhatóságát, kutatja rejtett összefüggéseit, belső mozgatóit, nem hagyatkozik csupán az ösztöneire. Emellett kitűnő artikulációjú, szerepeit hangban is megjelenítő színész, aki különös értéket képvisel a szakmában ma, amikor divat nyeglén beszélni színpadjainkon. Mindez azonban nem lenne elegendő ahhoz, hogy elsőrangú színész legyen - mert elsőrangú színész -, ha érzelmei nem forrósítanák át az intellektusát. Legfőbb színészi erényének azt tartom, hogy ez a könnyed mozgású férfi a vívódó ember drámai erőterét tudja megteremteni a színpadon. A már említett Bombatölcsérben, melyben a konfliktus maga a főhős, éppen ez adott hitelt az alakításának. Kamarás Béla rádöbben, hogy létezni is alig tud háborús emlékeitől. Nem egyszerűen kísértik a katonaként megélt szenvedések vagy a bombázások képei - ő a békében is háborút él. A sejtjeibe ivódott, hogy az életben maradás harc, s ebből, valamint alkatából adódóan állandóan konfliktushelyzetet teremt. Mint akinek a veszély a morfiuma. Mindig élére állított helyzetet akar. Mindig összeütközni, mindig összeveszni akar, mindig ingerlékeny, robbanásra kész. Színészileg ezt nem lehet állandó "fölső állapottal" kifejezni. Sándor jó arányérzékkel úgy építette fel a szerepet, hogy csendjei és kirobbanásai lélektanilag is hiteles portrét eredményeztek. Ez nem könnyű feladat - olyasfajta mutatvány, mint amikor valaki felugrik a felemáskorlátra és pörög azon, visszaszáll, leereszkedik, újrakezdi -, őrületes energiát igényel. A darabot a Gyulai Várszínházban mutattuk be először, ahol a tér is meghatározta a játékot, s ahol a Székely László tervezte állványzat a fizikai értelemben vett zuhanás, emelkedés és rohanás díszlete volt. Erőnléttel is győzni kellett tehát a szerepet, ami újabb próbatételt jelentett. Mintha Hamlet nem a szirtfokon ülve mondaná el tőrmonológját, hanem rohanás közben. Sándor mesteri játékos a mozgás megkomponálásában, kiválóan érzi a tér és a test viszonyát. Itt aztán szabad térben játszhatott, körülötte a csillagos levegőég...

Sándorról szólva fölmerül bennem a kérdés: miért nincs ő Pesten? Mert lehetne, nem? Egy életsorsból persze alig érzékel valamit az ember, annyi szála van, olyan szerteágazó. Nekem az a véleményem, hogy minden színésznek másra van szüksége ahhoz, hogy előrelépjen a pályán. Van, akinek a sikerre, van, akinek arra, hogy megadassék neki egy bizonyos szerep. Sándornak, azt hiszem, arra, hogy meggyötörtessék. Hogy szerepek által megkínoztassék. A magam részéről ellene dolgoztatnám saját karakterének, nyersebb indulatait, komédiázó kedvét is helyzetbe hozva. Rengeteg vígjátékot játszatnék vele, hogy kénytelen legyen bukfencezni, leesni a lóról, trottyosnak lenni. Hogy ne csak a saját minőségi adottságaival éljen, amelyekkel egyébként nagyszerűen él. Nem azt mondom, hogy beskatulyázták, hiszen különleges, nagyon izgalmas figurát teremtett többek között másik közös munkánkban, a Kreutzer szonátában is. Igaz, hogy újfent vonzó, intellektuális férfiút alakított, de ezúttal úgy, hogy egy gyötrődő feleséggyilkos tulajdonságai domináltak benne. Őrületes indulatokra tudta ragadtatni magát, sűrű atmoszférát teremtett. Aztán amikor kilépett a szerepből, a bűbájos, jó humorú, kedves fiú lett megint.

Ezért mondom: én elkapnám a frakkját. Meggyötörném. Kiforgatnám önmagából. Mint a bika, amikor fölkapja a torreádort a szarvára és megpörgeti a levegőben.

Mert túl csinos ember, na.

 

Vas-Zoltán Iván

A várakozóművész szokatlan hangvételű darab: morbid hatáselemeivel, sokkoló atmoszférájával az emberi elmúlás képét jeleníti meg. Előadásunkban a mű abszurd jellegéhez illő ábrázolásra törekedtünk, ami a hagyományosnál szélsőségesebb játékstílust és főképpen aktív kísérletezést igényel a színésztől. Sanyinak nem a szereppel való azonosulásért kellett megküzdenie - az élettel leszámoló, rákbeteg János sok tekintetben az Oszlopos Simeon kiábrándult értelmiségi figuráját idézte a számára -, hanem a jellemábrázolás nyersebb, mondhatni brutálisabb eszközeiért. Ötvenéves kor felett a színészek nemigen vállalkoznak efféle kalandra, elbizonytalanítja őket a "másképpen játszani" kényszere. Végtelenül tisztelem Sanyit, amiért volt bátorsága vállalni a kihívást, méghozzá sok jó gondolattal és a felfedezés örömével, s amiért az első három hét gyötrelmei után meg tudott győzni arról: nagyon jól játssza majd a szerepet. Markáns, egyéni hangú alakításában a vad keserűségtől a lírai tónusokig az érzelmi színskála számos árnyalata megjelent, ott munkált benne a felnőtt férfi minden bölcsessége, cinizmusa, fájdalma, naivitása és hite. Négy-öt előadást terveztünk, aztán vagy hússzor játszottuk A várakozóművészt telt házakkal. Sanyi alakítása azok köréből is híveket szerzett az előadásnak, akiket egyébként riasztott a darab baljós atmoszférája, reménytelenség-hangulata. A szerző, Sultz Sándor úgy fogalmazott: nem hitte, hogy ilyen erős karakterű az általa megírt szerep ...

Sanyi igazgatóként játszotta A várakozóművészt, de föl sem merült, hogy ez bármilyen előnyt jelenthet számára a társulat többi tagjával szemben. Átláthatóan tisztességes, humánus kolléga maradt vezetőként is, nem szédítette meg a hatalom, nem változtatta meg. Csupa emberi gesztus jut eszembe vele kapcsolatban: hogy őszintén tud örülni mások sikereinek, hogy szót ért azokkal is, akik tőle eltérően gondolkodnak a szakmáról, hogy az őt érő támadásokra sem támadással reagál. Ha nem is hibátlan, minden előadásában győztes, de változatos műsorpolitikájú, jó színháza volt a nyíregyháziaknak igazgatása idején. Sanyi az új kezdeményezéseknek éppúgy teret biztosított, mint a klasszikus értékeknek: a ma már sztárként működő Zsótér Sándor például nála rendezett először.

Csak annyit még: vidéken a fásultság, az ambícióhiány gyakori színészbetegség, vidéken könnyű elkallódni. Sanyi a legmesszebbmenőkig ellenállt az efféle erőknek. Irigylésre méltó fizikai és szellemi kondíciójával, jellemábrázolói kvalitásaival ma az ország bármely társulatában vezető színész lehetne. Mint annyi értékes művészünkre, akikre csak a színpadon irányul reflektorfény, rá is jobban oda kellene figyelnünk. Legalább szakmán belül.

 

Lengyel György

Amikor a nyíregyházi színigazgatás után Sándor visszatért Debrecenbe, nem volt könnyű hangulatban, de a színpadon ebből semmit sem lehetett észrevenni. Ő lett a társulat egyik központi személyisége, a városban pedig a színház egyik legjelentékenyebb képviselője. A Csokonai Színház imázsa összefonódott az ő imázsával. Egy színésznek nehezebb ilyen pályaszakaszba érni, mint egy rendezőnek, hiszen ahhoz, hogy kibontakozhasson, úgymond helyzetbe is kell kerülnie. Hál' Istennek - s erre nagyon büszke vagyok -, igazgatásom évei alatt ez megadatott Sándornak: nemcsak az én rendezéseimben, hanem másokéban is jó szerepeket kapott, s ezeket kitűnően játszotta el. Az ember tragédiája közös munkánk egyik leggyötrelmesebb, ugyanakkor egyik legszebb fejezete; az Úr és Lucifer viszonyrendszerének újraértelmezésével a mű rejtett lehetőségeit kutattuk és hoztuk felszínre. A mi értelmezésünk szerint Lucifer nem mephistói figura, hanem az emberért küzdő értelem és kétkedés megtestesítője, akinek vívódó, önmagával küzdő énjét szintén sikerült felmutatnunk. Hasonlóan sokrétű alkotómunkát kívánt mindkettőnktől Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Kézenfekvő lett volna, hogy objektív ábrázolásra törekedve a szerzőt jelenítsük meg a vizsgálóbíró alakjában, mi viszont erősen karakterizáltuk Porfirijt, szellemi fölényén túl érzékeltettük gyötrődését, esendőségét is. Mint Sándorral mindig, a próbafolyamat ezúttal is a termékeny viták és a felfedezés időszaka volt: az eredeti műből dialógusrészleteket, apró motívumokat emeltünk át a dráma szövetébe. Sándor, ha szeret egy szerepet, szenvedélyesen kutatja az író életművét és az adott korszakot, legyen az Dosztojevszkij, Madách vagy Németh László kora. Színészete örök keresés, ezért tud eljutni a jellemábrázolásnak olyan bugyraiba is, ahová a legtöbben nem szívesen indulnak el. Széchenyijét, Moliere-jét, Pozdnisevjét a megjelenítés gazdagsága miatt tartom nagyra, aogy többi emlékezetes alakítását is, Maculano pátertől a vígjátéki figurákig. Sokféle szerepben tud hitelessé válni, s vannak olyan szerepek, amelyek követelik őt, amelyeket neki kell eljátszania. Nagyformátumú színészegyéniség.

Anélkül, hogy bármiféle idézőjelet kapna a jelző: Sándor nagyon erősen magyar színész. A magyar műveltség olyan képviselője, amilyen kevés van a hazai színésztársadalomban. Minden írónk szerencsés, ha játszik a darabjában, mert rendkívül fogékony az írói szándék iránt és hitelesen tudja azt közvetíteni. Szabó Magda, Szakonyi Károly nagyon szereti őt, mint ahogyan szeretné Németh László is, ha élne, a Galilei Maculano páteréért, Széchenyiért. Hubay Miklós jelenetet bővített a kedvéért, amikor Wilson elnök szerepét játszotta a Hová lett a Rózsa lelke? című darabjában. Amikor ez a két ember elkezd egymásnak idézeteket mondani, az egészen rendkívüli élmény. Hubay arról híres, hogy kívülről tudja a magyar irodalmat - Sándor is kívülről tudja. És nemcsak a drámairodalom jeles tolmácsolója, de a költészeté is: a Himnuszt, a Szózatot még senkitől sem hallottam olyan gyönyörűen, mint tőle.

 

Szabó Magda

Istenáldotta tehetség.

Bármilyen szerepben hitelessé tud válni, legyen az Shakespeare-hős vagy modern férfialak. Igazi élettere mégis a magyar történelem ihlette drámairodalom. Az az érzésem, színpadon soha senki olyan természetesen nem élte át elmúlt évtizedeink és századaink problematikáját, sem személyes, sem nemzeti vonatkozásban, mint ő. Neki sosem kellett magyaráznom, ki az, akit megjelenít: elolvasta a darabot és eggyé vált a szerepével. De ha Németh Lászlót vagy Hubay Miklóst játszik, akkor sincs ez másképpen, mert akkor őket tolmácsolja hitelesen. Hogy vidéki fiú, hogy származása és neveltetése révén hozzám, az én tematikámhoz még közelebb áll, mint másokéhoz, az az én szerencsém. Nem az övé, mert ő mindent el tud játszani.

Az Az a szép, fényes nap Tatájaként egyszerre volt velencei műveltségű főúr, San Severino grófja, és az a lélekben magyar férfi, akiről elhiszem, hogy tisztességgel felnevelte Szent Istvánt. Úgy játszotta el ezt a kettősséget, hogy a közönség érezhette: az "augsburgi hírnök" iránti részvéte a doni hadsereg áldozatainak is szól. A Fanni hagyományaiban felvilágosodás korabeli figurát alakít, melyhez foghatót nem láttam soha. Felejthetetlen, ahogyan letartóztatásakor eljátssza meg nem jelenített múltját, és eljátssza azt is, mi vár rá attól a perctől kezdve, hogy elviszik. Ugyanilyen jellemábrázolói érzékenységgel, leheletfinom jelzésekkel láttatja a Régimódi történetben a betegséget, Majthényi Béla tüdőbaját. Anélkül, hogy egyet is köhintene, ott lépdel mögötte a végzet, s úgy keríti hatalmába gesztusait, tekintetét és egész lényét, ahogyan azt Csehov figuráinál érzékeli az ember. Eljátszotta a legjelentősebb férfialakot is, amelyet valaha megírtam: Teuton atyát. Megint egy szívében magyar idegent, aki a mi érdekünkben áldozza föl magát, vállalva száműzetést, halált. Ebben a szerepben aztán valóban meg kellett mutatnia, mire képes - mindenre képes volt. A debreceni közönségről nem mondható, hogy viharos tetszésnyilvánításairól híres, de ha tapsol, akkor valóban lelkesedik. Márpedig Sándor alakítását nyílt színi tapsok kísérték a Béla király előadásán. Megrendítő pillanatokat teremtett, akár a Sziluettben, Vörösmartyként. Nagyon várta, hogy játszhassa ezt a szerepet; amióta csak elkezdtem foglalkozni a témával, folyton arról faggatott, hol tartok, hogy haladok, mikor leszek már készen. A bemutatón éreztem: örömét leli a játékban, Vörösmarty figurája valóban az övé. És úgy halt meg, ahogyan csak az igazán tehetségesek tudnak meghalni a színpadon.

Nagyon szeretem őt. Szeretem mint embert, mint művészt, mint debreceni polgártársamat. Sándor nagyon jó barát, melegszívű. Irigységre képtelen, örül a másik sikerének, drukkol neki. Mindahányszor Debrecenbe érkezem, jó érzéssel gondolok arra, hogy valahol biztosan találkozunk és megkérdezzük egymástól: "Min dolgozol?" Ilyenkor újra átélem az örömöt: "Jaj, de jó, hogy megismertelek!" Jó, hogy a pályám során megadatott a vele való találkozás, jó, hogy ilyen tehetségű férfi játszik a darabjaimban. Sándor hozzám képest csecsemő, még annyi nagy szerepet alakíthat. Isten adjon neki szerencsét hozzá!

 

Szilágyi Enikő

Sanyiról mindazt elmondhatom, amit a csodaszép "összetett" szó, SZÍN-ÉSZ, számomra kifejez. Nemcsak a jellemábrázolói sokoldalúság és az intellektus szerencsés ötvözetére gondolok, melyhez stílusérzék, ízlés, hibátlan dikció társul, hanem az emberségre és a szakma iránti elhivatottságra is. Ha együtt játszottunk, tudtam: benne olyan partnerre lelek, akire minden körülmények között lehet számítani, aki mellett biztonságban érzem magam a színpadon. Akit már a próbák idején is a darab egésze érdekel, aki tanácsaival, gyakran rendezői szempontú észrevételeivel akkor is szívesen segít, ha neki éppen nincs jelenete és nyugodtan kávézhatna a büfében. Sanyi olyan csapatszellemet képvisel, amely sajnos nem jellemző manapság.

A Hedda Gabler bemutatója előtt néhány nappal hirtelen mélypontra jutottam, úgy éreztem, nem tudok megbirkózni a szereppel. Kétségbeesetten mentem vissza a színészházba próba után. Sohasem felejtem el a pillanatot, amikor Sanyi megjelent, hogy vegyük át együtt a bonyolult jeleneteket. Segítsége és biztatása nélkül aligha lett volna erőm színpadra lépni a bemutatón.

Drámai alakításain túl volt Sanyinak egy parádés vígjátéki szerepe is: a Pompás Gedeon részeges kántora. Már az első próbákon olyan tüneményes, kacagtató figurát hozott, mintha valóban kántornak született volna - és alkoholistának. Ragyogó humorérzékével bennünket is meglepett, hiszen főként elegáns értelmiségi figurák és történelmi alakok megszemélyesítőjeként ismertük. Ha az ember ránéz Csikos Sanyira, tudja, hogy Brack bíró vagy Porfirij szerepe az övé - még ha meg is küzd értük -, mint ahogyan az övé a kellemes külsejű, melegszívű férj, Hamilton Leroy figurája is Az utolsó jenkiben. De egy részeges kántor? Jó szemű rendező, aki megjósolja: ez a szép ember képes elcsúfítani magát, meggörbül a teste, már-már mozgásművészeti bravúrral kelti életre a figurát. Az egyik előadáson Sanyi annyira belejött a játékba, hogy az önfeledt komédiázás lendülete kivitte a színpadról és nem fejeztük be a jelenetet. De olyan bűbájosan csinálta mindezt, hogy nem lehetett haragudni rá.

Egy Sanyiról szóló portréban feltétlenül meg kell említeni, hogy a drámairodalom jeles férfialakjainak megszemélyesítője remek házigazda és szakács is, aki olykor saját készítésű ételcsodákkal látja vendégül kollégáit. A gasztronómia világában is szín-ész...

 

Töreky Zsuzsa

Sanyival a Kreutzer szonáta olvasópróbáján találkoztam először, de már néhány nap múlva úgy éreztem, mintha régi kollégák lennénk. Két főszereplős darab esetében különösen nagy ajándék, ha a partner szakmailag felkészült, igényes, segítőkész, ha egy-egy szemvillanásból, apró gesztusból is értjük egymást. Sanyitól én mindezt megkaptam.

Pártos Géza rendezővel és az asszisztenssel négyesben nagyon bensőséges, jó hangulatú próbaidőszakot éltünk a Csokonai Színház stúdiószínházában, rendkívül izgatott bennünket a darab. Olyannyira, hogy amikor Géza bácsi egyszer megbetegedett és üzent, hogy menjünk nyugodtan haza, Sanyival úgy döntöttünk: maradunk. Géza bácsi üzenete úgy hatott, mintha hirtelen azzal állt volna elő valaki, hogy ebben az évben elmarad a karácsony, ne készüljünk az ünnepre. Négy órán át dolgoztunk, s nem is az eredmény volt a legfontosabb, hanem az, hogy egyetlen nap sem múlt el próba nélkül. Az asszisztens meg is jegyezte, hogy Debrecenben rég látott hasonlót... Mindebben nem lenne semmi rendkívüli, ha az ember egyébként is ezt a mentalitást tapasztalná a kulisszák mögött. Sanyival való munkámban sok minden magától értetődött, amit mástól esetleg szívességként kell kérni: előadás előtt például mindig összemondtuk a bonyolultabb szövegrészeket. Természetesnek tűnt az is, hogy nincsenek fontos és kevésbé fontos előadások. Akadtak persze rosszabb napjaink, de olyasmit soha nem láttam Sanyi szemében, amit sajnos gyakran olvasok ki a kollégák tekintetéből: "A mai előadásnak már úgyis mindegy".

Az igazán emlékezetes, jó előadásokhoz általában kötődik valamilyen szertartás. A miénk egy intimnek tűnő, de valójában kollegiális, már a szerephez kapcsolódó gesztus volt, melynek nyílt titkába az ügyelőt is beavattuk: kezdés előtt mindig átöleltük egymást és csak ezután léptünk színpadra.

 

Léner András

Gyerekkorom óta ismerem Sanyit, ezért is örültem, hogy az elmúlt évadban rendezőként is találkozhattam vele Németh László Széchenyijében. Számomra meglepő volt, egyszersmind nagyon jólesett, hogy ő, aki számos hasonló jellegű műben, többek között Németh László-drámákban is játszott, semmiféle elmélettel nem próbált engem befolyásolni, nagyszerű összhangban dolgoztunk az első pillanattól kezdve. A mi szakmánkban nagyon fontos, hogy a különböző generációk jól tudjanak együttműködni - Sanyi ideális partner ehhez, igazi alkotótárs. A köztünk lévő több évtizednyi korkülönbség ellenére mindvégig úgy éreztem, mintha korombeli kolléga lenne, akivel remekül megértjük egymást, akivel lendülettel, egymás gondolataira nyitottan, olykor indulattól fűtötten lehet formálni, gyúrni a figurát. A Széchenyi sokszereplős darab, mégis egyetlen emberen, a címszerepet alakító színészen múlik az előadás sikere. Sanyi rendkívül nemesen vállalta fel ezt a feladatot, sohasem éreztette velünk, milyen súly nehezedik rá. A próbákon nem a Főszereplő volt jelen, aki minden figyelmet önmagának követel, hanem egy toleráns művész, aki nagyon koncentráltan tud dolgozni.

Személyes élményem még vele kapcsolatban, hogy egyszer meghívott egy beszédtechnika órájára az Ady gimnáziumba. Mélyen meghatott, ahogyan a gyerekekkel foglalkozik - pedagógiai érzéke, embersége ritka érték manapság. Kevés kollégát ismerek, akinek ennyire szívügye a kultúra, s aki a színház falain kívül is ilyen sokat tesz érte. Ebben a zűrzavaros világban, amelyben mindent átsző a politika, nélkülözhetetlenek a hozzá hasonló személyiségek. Több Csikos Sanyira lenne szükség...

 

Lengyel György

Nyolc év színigazgatás után készültem eljönni Debrecenből. Ez az időszak sokszoros nyolc évnek felelt meg, hiszen voltaképpen éjjel-nappal a színházzal foglalkoztam. Elérkezett az utolsó nap, feleségemmel csomagoltunk, a bútorszállítók vitték a holmijainkat. Mintha a Cseresznyéskert zárójelenetét éltük volna, bár ott nem a bútorokat viszik, ott a fákat vágják. Ha egy költözésnek nincs perspektívája, ha egy korszak végét jelenti az életben, akkor az ember ezt hiába dolgozza föl intellektuálisan, érzelmileg nagyon nehezen éli meg. Félreértés ne essék: nem akartam folytatni az igazgatást, de hogy vége lett, nagyon megrázott.

A költözés utolsó óráiban Sándor váratlanul megjelent. Megvárta, amíg az utolsó bútort is elviszik, azt is megvárta, hogy lemenjünk és beüljünk a kocsiba, mert nem akart magunkra hagyni ezzel az erősen sokkírozó élménnyel. Nem volt ebben érzelmesség, sem kimondva, sem kimondatlanul. Sándor, a "koronatanú", jelenlétével a helytállást képviselte egy drámai helyzetben.

Széles Tamás

A Várszínházban már egy éve játszottuk Az ember tragédiáját, amikor a megbetegedett Garas Dezsőtől a debreceni Tragédia-előadás "fényhozó"-ja, Sanyi vette át Lucifer szerepét. Beugrásról lévén szó, próbára nemigen jutott idő, így az azóta eltelt három esztendő mintegy nyolcvan előadása lett a mi próbaidőszakunk.

Izgalmas játék kezdődött, Sanyi szerepfelfogása ugyanis lényegesen különbözött Dezsőétől: "a tagadás ősi szellemé"-nek megtestesítőjeként nem a cinizmust és a szélsőséges indulatokat képviselte, hanem a józan érveket, a finom iróniát. Az előadásnak nagyon jót tett, nekem személy szerint pedig sokat segített, hogy a rendezői elvekhez igazodva újragondoltuk Sanyival a darabot - Ádám és Lucifer alakja kapcsán éppúgy, mint kettejük egymáshoz való viszonyát illetően. Olykor a megbeszéltek alapján módosítottunk a kifejezőeszközökön, máskor a színpadon születtek olyan spontán megoldások, melyekkel új árnyalatokat sikerült érzékeltetnünk. Az a pátosz és görcsösség, amely véleményem szerint kezdetben az előadás bizonyos részeit jellemezte, fokozatosan oldódott: már nem hősként, hanem a természetes emberi megnyilvánulásokra figyelve, lényegesen felszabadultabban játszottunk. Az Egyiptom-képpel különösen sokat gyötrődtem, hiszen a rendezés nem adott egyértelmű választ arra, hogy Ádám mikor szólal meg fáraóként, s mikor önmaga. A figurának ez a kettőssége problémát okozott a többi történelmi színben is, mígnem Sanyinak köszönhetően sikerült rátalálnom a szövegben azokra a helyekre, ahol "válthattam". Mindez azért is nagyszerű, mert az efféle együttgondolkodásra nem mindenki partner, sőt azt kell mondanom: nagyon kevés kolléga az. S még kevesebb az igazi játszótárs, aki nem feledkezett el arról, hogy a színház mindenekelőtt játék, s ha jól játsszák, önfeledt öröm. Sanyival ez a játékkedv segített bennünket borúsabb hangulatainkban, fáradtabb estéinken, és a váratlan színpadi helyzetekben is. Az egyik előadáson egy kollégánk olyan szöveghibát ejtett, amely után elméletileg nem lehet folytatni a jelenetet. Néhány másodpercre meghűlt a vér az ereinkben - én összeeszkábáltam egy mondatot, aztán Sanyinak kellett megszólalnia, de a darab szövegét nem mondhatta, attól ugyanis végképp értelmetlenné vált volna a szituáció. Ehhez képest nagyszerű érzékkel néhány rímelő sort rögtönzött, melyhez végül a madáchi szöveget kapcsolta, káprázatos módon mentve meg a helyzetet. Nagyon büszkék voltunk rá...

Az idősebb kollégák ritkán tekintik partnernek a pályakezdő színészt - tisztelet a kivételnek. A pályán eltöltött bizonyos idő után a legtöbben belefásulnak a szakma hétköznapi gondjaiba és rendszerint észre sem veszik a másikat a színpadon. Ezért élmény, ha olyan kollégával játszhatom, aki nyitott az új gondolatokra és őszintén érdeklődik a mi generációnk, a huszonévesek problémái iránt. Sanyit mindig megtaláltam kételyeimmel, gondjaimmal, és jó volt tapasztalnom, hogy hasonlóan gondolkodunk a szakmáról és a világról. Sokakkal ellentétben ő meg tudta őrizni a játékosságát, a humorát, s mindehhez egy pici naivitást is, amely a színészethez nélkülözhetetlen.

Tényleg, hány éves Sanyi? Ugye nem több ötvennél?

Ratkó József: Segítsd a királyt!, 1985 István király szerepében (Fotó: Csutkai Csaba)
Ratkó József:
Segítsd a királyt!,
1985
István király szerepében
(Fotó: Csutkai Csaba)
36 Kbyte
A Móricz Zsigmond Színház igazgatójaként Schlanger András művészeti vezetővel és Wisinger István riporterrel (Csikos Sándor archívumából)
A Móricz Zsigmond Színház
igazgatójaként Schlanger András
művészeti vezetővel és
Wisinger István riporterrel
(Csikos Sándor archívumából)
207 Kbyte
Szabó Magda: Béla király, 1997 Teuton atya szerepében Mertz Tiborral (Fotó: Máthé András)
Szabó Magda:
Béla király,
1997
Teuton atya szerepében
Mertz Tiborral
(Fotó: Máthé András)
162 Kbyte
Hubay: Hová lett<br> a Rózsa lelke?, 1997 Wilson elnök szerepében Várnai Szilárddal (Fotó: Máthé András)
Hubay:
Hová lett
a Rózsa lelke?,
1997
Wilson elnök szerepében
Várnai Szilárddal
(Fotó: Máthé András)
152 Kbyte
Dosztojevszkij-Szakonyi: Bűn és bűnhődés, 1998 Porfirij szerepében Várnai Szilárddal (Fotó: Máthé András)
Dosztojevszkij-Szakonyi:
Bűn és bűnhődés,
1998
Porfirij szerepében
Várnai Szilárddal
(Fotó: Máthé András)
149 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső