Hongkongnak is köszönhető, hogy már nincs nagy nemzetközi fesztivál ázsiai filmek nélkül

Az elképesztően gazdag kínálat, a kétszáznál több játékfilm tizenhét szekcióban sem tudta eltakarni, hogy ebben az évben az ázsiai választék a vártnál szűkösebb. Úgy is mondhatnánk, a tizennégy ázsiai ország filmművészetének jelenléte nem volt egyenletesen reprezentatív. A látogató csak elismeréssel nyugtázhatta, hogy a születőben lévő és olykor elég kezdetleges filmgyártással rendelkező országok is (mint a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok vagy Malajzia és Szingapúr) jelen voltak. De azonnal éreztük, hogy a japán vagy az indiai filmekből (e két országban évente együttesen ezernél több játékfilm készül) csak ízelítőt kaptunk. Igazán erőteljesnek és megoldásaiban újnak, eredetinek csak néhány kínai, hongkongi, tajvani, dél-koreai és iráni filmet éreztem.

Az elképesztően gazdag kínálatra csak néhány példa. Januárban felavatták a Kínai Filmarchívumot, kétszáz klasszikus alkotással. Ezekből kínáltak huszonötöt, a legtöbbet mandarin vagy kantoni eredetiben, angol felirat nélkül. Kínában még a harmincas évek végén is készültek némafilmek, így Jing Junwei Nyolcszáz hőse is, 1938-ban, a kínai-japán háborúról.

Szívesen megnéztem volna a tizenkét filmből álló válogatást, Tony Leung "mérföldkő" alakításait, melyek közül itthon alig hármat-négyet láthattunk, beleértve a tavaly Cannes-ban kitüntetett Szerelemre hangolva megcsalt férjét. Ebben a közegben szerepelt Tran Anh Hung filmjében is, a Cycloban mint a költő-gengszter, tökéletesen illeszkedve egy, a sajátjától egészen eltérő kultúrához.

A hongkongi túlzás nélkül nevezhetné magát világ filmfesztiválnak, miként ezt a montreali már évtizedek óta gátlás nélkül megteszi.

A Gála Bemutatók vagy a Globális Képek nevű szekció ötven filmjével (Ebben szerepelt Jancsó az Anyád! a szúnyogokkal és Mészáros Márta a Kisvilmával/ körkép a világról a helybelieknek, akik ilyenkor kitörhetnek a filmforgalmazás ismert szűk kereteiből.

A fesztivál egyetlen zsűrijét évek óta a FIPRESCI állítja ki. A díjra esélyes filmek versenyében csak az Ázsiai látomás, Az új évszázad asszonyai és a Függetlenek kora című válogatás vett részt. Ez utóbbit most harmadszor szerepeltették. Érdekessége, hogy a videóra vett munkák a 35 milliméteresekkel egyenjogúan versenyezhettek. A filmes újságírók nemzetközi szervezetének díját is egy huszonéves első filmes, Jan-Jan Mak hongkongi rendezőnő kapta Testvér című videójáért, megosztva a koreai Amelyik kutya ugat, az nem harappal, amely Bong Dzsoon-ho munkája.

Mak osztatlan sikerének magyarázata (ami sok más jó filmnek is sajátja): a lényeget nem a párbeszéd hordozza, hanem a kép. A legtöbb film esetében a képfelület nagy részét elfoglalta a kantoni és angol nyelvű feliratozás. Nála a "nemzetközi nyelv" a kép, a szöveg alig informál. A hosszú vágások, közelítések annyira átgondoltak és megkomponáltak, hogy a film végére helyükre kerülnek a látottak mint a kirakós játékban az elemek.

A Testvér egy hongkongi huszonéves utazása az újraegyesítés óta, négy éve megnyílt "hátországba", Kínába. Amikor elhagyja Ázsia leggazdagabb, de fojtogatóan sűrűn lakott, felhőkarcolós metropolisát, a vonatfülkében először a kínai ország-propaganda szövegét hallja, de aztán ahogy befelé halad a szerelvény az országba, fokozatosan eltölti a tágasság igézete. Bátyja már beutazta a kontinensnyi birodalom sok vidékét, mindenünnen írt neki. Az utolsó levél Csinghajból, a Tibettől északra fekvő magasföldről érkezett. Ide indul a nyomában. Egy egészen más Kína élménye vár itt rá, ahol nincs villany, vízvezeték, pláne csatornázás. Négyezer méter fölött ritkább a levegő. Az emberek takarékoskodnak a mozdulatokkal és a szavakkal is. A rendezőnő a helyszínen érzett rá az egyedül lehetséges stílusra: kevés szóval, jóformán mindent a képekre bízva mond el egy fájdalmasan szép és feloldatlan rejtélyekben bővelkedő szerelmi történetet.

Mellesleg: divat manapság tajvaniak, hongkongiak között Kínáról forgatni, Pekinget, a nagy falat bejárni. De zömmel felszínes történeteket kapunk, mint az Úgynevezett barátokban, mely vígjátéki formában tálalja tajvaniak csetlés-botlását Pekingben. Folyton meglopják, kizsebelik, becsapják őket. A film deklaráltan egyesítés-párti, de meggyőző erő nélkül. Üres, turisztikai értékű képsorok a pekingi toronyházakról, a lerobbant népbüfék és luxusáruházak egymás mellett éléséről, a nagy fal egy távolabbi, romos, ismeretlen részéről.

A FIPRESCI másik díjazottja viszont eredeti, európai mozikba is alkalmas koreai vígjáték. A címét úgy is ferdíthetnénk, hogy Amelyik kutya ugat…azt megeszik. Az első számú bravúr, hogy a koreai kutyahús fogyasztás nem válik a további műélvezet akadályává, a rendező feliratban biztosítja a nézőt, hogy a valóságban egyetlen kutyának sem esett bántódása. Jók a karakterfigurák: a nagyvárosi lakótelep két takarítónője, a hajléktalan, a házmester és a főszereplő lakók. Akik között van egyetemi adjunktus, aki előléptetése érdekében éppen ravaszul készül korrumpálni professzorát, elkényeztetett háziasszony és nélkülöző kisnyugdíjas. Külön érdeme a filmnek, hogy elegánsan kerüli el az agyonhasznált vígjátéki patronok buktatóit, miközben könnyed kézzel vázol igaznak érzett társadalmi panorámát.

A versenyprogram talán legfajsúlyosabb darabja a harminc éves pekingi rendező Zsia Zsang-ke Platformja, a nyolcvanas évek Kínájáról, amikor a politika kivonult a gazdaságból és a magánéletből. Vidéki fiatalok egy csoportja példázza az átalakulást. Az öregek változatlanul a mozgalmi indulók és jelszavak bűvöletében élnek, amikor gyermekeik megalakítják Senzen Group néven beat zenekarukat. (Már a név is sokat mondó. Senzen volt az a terület, ahol Teng Hsziao-ping felépíttette a népi Kína kis Hongkongját.) Kollektív nagyrealizmus, ahogyan lépésről lépésre kiteljesedik a fogyasztói társadalom győzelme a kiüresedett forradalmi jelszavak fölött. Már lehet divatosan öltözni, dauert csináltatni, rehabilitálják Liu Sao Csit, a "kulturális forradalom" idején meghurcolt elnököt. 1989 forró nyarára hőseink egy része sikeres ember. Saját egyszobás pekingi lakásban lakik feleségével és az engedélyezett egy szem fiúcskával. Mivel a svájci Fribourg fesztiválján ez a film már megkapta idén a FIPRESCI díját, most nem jöhetett számításba, annak ellenére, hogy a rendező pontosan mutat rá az egyéni sorsok és a politika változásainak összefüggésére.

A kínai és koreai társadalmak körpanorámája kevésbé átfogó módon, de kirajzolódott a többi versenyfilmből is. A Tükörkép például egy kis zálogházat örökölt fiatal sorsával ábrázolja azok életét, akik nem sodródnak a drog és a bűnözés kényszerpályájára, hanem vállalják az örökös rohanást a pénz után. Hősünk zárás után barátnőjével fölkerekedik egy kis bőrönddel, és barátnőjével, aki igazán agresszív marketinges, a metrón próbálják értékesíteni a ki nem váltott tárgyakat.

Két film címében is szerepel a könny szó. A koreai Könnyekben hazulról elszökött tizenéves koreai punkok és szipuznak Szöul peremén, próbálnak felszínen maradni a kisstílű bűnözés és drog világában. A hongkongi Üvegkönnyekben drog, bandaháború és véres leszámolás szegélyezi a főcselekményt, melyben látunk kihűlt házasságot, hazulról elszökött nagylányt, hisztérikus, idegbeteg középkorú nőt. A perifériális érdekességek közé tartozik egy nyugdíjas rendőr, aki Kínából telepedett át a kikötővárosba, alig érti a kantoni dialektust, de azért rendet próbál tenni a kallódó fiatalok között.

Olykor kiütközik a rendező pedagógiai jó szándéka. A Die Bad-ban olyan koreai fiatalokat látunk, akik nem akarják elfogadni a mindennapi robottal járó karriert, a gimnázium helyett inkább gengszteriskolába járnak. Csak aztán az "érettségin" tűzharcba keverednek a rendőrökkel, a legtöbben vérbe fagyva maradnak a csatatéren. Az egyik túlélő azon mereng, talán mégis jobb lett volna az unalmas, civil élet.

Idén is négy iráni film szerepelt a versenyprogramban. És noha tagadhatatlan, hogy mind témáik, mind megoldásaik régebbi remekművek utánérzései, annyi elmondható, hogy még mindig sokkal inkább képben fejezik ki mondandójukat mint verbálisan. Bár most már közhellyé kezd válni a gyerekek sűrű szerepeltetése és az iráni road movie sem mond többet az eddigieknél a poros félsivatag, a magas hegyek között megbúvó kis falvak ordító szegénységéről és elmaradottságáról.

Az egyetlen újszerű film Hasszan Jektapana Djomeh-ja, melyben egy vendégmunkás afgán tehenészfiú hiába álmodozik arról, hogy feleségül veszi a falusi vegyesboltos lányát. Az afgán menekülteket elfogadják, nincs látványos idegengyűlölet, mint Európában sok helyen, de a távolságtartás látványos. Aki afgán, csak csonka életet élhet, még akkor is ha a fundamentalista Irán valóságos paradicsom az otthoni polgárháborús körülményekhez képest.