59 KByte

Nem kapta meg az Oscar-díjat, pedig nagyon szorítottunk neki. Idén még nem. Nem baj. Akkor is ő az egyik legjobb. Büszkék vagyunk a magyar operatőrre, Koltai Lajosra. A fény festője címmel Fazekas Eszter készített vele életműinterjút. A könyvben helyet kapott még Csala Károly írása: Az újító operatőr.   Hogy kezdődött a kapcsolat Koltai Lajossal? Fazekas Eszter: A Filmarchívumban dolgozom, többek között a magyar játékfilmek felújításával foglalkozom. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy amikor hívjuk, Koltai Lajos mindig jön és segít nekünk. Mára az ő filmjei is - Angi Vera, Déryné hol van, Ajándék ez a nap, vagy a Bizalom - kifakultak. Évek óta foglalkozunk azzal, hogy felújítsuk ezeket a filmeket. Ő jött, és sokat segített abban, hogy ezek a kópiák olyanok legyenek, mint amikor elkészültek. Megbeszéltük, milyen volt annak idején a szürke szürkéje, a mézbarna félhomály, vagy a pult alól derengő neonfény. Így lett állandó a munkakapcsolatunk. Újranézve a filmjeit, mindig új és új dolgokat fedezett fel bennük, és akaratlanul is felidézett érdekes történeteket a forgatásokról. Aztán főiskolásoknak tartott előadást, a már Amerikában készült filmjeiből. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem, hogy amit ő tud, megélt és itt most egy-egy szösszenet formájában elmesél, annak íve van, s egy látványban elbeszélt magyar filmtörténet kerekedik ki belőle. Harminc év a látvány nyelvén. Hihetetlenül plasztikusan idézte fel élményeit. Úgy éreztem, hogy végig kell egyszer mondania, ebből írott életműinterjút kell csinálni. A magyar filmkritika, egy-két kivételtől eltekintve, nem látványközpontú. Gondoltam, hogy ő bevezethetne mindenkit a műhelytitkaiba és talán a filmforgatási folyamatba is. Jó interjúalany? Mondhatnám azt is, hogy túl jó alany, mert körkörösen gondolkodik. Mindenről minden az eszébe jut. Nekem nagyon könnyű dolgom volt. Csak fel kellett tennem a kérdést és ő mondta.... mondta. Izgalmas regényfejezetként éltem meg egy-egy kiadós beszélgetésünket. Könnyű volt vele találkozni, időpontot egyeztetni? Nem, az nagyon nehéz volt. A könyv anyagát öt-hat többórás beszélgetésből szerkesztettem össze. Két év alatt ennyiszer tudtunk találkozni, mert ő közben Amerikába ment forgatni, itthon is mindig elfoglalt volt, úgyhogy amíg sikerült időpontot egyeztetni, addig elég sok idő eltelt. Végül is, egyszer csak le kellett zárni ezt a folyamatot. Mennyire engedett közel magához? Volt olyan, amiről egyáltalán nem akart beszélni? Nem, nem. Nagyon megdöbbentett az őszintesége, végtelen embersége. Nemhogy el akarja titkolni, amit ma már máshogy csinálna, vagy amit fiaskónak tart, hanem a nyilvánosság előtt hosszan gondolkodik a tanulságairól. Elmesélte például, hogy Magyar Dezső filmjét, az Agitátorokat, nagyon vagányra akarták csinálni, hiszen az egész 68-as nemzedék benne volt a filmben. Minden kis részlet tétje a halál volt, olyan komolyan vették. Mindhármuknak, Magyar Dezsőnek, Bódy Gábornak, Koltai Lajosnak ez volt a vizsga, az életük. Volt egy éjszakai jelenet, autóbelsőben. Aztán később kiderült, hogy hiába vették fel ezt a jelenetet, mert fényben olyan vagányra akarták csinálni, hogy egyszerűen nem volt információ a negatívon. Már szétoszlott a stáb, és neki, a sofőrtől kezdve - aki az autót biztosította ehhez a jelenethez - mindenkit iszonyú nehézségek között kellett újra előszednie, újra le kellett menni, és felvenni ezt a részt. Persze megint szépre-vagányra akarták csinálni, de ez is éppen hogy nem lett ablaknegatív, csak egy kicsit volt több információ az anyagon. Aztán volt egy másik története Amerikában. Luis Mandokival forgatta, Czukor filmjének (Tegnap született) az amerikai remake-jét, Born Yesterday címmel. A magyar címe Most jövök a falvédőről. A Disney Stúdióban csinálták, és hát ez az a stúdió, amelyik igazán rózsaszínben szereti látni a világot. A producer azt mondta neki: "Nagyon szeretjük magát, remek volt a próba, isteni, pontosan ezt vártuk. Van ebben a filmben három színész: Melanie Griffith, Don Johnson és John Goodman. Fizettünk értük nyolcmillió dollárt. Szeretnénk látni őket." Tehát, még véletlenül se úgy fotografálja a filmet, ahogy az ő hetvenes évek végén elhíresült magyar filmjeit. Akkor jellemző volt az opálos, derengős stílus, kicsit virtuózabb kameramozgás meg ilyesmi.... Aztán együtt vacsorázott Vittorio Storaróval, aki megemlítette, hogy odafelé a repülőgépen látta ezt a filmet. "Hát, tudod, ezt azért bárki fényképezhette volna.... Nagyon szép volt egyébként ...." A film a stúdió elvárásainak felet meg. Megdöbbentett, hogy Storaro két mondata milyen lecke volt a számára. Hosszan mesélte, hogy ekkor szeretett volna elsüllyedni, mert már amikor a forgatókönyvet megkapta, azon gondolkozott, hogy miért kell ezt neki megcsinálnia? Annyira jó az eredeti, azt úgysem lehet túlszárnyalni. Én, mikor megnéztem a filmet, jót szórakoztam rajta. Valóban talán ez az a film, amelyiken a legkevésbé ismerném fel egy-két jelenetből, hogy ezt tényleg ő fényképezte, de azt azért nem érzékeltem, amit elmesélt. Viszont számára ez volt a mélypont. Aztán innen föl kellett állni, és tovább kellett lépni. Más, azt hiszem, inkább elhallgatná ezeket a történeteket... Két év és többszöri találkozás után, milyen embernek látod? Jó magyar operatőr több van. Híresek arról, hogy nem akármilyen iskolát kaptak és teremtettek. Gondolok itt Ragályi Elemérre, Máté Tiborra, Kende Jánosra, Kardos Sándorra és másokra. Igazán virtuózai a szakmának ők is, akik Amerikában vagy a világon bárhol megállják a helyüket. Koltai Lajosnál nemcsak az nyűgözött le, hogy hogyan világít, hanem különösen a személyisége. Az a nyitottság és figyelem, ahogy engem, vagy egy főiskolást, vagy bárkit, aki odamegy hozzá és kérdez valamit, megtisztel, hogy ugyanúgy figyel ránk, mint barátaira, kollegáira: Zsigmond Vilmosra, akivel Amerikában együtt vacsorázik, vagy Liv Ullmannra, akivel együtt dolgozik. Felszabadított, és ezért nagyon jól éreztem magam vele a beszélgetések során. Ő egyébként majdnem mindenkivel dolgozott a magyar filmszakmában. Úgy érzem, úgy tudott észrevétlenül ráhangolódni e nagyon különböző filmek, rendezők világára, hogy közben mégis karakteresen alakította saját stílusát. Hogy csak néhány nevet említsek: Mészáros Mártától Dömölky Jánosig, Dárdaitól Szász Péteren át Szabó Istvánig vagy Maár Gyulától Gothárig sokan őt választották operatőrnek, mert maximálisan tudja szolgálni a gondolatot. A magyar operatőrökkel kapcsolatban el szokták mondani, - és ez rá különösen igaz - hogy dramaturg operatőrök. Ő mindig az adott forgatókönyvnek a lelkét, a lényegét próbálja fotográfiailag megragadni. Hihetetlen szakmai igényességgel, plaszticitással komponálja meg a képet és világítja be a teret. Amit én a legfontosabbnak tartok, hogy a képeivel érzelmeket tud közvetíteni. Ő úgy használja a világítást, ahogy a festő az ecsetjét.   Harminc év a látvány nyelvén Mi köze egymáshoz az életedben a versnek és az operatőri munkának? Koltai Lajos: A versnek?! A könyv első oldalán az áll, hogy szavaltál ... Az biztos, hogy az ember a verstől ha mást nem, a ritmust megtanulja. Hogy ez mennyire áll közel az operatőri munkához? ... Váratlan kérdés... Hogy a kettő hogy függ össze? .... Jó lenne megfejteni. Szeretném is megfejteni! .... Az biztos, hogy a vers alapvetően képekben gondolkodik és talán ezt is tanuljuk meg, amikor verset tanulunk. Ha valaki verset ír, valószínűleg látható képekből indul ki, legalábbis a fantáziájában megjelenő képekből, vagy olyan konkrét élményből, amelyet meg kell írnia. Van, aki úgy tudja megírni, hogy látható legyen. Ha most Pilinszkyre gondolok -aki nagyon jó barátom volt -, ő gyönyörű képeket tudott írni. Például a kinnfelejtett székről. De ő írta azt a csodálatos mondatot, hogy "a rab megállt a kocka csendben". Kocka csend - ez egy gyönyörű kép. A kocka csak olyan lehet, amely be van kerítve teljesen, tehát egy olyan helyzetről van szó, melyből nem lehet kimenni. Magyarul: börtönről ír, olyan helyről, ahol minden be van zárva. Kocka csend - ennél szebbet nem is nagyon tudok elképzelni. A kinnfelejtett székről viszont sok minden eszünkbe juthat... Na, akkor mégis csak van összefüggés a kettő között! Hamar összehoztuk, nem? Amikor megtanuljuk a verssort, valószínűleg a képet tanuljuk meg és nem a mondatot. Így emlékszel majd vissza a mondatokra. Ha verssoron gondolkodsz, akkor nyilván mindig képek jutnak eszedbe, de ha így konkrétan közlik veled a helyet, akkor az elindítja a fantáziádat. Hányféle kinnfelejtett szék lehet? És hol felejtették kint? Egy folyóparton vagy egy tengerparton? Nagyon nagy a különbség! Egy őszi erdőben vagy egy teljesen kopár, havas tájon? Mindegyik szék ugyanaz, és mégis mindegyik mást mond. Mást kell hozzá képben fogalmazni, hogy ugyanazt jelentse, amit valaki egyszer leírt... egyre inkább élvezem, hogy ezt kérdezted ... Igen, az biztos, hogy a vers erősen képben gondolkodó művészet. Megindítja a fantáziádat és megtanít képet látni. Most, hogy ezt kénytelen voltam végiggondolni... hát, ide jutottam. Téged mi terelt a kép felé? Talán gyerekkori élményem. Én is sokszor kérdeztem már magamtól, hogy miért látok így. Ha egyszer majd csinálok egy filmet a saját életemről, akkor az úgy fog elkezdődni, hogy valaki följön a víz alól. Ugyanis a következő történt. Nagyon kicsi koromban, három éves lehettem, egyszer Tiszadobon nyaraltunk a nagyszüleimnél. Ott van a holtága a Tiszának, úgy hívják, hogy Dögtisza, és mindenki oda járt le fürödni. Én próbáltam követni a nagyokat, de ők nem vették észre, hogy megyek utánuk. Már lenn voltam a víz alatt, mikor egy sokszoknyás néni, aki csak a lábát áztatta a vízben, észrevett és kiabált az apámnak, hogy: a gyerek! Az apám utánam ugrott, de már csak a piros fürdőnadrágom kantárát látta, engem nem. Elkapta a kantárt és kihúzott a vízből. A képet, amit a víz alól láttam, a mai napig őrzöm magamban. Nem tudom miért, de tisztán láttam a szemközti oldalt és a fasort a víz alól. Sok-sok évvel később lementem a gyerekeimmel és megnéztük azt a fasort. Akkor már nagyon nagyok voltak a fák, de ott volt minden ugyanúgy. Tényleg azt láttam. Mindig arra gondolok, lehet, hogy ez indított el? Nem tudom. Lehet, hogy az indított el, hogy én valamiféle képet őriztem meg első megrendítő élményként az életemből? Ezért lett ez a sorsom? Ez olyan, mint Tornatore filmjében Az óceánjáró zongorista legendájában, mikor a gyerek lát valamit az üveg mögül. Nincsenek éles körvonalak, csak azt látja, amit az üveg, a természet enged látni. És az egy zongora. Ez dönti el az életét. Zongorista lesz. Ha egyszer rendezel majd, akkor az a kép, amelyet a víz alól láttál, benne lesz a filmben? Az most már valószínű, hogy fogok rendezni, de ez a jelenet csak akkor lenne benne, ha a saját életemről rendeznék filmet. Akkor úgy kezdődne, hogy valaki följön a vízből, vagy úgy, hogy valaki lát valamit a víz alatt, és nem tudjuk, hogy mi az. Szerintem ez elég jó kezdés lenne. Hogy aztán mi történne, még nem tudom, de az a meggyőződésem, hogy mindenkinek legalább egy filmje van. Egy. Felkészülsz a filmekre? Nagyon. Hogyan? Én úgy gondolom, hogy ezt a dolgot csak komolyan szabad venni. A magot próbálom megtalálni minden munkában. Azt, amiért érdemes megcsinálni. A felkészülés elsősorban lelki gyakorlat. Ilyenkor mindent le kell zárni, ami az előző munkára emlékeztet. Az a legnehezebb, hogy oda kell terelned a lelkedet. Kipucolom a szobát, mindent elrakok, ami másra emlékeztet. Ki kell dobni a papírokat, a plakátokat, mindent, hogy ne zavarjon. Hogy legyen hely az új befogadására. Új csatornába kell terelni a lelket, hogy minden csak az új munkáról szóljon. Először is, mindig megpróbálom megtalálni a filmben azt, ami az enyém, és amiért én csinálom. Ennek elsősorban a forgatókönyv az alapja. Jó esetben a forgatókönyv irodalmi mű is egyben. Abból próbálom fölállítani a magam vázlatát, hogy mi az, ami az én dolgom lesz. Mi az, amit odaadnék a személyiségemből? Én mit tudok hozzátenni a filmhez? Szerintem a személyiséget mindig föl kell szabadítani arra, hogy befogadjon valami egészen új területet. Mikor jön el az a pillanat, amikor megérzed a film hangulatát? Az már csak akkor, ha ismerem a helyszíneket is. Parttalanul nem lehet dolgozni. Ha már megvan minden, tudom, merre kell menni, de ha nincsenek meg azok a kövek, felületek, közegek, ahol a helyszínen építkeznem kell, hogy megteremtsem a film alapatmoszféráját, akkor nem tudok elindulni. Az alapok kellenek ahhoz, hogy az agyam igazán el tudjon indulni. Jó, ha tudom, hogy kik a színészek. Mindig hamar akarok tudni róluk, mert hozzájuk kötöm a helyszínt, és mert látom bennük a szereplőket. Ha már előre tudom, hogy ki játssza a szerepet, másként olvasom a könyvet. Milyen munka hoz újabb munkát? A jó munka. Az a munka, amit sokan néznek meg. Ez a legnagyobb titka. Ma az a legnagyobb bűn, ha nem mutatják meg elég embernek a filmeket. Ha nem látja elég ember a munkádat, akkor nem történik új az életedben, adott esetben nem tudnak rá szavazni sem. Az a munka hoz újat, amelyet sokan látnak és szeretnek, amelyről beszélnek. Terjedjen a híre, főleg, amit Európában csinálnak. Érdekes módon működik ez. Ha Amerikában csinálok új filmet, bekerül a többi közé, csak egy a sok közül. Lehet, hogy egy kicsit jobb, mint az előző, de senkit sem érdekel. Még az amerikaiakat sem. Akkor érdekli őket igazán, ha Európából jut oda. Ez most történt meg velem. Három filmem ment Amerikába: az első Tornatore-film, Az óceánjáró zongorista legendája, Szabó István filmje a Napfény íze és az új Tornatore-film, a Malena. Azonnal megszólaltak a telefonok, és azóta is egyfolytában szólnak. Ha Európából megy a film, akkor mindenki szájtátva nézi a másfajta szépséget, az európai gondolkodást. És csak akkor jönnek rá, hogy: ja, ez ugyanaz az ember, aki a Megáll az időt csinálta húsz évvel ezelőtt! Ja, hogy ezt is tudja!! És most csinálta?! Mert mindig az számít, amit éppen csináltál. Lassan áll össze a kép. Ezért nem mindegy, hogy hova jut el a film, milyen közeghez, és hányan nézik meg. Ha sokan és sokat beszélnek a filmről, hangulatot teremt, és hozza a következőt. Minek az alapján szelektálod a forgatókönyveket? Nagyon nagy ajánlatot kaptam nem is olyan régen. Az volt a veszélye, hogy belemehettem volna a rossz amerikai utcába. Ez egy olyan film lett volna, amilyenből sok készül, tele vannak ilyenekkel a mi mozijaink is. Arra próbálok figyelni, hogy abban a mederben maradjak, amerre mostanában jártam. Az előbb említett három film ide tartozik, és azóta megszületett Szabóval az új filmünk. Ez a film a negyedik az előbb említett sorban. Próbálok olyan könyvekre rátalálni, amelyeknek van üzenetük. Értelmes és szép filmeket, gondolatokat hordozó és tartalmazó filmeket szeretek csinálni. Úgy néz ki, hogy megvan a következő film Amerikában. A ma Amerikájáról szól. Fontos kérdéssel foglakozik: a felelősséggel, ami már az iskolában kezdődik. A felelősség egy tanáré. A kérdés az, hogyan indíthatunk el valakit, és hogyan lehet erre a világra vezető személyiséget kinevelni. Ki a jó operatőr? Kiből lehet jó operatőr? Biztos, hogy nem elég a manuális tudás. Engem most már nagyon régóta legkevésbé a film technikai része érdekel. Óhatatlanul szükség van rá, mert nélküle nem jön létre a kép. Tehát kell hozzá kamera, kell hozzá a világítás, kell hozzá mindaz, ami körbevesz minket, de még mindig igyekszem lélekből dolgozni. Azt hiszem, az igazán jó operatőr az, akinek a technikai tudás mélyen benne van a tarisznyájában, de közben gondolkodik a világról. Van saját véleménye róla. Olyan véleménye - ha már versekről beszéltünk az elején -, mint egy-egy verssor: kifejező. Vannak képei a világról, és úgy gondolja, hogy azzal tud is közvetíteni. Ez már a ... lélek? Lélek nélkül nem lehet filmet csinálni. Az operatőrnek különösen kell, hogy legyen lelke, mert rajta múlik, hogy hogyan jelenik meg minden a vásznon. Szerintem ez a film egyik legnagyobb felelőssége. A beszélgetések és az interjúk során szembesülnöd kellett néhány dologgal. Ez csak annyiban volt érdekes, hogy magam is csodálkoztam, meg tudok fogalmazni olyasmit, amit addig nem tudtam, míg csináltam. Ehhez kell az a fantasztikus idő, ami elmúlik fölöttünk. Nem tudom ... ezt bölcsességnek nevezzem? Összefoglaló képességet ad. Az ember kezdi megfogalmazni, összefoglalni a dolgait. Az volt a legérdekesebb, hogy ami naponta ért és olyan kézenfekvő volt a számomra, azt sem tudtam megfogalmazni magamban. De nem is akartam, mert nem voltam rákényszerítve! Most, hogy rákényszerültem, hogy beszéljek, egyre több összefoglaló jellegű mondatot fogalmaztam meg. Ezt csináltuk ebből és ebből, ezért és ezért. Most már meg tudom fogalmazni. Egyszer csak elindul az ember .... és tud verset írni. A képek is állandóan így keringenek a fejemben, de hát nem hittem, hogy ezt mondatokká tudom fogalmazni. Biztos, hogy írni nem tudok, nem is mernék rá vállalkozni, de talán már meg tudok fogalmazni dolgokat. Rendezni már tudnál? Igen, azt hiszem. Majdnem így is volt. Most mondtam le mindent. Pénz, színész, minden a rendelkezésemre állt, de egy másik, annál sokkal nagyobb munkára készülök. Azt hiszem, a sok film, a sok fogalmazás lehetősége arra enged következtetni, hogy most már el tudom mondani egy színésznek, hogy mit kell csinálnia. Tudom, hogy állnak össze a dolgok egy képpé. Csináltunk próbákat, s beigazolódott, hogy el tudom mondani, amit akarok. Át tudom adni. Ez még nem jelenti azt, hogy jó filmrendező lennék, de elég tisztességesen meg tudnék csinálni egy filmet. A te filmed hol játszódna? Budapesten, Magyarországon. Mindenképpen. Abban egészen biztos vagyok, ha az ember filmet csinál, először a saját anyanyelvén kell megszólalnia. Amerikában már rendezhettem volna, de óriási hiba lett volna. Csak a saját anyanyelven lehet odamenni egy emberhez, és egy ponton túl azt mondani neki: már nem tudok mit mondani, de biztos érted, hogy mit akarok mondani. És ő érti. Ez azért van, mert ugyanott nőttünk föl, ugyanaz vett körül, ugyanazt a történelmet esszük. Ezért érti valaki, ha azt mondod neki: érted, amit mondok? Érti. Ez csak itt van Magyarországon és magyar nyelven. Ez az interjú a Duna TV Mozgó Képek című februári adásának szerkesztett változata.