Gothár Péterrel 126 KByte	Egy éve végzett a Színművészeti Főiskolán, azóta eljátszotta a Passzport című, bemutatásra váró film főszerepét és négy színpadi szerepet a Katona József Színházban. Megkapta a Színikritikusok díját és az Országos Színházi Találkozó díját, mint legjobb pályakezdő. Sikereinek többsége egyetlen rendezőhöz, Gothár Péterhez köthető Hogy talált rád Gothár? Véletlenül, vagy te magad is tudod, mikor figyelt fel rád? Mondta, hogy hol vett észre. Réthly Attila rendezővizsgáján egy Hamlet-részletben játszottam az egyik sírásót - ráadásul azt, amelyik kevesebbet beszél. Ezután jött Zsámbéki Gábor főiskolai rendezése, A csapda, amelyben szintén egy kis szerepet játszottam, mint kutya. Ez után jelezte Gothár, hogy észrevett. Azt hiszem, azt mondta "maga meg van véve". Ezt te hogyan értelmezted? Úgy, hogy jónak tart, tetszik neki, amit csinálok. Ez csak ennyit jelentett, semmi konkrétabb dolgot. Aztán többször szembetalálkoztunk különböző helyeken, és meggyőződésem, hogy nem emlékezett erre a mondatára. Vagy az is lehet, hogy igen, de azóta kiderült számomra, hogy ő nem olyan ember, aki mindig megállít és megerősíti az effajta mondatait. De, mondom, később ő is emlékeztetett rá, hogy akkoriban figyelt fel rám. Hogy ennek bármi köze van-e ahhoz, hogy most én vagyok Csikós William a Kés a tyúkban című előadásában, illetve főszereplő az új filmjében - ezt nem tudom. Szereposztási tárgyalásokba sohasem fogok belelátni. Gondolom, ezzel együtt is csak örülhetsz a dolgok ilyetén alakulásának... Persze. Annál is inkább, mert emberileg is nagyon "megtaláltuk egymást". Sok mindenben vagyunk egyformák. Persze ezzel nem akarom magamat hozzá hasonlítani, ez nem művészi kérdés, én magam nagyon vevő vagyok az ő dolgaira. Szeretem az öntörvényű és egocentrikus embereket. Hiszen mindegyikünk az, még ha egyesek fújnak is egymásra emiatt. Van, aki azt hiszi, hogy ő nem olyan. Gothár pedig ezzel már nem nagyon foglalkozik, hiszen tudja magáról, hogy milyen. Láttad a filmjeit? A Megáll az idő-t még gimnazistaként néztem meg és nagyon tetszett. Nagy hatással volt rám, nem is mint film, nem mint művészet, egyszerűen nagyon akartam pesti gimnáziumba járni a hatvanas években. Engem ez ragadott meg, nem az, hogy hű, de jó lenne ilyen filmekben szerepelni. Eszembe sem jutott, hogy ez egy nagyszerű rendező munkája, vagyis magas szintű művészet. Mondanál pár szót a Passzportról, illetve a szerepedről? Akit én játszom a filmben, az Jóska, egy parasztfiú. Mivel azonban ez egy modern-kori történet, azt hiszem, a nyolcvanas években játszódik, nevezzük inkább tanyasi gazdálkodó fiúnak. Talán a könyv szerint nem feltétlenül korombeli, de annak alapján, amit eddig a filmből láttam, velem egyidős lett, tehát nem kellett idősebbre vennem. És ki kellett magadból irtanod hozzá minden intellektust? Igen. Bármilyen értelemben vesszük is az intellektus szót, annak nyoma sem lehet ebben a Jóska nevű emberben. Ha valami nehéz a szerepben, akkor az ez. Nem is azért, mert én olyan borzasztóan intellektuális vagyok, de egy színész, aki szerepet játszik, szükségszerűen intellektuálisabb egy ilyen figuránál. Tehát bármilyen furcsának és lehetetlennek tűnt is, meg kellett próbálnom ezt mégis egy kicsit magamból megcsinálni. Nem tudom, ez hogyan sikerült, gondolom, ebben a helyzetben nem is fontos az, hogy én mit szólok ahhoz, amit láttam. Merthogy nehezen néztem magam benne. Mi az íve ennek a szerepnek? Ez egy nagyon pici ív. Nehéz ember, ahogy egy ilyen egyszerű ember nehéz tud lenni; szándékosan kerülöm az alkoholista kifejezést, mert azért ez ennél bonyolultabb. Egy agresszív, ivós parasztlegény, nevezhetjük lusta dögnek is. A nővére, akit a filmben Nagy Mari játszik, próbálja kihúzni a szarból egy megszervezett házasság segítségével. Szervez egy menyaszonyt, akit Börcsök Enikő játszik és akitől azt várja, hogy majd talán jobb lesz minden. Egy ideig jobb is lesz, vagyis Jóska jobb lesz egy darabig, pusztán attól, hogy ki kell mennie egy másik országba megkérni egy lányt, akit nem is ismer. Beszélgetni sem tud vele, hiszen más nyelvet beszélnek. Vagyis törvényszerűen egy kicsit megenyhül, de már az esküvőn előkerül az ital, mint ahogy minden esküvőn előkerül Mégis veszélyes volna mindent az alkoholizmusra fogni, mert ez nála valami genetikai dolog. Arról van szó, hogy az alkohol kihozza belőle az agresszivitást, a primitívséget. Aztán hazahozza a feleségét, lesz gyerekük, ami megint egy pillanatra megenyhíti. Olyan idilli állapotba kerül, ami emberi közelségbe hozza a legprimitívebb állatot is. De aztán gyorsan visszarendeződik az ő lelki alkata, ha az ő esetében lehet egyáltalán erről beszélni, és ebben a formációban sem tud élni. A család pedig ezt nem viseli el, a feleség megszökik a gyerekkel, Jóska pedig valami bújtatott ragaszkodásból kergetni kezdi őket lovasszekérrel. Hogy mi lesz vele, ezt nem tudjuk meg, mert azzal az aktussal, hogy elkezdem őket kergetni, le is zárul a szerepem a filmben. Tehát ilyen értelemben a film vezérszála nem az én sorsom, hanem Börcsök Enikőé. Annyi az én szerepem, hogy bizonyos értelemben én vagyok az ő sorsa, amely a film háromnegyedétől már inkább az ettől a sorstól való menekülés. Tehát nagy ívet nem lehetett megrajzolnom, inkább jelenetekben kellett megfelelnem, lehetőleg színesen. A Kés a tyúkban egyenes folytatása volt az, hogy a Passzportban főszerepet kaptál? A Kés a tyúkban volt az első közös munkánk, aztán a rádióban is dolgoztam nála, illetve sokat "estéztünk-éjszakáztunk" együtt és nagyokat beszélgettünk. Aztán Tar Sándor A leghidegebb éjszaka című novellájából rendezett Gothár tévéfilmet, és abba is meghívott egy kisebb szerepre. Igaz, ez a szerep ott a fogatáson alaposan felduzzadt - gyakorlatilag írt nekem egy jelenetet azért, hogy benne legyek a filmben. Én nem látok bele az ő agyába, szerintem ki akarta próbálni azt, hogy hogyan működöm egy forgatáson. Te voltál az egyetlen ilyen "kipróbálandó" szereplő? Nem, egyáltalán nem hívott rutinos filmszínészeket. Sok főiskolás szerepelt benne, és olyan színészek, akik nem szoktak filmezni. Fekete Ernő, Lengyel Ferenc, Tóth József... Csupa filmben némileg tapasztalatlan ember dolgozott ott. És konkrétan tudom, hogy Gothár éppen ezeket az embereket akarta kipróbálni. Ijesztő élmény volt, vagy azonnal ment a dolog? Volt, aki megijedt. Nekem őrületes élvezet volt mindjárt az első pillanat. Gothár is azt mondta, hogy van, aki "bekattan" egy forgatáson, és van, aki nem. Ezt most pozitív értelemben kell venni. Vagy rögtön működik a dolog, vagy nehézkesebben. Te is láttad, hogy ki az, akinek ez rögtön működik, és ki az, akinek nem? Igen. Ezt lehet látni. Azok is rögtön érzik, akiknek nem megy könnyen. Ott is volt nagyon jó színész, aki nem "kattant be" és emiatt nem is élvezte, vagyis tisztán színészi örömet nemigen talált benne. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy egy forgatáson pontosan megmondják, hogy hová lépj, és arra nagyon oda kell figyelni. Kevesebb energiád marad arra, hogy játssz. Te mit élveztél benne azonnal? Kevés tapasztalatom alapján éppen azt, hogy nem kell nagyon játszani. Persze van olyan is, hogy kell, de általában inkább úgy működik a dolog, hogy hirtelen megtalálsz egy megoldást, hiszen rögtön egy bizonyos helyzetbe csöppensz bele a jelenetben. Nem kell semmit sem elképzelned, mert ott van, jól néz ki, és az, ami. Tudod, hogy bátornak kell lenned, mindent ki kell próbálnod, mert legfeljebb felvesszük még egyszer. Abból, hogy bátor vagy, születhet, és született is sok olyan dolog, ami csak egyszer tud létrejönni. Én magam is, a hülye bátorságommal sokszor hoztam magam veszélyes helyzetbe. Mire gondolsz? Például arra, hogy az ember "bekattan" és teljes erővel nekizuhan egy üvegajtónak, ami ripityára törik - és nincs kipróbálva, hogy ez hogy is megy úgy, hogy ne vágd szét magadat. Egy kicsit megütöd magad, de nem baj, mert nagyon jó lett a jelenet, és ott van, fel van véve. Ehhez kellett az is, hogy Gothárral dolgozz? Biztos, hogy kellett. Ha például odaállítanak egy próbafelvételre valamelyik jól sztárolt szuperprodukcióban? Akkor biztosan nem menne. Ehhez nagy támogatás volt nekem, hogy erős kapcsolat volt köztünk, amikor elkezdtük ezt a filmet, a Passzportot. Nem feltétlenül barátság, mert Gothár nélkül nem merem azt mondani, hogy mi valóban barátok vagyunk. De tagadhatatlan, hogy jóban vagyunk. Nagyon erősen bízom benne, és a művészetében. Eddig még mindig nagyon jó helyzetben voltam az ő munkáiban, legyen szó filmről, színpadról, vagy rádióról. Azt is megtette velem, hogy adott egy oldalnyi szöveget és betett a Rádiókabaréba Kern András és Bajor Imre közé. Ezt egyáltalán nem értettem, aztán hirtelen megértettem. Őrületesen nagy próba elé állított, és szerencsére jól jöttem ki belőle. Ez volt a feladat. Ezzel megint felszabadult bennem valami. Elérte azt, hogy most már nem nagyon tudok úgy olvasópróbára, filmszereplő-válogatásra, vagy akár színész-társaságba menni, hogy bennem legyen az a furcsa remegés, ami egyébként lenne. Mert egyébként lenne? Lenne, és volt is. Tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Gothár nélkül te magadban nem lennél ilyen pozícióban? Igen, pontosan: magamban nem lennék ilyen pozícióban. Azt nem tudom, hogy kívülről, a külvilág felé én milyen pozícióban vagyok, de ezt nem is az én dolgom megítélni. De belül sok minden helyre került. Remélem, nem hangzik beképzeltségnek - hiszen nem is a művészetemre értem ezt, hanem a bátorságomra, vagy az önbizalmamra. Egyszerűen be merek menni egy színésztársalgóba, legyen az bármelyik színházé. Nem érzem már azt, hogy mit keresek én itt? Fontosnak tartod egy színész indulásánál azt, hogy valaki így higgyen benne? Egészen konkrét dologra gondolok, arra, hogy fontosnak tartod-e a "mester" szerepét egy színész pályáján? Vagy enélkül is könnyedén mehet a dolog? Valahogy biztos én is képes lennék csinálni enélkül, de mindenesetre őrületesen sokat segít, ha hisznek benned. Ez egyrészt lélekben fontos, másrészt - valljuk be - praktikusan is: ha az én esetemben történetesen nincs Gothár, akkor ki tudja, mikor jött volna el egy olyan lehetőség, ami neki köszönhetően nekem most már többszörösen eljött. Sajnos kevés rendező veszi manapság a fáradságot, hogy odafigyeljen egy színész pályájának alakítására. Nem tudom még, hogy milyen lesz a Paszport, de mégiscsak forgathattam Gothárral, együtt dolgoztunk sok napot és ott leszek a filmjében. Ott egy film, amiben benne vagyok, tessék, meg lehet nézni. Ez fontosabb, mint például az, hogy már két ízben, a Színházi Találkozón és a Színikritikusok díjának odítélésekor is a legjobb pályakezdőnek nyilvánítottak? Fontosabb. A pályakezdő díj szép, és nagy öröm nekem - talán segít abban is, hogy néhányan, akik eddig nem tudták, ki vagyok, mostantól majd tudják. Tehát jól esik, hogy ilyen szinten is felmerült a nevem a szakmában. De ez nekem önmagában nem fegyvertény. Nem gondolom ettől, hogy most már biztosan jó színész leszek. Ilyen értelemben tehát nem mérföldkő. Volt visszhangja a díjnak? Annyi, hogy néha felhívnak régi ismerőseim és mesélik, hogy olvastak róla, vagy látták a tévében. Vagyis innen tudták meg, hogy színész lettem. Azt nem hiszem, hogy ennek szakmai következménye van ma Magyarországon. Nem lendít különösebbet az ember ázsióján és megítélésén. Nem merül le a mobiltelefonom attól, hogy állandóan hívnak dolgozni. A lapok megkerestek? A legtöbben azt emelték ki, milyen érdekes, hogy én bábszínészként kaptam meg ezt a díjat. Ez bosszant? Igen, de nem azért, mert szégyelleném, hogy bábszínész osztályba jártam. Azt gondolom, hogy ezt már elég fronton elmeséltem - de úgy tűnik, mégsem elég fronton. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy ez még évekig így marad-e, hogy erről kell beszélgetnem. Nem értem, hogy ez miért ilyen érdekes. Hiszen van, aki nem is járt főiskolára, mégis jó színész. Nincs olyan fórum, ahol nem az ilyen "érdekességek" teszik ki egy színészinterjú nagy részét. Tehát idegesítő számodra, hogy pusztán a szakmai teljesítmény kevés a média számára? Idegesítő hát! Hiszen talán az én korosztályom az utolsó, amelyik még azért akart színész lenni, amit gyerekkorában látott az akkori televízióban. Talán nem csalnak az emlékeim, de mintha gyerekkoromban még a kabaré-műsor is igényes lett volna. Nem is beszélve a rengeteg tévéjátékról és tévéfilmről, meg színházi közvetítésről, ami akkoriban még volt. Nálunk, Keszthelyen a színészek ettől családtagoknak számítottak. Lényegében minden harmadik estén találkoztál velük. Ma nem találkozol. Amikor anyámnak harmincas-negyvenes éveiket taposó jelentős színészekről beszélek, nem tudják, hogy azok kik. Pedig a szüleim érdeklődő, értelmes, ám vidéki, ezért nem rendszeresen színházba járó emberek. Mondjunk hirtelen egy szakmailag feddhetetlen embert... nem tudják például, ki László Zsolt, vagy Börcsök Enikő. Pedig kétség nem fér hozzá, hogy jelentős tehetségű színészek. Látsz arra esélyt, hogy ez változzon? Nem. Hacsak iszonyatos tempóban fel nem lendül és teret nem hódít a háború előtti mértékű magyar filmipar. Egyéb esélyt nem látok. Vannak színészek, akiket lényegében csak az újságból ismerünk. Onnan is csak azt, hogy mit főznek, és milyen a macskájuk. Egyébként dolgozni még sohase láttad őket. Mesterségesen kreált sztárok. Végső soron azt mondod, hogy te nem ilyen lovat akartál? Nincs bennem ilyen érzés, mert a színház működik. Én azt a lovat akartam, hogy színész legyek, színházban játsszak. Nem azt a lovat, hogy magazinokban jelenjen meg a fotóm és tévéműsorokban szerepeljek. Ezek is mind jók lennének, de amit alapvetően akartam, az megtörtént. Csakhogy ez az egész sokkal jobban is működhetne. És ez nem csak a mi szakmánk belügye, hanem komoly értékvesztése az országnak. Csak röviden érintsük még egy kicsit a bábozást! Ha nem így alakul a pályád, nem szerződtet a Katona József Színház, akkor most azon az áron is színész lennél, hogy valahol bábművészként dolgozol? Erre már az első percben sem volt esély, ezért nem is akartam erről gondolkodni. Annyi nagyképűség és önbizalom mindig volt bennem, hogy elhiggyem: az nem igaz, hogy én nem leszek színész. Szerencsére az első pillanattól lehetett érezni, hogy ez ügyben történni fog valami. Visszajelzésekből, vagy akkor még csak te magad tudtad? Először csak én tudtam, nem hittem el, hogy ha én a főiskola falain belül leszek, akkor nem vesznek észre. De szerintem minden egészséges önjelölt művész így gondolkodik. Azt nem gondoltam, hogy nekem ebben feltétlenül igazam lesz, de azt tudtam, hogy nekem csak erre szabad gondolnom. Ott tanulok, lakom, vagyok, ahová a szakma figyel. Az az élmény, hogy ott ülnek a büfében azok, akikkel én dolgozni akarok, jelentős változást jelentett nekem ahhoz képest, amikor a pécsi egyetemen álmodoztam arról, hogy milyen lehet a pesti színi világ. Aztán, amikor már úgynevezett "sín-szerűségen" voltam, sok rendezővizsgában szerepeltem, jó visszajelzéseket kaptam, és akkor már biztosan tudtam, hogy nem leszek bábszínész. Két évig az ember nem gondol arra, hogy negyedik év után hová megy, mi lesz - majd lesz valahogy! Aztán harmadévben hoztam egy döntést, hogy racionálisan felmérem majd, és ha középszerű vagyok, akkor nem csinálom tovább. Hanem? Nem tudom. Mondjuk Keszthelyen magyart tanítok és diák színjátszókört vezetek. De abban biztos voltam, hogy meg fogom érezni, ha nem vagyok, vagy nem lehetek jó színész. Láttam ugyanis magam körül embereket, akik ezt nem érezték meg, és képtelenek voltak felfogni, hogy az ő zsenijüket miért nem értik meg. Ez végzetesen hibás gondolkodás, ezért erre az egyre nagyon oda akartam figyelni. Mi volt az etalon? Amikor én egészen biztos lettem abban, hogy csakis színész akarok lenni, az a Katona József Színház Platonov-előadásán volt. Már a szünetben meg voltam győzve. Azonnal kialakult bennem a vágy, hogy arra a színpadra én fel akarok kerülni. Tehát ezt, mondjuk, nevezhetjük etalon-szerűségnek. Hogyan láttad akkor ezt a színpadot? Igazi gyermeki csodálkozással képzeltem azt, hogy az ajtó mögött ott folytatódik a lakás. Persze tudtam, hogy nem folytatódik... És nagyon irigyeltem azokat az embereket, akik bejöhettek egy ilyen ajtón. Korábban nem érdekelt a színház, általában a szünetben megléptem az iskolai színházlátogatásokról. Itt pedig valami egészen mást láttam, három óra alatt belém költözött a vágy, hogy színész legyek. Soha fel sem merült benned az, hogy a filmezés miatt légy színész? Nem. A magyar színészek - szerintem - mind színházi színészekként vágynak erre a pályára. Mondom ezt úgy, hogy fenntartom, filmet forgatni a legjobb dolog a világon. Jobb a színpadnál? Annyiféle "színpadi létezés" van! Van, amelyik jobb, van, amelyik nem. De egészen más a kettő. A filmben az a varázslatos, hogy azt érzed, minden érted van. Mindenki azon van, hogy te jó legyél. Az embert egy kicsit meghatottsággal tölti el, hogy mutatja egy kamera, és hogy a képen pontosan úgy fog kinézni, ahogyan kell. Ha most jól pofán vágnak, mert az a feladat, akkor az lehet, hogy benne lesz a világ legjobb filmjében. Megmarad. Ebben van valami mágia. Ha én most innen elindulok a színházba, lelépek az úttestről és elüt egy autó, az már akkor is ott van. Tetszik, nem tetszik, ez egy kicsit megható érzés. Képletesen szólva, lényegében már gond nélkül meghalhatok. Az eszedbe sem jut, hogy esetleg nem tetszenél magadnak a "hátrahagyott" filmen? Nincsenek még rossz tapasztalataim. Ha jó a rendező, akkor rábízom magamat. Úgysem hagy benne semmi olyat, ami nem jó. A leghidegebb éjszakát már többször megnéztem, és láttam, hogy Gothár nagyon jó helyzetekbe hozott benne. Tévéinterjúban például nem bírom megnézni magamat, rosszul vagyok tőle. Ez más, szinte el is felejtem, hogy én játszom ott a vásznon. Különben hiú vagy? Abszolút mértékben. Nagyon hiú. Hazudik az a színész, aki azt állítja, hogy nem az. Mire terjed ez ki? Mindenre, amire a hiúság szót használhatjuk. Mondjuk arra nem, hogy én egy színdarabban, vagy filmben jól nézzek ki. A Passzport sem éppen az a szerep, ahol ennek helye lett volna. Tehát ilyen "színésznőség" nincs bennem, hogy mindenesetre azért megpróbáljak mindig egy kicsit jól kinézni. Amit akarnak, úgy fogok kinézni. Viszont az életben rettentő hiú vagyok. Néha lusta vagyok ezzel foglalkozni, de így van. Ez nem csak külsőségekre vonatkozik, mélyen sért például, ha látom, hogy valaki nem szeret. Pedig ezen a pályán ez könnyen előfordulhat... Mégis így van. Én egészen őszintén mondom, minden kollégámat szeretem, szakmai színvonaltól teljesen függetlenül. És látnom kell, hogy a szakmában ez a két dolog nem válik ketté. Emberek azért képesek gyűlölni egymást, mert szakmai kérdésekben nem értenek egyet. Én pedig nemhogy nem tudok ebben részt venni, de hallgatni sem vagyok képes a fúrást. Ez a dolog aggaszt a legjobban - hogy meddig fogom ezt még bírni. A civil élet nem ellensúlyozza ezt? Nincs civil életem. Hat éve vagyok a színház közelében, és ez alatt a hat év alatt minden más megszűnt. Felszívott a színház, abban viszont nem találom meg az életemnek azt a részét, ami egészen őszinte. Néha műembernek is érzem magam ettől, és előfordul az is, hogy nem tudom felidézni a "saját arcomat". Nekem terhes az, hogy minden pillanatban színészként viselkedjem, reagáljak dolgokra. Mi a megoldás? Ha nagyon elfogy a türelem, akkor mindenképpen le kell vonni a konzekvenciákat, és lépnie kell az embernek. De nekem azért még nem fogyott el a türelmem, és remélem, még sokáig fog tartani.
Nestroy A talizmánjában 40 KByte
A talizmánban Fullajtár Andreával 35 KByte
Kés a tyúkban - Lengyel Ferenccel 35 KByte
A színházcsináló, Pelsőczy Rékával és Szirtes Ágival 51 KByte
A Hóhérok havában Tóth Zoltánnal, Rajkai Zoltánnal és Hollósi Frigyessel 146 KByte
A Közellenségben Rába Rolanddal 131 KByte