Ferenczi Gábor - Sándor Pál: Bohóc a falon, 1967 56 KByte

Ferenczi Gábor 1967-ben, 17 évesen eljátszotta Sándor Pál Bohóc a falon című filmjének főszerepét, aztán hosszú időre elmenekült az "exhibicionizmus világából": 1974-ben statikus építőmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, öt évig dolgozott is a szakmájában. Operatőrnek nem vették föl, rendezőnek azonban igen. Dolgozott Forgács Péterrel és Szőke Andrással, megkapta a Tolerancia-díj 2. fokozatát, 1997-ben pedig a Sós Ágnessel készített Megyek a TB-be kategóriadíjat nyert a filmszemlén. Ez a beszélgetés a szintén Sós Ágnessel forgatott "...Van a börtön, babám" című, az idei filmszemlén bemutatott filmje kapcsán készült. "Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság" (Kertész Imre). Párhuzamos portré egy jó humorú, dörzsölt vagányról, egy csibészes mosolyú cigányfiúról és egy lányokból élő szépfiúról. Mindhárman visszaesők. Egyszerre szabadulnak a börtönből. A kamera több mint egy éven át követi őket, akik megfogadták: soha többet oda vissza nem kerülnek. És mégis. Ezt a folyamatot mutatja meg a film. A viszonylag rendezett társadalomban élő emberben tanult, de elemivé lényegült idegenkedés él a bűntettektől - éreztétek-e ezt magatokban? Azért választja az egyszerű dokumentumfilmes "ember" a tőle nagyon távol eső emberek életét nyersanyagul, mert 1. azt gondolja, hogy az nem csak tőle van távol, hanem mástól is, és akkor miért ne csináljon olyat, ami másokat is érdekel. A távolság érdekes. A valóság persze az, hogy ami az egyszerű dokumentumfilmestől távol van, az a normális, hétköznapi emberekhez nagyon közel - szinte az életük. Ebből aztán a legtermészetesebben az következik, hogy az ilyen film egyáltalában nem érdekli őket. Sőt! Minden inkább, mint a saját életükről szóló. Ezért van az, hogy a dokumentumfilmek az életben nem igazán benne élő értelmiségieket érdeklik. Van persze kivétel - a jó dokumentumfilm. Azokkal már csak egy baj van, hogy nem ülnek le megnézni őket. Mert ha leülnének, már ott is maradnának. Ezek az ún. "nem rácsodálkozós" filmek - én így nevezem őket (pl. A Jánó testvérek). 2. Aztán meg azt is gondolja a filmes, hogy nincs az a "távoli" ember, aki ne lenne ember. És talán minél "távolabb" van, annál jobban látszik a lényeg. Annál hatásosabban lehet megdöbbenteni a nézőt, hogy: Atya Isten, de hiszen ez nincs is olyan távol?!...Talán távolabbról láthatja magát, ezért jobban és fájdalommentesebben fogadja el, mintha a szomszédjáról lenne szó. A filmet is, felismert magát is. Mert a filmes - a normális - a filmmel törődik, meg a nézővel. A valóság csak azután jön. (Már akinél egyáltalán jön. Van, akit egyáltalán nem is érdekel, olyan, mint a nézője.) Hogyan sikerült megnyerned ezeket a nem könnyű embereket, hogy kamera elé álljanak? Az a tapasztalatom, hogy aki egy kicsit meginog abban, hogy kamera elé áll-e vagy sem, azzal már lehet forgatni. Ha meg már ott van, az a mi dolgunk, hogy ott meg is tudjon jelenni. Hogy kiderüljön, hogy kicsoda ő. Onnantól kezdve nem tőle függ. Én nem ismerek olyan embert, aki ne lenne hihetetlenül érdekes, csak vannak, akik mélyebben hordják önmagukat, vannak, akik feljebb. Amikor az ember riportalanyt választ, aljas módon azt nézi, hogyan tudja könnyebben megúszni: kinek nincs az önismeretével problémája, ki az, aki könnyebben megközelíthető. A börtönfilmnél ez úgy zajlott, hogy Sós Ági Vácott beült egy szobába, és beszélgetett azokkal, akikről azt mondták, hogy októberben-novemberben szabadulnak. A 30-ból hattal találta meg a hangot. Háromra terveztük a szereplők számát, ezért minden eshetőségre készen négyükkel akartunk elindulni. De a negyedik szereplőnket végül nem engedték ki, mert valamit csinált, így nem maradt "vésztartalékunk". Mennyi ideig forgott a film? Másfél éven keresztül havonta viszonylag rendszeresen forgattunk. Ági tartotta a kapcsolatot mindenkivel. Összességében harminc órát forgattunk, a film maga 80 perces lett. Nagyon érdekes anyagok vesztek el sajnos, a rosszul felvett hang miatt. Mennyire szándékos, hogy noha csak néhányszor, de Sós Ágnes és te feltűntök a képen? Ez akkor tetszett nekem a legjobban, amikor a nagydumás Feri mintegy be akarja vezetni "Ágikám"-at, nagy szeretettel és sok szöveggel, a saját világa törvényeibe. Ez két kérdés. Ferin különösen lemérhető: ezek az emberek - ki nem? - tetszeni akarnak. Előnyös színben szeretnének feltűnni, s ezt úgy próbálják elérni, hogy megmutatják a világukat. Az, hogy mi ott legyünk a képben, kifejezetten szándékunk ellenére történt. A kérdéseket is igyekeztünk úgy megfogalmazni, hogy aztán később ki lehessen vágni. Ez az ő filmjük, mi pedig csináljuk, ez az alapfelállás, és ezt el is mondtuk az aktuális operatőröknek. Voltak azonban nagyon értékes pillanatok, amiket kizárólag e miatt az elv miatt nem akartunk elveszíteni, amúgy is sok veszteségünk volt már. Hát, így kerültünk mi képbe. Amikor nem megy, hogy kívül maradjunk, akkor nem erőltetjük. Ebben a filmben túlságosan nagy erőfeszítést igényelt volna teljesen kívül maradni. Volt egy dramaturgiai oka is annak, hogy néhol benne maradtunk: úgy éreztük, hogy a mi jelenlétünk nem több, mint az "ügyeletes csodálkozó" nevű szereplő megjelenítése: a néző helyett csodálkozik, neki már nem kell, az önmagával folytatott dialógust megúszva figyelheti az eseményeket. És ez a könnyűség néha nem árt... Rolf Teigler, az Outlaws (Törvényen kívüliek) című börtönfilm rendezője (a Mediawave közönségdíjasa) elmesélte, hogy ő szoros forgatókönyvet ír. Sőt, azt a szobát, ahol a fiatalkorú bűnözők a filmjüket forgatták, átalakíttatta, mert az neki úgy jobban tetszett. Jó lenne ilyeneket csinálni, mert az közelebb van a játékfilmhez. A börtönfilmnél csak a vágási szakaszban éreztem, hogy lehet az anyaggal játszani. Ha ugyanis az ember két snittet, amik különböző helyen és időben történtek, egymás után rak, akkor valami olyasmi jön ki, ami addig a "valóságban" biztosan nem történt meg. Legalábbis nem a szereplőivel! És ha úgy látja, hogy az a két snitt ott egymáson "jó", akkor valami olyasmit csinált, ami belőle jött, az ő benyomása volt. Ebből akkor lesz igazán alkotás, ha ezeket az "egyebeket" jelentő pontokat egy követhető formájú ívbe, valamilyen zárt formai egységbe sikerül összerakni. Mi többnyire sorsfilmet csinálunk Ágival. A film mottóját Kertész Imre Sorstalanság című regényéből vettük. Ez a sorsfilm-dolog általában nem sikerül, mert jobban szeretjük a szereplőinket, nagyobb tisztelettel vagyunk irántuk, mint hogy egy koncepciónak alávessük őket. Én nagyon tisztelem azokat, akik a dokumentumfilmes keretek között jobban elmennek a fikció irányába. Mi többnyire "beleragadunk". Ennek látszólag ellentmond az, amit a Cirko-gejzír moziban a Doku' 2001 vetítéssorozat egyik vitáján fogalmaztál meg: te mondod meg, mi igaz, mert te csinálod a filmet. Úgy gondolom, alapvetően más műfaj a valóság "archiválása", tehát a tények szigorú dokumentálása, ami inkább híradós szemlélet. A dokumentumfilm film, amelyben az igazság nem esik mindig egybe a valósággal. A börtönfilm kapcsán két típusú valóságváltoztatás történt. Az egyik a lelki módosítás, ami a tények egyfajta "elkenését" jelentette a mi esetünkben. Egy példa a sok közül: a cigány fiú, a Kavisánszky Guszti a filmben a börtönből szabadulva hazaérkezik a falujába, közeledik a "frankó anyukájához", aki könnyes szemmel öleli át - megható jelenet. De akiről mi - Ági és én - tudjuk, hogy hároméves korában nevelőszülőkhöz adta a fiát, és csak 18 éves korában vette vissza magához. Akkor is csak azért, mert a nevelőanya meghalt, és a házát Guszti örökölte meg. Mivel pedig Guszti "éppen akkor" börtönben volt, az örökösödési ügyet, a ház eladását stb. az anyja intézte. A fiúnak persze egy fillért sem adott. Ezek olyan részletek, amelyek irányába nem mehettünk el, mert nem erről forgattunk. A "frankó anyukával" is vettünk föl anyagot, de nagyon "jó játékos" volt. Hozzá tudtunk volna férkőzni, mögé tudtunk volna kerülni, de úgy tűnt, nem éri meg. Így aztán hagytuk, hogy a filmben eljátssza a fiacskáját sírva váró és fogadó anya figuráját, ami ugyan nem igaz, de egyszerű, gyorsan felfogható, és egy ilyen patentre a filmnek ott, azon a helyén szükség volt. A másik típusú csalás, amivel rendszeresen élünk, a tények meghamisítása. Összevonunk eseményeket, logikai és kronológiai sorrendeket cserélgetünk stb. De mindenki ezt csinálja, még a híradósok is, a "becsületes dokumentaristák" is, a historikusok is, csak nekik legfeljebb nem illik bevallaniuk. Kettőnk közül Ági az, aki a valósághoz erősebben tapad, sokkal jobban ragaszkodik a tényszerű valósághoz. Engem ez a fajta igazság nem nagyon érdekel, inkább a formához ragaszkodom, azt figyelem, mit enged, és mit nem. Tehát a forma és az igazságérzetem viszonyát, dialógusát figyelem. Néha ennek, néha annak kedvezek, kívülálló módjára provokálom "őket", döntsék el ők, mi az "igazság". A film igazsága - mert a többit nem ismerhetjük, nem vállalhatunk érte felelősséget. Nem is vállalunk. Egy harmadik típusú változtatás - hamisítás - szükséges akkor, amikor az embert cserbenhagyja a technika. Akkor ki kell valamit találni. Példa: a harmadik fiú, Nagy Guszti kijött a börtönből, mi vettük hűségesen, és az átíráskor derült ki, hogy az anyagnak nincs hangja. Nem játszhattuk újra el azt a három napot, az már olyan típusú hamisítás lett volna, amit csak nagyon-nagyon ritkán engedünk meg magunknak. (Ennek talán az az egyszerű oka, hogy szeretjük, ha a vágáskor csak valódi anyaggal kell dolgoznunk. Épp elég gondot jelent a hitelesség megőrzése vagy újrafelidézése enélkül is!) A keletkezett űrt egy tágabb asszociációkat megengedő zenés-képes montázs-sorozattal töltöttük ki. Persze, ami nincs, az nem hiányzik, de azért ezt elég nehéz elérni... Mondhatnám azt is, hogy emiatt a hiba miatt lett a film "zenés film". Muszáj volt még egy narrációs elemet belevinni... A cigány fiúval kapcsolatban egyetlen, számomra megbocsáthatatlan bűnünk van, ami azonban a lehető legracionálisabb döntés volt: azért, hogy szimpatikus legyen, pozitíve diszkrimináltuk. Mert aggódtunk érte. Ő egy nagyon szimpatikus, nagyon helyes gyerek, de nem így. (Ráadásul az esetek többségében ő is szimpatikusnak akar látszani, és ez sikerül is neki. Nem akarok most itt külön elméletet fölállítani a cigányokról, de kitűnő színészi képességeik vannak, különösen ebben a szakmában. Feri, a nagydumás mondta nekünk, hogy a börtön másra nem jó, mint hogy az emberek megtanulnak hazudni. Úgy hazudnak, hogy nem lehet az arcberendezésükön és a hangjukon látni-hallani. De vissza a cigányfiúhoz:) Ha ő önmagát az életben elfogadhatóvá akarja tenni, cigányként nem fog sikerülni neki. Az itteni cigányok az évszázadok során rájöttek, hogy amilyenek ők, úgy igazából, azt a magyarok nem veszik be. El kell tehát valahogyan adniuk magukat. Ab start bizalmatlanok, és ez a bizalmatlanság nem belőlük jön, hanem a helyzetből. Megvan a képességük arra, hogy úgy hazudjanak, mint a vízfolyás. Guszti azért volt nagyon megnyerő számunkra, mert ő ez ellen hajlandó volt küzdeni. Időnként nagyon keményen veszekedtünk vele, hogy ne hazudozzon, és ő komolyan vette, hogy rá, és nem a szövegelésére vagyunk kíváncsiak. Hálás volt érte, hogy nem kell játszania, és egyre szorosabbra fűződött a barátságunk. És ekkora hatalmas kör után a mi bűnünkről: elmesélte nekünk, hogyan tanult meg betörni. Felszabadultan, nosztalgiával, a szemében folyamatos, kópés mosollyal és büszkeséggel, hogy hogyan vezették be a besurranó tolvaj szakmába, hogy milyen jól elsajátította, hol tart most szakmailag, és milyen érdemeket szerzett. Ez talán az egyetlen olyan rész, amikor igazán vidámnak látható. És mi ezt a részt kihagytuk. Nagyon rossz lelkiismerettel tettem, de nem tudtam megoldani formailag. Igen, én ezt alapvetően formai kérdésnek fogtam fel. Nem tudtam volna a néző érzelmeivel úgy játszani, szívét a kezemben tartani, ahogyan azt szerettem volna. Hogy ugyanazt a katartikus érzést érezze, amit én: hogy jónak lenni a betörő szakmában is ugyanolyan öröm, mint bármilyen más szakmában. A sikerélmény az akkor is emberi dolog, ha lopásról van szó. És a katartikus az, hogy TELJESEN mindegy!... Aki cigány... Igen. Ebben az erősen rasszista országban nem mertük benne hagyni. A rasszizmust figyelmen kívül hagyni, mégis tudni róla - szóval erre nem találtam formát. Nem tudok egy normális magyar rasszista néző szemével, ritmusával, érzelmeivel együtt dobogni. Ült a kopasz cenzor a fejemben, és nem hagyott gondolkodni. Talán majd legközelebb. Ferivel, a nagydumással milyen volt dolgozni? Könnyebb. Csak a redundanciákat kellett kivágni. Vele egyetlen problémánk volt, hogy szituációban nem tudtuk fölvenni, mert folyamatosan narrálja magát, elemez. Pedig a szituációk sokkal többet árultak volna el róla. A harmadik fiú, Nagy Guszti elég halványra sikeredett. Az egyik oka ennek technikai, amiről már beszéltünk: amikor kiszabadult, az első három napon készült felvételnek - amikor nem volt hol aludnia, mert nem fogadta be a felesége, a haverja, a barátnője, a gyerekének az anyja, a saját anyja stb. - nem volt hangja, és ez csak az átírásnál derült ki. A másik kudarcunk az volt ezzel a sráccal, hogy nem tudtunk hozzá közelférkőzni, nem tudtuk megszerethetővé tenni. Nem azért, mintha nem lehetett volna, hanem mert bedőltünk a dumájának. Azt hittük a szövegeiről, hogy azok informatívak, a kapcsolatairól, hogy róla szólnak. A felesége - Ica - szavaiból lassan derült csak ki, hogy a leggyalázatosabb módon kihasználta ezt a srácot, aki azért tébolyog, tévelyeg női kezek között, mert nem sikerült az anyjával normális kapcsolatot kiépítenie...de nem akarok pszichologizálni. Az anyja a filmben rettenetesen ellenszenves nő, valójában pedig egyáltalán nem az... Nekem nem tűnt ellenszenvesnek. Valójában a sorssal megbékélni próbáló, rendkívül keményre edződött, lágyszívű ápolónő. Szimpatikus és erős egyéniség. Ez olyasmi, ami miatt lelkifurdalásom lehetne, mert azok, akik ott vannak a vásznon, bármennyire is úgy néznek ki, mintha önmaguk lennének, csak eljátszanak egy bizonyos szerepet, és a dokumentumfilmes aljassága, de hát mindenkié, aki faragott képet készít Istenéről vagy ennen magáról, hogy nem tudja azt a teljességet megcsinálni, ami az ember. Ezért csonkításokkal manipulál. Legjobb esetben is csak a csonkítások formai egységét láthatjuk. (Egyetlen mentség, hogy a "forma" persze isteni eredetű, de ezt most hagyjuk...) Olyanok, mint a vásznon, vagy a TV-ben, megismered az utcán, a szomszédja is ráismer, az anyja is, sőt, ő is önmagára, de talán csak én meg Ági tudjuk, hogy mennyire nem önmaga! Más is tudhatná, de más nem foglalkozott velük annyit, mint mi. Azok a legjobb jelenetek, amikor nem beszélnek, hanem viselkednek. Amikor beszélnek, már nyomják is a szerepet... Igen, mint ahogy itt most én is játszom a nyilatkozó filmrendezőt... Én nem vagyok boldog ebben a dokumentumfilm-készítő szerepben... Vannak becsületes ügyeket szolgáló dokumentumfilmesek, én nem tartozom közéjük. Én úgy vagyok ezzel, mint József Attila a munkásosztállyal: eszköz volt, hogy elmondjon vele valamit, és azért a munkásosztállyal, mert azt ismerte. Minden csak eszköz arra, hogy majd a vágásban összehozzunk valamit. Ráadásul azért sem vagyok boldog ezzel a börtönfilmmel, mert jobban szeretem azokat a filmeket, amikor az ember kitalál valamit, és arra "ferdíti" a valóságot, nem pedig fordítva, ahogy most mi tettük. A szituációs dokumentumfilmet célzod meg ezzel? Igen, az egy nagyon jó műfaj. Nem az hitelesíti a filmet, hogy a dolog valóban úgy történt vagy sem. Igazából minél jobban belementem ebbe a dokumentumfilmezésbe, annál kevesebbet merek. Ez nem jó dolog, előbb-utóbb abba kell hagyni. Ez azt jelenti, hogy minél többet tudsz a szakmáról, annál inkább elbátortalanodsz? Ebben a műfajban igen. Amennyiben dokumentumfilmeket akarok csinálni, akkor ha nagyon szigorú menedzsere akarnék lenni magamnak, ezt most abba kéne hagynom, vagy inkább már két éve abba kellett volna hagynom, hogy amikor majd visszatérek, más szemmel nézhessem a valóságot, mert egy kicsit beleragadok mindig. Ez nem azt jelenti, hogy én annyira izgulok a szereplőimért. Csak olyan erős az empátiám, hogy megpróbálom onnan nézni a világot, ahonnan ők nézik. Csak azért, mert rettenetesen nem tudom, hogy egy másik ember honnan nézi a világot. Ez nem a remegő hangú, együttérző riporter kíváncsisága. Egész érzelmi és intellektuális apparátusomat abba az irányba mozgósítom, hogy onnan lássak. Mégis, ezt nem erénynek tartom, hanem inkább egy kicsit renyheségnek veszem. Akkor is, ha a vágásnál ez elfelejtődik. Ez csak forgatási metódus. A távolságtartó attitűd szabadabb. Nem a tudós metódusa, hanem a minden pillanatban való megmérettetés metódusa. Ki mérettetik meg? Én. A helyzetben. Fölékerekedni, és uralkodni rajta. Amikor a forgatáshoz úgy fogtam hozzá, hogy megírtam a forgatókönyvet - mert eleinte le is írtam, hogy mit akarok látni, anélkül, hogy ismertem volna, azt, aki beszélni fog -, és az esetek többségében ezt végig is vertem, ami nagyon intenzív jelenlétet igényelt. Nem a helyzetben, hanem önmagamban. Folyamatos kontroll alatt kellett tartani önmagamat és a saját koncepciómat. Egy idő után azt gondoltam, hogy most ezt hagyjuk, lássuk, mi van, ha csak leteszem a kamerát, és majd a vágóasztalnál nézem meg. Aztán kiderült, hogy ez nem így működik, nem mindegy, hogy az ember hova teszi le a kamerát, mikor kapcsolja ki vagy be, nem mindegy, hány kazettát használ - ezer dolgon múlik. Hogy veszem, ami van - ilyen nincs. Mindenhatónak kezdtem gondolni a vágást. Az is, de már nem annyira érdekel. Sajnálom, hogy azt a képességemet, úgy tűnik, elvesztettem, hogy már a forgatáson előbbre toljam az egómat. Ez egy másik stratégia, amit mostanság csinálok: veszem, ami ott van, megpróbálom azt érezni, ami ott van, arra fordulok, amerre ő fordul... ezt egyébként minden riportalany rögtön észreveszi: ha a kamerával arra fordulok, amerre ő, akkor fél óráig őszintén beszél azután, mert azt látja, hogy én kíváncsi vagyok. Rá. Ez minden trükköm. És ez a figyelem százszázalékos: tehát alig figyelek arra, hogy mit találtam ki előre - ha egyáltalán kitaláltam valamit. Ettől a viszonyulástól jöhetnek létre olyan bensőséges kapcsolatok, amilyet a börtönfilmben láttál. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a valóságot látod... Miért akarod abbahagyni? Mert nem sikerült megtalálnom azokat az eszközöket, amik ennek a sors-filmnek a megcsinálásához kellenek. Amerre én tapogatóztam: hogyan lehetne szárazon a sorsba kivetettséget, a sorstalanságot megcsinálni - az nem sikerült. Nem adtam fel, mert így jár az agyam, de kiderült, hogy a valóság filmezésének módszerével a valóságban soha kézzelfoghatóan ki nem mutatható lényeget ilyen módon megcsinálni nem tudom. Tehát valahogy máshogy kell hozzányúlni. Én mindig valami olyan transzcendens dolgot akartam felmutatni, ami a hétköznapokban nem létezik. Ezért kezdtem el dokumentumfilmet csinálni. Hogy a valóságon kívüli létre a valóságban mutassak rá. Úgy érzem, hogy ez nekem nem sikerült. Érzelmi szinten sikerült megérinteni valamit, de a transzcendencia kőkemény, száraz és szigorú jelenlétére nem tudtam rámutatni. Próbálok mindig okosabb lenni, mint amilyen vagyok. Arra rámutatni például, hogy az élet nem szomorú. Hogy az nem úgy van, hogy ha valaki visszakerül a börtönbe, az szomorú dolog. Hogy azzal egy nagyot bukott. Hogy eleve el van rendelve a sorsa, és ő meg van pecsételve. Eszerint akik a film szociografikus erényeit hangsúlyozzák, nagyon messze állnak a te eredeti szándékodtól. Igen. Nem az sikerült, amit szerettem volna. Közben jöttem - jöttünk - rá, hogy ezt most nem tudjuk - tudom - megcsinálni. A szakmát nem fogom abbahagyni, de azzal a módszerrel, amivel én Kertész Sorstalansága óta a valóságban keresgélek, egyelőre leállok. Úgy érzem, sakkban tart, hogy nem tudtad megmutatni, hogy mindenhol élet van, és túl lehetne már lépni a köznapi szavakkal bukásként értékelt helyzetelemzéseken. Meg még azt: ha ezt meg tudnád mutatni, talán úgy járnál, mint Kertész Imre: megcsináltad a nagy témádat, és le is állnál a filmezéssel. Lehet. Bár Kertész Imre azért írogat... Meg én nem is tudom megcsinálni, hogy ne csináljak filmet. Azt gyakorolni kell. És ez nem magányos műfaj, ellentétben az írással. Nekem meg kell szerveznem a munka menetét, le kell forgatnom, meg kell vágni, embereket kell meggyőzni, hogy segítsenek, adjanak bele mindent... Egy csomó pénzbe került... a végén nem mondhatom, hogy bocsi, bocsi, most nem sikerült. Valamit csinálni kell belőle! Nem húzhatom át egy tollvonással, mint egy író. Tarantinónak sikerült ezt megcsinálni játékfilmben. Most mondjam, hogy játékfilmben könnyebb? Én nem tudok írni, sajnos. Még nem találtam meg azt a forgatókönyvírót, aki ezt megírná. De előbb-utóbb föl kell adnom, hogy várom a sültgalambot.     "...Van a börtön, babám..." ("...and there is the Prison, Honey...") r,f: Ferenczi Gábor, Sós Ágnes, szerk. rip: Sós Ágnes, o: Halász Gábor, Csoboth Attila, Reich László, Petróczy András, Ferenczi Gábor, v: Kovács Béla, z: Másik János, gy: Major István, prod: Fehéri Tamás, sze: Gergő Ferenc, Kavisánszky Gusztáv, Nagy Gusztáv Fórum Film, 1998-2000, video, szí, 81 perc

Ferenczi Gábor - Sándor Pál: Bohóc a falon, 196756 KByte