Március 1-jén nyílt meg a Vigadó Galériában Cakó Ferenc érdemes és kiváló művész kiállítása az elmúlt évtizedekben készített grafikáiból, festményeiből, valamint animációs filmjeiből. A megnyitás napján a Vigadó nagytermében nemcsak legújabb filmjét, a Köveket vetítették le, hanem utána homokanimációs bemutatót is tartott a rendező.
Március 28-án a Tavaszi Fesztivál keretében a Weiner-Szász kamaraszimfonikusok hangversenyét rendezték meg a Vigadóban. A műsorban elhangzott Sztravinszkij művet, a Pulcinellát Cakó élő homokanimációja "kísérte-illusztrálta".

A rajzkészséget apámtól örököltem, aki grafikus, festő, és ma, 86 évesen is dolgozik. Ő tanított - ha nem is szigorúan véve - anyagra, formázásra, színekre, s a "széleslátásra".
Amikor a képzőművészeti gimnáziumba jártam, már akkor nagyon érdekelt a kép, a hang, s magam is elkezdtem rajzfilmet csinálni; hosszú papírcsíkokra kockánként rajzoltam. Ez az időszak a magyar rajzfilm reneszánsza; Nepp József Gusztáv-sorozata, Foky Ottó Babfilmje, akinek a bábfiguráiból ekkor kiállítást rendeztek a Fényes Adolf teremben, s ott találkozhattam vele. A néhány sor, amit nekem írt, meghatározó lett számomra, mivel utána felkerestem a stúdióban, és én is elkezdtem bábokat csinálni, alakot, jellemet, jelmezt faragni. Majd elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát.

Eközben a véletlennek - illetve egy barátomnak - köszönhetően megismerkedtem Mertz Lóránddal, aki lelkes amatőrfilmes volt. Volt egy 8-as kamerája, elkezdtünk filmeket csinálni, amelyekkel kétszer is megnyertük az amatőrfilm-fesztivál nagydíját.
1973-ban fejeztem be a főiskolát, utána hívtak a Pannóniába, aminek a szüleim is örültek; végül is állásba kerül a gyerek, nem tengődő grafikus lesz. A rajztudás mellett - amit hoztam - itt tanultam meg a szakmát alaposan; az animálást az anyagismerettől a laborálásig. A Babfilmben már animátor és rendezőasszisztens voltam.

Első filmem, A Szék, 1978-ban készült, ezt követte a Csalimese, a Hurut király, a Kasszagyúrók, majd az Ad Astra, ami 1983-ban kikerült Annecy-be, ahol megnyerte a Kritikusok díját - ami a fődíj után a legfontosabb dolognak számít. Pedig ez egy olyan 2 perces film volt, amire apránként szedtük össze az anyagot, mivel nem volt rá pénz. Jellemző, hogy a hangját akkor csináltuk, amikor a Pannónia hangkeverője szabad volt: késő délután. Úgy, hogy az egyik kalapáló én voltam, a másik a hangmérnök (Nyerges András Imre), aki előbb beállította a hangot, majd beugrott "zenésznek".

Aztán jött a többi, gyurmafilm, ami akkor még újdonságnak számított, a sorozatok: Tóbiás, a Zénó, a Töf-töf Elefánt.

1988-ban az Ab ovóval Cannes-ban, majd Annecy-ben fődíjat nyertem, az Ad remmel pedig 2 évre rá Oberhausenben a fődíjat.

Emellett rendszeresen küldtem be anyagokat, képeket és részt vettem csoportos képzőművészeti kiállításokon itthon és külföldön. A képkészítés már hobbinak számított a fesztiválokra készített rövidfilmek, a sorozatfilmek és könyvillusztrációk mellett, amelyek ötleteket adtak, de egyben a megélhetést is biztosították.

Igen, úgy éreztem, hogy az már úgy kevés. Nyilván mások is próbálkoztak vele, de ehhez tudni kell, hogy én 1X2 m-es üveglapon csinálom. Nekem "svungom" van, olyan, mintha nagy vásznon dolgoznék. Mint mindent, a gyurmát is kipróbálták a filmesek, a homokot is, a mosóporokat is a rajzfilm A/4-es formátumán, de azon nem lehet ezzel dolgozni. Azon a méreten nagyok a homokszemek, nem hagyják magukat.

Azzal, hogy nagyobb felületen dolgozom - csináltattam olyan vasállványt, aminek a tetején a kameraman is nagy üveglapot lát -, az más felületet, képet mutat. Rajztudásom révén elég naturális képeket csinálok, nem absztrakt valamiket, már ez is tetszhet, ahogy meg vannak rajzolva.
A másik tényező, hogy a homok javíthatatlan, tehát munka közben nincs kontrollom, nincs motion kontroll szerkezetem. Nincs olyan lehetőségem, mint a rajzfilmeknél a pauszpapír fázisok, hogy azt húzzák ki, vagy azt szkennelik be a számítógépbe. Nekem tudni kell fejben azt az ívet, ami felé megy az egész folyamat, mert amint elmozdítom, az már nincs előtte, nincs utána, de ugyanez igaz a bábfilmekre is. Ugyanakkor ez rengeteg improvizációra ad lehetőséget, eltérhetek a forgatókönyvtől. Ezért is van, hogy percekkel többet csinálok, mint amennyi az "előírt", de az improvizáció hihetetlen nagy frissességet ad az egésznek. Teljesen elszabadulok gondolatban és formailag is sok irányba, s akkor születnek a jó dolgok.

A homok nekem olyan szempontból jött jól, hogy nagyon szeretem a fújópisztoly technikát, amit amerikai retusnak neveznek, s amit ők arra használtak, hogy például Marilyn Monroe-t kinagyították, kifújták a testéről az összes pattanást, szeplőt, majd visszafotózták, s így született egy olyan nő, amilyen nincs.
Én nem erre használom, hanem arra, hogy gyönyörű árnyalatokat fújjak vele, pillanatok alatt lehet plasztikát "felrakni" vele, sokkal gyorsabban mint ceruzával vagy ecsettel, tehát nagyon szép formákat lehet vele hamar csinálni, és én szeretek gyorsan dolgozni - nem vagyok mélázgató alkat. (Elég hamar el is vetem a filmjeimet; nem nézegetem, ha már megcsináltam, a következő gondolata foglalkoztat.) Ugyanez érvényes a képekre, ahogy a pisztoly is apró pontokat fúj, a homok is apró pontokból tevődik össze: mindkettő ugyanarra a technikára vezethető vissza.

A festő

Jól látod. Annyira, hogy a homoknál olyanokra is rájátszok, hogy ha gyors a zene - ezt így tanulom be, s be kell tanulni, mert időre csinálom - gyorsan mozog a kezem, gyorsan rajzolok, ha lassú, akkor lassan rajzolok, mert mindig látni a kezem a kivetítőn. Így a kéz határozatlansága is látható, nemcsak a rajzé, s "lejön" a nézőnek, ha nem tudom, mit akarok. Másrészt a zene ritmusát is követni kell, ami jó irányba viheti el a dolgot; nem is egy gesztus lesz, hanem konkrét témára megcsinált valami. Például Bach Air című művére - ami öt és fél perc zene - szoktam csinálni egy fiatal párt: nő és férfi nagy hajjal, majd a nő haja ősz lesz, a férfi megkopaszodik, arcuk ráncosodik, végül két öregember lesz bekeretezve, mint egy kép, hogy ez marad belőlük. Bár elmondva elég sután hangzik, de látványban ez erőteljesen hat, hogy a szemünk előtt folyik el egy élet, az idő. Ebben a zene, a képzőművészet, a homokanimációs film és az élő homokanimáció egymást erősítik, egymásba játszanak oda-vissza. Képbe átviszem azt, ami a kiállításon is látható volt, amit a filmben használtam fel, s a képi elemeket átrakom filmbe vagy átviszem élő homokanimációba. Jó, ha ide-oda cikázhatnak nemcsak a gondolatok, hanem formailag is a látványok.

Igen, ez teljesen az Ab ovo motívuma. Van, amit át lehet tenni filmre, ill. festményre, amire több idő van. Ettől lesz igazán képi a dolog. Az alakok eltorzítása, ahogy egy forma átalakul a másikba, az a nehéz - agyilag. A filmnél nagyon kell figyelni, hogy mivé megy át és hogy odajusson grafikailag. És nehéz eszközök szempontjából is: kockáról kockára kell felvenni, létrehozni. Meg lehet csinálni, hogy gyorsan átmenjen egy másik alakba, de ha egy mozdulatot 200 kockára kell felvenni, arra egy délután rámegy. Vissza kell fogni magad, mert ha más (kisebb) kockaszámmal dolgozol, akkor élvezhetetlenül gyors lesz. Nagyon kicsiket hozzárakva - "homokszemenként" - kell csinálni, hogy álomszerű, lágy legyen. Volt, amikor egyből végigcsináltam kétezer kockát reggeltől estig, majd egy tekercs filmet megállás nélkül, mert nem lehet otthagyni sem a bábfilmet, sem a homokanimációt jelenet közben, mivel kiesel a ritmusból vagy meglökik az asztalt, amit szemmel nem látsz, de látványban ugrik a kép. A bábot sem lehet otthagyni, mert lehet, hogy elhajlik a drót; ugrik a figura. Ezekben a műfajokban a jelenetet végig kell csinálni, mint egy műtétet. Az élő adásban viszont tudok korrigálni - bár csak minimálisat -, amit a néző nem vesz észre. A kép viszont otthagyható, de nem úgy, mint az olajkép, amit évekig festegethetsz, csakhogy nincs rá idő. Az akril viszont nem hagyja magát, a papír pedig nem vászon. De élvezem, mert gyorsan lehet vele dolgozni. Ugyanúgy, mint az élő homokkal, amit furcsa módon a közönség is jobban kedvel. A bábfilm földhöz ragadtabb, hiába van jól megcsinálva - a homok költőibb, elvontabb, a zene felé közelít. Bár ez a megrendezéstől függ. Valójában ez divatműfaj és nem műfaj, ezt tudomásul kell venni.

Egész mást, nem mintha nem tudnék rajzfilmet rendezni, az kicsit egysíkú. Szeretem azt a grafikai világot, amit Orosz Pisti csinál. De a kikontúrozott rajzfilmben nem látok olyan izgalmat, amit egy tárgyi világ vagy a mintázás, különösen a homokkal való munka ad. Nagyon nagy a szabadság a három dimenziós műfajokban; rengeteget lehet játszani. Egy jó animációba, egy gyurma- vagy bábfigurába menet közben, a forgatókönyvön túl rengeteg apró kis ötletet bele lehet tenni vagy adja magát az ötlet. Soha nem tudod a képes forgatókönyvben úgy megrajzolni azt az alakot, ahogy bevilágítva ott áll a figura, s ahogy elfordítod a fejét, abból is új ötletek születnek. Ugyanakkor ez egy iszonyú küzdelem az anyaggal. A Kasszagyúrókban van az az ötlet, hogy egy magas gyurmaházba beleszúr egy szöget egy figura, amitől a ház leereszt. Ezt úgy csináltam, hogy a gyurmát összenyomtam, de az a nagy önsúlya miatt magától kezdett összedőlni. Ezért villámgyorsan kellett kockázni, hogy megmenthessem a jelenetet, s ne kelljen újramintázni a házat. Ilyen előfordul; a saját súlyától eldől a figura, menet közben kitörik a bábu lába. A homoknál vigyázni kell; ne legyen huzat, ne lökjék meg az asztalt, rá ne essen valami, ami egy pillanat alatt szétbombázza az egészet. Számtalanszor előfordul a géphiba, ez a rajzfilmeknél is megesik; elromlik, ami a filmet viszi, csinálom fél napja, s csak a felvétel végén derül ki, hogy "bezabálta" a filmet, vagy a labornál véletlenül belesül a hívógépbe az anyag, s egyheti munka odavan. Ezért egyszerűbb, jobb az élő adás: gyorsan lemegy és gyorsan van sikerélmény, amiért előzetesen meg kell "izzadni".

Jó kérdés. Mivel a zene miatt időre kell csinálni, nem a rajzolást tanulom be, mert az megy, hanem a rajzok sorrendjét, hogy arra az ütemre szinte ugyanazok legyenek. A filmre ez nem áll, csak az élő homokanimációra. Amikor most Sztravinszkij Pulcinellájára készültem, először káosznak tűnt a zene: a történet 22 apró kis darabból áll. Amikor harmadszor-negyedszer gyakoroltam végig a fél órát, akkor a rajzolós idők "kihúzták", kiegyenlítették a zenei időket, annyi zene ment le, amennyi kellett a rajzhoz. Minél többször csináltam, annál több időm maradt; tágult a zenei időm, amit gazdagítani lehetett, még több dolgot tudtam belerajzolni, ahhoz képest, hogy 6 gyakorlással előbb még épphogy meg tudtam rajzolni a zene végére. Furcsa műfaj. Ahogy a zenész gyakorolja a darabot, itt a rajzot kell begyakorolni a zenére, vagy ahogy annak idején az Emerson-Lake-Palmer trió az improvizációt begyakorolta. A közönségnek attraktív dolog kell - a szó jó értelmében -, mert nem arra kíváncsi, hogyan rajzolom, "szerencsétlenkedem ki" azt a fejet, hanem a történetet akarja látni. Soha nem arra játszom - nem is vállalok ilyet -, hogy homokozgatok, s közben megy valamilyen zene. Egyszer volt, hogy St. Martinnal improvizáltunk, amiről mindenki azt hitte, hogy előzőleg közösen próbáltunk. Ilyen is van, de bizonyos szintig be kell gyakorolni, ahogy ő is ezt teszi az improvizációival, legalábbis a motívumaival. Nekem is van egy sor motívumom, amit gazdagíthatok vagy kihagyhatok belőle. Soha nem csinálom ugyanazt, de ez egy ilyen műfaj, ez az érdekessége.

Az, hogy három madárral többet rajzolsz vagy tájakat, így el lehet futni, de nem szeretek időhúzásból rajzolgatni. Ha nem történetet mesélek el, a néző elunja, bármennyire is attraktív: 3-5 perc múlva már nem tudja mihez kötni a képet. Ha látja, hogy egy ember (pár) megöregszik, úgymond meghal, vagy egy tavaszt Vivaldinál, vagy Ádámot és Évát, amit ő is érez vagy tud, ha ahhoz köti, akkor végig tudja követni, figyelni. A Pulcinella egy szerelmi háromszögről szóló pasztorál, ami követhető. Ha én elkezdek csak kenegetni, az lehet nagyon jópofa, esetleg megtapsolják, mert érdekes... Nem biztos, hogy nagy történetnek kell lennie, csak tudja kötni egy gondolathoz, és az már elég.

Filmjeid már a címükkel: Ab ovo, Ad rem, Ad astra, Labirintus - fogalmakra utalnak. Vizuálisan mutatsz rá, nevezed meg, értelmezed azokat. A - felületre - rajzoló kéz a nyelv, a gondolkodás partnere.

Próbálok kicsit mélyebb, társadalmibb dolgokat is feszegetni, elég erősen, már majdnem politikába hajlóan, mint a Hamuban is, amit anyám halála beárnyékolt. De hát itt elég izgalmas 40 év telt el, lehet miről szólni... Ez is érdekes, hogy a kelet-európaiak sokkal izgalmasabb filmeket hoznak, mint a svájciak vagy a svédek. Mi izgalom lehet a jólétben, nyugalomban? Ezzel szemben az oroszok vagy a csehek nagyon jó filmeket hoztak, amelyek formailag is izgalmasak, például Svankmayer, akit imádok. Az is számít, ki honnan indul vagy hogy éli meg az adott helyzetet, mennyire érez rá. Egyébként az a furcsa, amit a mostani fesztiválokon lehet látni, hogy a szakma kicsit átmegy blődlibe, ilyen "jaj, de jót röhögtünk rajta"-motívumba. Kezd kiveszni a problémákra rámutató, filozofikus film, inkább a formai dolgok felé fordulnak, mindenki üti a számítógépet. Amivel nem az a baj, hogy sok tudást követel, nagyon jó a szériafilmekre, csak az egyedieknél nem használható. Ugyanaz a szoftver ugyanazt formázza.

Az említett Svankmayer mellett Norstein, személyesen is. Jártunk nála a moszkvai stúdiójában. Akkor csinálta a Köpenyt, Gogol novellája alapján, hihetetlen felkészültséggel. Kitalált egy műfajt, s hozzá egy olyan optikai előtétrendszert, amivel a papírkivágásokat összemossa, hogy nem érezni a különbségeiket, amitől olyan furcsa lesz, rajzfilmszerűnek hat, mint a Sündisznó a ködben. Valószínűleg a pénzhiány késztette erre, mivel pénz nem volt rá, ugyanakkor hihetetlen igényességgel akarta megcsinálni. Náluk attól születtek a jó munkák, hogy nem volt sok munka így egy évig tudott egy 8 perces filmet csinálni. Nekem is az Ab ovo az egyik legjobban sikerült filmem: mivel akkor nem volt munkánk, ezért csinálhatta fél évig a 10 tagú stáb, társaság. Az animációnál sokat számít - a pénz mellett - az idő. (Ezért nem tudnak most a fiatalok filmet csinálni, mert mindegyik bérmunkázik valahol, hogy megéljen, mivel a pályázati pénzek csak a filmet fedezik.) Svankmayer és Norstein mellett a lengyel animáció, plakátművészet és a zene jelentette számomra a kelet-európai ízt. Az újhullámosok (Pendereczky) hihetetlen, különleges hatású, klasszikus ízű zenét találtak ki, ami úgy húz fel, fejlődik, egyre "húsosabb", tömörebb lesz. A krakkói fesztiválról hozta Sáry László a lemezeiket, s az ő zenéjüket emelte be az Ab ovóba és más filmekbe. Hatottak rám a natúrfilmesek is: Eizenstein, Fellini, a neorealista filmek, az újhullámok. Ezeket nagyon fiatalon láttam, mert a főiskola idején sűrűn jártam az ELTE egyetemi filmklubjába, ami talán már nem is létezik. (Ez is egy hiány ma.) Mentem fesztiválokra, ahol felfrissült az ember; látva, hogy ezt is lehet, így is lehet csinálni. És ahogy nyeregettem a díjakat, egyre magabiztosabb lettem. Eleinte kicsit innen-onnan csipegettem abból, ami tetszett a zsűriknek, nézőknek, aztán lassan eljutottam oda, hogy nem érdekelt, mit csinál más, csinálom a magamét, nekem kell végigjárnom a lépcsőket. Most már, gondolom, másokat érdekel, hogy én mit csinálok. Ez egy ilyen folyamat...

Nem tudom, nem törekszem erre. Sokszor hívnak workshopokra, amikre nemcsak animációsok jönnek: délutántól késő estig homokozunk, s egy hét alatt megcsinálnak pár másodpercnyi jó anyagot, bár még engem utánozva. Ezzel ugyan a saját konkurenciámat nevelem, de azt sem lehet senkinek megtiltani, hogy festéket, ecsetet vegyen a kezébe.

Ott nem homok-, hanem téranimációt tanítok, amiben benne van a tárgy, gyurma, papírkivágás, a homok, illetve ezek turmixából még sokféle műfaj, amivel mind szeretnék foglalkozni, de ez hat hétbe nem fér bele, ráadásul a tanév végén, amikor mindenki a vizsgamunkájával foglalkozik, s ezért ezt kicsit könnyen veszi. Kevesen vannak, akik elfogultan filmesek; az animációhoz kicsit őrültnek kell lenni. Ha elgondolom, hogy én eddig kb. 15 órányit animáltam az egyeditől a sorozat-, illetve a reklámfilmig, ebben iszonyú sok munka van.

Azért akad. Például Fischer Feri, aki itt dolgozik a stúdiónkban, akinek a Karaván című filmjét az Annecy fesztiválon az információs programban vetítik. Két éve már szerepelt itt a diplomafilmjével (Posztónadrág). A fiatalok a rajzfilm felé hajlanak, mivel a stúdiókban arra van kereslet. Csak ott a hiba, hogy a bérmunka mellett nem jutnak egyedi filmkészítéshez és közben hamar elszállnak az évek. Egyrészt nyelvet kellene tanulniuk - aminek a hiányát magam is érzem, bár elvagyok az angollal -, másrészt intenzívebben foglalkozni az animáció minden részével, majd specializálódni arra, ami nekik nagyon tetszik. Megteremteni a saját világot, amihez 4-5 filmet kellene csinálni. Egyet a puhatolózás jegyében, a másikat már bátrabban, a következőket nyíltabban, feltörekvőbben; ezeket a lépcsőket végig kellene járni. Azt látom, hogy ez nem működik, mert ha valaki csinál egy-egy filmet, és az - kicsit - sikerül, akkor nem törekszik arra, hogy a következőben az előzőt túllépje, ami fontos lenne. De azért öt-hat embert látni, akik jó irányba haladnak.

Ők azt várják el, amit egy profi amerikai rajzfilmiskola végzettjeitől meg lehet követelni. Ott tudniillik szakosodott az oktatás, minden rajzfilm darabjaira oszlik. Ott a végzetteket rögtön le tudják ültetni a rajzasztalhoz. Itt négy év alatt globális tudást szereznek a fiatalok; a főiskola nem arra tanít, hogy nagy, profi cégeknél különböző állásokat töltsenek be. Ahhoz külön iskolát kellene alapítani, ugyanis az egy termelő ágazat, amihez ki kell "termelni" az embereket, amivel jó pénzt lehet keresni. Egy olyan stúdió számára, ami az amerikai profizmus felé halad, nyilván kevés, amit a főiskola ad, de arra elég, hogy a végzett diák tudjon csinálni egy kisfilmet.

Az én szempontomból nézve csak két út van. A fesztiválokra egyéni művészfilmekkel lehet eljutni, de ahhoz le kell tenni olyat az asztalra egymás utáni két évben, hogy azt beválogassák a versenybe, többszáz film közül. Hogy a filmem eljutott a berlini fesztiválra egymás után kétszer is, abban többéves munkám van. A másik oldal a szériák, az egész estés filmek készítése. Nem hiszem, hogy nekünk csak kulimunkát kellene végeznünk, igenis legyenek művészfilmek, amikkel a kialakult jó hírnevünket tovább kellene vinnünk - ez ne a külföld udvariasságán múljon.

Emellett még lehetünk jó szériagyártók. Sok a tehetséges fiatal, de nem mindenkitől kell megkövetelni, hogy rendező legyen. A szériagyártásnál nagyon jól használható a számítógép; például az akvarellprogrammal úgy lehet háttereket csinálni, mintha vízfestményt látnánk. Rengeteg előnye van a kifestésnél, ma már csak megrajzolják a mozgást és minden festés a számítógépre megy. Ismerek olyan stúdiót, ami úgy be van erre programozva, hogy öt évre előre tudják, mit fognak csinálni: kanadai megrendelésre bérmunkában akvarelles háttereket, alakokat "festenek" úgy, hogy ecset nincs is a kezükben. Ezt mind tudja a számítógép. Talán az egyedi filmre nem annyira jó, bár egy ötletet el lehet mesélni azzal is, csak az egyformaság miatt formailag nem annyira izgalmas. Inkább csinálok egy gyurma-, homokfilmet, vagy mindenféle kacatból tárgyanimációt, ami még mindig izgalmasabb.

Voltam a Pannóniában, voltam másik stúdiónál is. Aztán akartam csinálni egy egyedi filmet, amit az a stúdió sem tudott végigvinni, így odajutottam, hogy nekem kell megcsinálni, amihez még kamerám se volt. Kiutaztam Németországba, ahol vettem használt kamerákat, lámpát, állványt itthon is kaptam, a helyiséget béreltem. Három éve abba folyik a pénzem nagy része, hogy a felszerelést összeállítsam, ami végül is jó érzés. Már a kecskeméti műterem is jött ide forgatni, Jankovics Marcell Csodaszarvasának a főcímét itt vették fel, Macskássy Kati forgat most itt, és mi is csináljuk a filmjeinket. Ami probléma, hogy sok időt vesz el az adminisztrálás: pályázni kell, életben kell tartani a kollégákat, a műfajt, mert a kereskedelmi tévék nem rendelnek filmet, a nagy cégek nem foglalkoztatnak egyedi - művész - filmalkotókat.

Elég szomorú, hogy Foky Ottó műtermét - amit elég nagy munkával hozott össze - egyik napról a másikra széthordták. Egy volt szocialista országban sem tették így tönkre a bábműtermeket. Hosszú évekig kell gyűjteni az anyagokat, eszközöket, mire egy műhely működőképessé válik. Szerencsére a régi kollégáim megmaradtak (Kazy Antal operatőr, Dóka Csaba, Kovács Erika, Szabolcsi János, Wolsky András), van, akivel tizenöt éve dolgozom együtt, ami jó és megnyugtat, hogy "profi" csapattal csináljuk a dolgainkat, de nehéz az életünk.

Sajnos, nem számítottunk arra, ami bekövetkezett. Pénzünk együttvéve sem volt annyi, amennyi kellett volna. Itt pedig a pénz beszél. A kényszercégesdi miatt a Pannónia szétesett, de ma is ugyanazok az emberek dolgoznak együtt, akik régen is kollegiális kapcsolatban voltak, nyilván segítik is egymást; mivel akik "fent" vannak, azoknak nagyon sok munkájuk, megrendelésük van, nem is bírják ellátni.

A MAFILM is szétesett, bár abba nem látok bele, úgy vélem, ott más volt a felállás. Mindig is toborzott stábok voltak, egy-két hónapig forgattak. Ma már a profikat szedik össze, ha meg tudják fizetni. Montírozni lehet 14 ezer vagy 40 ezer forintos stúdióban is. Nagyon kell figyelni a pénzre.

Igen. Megcsináltam a Víziót, utána a Labirintust grandiózusabbra szerettem volna, de a Víziót négy hónapig csináltam kb. 100 figurával. Minden pénz elment az anyagra, - a rendezői is -, s az is, amit a homokon nyertem pályázaton. De arra kevesebbet is adnak egyébként, mivel tudják, ahhoz nem kell nagy stáb, sok eszköz.

Ha saját zsebből is, de azért ebben a szakmában ott kell lenni a fesztiválokon, mert különben elfelejtenek. Ez egy vesszőparipám.

Berlinben a natúrfilmünket évek óta nem veszik be a versenybe, csak panorámába, információs vetítésbe, ugyanakkor a kisfilmjeinket meghívják, beveszik a mezőnybe. Ami nem helyettesítheti a nagyfilmet, de elég furcsa helyzet, mivel nem hiszem, hogy a mi natúrfilmjeink nagyon elmaradnának a többiekétől. Ez ízlés kérdése, s nem tudni, hogy még mié... A Hamu - amivel Berlinben Arany Medvét nyertem -, a hiroshimai fesztiválra már nem jutott be, "helyette" egy főiskolás vizsgafilmet válogattak be. Ezeket nem lehet kiszámítani; hogy kik ülnek ott, kinek mi tetszik. Lehet, hogy az öt zsűritagból négy kommerszfilmet csinál és afelé hajlik, vagy már órák óta nézi a filmeket és már fáradt ahhoz, hogy egy súlyosabb filmre reagálni tudjon.

Voltam előzsűri és zsűritag is. Egy fesztivál belső élete más, mint amit tudni lehet róla. Érezhető a nyomás, ha nem is nyíltan kimondva. Bár olyan is volt, amikor a német zsüror nyíltan nyomta volna előre a filmjüket. Tőle függetlenül is jók persze a német filmek, - de ez nem volt az.

Biztos, hogy politikai dolog is van a szándékok mögött; a németek mást kedvelnek, mint a franciák. Ők nagyon szeretik, ha francia ízű dolgot adsz be, A három testőrt vagy valami hasonlót, akkor számíthatsz is a díjra. Nem is lehet másként, a franciák elég vadak ehhez, Annecy-ben kifütyülik a rossz filmeket, a rossz döntéseket, nincs kötelező udvariasság. Ott a közönségdíjnak súlya van. Ott az ismeretlenek is be tudnak törni az élmezőnybe, mint a portugál bábfilm - azóta feljövőben van a portugál animációs film. Vagy például két éve csináltam workshopot Turkuban, azon részt vett egy kislány, aki azóta megjelent Annecy-ban homokanimációval.

Annecy-t szívesen emlegeted: többször nyertél ott díjat, az Ad astrával 1983-ban, az Ab ovóval 1989-ben és ugyanott retrospektív vetítést, kiállítást is rendeztek műveidből, képeidből.

A festményeimből rendezett kiállítással párhuzamosan különböző mozikban mentek a filmjeim, zsúfolt nézőtér előtt, ami nagyon jólesett, kárpótolt azért, ami az anyag szállításával együtt járt. Ritkán látni ilyen érdeklődést, s egy ilyen "esszenciát"; a Széktől a gyurmafilmeken át elég színes program alakult ki, mint most itt a Vigadóban.

Ezúttal versenyzőként térsz vissza legújabb filmedd el, a Kövekkel, amit - Berlin után - Cannes-ban akartál nevezni, de itt nagyobb lehet a megmérettetés, hisz Annecy-t az animációs filmek Cannes-jának tartják. Új filmed a homok- és a tárgyanimáció (kő, daráló), sík és térbeliség ötvözete. Szinte lezárása a homokciklusnak, ami az Ab ovóval kezdődött, hogy "porból leszel és végül porrá leszel". A kör bezárul - hisz most több élő adást csinálsz a homokkal, mint filmet -, vagy folytatódik a körforgás?

Nekem most a homokozás a szívem csücske, amit öt éve csinálok. Mert a film útját nem tudod követni, bár többen látják ennél, de nincs visszajelzés, csak, ha kapsz egy díjat. Itt élőben érzed a közönség reagálását, lüktetését. Hihetetlen jó érzés volt a 31. filmszemle megnyitóján, pedig csak 5 percem volt, de a szakma krémje is lelkesen tapsolt. Megtisztelő volt, hogy a szemle plakátját, logóját én készíthettem homokanimációból.

Szeretik azt is, ha valaki ceruzával rajzol, de itt pillanatok alatt egy alkotói varázslatba kerülnek bele, ami mindenkinek döbbenetes élmény; entellektüeleknek, egyszerű embereknek egyaránt. Van, aki az előadás után elvisz egy kis homokot az asztalról, nemcsak gyerekek. Nincs korosztályhoz kötve a dolog.

Amit kérdeztél, az a távlat. Szeretnék egyre grandiózusabbat csinálni. Meghívott a kolozsvári opera, a Nabucco nyitányára és a szabadságkórusra készítettem homokanimációt. Dolgoztam nagy zenekarral, Mendelssohn Szentivánéji álma előadásában, és most itt, a Vigadóban. Ehhez külön stáb alakult, akik erre szakosodtak technikailag, hogy a kép és a hang együtt menjen, hogy a teremben megfelelő legyen a vászon, a projektor stb. A Vigadóba olyan komplett tévés pultot hoztak, amivel showműsorszerűvé alakítható az élő adás. Egy kamera a zenekarra meg rám van állítva, s amíg én az üveget tisztítom, addig ugyanazzal a kivetítéssel hozza be őket.

Vannak terveink más zenedarabok megjelenítésére is. Más egy pasztorál, egy narratív zenemű, mint egy elvontabb, ami nehezebb, de ott nagyobb a szabadság is. Elvont ugyan a négy évszak is, de az időszakok miatt van valami meghatározottság benne. Nagyon szeretném megcsinálni Muszorgszkij: Egy kiállítás képeit, ami képekről szól. Sok ilyen tervem van: Carmen-szvit, Bartók-művek. Úgy érzem, hogy ebbe az irányba megy el az élő adás, függetlenedik a filmtől, ami másfajta szerelem - ahhoz sem leszek hűtlen -, munkában is más: két-három hónap, amíg egy homokanimációs filmet megcsinálok, sok szenvedéssel. Az élő homokozás "kitüremkedése", amit a Duna TV-nek csináltam, a 40 perces teljes Vivaldi Négy évszak. Ezt 35 órán át montíroztuk, s ebben vannak animációs részek, zenei lüktetésre áttűnések. A Kövekben visszatér a tárgyanimáció. Itt előbb volt a daráló gondolata; a bedarált életek átalakulása furcsa áttételekkel, a homok is élet. Nehéz így szóban elemezni, erre mondta Jancsó, azért csinálok filmet, hogy ne mondjam el. Tervezek egy bábanimációt is, csak sokkal több idő kellene.

Én a kora reneszánsz meghittségét imádom, a régi táblaképekét. Annak a világa áll közel hozzám. Magam is reneszánsz alkat vagyok, de ebbe a sokoldalúságba nehezen fér bele a könyvelés, az adminisztrálás, ami a stúdióvezetéssel jár. Ezek helyett az kéne, hogy azzal foglalkozhassam, amihez értek.

Amikor még csak három évenként lehetett utazni, majdnem mindig Olaszországban jártam. Könyvvel a kezemben az összes kultikus helyet felkerestem. Sokkal többet kellene ma is múzeumba járni - a fiataloknak is. A fiamat is elég nehéz volt elvinni, de valami mégiscsak hatott rá, mert miután hazajöttünk Itáliából, elkezdett mintázni. Hihetetlenül jó ötletei vannak; reméljük, jók a génjei, reméljük, jó szobrász lesz...

*

Az összevetés nem véletlen, ha arra gondolunk, hogy az utóbbi időkben elterjedt a sokoldalú, a "poliművész" fogalma, reneszánsza. A reneszánsz újra kezdődik velünk - írta Jerome Rothenberg 1977-ben, összefüggésben a posztmodernnel és a performansszal; ami átlépve a művészeti ágak határain intermediális. Magába olvasztja a mesét, az eseményt (event), a zenét és a vizuális művészeteket a grafikától a filmig. Az így létrehozott formák hibridek, erőteljesek.

Cakó számára nem is az a fontos, hogy műve összetett, hanem hogy polivalens, több értékű, identitású legyen. Nem is a mű, hanem az alkotás folyamata áll gondolkodása fókuszában.

Performer, amennyiben megmutatkozik a műben, ahol az alkotó általi előadás, a személyes jelenlét, a sajátos és helyi meghatározottságok iránti figyelem, érdeklődés adják meg a mű-alkotás értékét; nem annyira a formai esztétikai jegyei, hanem amit tesz. Létrehoz egy sor átalakulást, amiket a késő(bb)i kultúra lehetővé tesz: transzformáló művészet az övé.

Egyben tolmácsoló, közvetít a zeneszerző és a közönség között, akinek erkölcsi felelősségét épp Sztravinszkij fogalmazta meg: " hogy a közönség megtudhassa milyen egy mű, először meg kell bizonyosodnia annak a személynek értékéről, aki bemutatja neki a művet, s arról, hogy e bemutatás megfelel a zeneszerző akaratának. "...Tökéletességének titka abban rejlik, hogy tudatában van annak a törvénynek, amelyet az előadott mű kényszerít rá." Cakó úgy tolmácsol, hogy a legkevesebb "zajt keveri bele"; szinte áttetsző médium.

Iniciátora a műnek; a cselekvés létrehozója, de kiterjeszti a folyamatot, a közönség részt vesz az alkotó aktusban. A gondolat generáláshoz felhasználja az elektronikusan generált képet, hangot ugyanúgy, mint a primitívnek vélt eszközöket: homokot, követ. Saját területén kívül keresett anyagokat, technikákat a kifejezésre, s így a művészet más területeire kalandozik ("szabadúszó"), túllép a (pózba) merevedő művészeten: minden műve megismételhetetlen, egyedi.

Amit most csinál, az tovább is gondolható: az animációról, animációtól a zenei előadásig - beleértve a performanszot is.