Radomir Belačević Interjú Rasa Andrić (34) szerb filmrendezővel
 

 

Mennydörgős mennykő című második filmje kapcsán beszélgettünk a rendezővel a generációk között lévő kommunikációs szakadékról, az apátiából való kilábalásról, Belgrádról a kataklizma előtt és után...

A néhány évvel korábbi helyzethez képest manapság hatalmas különbség érzékelhető a harmincévesek és a húszévesek között. Aki az ország szétesése előtt húsz éves volt, az a háború előtt még használhatta az Inter-railt, elmehetett vele Európába, a horvát tengerpartra, az adriai szigetekre, egy Crvena Zvezda kupameccsre, csavaroghatott a régi Jugoszláviában, és egy csomó más dolgot csinálhatott... A mai húszévesek - akik 1991-ben még csak tíz évesek voltak -ez alatt a tíz év alatt lelkileg teljesen megnyomorodtak, mivel totálisan abnormális körülmények között nőttek fel. És mindeközben még csak tudomásuk sem volt arról, hogy létezik egy más világ is, ezt a tébolyt élték meg természetes állapotnak. A két generáció közti szakadék tehát tapasztalataik másságából ered, jóllehet éveik számát tekintve alig különböznek egymástól.

Át lehet-e ezt egyáltalán hidalni és hogyan?

Nagyon fontos lenne, hogy az országba visszajöjjenek az "öregebbek", akik még a háború elől mentek ki külföldre. Minél előbb, annál jobb. És hogy hozzanak magukkal lóvét - már ha van nekik. Másrészt ideje, hogy az itthon maradt középgeneráció is lejöjjön az elefántcsonttoronyból. Hiszen azért, hogy megmaradhassanak normálisnak, sokan elszigetelték magukat a valóságtól - külföldre mentek, vagy begubóztak. Most eljött az ideje, hogy fölhúzzák végre a rolót, és kijöjjenek a fényre. És ami a legfontosabb: ezeknek, akik fölhúzzák a rolót, és azoknak, akik hazajönnek külföldről, át kell adniuk a tapasztalataikat a huszonéveseknek - elbeszélgetve velük egy kávé mellett, vagy a zenén keresztül, egy értelmes filmmel, egy jó könyvvel, akárhogy... A fiataloknak pedig gyorsított ütemben kell felnőniük és megérniük. Aztán keresniük kéne pár fillért - remélem, lesz majd rá lehetőségük -, nem sokat, csak úgy 500-600 márkát, hogy megvehessék Amszterdamig a jegyet a "magic bus"-ra, és még maradjon is valamennyi, hogy ott lehessenek tíz napig. Aztán megint spórolnak egy pár hónapig, és elmennek egy másik helyre. Ezeknek a fiataloknak most utazniuk kellene, hogy lássanak és átéljenek valami újat, valami mást...

Vajon a te filmjeid által képviselt pozitív városi mentalitásnak lehet-e hatása globálisabb szinten is akkor, amikor a fiatalok továbbra is azt a defetista szöveget mantrázzák, hogy "itt aztán tényleg képtelenség bármit is csinálni, mindenütt csak a korlátok, lépten-nyomon falba ütközök... el kell húzni innen mielőbb"?

Persze sokkal könnyebb azt mondani, hogy "Tudod mit, én itt nem tudom kiharcolni magamnak, hogy egy olyan kiállítást rendezhessek a festményeimből, amilyet akarok, ezért elmegyek Párizsba, mert ott biztosan befutok egy év alatt, itt meg talán tíz évig is várhatok..." Lehet, hogy ez a könnyebb út, de nem biztos, hogy a jobb. Ha valakinek nincs hozzá ereje, hogy itt érvényesüljön, az nem baj, akkor menjen és csináljon karriert külföldön, de aztán jöjjön vissza és adja át az itthoniaknak a tapasztalatait. Csak az a fontos, hogy ne csinálja ezt mindenki. A többségnek itt kell maradnia, itt kell gürcölnie, hogy a végén a törékeny fejünkkel keresztültörjük ezt a falat. Hogy nálunk is normálisan lehessen élni. Én nem vagyok Nikola Tesla, és nincs rá kidolgozott tervem, hogy lehetne mindezt elindítani... Én a filmemmel csak egy apró lépést tehetek... De ha mindannyian megtesszük a magunk kis lépését, akkor előbbre juthatunk. Ezért kell mindenkinek megtennie - ezért a Kandza, Kodza i Nebojsa adja csak ki az új albumát, a TV B92 meg csak sugározzon jó műsorokat, és az írók írjanak jó könyveket...

Te tehát hiszel benne, hogy Belgrád újra világváros lehet, a szó valódi értelmében?

Én azt hiszem, hogy soha nem is szűnt meg az lenni. Még akkor sem, amikor folyt a háború és a gyűlölködés, amikor a katonák innen indultak el más városokba lövöldözni, sok ember figyelme még akkor is Belgrádra irányult. Mert azok, akik futottak, hogy résztvehessenek a háborúban, azok mindig is ilyenek voltak, de azért a normális emberek továbbra is normálisak maradtak... És mi továbbra is az események centruma voltunk és vagyunk egy nagyobb régión belül. Ne áltassuk magukat: Belgrád szörnyen ronda város, de csodás helyen van, és sok olyan "underground" dolog van benne, amitől érdekes... Elsősorban az emberek...

Potoczki Klára fordítása

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső