Kárpáti Ildikó Kusturica házi videója

Emir Kusturica: Umca, umca macska-zaj

155 Kbyte

A zenét, amit Emir Kusturica együttese (helyesebben: részben gitárosi közreműködése, részben filmjei által elhíresült együttes), a No Smoking Orchestra játszik, egyik tagja sajátos balkáni bluesként definiálja, egy másik zenész pedig később cigány-zsidó-lakodalmas rockként. A No Smoking Orchestra kinézete (színpadképe?) olyan, mintha egy lakodalmas zenét játszó, tréninggatyás, átizzadt-pólós amatőr együttes maradványait a lakodalom utáni hajnalon túszul ejtette volna néhány ’80-as évekből a Balkánra szakadt punk (azóta is egy váltás ruhában), de mielőtt a világot jelentő deszkákra léptek, még befogadták a legutóbbi komolyzenei koncert vonósnégyesének ottfelejtett hegedűsét, és felvették az útszélen stoppoló szaxofonost. A No Smoking Orchestra nem kevesebb, mint tíz ember ugyanis. Tíz ember, tíz hangszerrel, tíz féle zenei “neveltetéssel” - van, aki zeneakadémiát végzett, és van, aki kottát olvasni sem tud; és persze van, aki zsidó, és van, aki cigány, de mindenki exjugoszláv, vagyis szerb-horvát-boszniai vagy valami hasonló -, és bármilyen furcsa, ez a csapat így együtt egészen jól zenél. Igen, macska-zaj, ahogy a magyar cím mondja (az “umca, umca” az együttes egyik számának és turnéjának címéből kölcsönöztetett), de sajátos összhangzattal, akár a kubai jazz, vagy a néger spirituálé, a történelem mára szilánkokra tört romjain a mindent túlélő népi hagyományok sokkal mélyebb gyökereiből táplálkozva, mindenhol és minden körülmények között megélő modern népzene, valódi world music. Egy olyan zenei világ, amely egyszerre idézi fel az egykori Woodstockot, és a későbbi punkokat, emlékszik még a cigány és a zsidó népzene motívumaira, nem tagadja meg az össznépi lelkületet kiszolgáló balkáni lakodalmas zenét, és olykor még klasszikus darabokat is sikeresen magába olvaszt. Így, ha én is definiálhatom, a No Smoking Orchestra hamisítatlan east-europe musicot játszik. A film eredeti címe azonban: Super 8 stories, vagyis szuper 8-as történetek. Az Umca, umca részben ezekből lett összerakva (tákolva, ha őszinték akarunk lenni), szuper 8-as filmre forgatott, kézremegős, olykor fekete-fehér, idő koptatta házi videókból. Az együttes tíz tagjából kettő is Kusturica, a filmrendező-gitáros mellett fia püföli a dobokat. Talán ez indokolja a régebbi felvételek között kettejük dominanciáját. A Kusturica család házi videói... hát igen, sajnos egy filmrendező is ugyanolyan családi videókkal rendelkezik, mint egy mérnök, vagy éppen egy bányász. Bár a felvételeket többnyire nem Kusturica készítette, hiszen általában ő maga is látszik a képeken, de ha mégis, akkor is pontosan azt látjuk, amit legutóbb, amikor látogatóban jártunk kedvenc rokonunknál, vagy csak a szomszédban, és másfél órán át kellett élveznünk az unoka vagy a család kutyájának házkörüli kalandjait. Egy filmrendező, amint a fiával játszik, közel sem olyan izgalmas, mint az ugyanazon rendező által készített film. Mint ahogy sajnos a legtökéletesebb koncertfelvétel sem olyan izgalmas, mint maga a koncert. Tagadhatatlan, hogy nem az Umca, umca az első koncertfilm, amit moziban játszanak, és bár ez nem éppen teljes értékű filmműfaj, attól még lehet sikeres. A koncertfilm számomra mindig olyan, mint mondjuk a cukorpótló vagy a mesterséges színezék, egy koncert lényege általában nem a zene (legalábbis könnyűzene esetében), hiszen az különféle hordozókon sokkal jobb minőségben mindig rendelkezésre áll. A koncert a személyes találkozásról szól, arról, hogy éppen én vagyok és éppen ott, ahol az imádatnak és tiszteletnek örvendő zenész is, és ennek a találkozásnak persze hangulata, varázsa van. A koncertfilm tehát nem önálló értékű filmműfaj (szemben a videóklippel), éppen annak rögzítésére képtelen, ami a koncert lényege, ugyanakkor nincs arra mód, hogy a rendező ezt a hiányt más művészi eszközzel pótolja. Így a koncertfilm többnyire akkor sikeres, mint például a Queen Magic című filmje Magyarországon, amely a budapesti koncertet örökítette meg, ha a közönségnek van mire emlékezni, vagyis többnyire maguk is jelen voltak a koncerten. A koncertfilm arra elég, hogy az esemény halvány lenyomatával segítsen felidézni a személyes élményeket. Nem tudom pontosan, hány ember lehet ma Magyarországon, akinek személyes élménye van a No Smoking Orchestra színpadi teljesítményéről. Kicsit nehéz ugyanis az együttes hazánkbeli pályafutását követni, hiszen nevük szinten minden nagyobb kulturális vagy zenei, esetleg filmes rendezvény alkalmával a programba kerül. Csak aztán többnyire élő előadásuk nem. Az utóbbi időben legalább háromszor ígérték a szervezők a fellépésüket, amiből - ha jól tudom - csak egy valósult meg, az is Kusturica részvétele nélkül. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy ugyanakkor tényleg gyakori vendég nálunk Boban Markovic bandája, akik viszont - részben birtokolva a szerzői jogokat -ugyancsak előszeretettel játsszák az ismert Kusturica-filmek zenéjét. Így tehát nem tudom pontosan, hogy Kusturica ezzel a filmmel mennyire építhet turnéik élénk emlékére (nálunk azt hiszem alig), ám a film hiányosságai leginkább azzal lepleződnek le, ahogy ő maga próbálja takargatni azokat. Kusturica megpróbálja bemutatni, ha nem is az együttes történetét, de legalább a tagok életének eddigi fontosabb eseményeit. A próbálkozás egyrészt fárasztó, hiszen tíz ember esetében ez nem megy túl gyorsan, másrészt egy sajnálatos probléma miatt eleve halva született ötlet: a No Smoking tagjainak élete érdektelen. Egyszerűen nem történt velük semmi. Néha felsejlenek ugyan foszlányok, melyek megsejtetnek valamit az exjugoszláv vidék elmúlt tíz évéből, méghozzá a legjobb történelem-mesélési módon, egy ember személyes történetein keresztül, de az a gyanúm, hogy ezen apró jelenetek feletti örömünk csak korábbi Kusturica filmek tényleg élénken élő emlékének köszönhető, vagy olyasféle filmeket idéznek fel, mint például a Sebek. Ezen képi előzmények nélkül semmit sem tudnánk kezdeni a felsejlő történet-darabkákkal, így aztán nem sokat tudunk meg erről a vidékről. Persze ez nem is feltétlenül cél, a baj az, hogy a szóban forgó emberekről sem. Ott van például a fúvós fiú, aki korábban pénzért muzsikált temetéseken. Nem is igyekszik leplezni a nosztalgiáját az akkori, mindig úton levő, mindig pénzszűkében tengetett élete iránt. Ha jobban megnézzük, ma sem csinál mást: a turnébusz ablakából kinézve gyakran felismerni véli az egykor megjárt temetőket. Ma is folyton úton van, valószínűleg ma sem sokkal több pénzzel... Vagy a másik zenész, akinek a No Smoking Orchestra annyit jelent, hogy most már ő is vehet külföldön ajándékokat a családjának, mint gyerekkorában az évente hazalátogató külföldön élő nagybácsi... Vagy az ifjabb Kusturica, aki annyit tart szóra érdemesnek gyerekkorából, hogy társasházuk pincéjében kiépítettek egy próbatermet (megtehették, a filmrendező papa volt a házmester), és azóta tulajdonképpen ő csak veri a dobokat... Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a No Smoking Orchestra tagjai egyszerű emberek, az sem baj, hogy átlagosak. A baj az, hogy érdektelenek. Nem segítenek például a koncert közben, után, az öltözőkben felvett jelenetek sem. Érdekes lehetne, hogy a koncert alatt a gitárosnak kificamodik a válla, amíg a többiek szórakoztatják a közönséget, hogyan próbálják a következő szám kezdetére meggyógyítani (sikerül), vagy a veszekedés mint igazi műhelytitok azon, hogy ki hogyan játszott; de valahogy ez mégsem villanyozza fel a szelíd egyhangúságban folydogáló történetet. Érdekesebb lenne a jobb dokumentumfilmeket idéző, turnébuszban készült interjúsorozat, ez furcsa mód inkább Kusturica erőlködésétől sikerült gyengébben. A játékfilmrendezőt zavarja, hogy az elmesélt történetekhez nincs képanyag, és különféle trükkökkel próbálja szórakoztatni az ekkor legkevésbé unatkozó nézőt. Például abszurd poénokat játszat el a jelenlévőkkel (hárman is a soron levő interjúalanynak vallják magukat), vagy mikor a beszélő felteszi a napszemüvegét, elsötétíti a képet. Kusturica tehát láthatóan elégedetlen az anyaggal. Végül is négy különálló történetet vág párhuzamosan: az interjúsorozatot a koncertfelvételek, az Umca, umca című szám videóklipjének forgatási jelenetei (tulajdonképpen egy werkfilm) és az együttes tagjairól készült fotókiállítás megnyitójának felvételei szakítják meg. Egyik történetnek sincs különösebb poénja vagy apropója. Nem arról van szó, hogy rosszak lennének, tulajdonképpen szívesen elnézegeti az ember, de ettől nem lesz okosabb sem No Smoking Orchestra-, sem Kusturica-ügyben. Kusturica abban tévedett, hogy szuper 8-as történeteket ígért, pedig valójában erről a témáról nincsenek történetei. Olyan ez, mint amikor egy ismerősünk távoli utazásának fényképeit nézegetjük, neki élmény, nekünk nem sokat mond. Egy dolog akad csak, ami figyelmet érdemelne: mint kiderül, ez a társaság korábban Monthy Pyton-jellegű abszurd jelenetekből álló tévésorozatot készített. A filmbe e jelenetekből sajnos csak egy került bele, pedig a filmnek ez a legemlékezetesebb pontja. Talán az egész sorozat sem lenne érdektelen. A No Smoking Orchestra jól zenél, de az Umca, umca nem egy jól sikerült film, mert film és zene két külön műfaj, és valószínűleg a személyes kötődés miatt Kusturica ezúttal nem látott elég objektíven, nem vette észre, hogy valójában mennyi információtartalommal rendelkezik az a felvétel, ami emlékei miatt neki sokat mond. Mi csak egy dolgot tudunk meg biztosan: annak jó, aki csinálja, nem annak, aki nézi.