Filmkultúra: Gondolatok: Zöldeskék, bíbor, sárga

Az 1945 után készült színes filmek fakulásának, felújításának típusproblémái

Makk Károly:
Liliomfi,
1954
- képkocka
a felújított kópiáról
- Valamennyi képet
Ujhegyi Gyula
digitalizálta
38 KByte
1. Felújítás - Vagy Restaurálás

Több, mint fél évszázad telt el e korszakhatár óta. Az egyik legdinamikusabban fejlődő ipar, a film esetében ez nagyon nagy idő, hiszen óriási fejlődés ment végbe a filmtechnikában, a nyersanyagok tekintetében, s a laborálásban, sőt a felújítás, restaurálás technikájában is. Mindez jelzi, hogy e típusproblémák milyen sokfélék lehetnek.

A Magyar Nemzeti Filmarchívumban megalakulása (1957) óta szórványosan folyt filmfelújítás, restaurálás, bár zömében mechanikusan, nem tudományos igénnyel, hanem inkább forgalmazói érdekeket kielégítve. Megalapozottan, anyagi támogatással, konkrét tematikával azonban csak 1989 óta működik. Az archívum kezdeményezésére 1989-ben a filmszakma életre hívta a Magyar Film Múltja és Jövője Alapítványt, amely elsődleges céljaként az 1945 után gyártott filmek átmentését és felújítását jelölte meg. E döntésben a fekete-fehér filmek aggasztó fizikai állapota mellett az a tény is szerepet játszott, hogy azok a filmszakmai cégek és alkotók vettek részt az alapítvány támogatásában és munkájában, akik ennek az időszaknak a filmjogait bírták, vagy már ekkor indult filmes pályafutásuk. S nem mellékesen a magyar film nagy virágkora - a hatvanas évek - is része e korszaknak. Mivel a korszak filmanyagának átmentése ez alatt a tíz év alatt nagyjából lezárult, az évi 10-15 milliós támogatáson belül évről-évre, folyamatosan toljuk el az arányokat, fogalmazzuk át az eredetileg erre az időszakra és a mechanikus kronológiára vonatkozó alapelveket, az 1945 előtt készült sokkal veszélyeztetettebb magyar filmek - a tényleges restaurálás - javára. Most, az ezredfordulón végre elmondhatjuk, hogy a korai, már a bomlás állapotában levő gyúlékony nitrofilmek átmentése az elsődleges célunk.

Az 1945 utáni időszak filmgyártását a hetvenes évekig alapvetően a fekete-fehér film és az erre épült technika határozta meg. Az 1945-60 közti időszak fekete-fehér filmjei közül sokat kellett mind fizikai, mind tartalmi értelemben restaurálni, mert ebben az időszakban túlnyomórészt az eredeti nitro- illetve biztonsági negatívokról húzták le a tömegszériákat, a fennmaradó pozitívok is erősen rongálódtak, csonkultak. Az eredeti negatív harminc esetben meg is semmisült, további húsz filmnél rendkívül erősen sérült. Fábri Zoltánnak a korszakot szimbolizáló legendás filmje, a Körhinta (1955) eredeti negatívjáról annak idején 140 kópiát gyártottak. A negatív kép és hang sérüléseit csak kézi retusálással, a képet az Oxberry szakaszos, folyadékos trükktechnika alkalmazásával lehetett rendbehozni. A sérült hangot több helyen a Mokép hangdupnegatívjáról kellett pótolni.

A színes filmek esetében azonban általában más volt a helyzet. Az 1945-60 között készült 130 filmből 20 volt színes, amelyekből 16-ot nitro-hordozóra, Agfacolor, maszk nélküli nyersanyagra forgattak. Ezek közül csak a Viharnak nem rendelkeztünk az eredeti színes kellékével. A filmgyártás fokozatosan, az ötvenes évek derekán kezdett áttérni a biztonsági, keletnémet Orwocolor anyagra.

1960-70 között már 40 színesfilm készül. A magyar filmnek ez a virágkora.

Az Orwót és az Agfát a Kodak Eastmancolor váltja föl. A korszak titánjai sorban kipróbálják a cinemascope technikát is. Így készítik többek között a magyar filmklasszika mesterei, Várkonyi Zoltán és operatőre, Hildebrand István Jókai Mór, Gárdonyi Géza műveiből romantikus szemléletű, hatalmas történelmi filmtablóikat (Az aranyember, 1962; A kőszívű ember fiai; 1965, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán; 1966, Egri csillagok, 1968 stb), Jancsó Miklós és Somló Tamás, illetve Kende János a legendás történelmi parabolákat (Fényes szelek, 1968; Sirokkó, 1969). 1968-69-ben már 13 színes filmmel indult el hódító útjára a Kodak Eastmancolor. 1970-ben pedig már több színes film készül, mint fekete-fehér. Ekkor tért át alapvetően a magyar filmipar a színes technikára.

Az igazi restaurálási munka ott kezdődik, ahol a film már tartalmilag sem egységes egész, hanem töredékes. Több sérült, hanghibás, karcos kópiából, vagy esetleg különböző verziókból kell összeállítani az eredeti változatot, illetve ha a film 35 mm-es formátumban készült, de bizonyos részei csak 16 mm-en maradtak fönn. Restaurálásnak minősül az is, ha a film műszaki állapota olyan, hogy kockánként, kézi retusálással kell javítgatni; ha a fakulás olyan mértékű, hogy normál laboreljárásokkal (megítélő, korrekció, széria), nem rekonstruálhatók megfelelően a színek.

A korszak színes filmjeinek esetében munkánk alapját általában az eredeti kellékéül szolgáló, nagyrészt hiánytalan negatív adta. Ezért nem restaurálásról, hanem felújításról, a nitrofilmek esetében a kellékek átmentéséről és felújításról - tehát más szóval konzerválásról és reprodukcióról beszélhetünk. Általában véve elmondhatjuk, hogy a felújítás típusproblémái alapvetően technikai jellegűek voltak. A néhány kivételt érinteni fogom. Mivel én nem a technikáért, hanem a tartalmi kérdésekért felelek, ez az előadás azt igyekszik szemléltetni, hogy ezeknek a technikai kérdéseknek mi a számomra legizgalmasabb történeti, ha úgy tetszik, esztétikai, hermeneutikai vetülete.

2. A fakulás

A film a leggyorsabban avuló műfaj, állapítja meg majd minden filmtörténet és esztétika. Alapvetően a restaurálással kapcsolatban merül föl az az állandó kérdés, hogy mit restaurálunk. Dominique Paini, a Cinematheque Française igazgatója könyvében "ízlés szerinti, nemes restaurálásról"/1/ beszél, persze az inzertek, a különböző változatok, a töredékek összerakásával kapcsolatban. Ezt kell tovább gondolnunk a filmek színvilágáról szólva is. Kérdés, hogy milyen módon szolgáljuk a mű szellemét. Ha mereven ragaszkodunk ahhoz a színvilághoz, ami a film születésekor volt jellemző - ezt az egészen más nyersanyagok miatt úgysem tudjuk tökéletesen megvalósítani - vagy ha a ma már távolinak, furcsának tűnő színvilágot, a mai nyersanyagok, technikai lehetőségek és nézői igények figyelembevételével - tehát egyfajta hermeneutikus közelítésben próbáljuk meg megőrizni. (Az új Petőfi Sándor verseskötetek sem régies, korabeli helyesírással jelennek meg).

A színes filmek felújításakor - különösen a korabeli, maszk nélküli nitronegatívok esetén - alapvető probléma, hogy a pozitív másolóanyagokat a felvételi negatívok érzékenységéhez állították be. Tehát a pozitív film minden egyes színrétegét úgy érzékenyítették, hogy a negatívok színezékeinek a spektrális összetételéhez igazították. Tíz év alatt teljesen megváltozik mind a negatívok, mind a pozitívok összes tulajdonsága. Az egyre korszerűbb színezékek beépülnek a nyersanyagokba és a filmkidolgozó technikákba is. A színképzők érzékenyítésében akkora változás áll be ennyi idő alatt, amely már döntő hatással van a frissen gyártott kópia színvilágára. A színében "korhű" stílust már csak azért sem lehet helyreállítani, mert a fakulás - a negatív és a pozitív esetében - sem egyforma. A fakulás a színes filmkép rétegenkénti bomlása. A meghatározásban a rétegeken van a hangsúly, mert a színes film három rétegében (zöldeskék, bíbor, sárga) nem egyformán következik be a denzitás-csökkenés. A fakulás persze sokkal gyorsabb a pozitív anyagoknál, mint a negatívnál. De sajnos a nitro-filmek esetében látványos példáink vannak arra, hogy tud a negatív is fakulni.

1991-92-ben a korszakból 11 színes, nitro-alapú filmet fakulás- és hangpróbák után a viszonylag jó állapotú eredeti negatív alapján felújítottunk és átmentettünk biztonsági hordozóra. Talán a legélvezhetőbb, de stílusában is korhű felújítás a Liliomfi (1954) volt. (Makk Károly első filmje, operatőr: Pásztor István). Az Agfa-negatívok barnás-vöröses, meleg színtónusa nem teljesen idegen a szellemes Szigligeti Ede-darab üde Balatonmelléki világától.

3. Fakulás és restaurálás

Az egyetlen, sikeresen restaurált színes nitrofilm Fábri Zoltán első műve, a Vihar (1952). A Körhintával (1955), A Pál utcai fiúkkal (1969) Európa-szerte ismertté vált filmrendező alkotása nem csak abból a szempontból kuriózum, hogy ezzel a darabbal indult az egyik legismertebb magyar filmrendező pályája, hogy a személyi kultusz legdühöngőbb időszakában próbált meg a kötelező kuláktéma keretei között életszerűbb figurákat formálni, hanem azért is, mert ez volt a magyar filmgyártás negyedik, teljes hosszában színes felvételi anyagra forgatott filmje. A film eredeti nitronegatívja elveszett. Nagyon valószínű, hogy annak a korai gyártási szisztémának esett áldozatul, melyet már a fekete-fehér filmnél említettünk. Az eredeti negatívról gyártották a forgalmazási szériát, sőt, feltételezhetően a szocialista blokk országaiba is kölcsönadták azt. Amikor 1991-ben megkezdődött a mentés, a birtokunkban levő fekete-fehér nitro dupnegatívról egy biztonsági duppozitívot illetve hangpozitívot tudtunk gyártani. A felújítás megfelelő kellék hiányában itt befejeződött. 1998-ban, a Bundesarhivból sikerült megszereznünk a film színes forgalmi nitrokópiáját. A pozitívot kellő vizsgálat után átírtuk, a videoátiraton tartalmi összehasonlítást végeztünk archivált fekete-fehér anyagunkkal. A vizsgálat eredménye az volt, hogy a színes anyag teljes hosszúságú, fizikailag jó állapotú, 80%-os kópia, mely alkalmas kiindulási anyagnak. Ez a forgalmi kópia az Orwo anyagra kopírozott korabeli nitropozitívok állatorvosi lova volt. A hajdani Agfa-negatív jellegzetes vörösesbarna színe határozta meg az egyébként sárgás Orwo anyagot, mely tónusában felvonásonként is változott. Az élesség és a színválasztás mai szemmel elég gyenge, a rétegek enyhén pulzálnak, egy helyen a perforáció szélén látható bomlásjegyek mutatkoznak. A kópia tisztítása és megfelelő kezelése után a laboratóriumi fénymegadó felvételi negatívra készítette el a dupnegatívot, de úgy, hogy a másolási paramétereket felvonásokon belül is sűrűn változtatta. Minden olyan helyről próbát vett, ahol tónusváltozást észlelt. Az így készült próbák színegyensúlyát a Hazeltine színanalizátoron ellenőrizte, majd pozitív anyagra is készített mintát. Az így elkészült dupnegatívot is majdnem jelenetenként kellett korrigálnia a pozitív kopírozásánál. A próbák után láttuk, hogy a hangot nem lehet kitenni a dublézás veszélyeinek (a kiindulási nitro-pozitív pasztázási hibái miatt). Egy speciális fényhangleolvasó berendezéssel írtuk át, melyen a hangcsíkot átvilágító réskép mérete, helyzete bizonyos határok között változtatható. Ezen a készüléken vettük Nagra-magnetofonra, s erről stúdiószűréssel készülhetett el az új hangnegatív.

4. Zsugorodás - és restaurálás

Nagy klasszikus írónk, Mikszáth Kálmán regényéből 1951-ben készített Keleti Márton Hegyi Barnabás operatőrrel színesfilmet. (Különös házasság). 1991-ben, a fakuláspróba során megállapították, hogy zsugorodottsága miatt a film kopírozhatatlan. A restaurálási technika állandóan fejlődik, a felújítások soha nem zárulhatnak le teljesen. Az Oxberry trükkgépünk speciális kapufogó segítségével, mely megfelelően szabályozza a film továbbításának sebességét, esetleg sikerrel járunk.

5. Digitalizálás - és restaurálás

A téma műszaki hátterét nem érinteném, mert a Focus Fox Stúdió részletesen ismerteti a módszert, az első magyar színes betét digitalizálását és filmre való visszaírásának próbáit (A beszélő köntös, 1941, rendezte: Radványi Géza, operatőr: Hegyi Barnabás). Az első két színes filmünk, a Ludas Matyi (1948, rendezte: Nádasdy Kálmán-Ranódy László, operatőr: Hegyi Barnabás) és a Civil a pályán (1951, rendezte: Keleti Márton, operatőr: Illés György) fakuláspróbája szerint a film kelléke olyan mértékben fakult, hogy labortechnikával már nem csalogathatók elő a színek, marad a színnyomokból történő digitális kiszínezés lehetősége. A digitális restaurálást végző szakembernek nemcsak a számítástechnikát kell uralnia, hanem benne kell élnie a film gyártási korszakának színvilágában, a filmben megjelenített korszak színeiben, s ezt kell összeegyeztetnie a mai ízléssel, technikai lehetőségekkel. A Ludas Matyi szempontjából ez az időkeret a mából visszatekintve 250, illetve több, mint 50 év. Az itt szemléltetett próbák alapján látható, hogy a digitális színezőtechnika egyre javul. Egészen biztos, hogy az ily módon restaurált filmet ma még nem tudjuk beépíteni a hagyományos felújítási láncolatba (archív kópia, reproduktív kellék, elektronikus hordozó). Az anyag filmre való visszaírásának minősége még nem kielégítő, másrészt ez az a fázis, amely több tízmilliós költségbe kerül. Mégis, amíg a színek emléknyomai ott vannak a negatívon, vagy az ennél még inkább elszíntelenedett pozitívon, a kísérletet folytatni kell, hiszen a digitális technikára való átmentés lehetővé teheti, hogy majdan, fejlettebb és olcsóbb visszaíró technikával visszakerüljön akár a celluloidra is. (Persze más kérdés, hogy az adott digitális hordozó milyen hosszú életű. Ma még csak azt tudjuk nagyjából, hogy a nitrofilm milyen kort érhet meg - különböző körülmények között).

6. Fakulás - Felújítás

A színekkel, a stílussal való kísérletezés jellegzetes példája volt a bájos mikszáthi "tündérmese" a Szent Péter esernyője (1958, rendezte Bán Frigyes és Vladislav Pavlović, operatőr: Illés György) felújítása. Ez volt az egyik első biztonsági Agfacolor anyagra készült színesfilmünk. A birtokunkban egyetlen, műszakilag selejtes kópia és egy használhatatlan fordítós dubnegatív volt. 1997-ben került elő az erősen rongálódott, de hiánytalan eredeti negatív, tele dobnyomásokkal, keresztkarccal. A próbák során azt tapasztaltuk, hogy a sérülések nagy része eltűnt a folyadékos kopírozás jóvoltából, de maradtak a makacs fény- és színproblémák. Az 1997-ben használt, már jellegzetesen kékes Kodak pozitív anyagok harsánnyá, képeslap-reklámmá keményítették a képet. A filmnek az Agfára és az ötvenes évek világítási stílusára jellemző sárgás-barnás enteriőrjei és a viaszfehérre sminkelt arcok közti kontraszt felerősödött, ha a fénymegadó ezen a kékes Kodakon igazán színhelyes képet akart csinálni. Ráadásul jeleneten belül is erősen változtak a fényviszonyok. Itt olyan anyagot kellett keresni, amely közelebb áll az ötvenes évek színvilágához, s így egy régi Kodak tévépozitívval kísérleteztünk, amely ellágyította a kontrasztokat. (A tévépozitív meredekségi görbéi nem mutattak olyan óriási különbséget az eredeti anyag gamma értékeihez képest, mint a normál meredekségű Kodakéi.) A kép nem lett olyan harsány, mégis vannak feketéi is.

Ha osztott képen pergetjük egymás mellett a Szent Péter esernyője 1958-ban készült pozitívját és a hetvenes években készült Kodak Eastmancolor kópiákat, megdöbbentő eredményre jutunk: a Szent Péter esernyője üdítően őrzi színeit a Magasiskolához képest (1970, rendezte Gaál István, operatőr: Ragályi Elemér). A hetvenes évek Kodak Eastmancolor filmjeit már 10-15 év alatt kikezdte az idő. Tény, hogy a Kodak csak az 1980-as évek végén kezdett azzal foglalkozni, hogy a színes anyagok rétegstabilitását biztosítsa./2/ Úgy gondolkoztak addig, hogy néhány éves forgalmazás után a kópiák úgyis műszakilag használhatatlanná válnak. Állományunk felülvizsgálatakor a fakulási folyamat minden fázisára akadt illusztris példa - egy-egy filmtörténeti gyöngyszem. A Magasiskola halványlilában, Szabó István-Sára Sándor Tűzoltó utcája elmosódó bordóban, Fábri Zoltán-Illés György 141 perc a befejezetlen mondatból című filmje narancsban örökítik meg az egykorvolt filmpaletta árnyalatait. Az Isten hozta, őrnagy úr zöldjei teljesen matt, tónustalan réteget alkotnak már. Jancsó Miklós-Kende János Sirokkója pedig tömény bíbor lett - a filmben kioltott vérrel egyenes arányban.

Miért fakultak különbözőféleképpen ezek az egyidőben készült filmek? Tény, hogy ahol a zöldek még valamennyire zöldek, a fakulás ott a legmérsékeltebb, hiszen a színes filmet alkotó három rétegből a kékeszöld színezék a legkevésbé stabil komponens. Ezt követi már jóval nagyobb stabilitással a bíbor, majd a sárga. Ha a bomlási folyamat megindul, az persze nem csak azt jelenti, hogy ez minden esetben a zöld eltűnésével kezdődik. A színezékek fogyatkozásával általános szürkülési, tónustalanodási folyamat indul be, hiszen nemcsak a szín lesz kevesebb, hanem a három színezék közti természetes - operatőri stilizációs - egyensúly is felborul, mely egyszerre kémiai és esztétikai ismérve az adott filmnek.

Az Angi Vera (1978, rendezte Gábor Pál, operatőr: Koltai Lajos) felújításakor több ismerősöm csodálkozva kérdezte tőlem, hogyhogy, hát az nem egy olyan szürke film, mint amilyen az ötvenes évek voltak? A tévében ezt megelőzően vetítettek egy megfakult kópiát. A nézőknek igazuk volt. Koltai Lajos ebben a filmben úgy világított annak idején, hogy csak a megvilágított részek viselkedtek a képen színhelyesen, az árnyékban tartott részeknek a fekete-fehér szürkéjéhez hasonlóan viselkedő tónust adott: aranybarna, tompa alapszínt, mely világítási stílusában is idézte az ötvenes évek Agfa-Orwo-filmjeinek világát. A fakulással, a zöldeskék kivonásával a barnából ez a tónus seszínű szürke-bíborrá vált.

Alapvető probléma az említettek mellett e filmek felújításakor, hogy míg a forgató operatőr sokféle felvételi anyag között válogathat, a felújításhoz az a bizonyos egyfajta, normál meredekségű, kemény, kékes Kodak áll rendelkezésünkre, ma már csak poliészter anyagon. A mai teleprinteknek pedig nincs már feketéje. Ez pedig megnehezíti egy olyan intenzív, pirosában, zöldjében már amúgy is harsány képi világú filmnek a felújítását, mint például Jancsó Miklós és Kende János Magyar rapszódiája (1978). A magyar nemzeti zászló pirosa, zöldje a film elkészültekor is abszurd volt már (persze ez alkotói célkitűzés volt), de a jelenlegi anyagok mellett ez a hatás csak erősödött.

Ez a kemény, kékes poliészter viszont jót tesz a hetvenes évek félhomály-divatjában született filmeknek. Ezeknek az annak idején lágymeleg Kodakra készült képeknek kissé fölkeményíti a színeit, a képeknek hirtelen lesznek feketéi, részletei.

Jegyzetek

1 Paďni, Dominique: Restaurer, conserver, montrer, In: La persistance des images Paris, 1996. 10. p.

2 Lásd: Dobrányi Géza-Szimán Oszkár: Új Kodak kino-nyersanyagok. In Technikai értesítő (Mafilm - MTV) 1989/1. 11. p.

Liliomfi -
képkocka
a felújított kópiáról
30 KByte

Liliomfi -
képkocka
a felújított kópiáról
40 KByte

Liliomfi -
képkocka
a felújított kópiáról
58 KByte

Fábri Zoltán:
Vihar,
1952
- nitro
21 KByte

Vihar
- felújított
42 KByte

Vihar
- nitro
40 KByte

Vihar
- felújított
62 KByte

Vihar
- nitro
34 KByte

Vihar
- felújított
59 KByte

Keleti Márton:
Különös házasság,
1952
- fakuláspróba,
eredeti negatív
41 KByte

Különös házasság
- fakuláspróba,
az eredeti negatívba
betoldott dupnegatív
47 KByte

Bán Frigyes:
Szent Péter esernyője,
1958
- felújítás előtt
az 50-es évekbeli színes
38 KByte

Gaál István:
Magasiskola,
1970
- felújítás előtt
a 70-es éves
Eastman-colorja
29 KByte