Decemberi programokból Novemberi programokból Októberi programokból Szeptemberi programokból Júliusi-augusztusi programokból Júniusi programokból Májusi programokból Áprilisi programokból Márciusi programokból Februári programokból Januári programokból
A MOZI ÁTÉPÍTÉS UTÁN ISMÉT KINYITOTT! |
Az Örökmozgó Filmmúzeum 2000 decemberi programjából(az előadások tagságival látogathatók) Felhő-mennyország, A két Dosztal, Először Magyarországon! Világdaru - Mundo Grúa, Michel Piccoli diszkrét bája , Jean-Louis Trintignant: Egy boldog borász Térmetszés - Fábry Péter filmjei és fotókiállítása Filmemlékezet plussz Jugoszláv low budget filmek Made in Spain
| "Abszurd komédia egy kisvárosi senkiről, aki akkor válik valakivé, amikor bedobja, hogy keletre megy. A Felhő-mennyország üdítő ellentéte a fesztiválokon köröző komor, szovjet produkcióknak. A címadó dalt szerző és éneklő Zsigalov Oliver Hardyt idéző könnyed bájjal játssza Kolját, és erős mellékszereplő-gárdára támaszkodhat. Nyikolaj Dosztal groteszk túlzással ábrázolja a kisvárosi embereket, de soha nem engedi elszabadulni a komédiát." (Derek Elley, in: Variety)" A Felhő-mennyország hőseiben - némi képzavarral - már megkövesedett az az üresség, amelyet a társadalom nem volt képes betölteni. Olyan embertelen életet élő, ugyanakkor emberileg megnyilatkozó hősökről van szó, akiket éppen ezért nem lehet visszavinni a valósághoz. A lelkük tárul fel, a kétségbeesésük és az a kinti semmi, ami már az ő belső világukat is betöltötte. Városszéli bérkaszárnyák lepusztult környezete. Nem túl meleg, de még szép az idő. Vasárnap van. Kolja, aki nyilvánvalóan munkás, csak úgy magának gitározgat a tér közepén. Nagyon unatkozik. Többekkel próbál kapcsolatot teremteni, de valójában nincs mondanivalója. Két öregasszonynak az időjárásról beszél, de azok nem reagálnak. Vaszilicshez ugyanezzel kísérel meg csatlakozni, de az rögtön lerázza őt. Tatjána jelenik meg, ízléstelenül öltözött, középkorú nő, Kolja az ő Natalja lányának udvarol, illetve csak udvarolna, mert az anya most is eltiltja a lányától. Kolja végül a Fegya-Válja baráti házaspárhoz megy fel. A két fél unalma azonban feloldhatatlannak bizonyul. Az otthonosan elengedett pár fel sem figyel Kolja elmélkedésére az időjárásról. Hogy végre áttörje az érdektelenség, a visszhangtalanság falát, Kolja bejelenti, hogy elutazik: Távol-Keleten van egy volt osztálytársa, aki vezető lett, az hívja, ő meg megy, talán érdekes munkát fog kapni. Ezzel megtörik az a mozdulatlanság, amely eddig még a levegőt is jellemezte. Elszáll az unalom, a bejelentés tettekre sarkall, az üresség, az értelmetlenség helyébe az aktivitás lép. Ez három irányban nyilvánul meg. A házaspár és a szomszédok ételt-italt hordanak össze, és mulatozni kezdenek. Részt vesznek a csomagolásban, sőt a gondnok már új lakóval jelenik meg. És mindenáron megakadályozzák, hogy Kolja letegyen utazási szándékáról. Azzal ugyanis megint értelmetlenné és üressé válna minden, ezt pedig senki sem akarja. Így végül Koljának fel kell ülnie a buszra és el kell indulnia - maga sem tudja, hogy hová. Az unalom, amellyel ebben a vonatkozásban nemigen foglalkoznak sem a szociológusok, sem a pszichológusok, kétségtelenül az egyik leghatékonyabb és legkártékonyabb magatartás-formáló erő. Sok fiatal (és talán nem csak fiatal) bűnözővé válása kezdődik az unaloműző kalandkereséssel, miközben a társadalom azzal vigasztalja magát, hogy nagyon sokat áldoz az úgynevezett tartalmas időtöltés biztosítására. Csak hát ez egyrészt megfizethetetlen, másrészt nem az adott személyre szabott, harmadrészt még akkor is csak alkalminak minősíthető, ha netán hetekig tartó kirándulásról van szó. Mint ahogy az is lehet magányos, aki nem egyedül van, úgy az is unatkozhat, aki éppen tevékenykedik, mert azt lehet igazán megunni. A magány és az unalom közti kapcsolatot gyakran az a személy vagy személyek teremtik meg, akiktől vagy nem lehet megszabadulni vagy akik helyett nincs más. A kalandot ugyanis leginkább a másik ember jelentheti (mégha néha csak közönségként is), de nem egy olyan másik, akinek már nem lehet újat produkálni és akitől nem is várható semmi új. Kolja vonzódik Nataljához, de amikor kettesben marad vele, úgy esik neki, hogy a lány reakciója csak a hárítás lehet. Az unalom külső és belső okai nyilvánvalóan összefüggenek. Az emberiesedésnek nincsenek meg a külső feltételei, s az így létrejött belső torzulás akadálya lesz az emberi viszonyulásnak. Dosztal filmjének világa olyan, mint egy szubkultúra, mintha az egész nem is a Földön játszódna. Ennek oka, hogy az alkotó életmodellszerűvé tisztította, absztrahálta a valóságot. Ezért nevezhető már megkövesedettnek a torzulás ezekben az emberekben. Semmi közük nincs társadalmi vonatkozásokhoz, még kevésbé a politikához. Attól sem korábban, sem most nem kaptak semmit. Legkevésbé olyasmit, amibe megkapaszkodhatnának, ami összekapcsolhatná őket egy nagyobb közösséggel, ami ‘ügy’ lenne számukra. Valahol megvan azért bennük a hiányérzet, az üresség észlelése, a tudatosság nélküli várakozás valamire, de persze a reménytelenséggel, a feladással együtt. Fegya és Válja, akárcsak a többiek, belekapaszkodnak az életüknek tartalmat adó legkisebb eseménybe is. Válja teljes átalakulása szemlélteti ezt: elhanyagolt, semmittevő és semmi lénynek mutatkozik, majd kiöltözött, kisminkelt nővé válik. Rájuk is átsugárzik Kolja életének vélt tartalmassá válása. Őket is felemeli, sőt őket emeli fel igazán, hiszen Kolja tudja az igazat, ők nem. Nincs történet, mert nem történik a hősökkel semmi. A semmi borzalmának az alkotásai a semmit leplezik le, lehántva róla a valóságban valamelyest meglévő valami látszatát. Szembenézetnek bennünket a semmivel. S ha nem vihetők vissza az ábrázoltak a köznapi valósághoz, az éppen abból adódik, hogy a művek világa nem azonosítható az élet látszatvilágával, ugyanis abból a lényeget emelték ki. Kolja szobájából pillanatok alatt széthordják a bútorokat. ‘Nekem üresen is megfelel’ - mondja az új lakó, aki éppen megörökli az ürességet. Mert mi mást kaphatna itt? S milyen az, aki elfogadja az ürességet? Ez az ábrázolás a maga borzalmával egyfajta végpontot jelent." (Nemes Károly, in: Lehetséges-e klasszikus filmalkotás? - előkészületben az Uránusz kiadónál) bemutatja a Magyar Nemzeti Filmarchívum a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával. Vetítések: 8-án, fél 9-kor 9-én fél 5-kor, 11-én fél 7-kor, 13-án fél 9-kor, 14-én fél 9-kor, 16-án fél 9-kor, 17-én fél 7-kor, 18-án fél 7-kor, 20-án fél 9-kor, 21-én fél 7-kor, 22-én fél 9-kor és 23-án fél 7-kor.
| Erre mondják, az alma nem esett messze a fájától. Az "öreg", Nyikolaj Vlagyimirovics Dosztal (1909-1959) elektroműszerészként került kapcsolatba a kinematográfiával, s annyira megkedvelte, hogy szakmát váltott, és elvégezte a híres moszkvai Filmfőiskola rendezőképzőjét. 1936-ben még csak asszisztens volt a Párttagsági könyv forgatásán Ivan Pirjev mellett, három év múlva rendezőként robbant be A kerttel (1939). Nem sokáig örülhetett a sikernek, mert az 1940-es A dzsigit fiát már nem mutatták be. Fia, a kis Nyikolaj (azaz Kolja) tizenhárom éves volt ekkor. Pár év múlva már Mihail Kalik igazán modern, üde filmkölteményének, a Viszlát, fiúk!-nak kamaszhősét alakította. Nyitva állt előtte az út egy fényes színészkarrier felé, aztán mégis a kamera túloldalát választotta, apja egykori helyét. Miután 1982-ben megszerezte a diplomáját, számos rövid- és hat nagy játékfilmet készített (az elsőt, A harmonikás embert 1985-ben), amelyek közül az utolsó három mindegyike nemzetközileg is többszörösen kitüntetett alkotás, s mind között a legsikeresebb a Felhő-mennyország (1991). G.A. A sorozatban látható: 2-án fél 7-kor: A "Tarkák" ügye; 6-án fél 5-kor: A harmonikás ember; 25-án fél 7-kor: Viszlát, fiúk!
| Először Magyarországon! Világdaru - Mundo Grúa A huszonhét éves argentin Pablo Trapero minimal movie-ján nem érződik semmiféle új realista, vagy experimentális filmes manír, mert hatni akar, méghozzá úgy, miként a nagy költségvetésű filmek. Szép törekvés, de úgysem sikerülhet, gondolhatjuk. És akkor a vásznon megelevenedik előttünk a Csoda: egy raszteres, fekete-fehér film, melybe egyszer csak belefeledkezünk, mert magával ragad. Nehéz elhinni, de igaz: egy független, low budget produkció közönségsiker lesz Argentínában! Trapero nem követi a független filmes hagyományt: nem az ezredvég lepusztult ipari és városnegyedeinek pásztázásával teremt torokszorító hangulatot; a forgatókönyv nincs telegyömöszölve társadalmi konfliktusokkal, szociális igazságtalanságokkal, erkölcsi prédikációkkal, nem kelt szégyenérzetet a nézőben. A Világdaru nem tükröz, nem mutat fel, nem fenyeget. Bemutatja a Magyar Nemzeti Filmarchívum a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával Vetítések: 12-én, kedden fél 9-kor, 15-én, pénteken fél 9-kor, 17-én, vasárnap fél 9-kor, 27-én, szerdán fél 9-kor és 28-án csütörtökön fél 9-kor.
| Mindig is ötvenesnek tűnt. És mintha nem is változott volna az évtizedek során. Nem jóképű, nem csinos, nem férfias. Mégis Don Juan szerepe nőtt leginkább hozzá: töretlen sikerrel játssza a színpadon immár fél évszázada. Vonzereje zavarba ejtő. Tekintetében csillogó intelligencia ragyog, és rokonszenves a szerénysége is, de az izgalmas plusz, ami karizmatikus Don Juanná teszi, az ő titka. Ha filmszerepei felől közelítünk hozzá, még rejtélyesebbnek tűnik a személyisége. Piccoli Claude Sautet józan, öntudatos "átlag franciái"-ből észrevétlenül tűnik át Marco Ferreri végletekig elidegenedett, groteszk antihőseivé és Luis Buńuel elfojtott szexualitású, frusztrált polgáraivá. A spanyol film óriásának, Berlangának legutóbbi, Párizs - Timbuktu című filmjében úgy játssza az életunt, mindentől megcsömörlött férfit, hogy közben hiteles alanya a gyönyörű spanyol nők, elsősorban Concha Velasco rajongásának. "Ellentmondásos személyiség vagyok - nyilatkozta -. És az is maradok. Különben is, ha az ember egyhelyben kering, az veszélyes. A filmben, mint általában a művészetben, engem mindig a többértelműség, a sejtelmesség, az intellektuális feszültség vonzott. A mozi számomra a valóság meseszerű formája, egyszerre hatalmas kincsesbánya és lomtár, amelyben ki-ki ízlése szerint kiválogathatja a neki tetsző darabot. Egyszerre akár többet is!" A nyolcvanas évekre Montand, Delon, Moreau és más színészóriások között emlegetik, neve márkavédjegy, egyéniségének "piaci értéke" nagyon magas. Sokat forgat, hogy elegendő pénzt hozzon össze produceri tevékenységéhez, amellyel az általa tehetségesnek ítélt, fiatal rendezőknek teremt filmkészítési lehetőséget. Szerényen él, mesterségbeli és emberi tisztessége fogalom: humánus gondolkodású, rendkívül kulturált ember. December 27-én lesz 75 éves. Isten éltesse sokáig! Traser Mária A sorozatban látható: 2-án, szombaton fél 5-kor: Apáról fiúra; 4-én, hétfőn fél 5-kor: Milyen jóízűek a fehérek! 6-án, szerdán fél 7-kor: Az utolsó asszony; 7-én, csütörtökön fél 5-kor: Mulató a Montmartre-on; 10-én, vasárnap fél 5-kor: Egy szobalány naplója; 12-én, kedden fél 5-kor: Méhkirálynő; 15-én, pénteken fél 7-kor: A szabadság fantomja; 17-én, vasárnap fél 5-kor: Vincent, François, Paul és a többiek; 20-án, szerdán fél 5-kor: A cukor; 21-én, csütörtökön fél 9-kor: Lépj olajra!; 22-én, pénteken fél 5-kor: A tolvaj; 23-án, szombaton fél 9-kor: A nagy zabálás; 25-én, hétfőn fél 9-kor: A nap szépe; 27-én, szerdán fél 5-kor: Dillinger halott; 30-án, szombaton fél 9-kor: A kockázat ára.
| Jean-Louis Trintignant: Egy boldog borász Jean-Louis Trintignant a francia film klaszszikusa. Az új hullám diadalmas korszakában hívta fel magára a figyelmet, és az Egy férfi és egy nő főszerepével lett világhírű. De az ilyen kirobbanó siker nem csak előnyökkel járt, ugyanis éppen Lelouch érzelmes filmje fosztotta meg Trintignant-t az új francia film izgalmas, bonyolult szerepeitől, és hosszú időre a szép, szelíd, szomorú férfiak talpig jellemes szerepkörébe zárta. Jó ideje a dél-franciaországi Hyeres-ben lakik, abban a ragyogó öbölben van a háza, ahol Godard forgatta a Bolond Pierrot-t, Clément a Szikrázó napfényt és Truffaut a Végre vasárnap!-ot. Mintegy két éve nagy sikerrel járja Európa és Amerika színpadait Aragon utolsó írásának színpadi változatával, a Búcsúkeringővel, mely hosszú vallomás az író életének nagy fiaskóiról, politikai és magánéleti tévedéseiről. A francia Cinéma a szeptemberi londoni fellépése után készített riportot Trintignant-nal. Az egykori idol őszinte szavai megejtőek. "Aragon írását én azelőtt nem olvastam, egyébként is műveletlen vagyok, sosem szakítottam időt az olvasásra, hisz annyi szép dolog van ezen kívül is az életben. De nem gondoltam volna, hogy valakit is érdekel egy megkérgesedett öreg ember kesergése elrontott életéről. Azt hittem, meg se hallgatják. De bejött. Londonban egy hétig ment minden este franciául, tomboló sikerrel. Sosem értettem, mivel hatok a közönségre, persze nem is kell, hogy tudjam, az arcom, vagy a hangom fogja-e meg őket. Bármi is a titok, a lényeg, hogy létezzen. Nem ábrándultam ki a filmből, de túl öreg vagyok már a filmezéshez. Időrabló dolog. Napi tíz órát ül az ember a forgatáson, és még jó, ha egy óra hasznos munkát végez. Akkor már inkább zenét hallgatok, verset olvasok, és bort iszogatok. Az én koromban már nagyon meg kell gondolnom, mivel töltöm az időmet. (…) Talán nem kellett volna minden filmszerepet elvállalnom. Charles Denner képes volt forgatás közben is szerződést bontani, ha nem tetszett neki a szerep. Én nem akartam se pénzt veszíteni, se lehetőséget elszalasztani. Erre ma már nem vagyok büszke. Az Egy férfi és egy nő elég szerencsétlenül öregedett meg, kiment a divatból. A maga korában újdonság volt, mai szemmel olyan, mint egy reklámfilm. Azt sajnálom a legjobban, hogy nem maradtam meg a színháznál. Az ötvenes évek elején a Hamlettel szépen indult a pályám. De olyan könnyen elcsábul az ember, ha filmfelkérést kap. Telefonálnak, keresnek, hívnak és máris ott vagy Brigitte Bardot karjaiban… Egy idő után meguntam a mamlasz jófiú szerepkört, s mihelyt lehetett, lecsaptam a mocskos gazember szerepekre. Aztán jött minden." Huszonöt éve költözött el Párizsból, azóta szőlőt termeszt a Nimes melletti hegyoldalon. "Naponta egy-két liter bort iszom. Szenvedélyemmé vált a jó bor. Néhány éve a szőlőből hazafelé menet felborultam a motorommal, s úgy megütöttem a térdem, hogy azóta is sántítok. Gondoljon bele, én, aki annak idején futóbajnok voltam! Mint színészt nem zavar az öregség, de mint embert nagyon. Aki azt mondja, hogy fütyül a korra, az nem őszinte. Nagyon rossz megöregedni." Most éppen egy apa-lánya kapcsolatról szóló színdarabot készül előadni a lányával, Marie Trintignant-nal. Ha a lányáról van szó, kiapadhatatlanul áradnak belőle a rajongó történetek. "Képzelje, négy gyereke van, négy különböző apától!" Csodálja a lánya bátorságát, magabiztosságát, öntudatos életvitelét. "Rossz megöregedni, de nagyon szeretek élni, és igazán boldognak érzem magam. Nem vagyok már az a színész, akinek szüksége van a szereplésre, vagy arra, hogy a figyelem középpontjában legyen. Élvezem a mindennapokat." Traser Mária A sorozatban látható:1-jén, pénteken fél 7-kor: Egy férfi és egy nő; 11-én, hétfőn, fél 5-kor: Smic, Smac, Smoc; 16-án, szombaton fél 7-kor: Előzés; 18-án, hétfőn fél 5-kor: Veszedelmes viszonyok, 20-én, szerdán fél 7-kor: Santiago felett esik az eső; 21-én, csütörtökön fél 5-kor: A vonat; 23-án, szombaton fél 5-kor: Sortűz egy fekete bivalyért; 27-én, szerdán fél 7-kor: És Isten megteremté a nőt; 29-én, szerdán fél 5-kor: Út a túlsó partra; 30-án, csütörtökön fél 7-kor: Transzeurópa expressz.
| Térmetszés - Fábry Péter filmjei és fotókiállítása A hetvenes években az Orfeó együttes tagjai kommunát alapítottak Pilisborosjenőn. Két házat építettek saját elképzeléseik szerint, amelyben az alkotómunka, a színházi próbák és a mindennapi élet azonos helyszínen zajlott. Fábry az Orfeó fénytervezője komponálta az előadásokhoz a dramaturgiailag is fontos szerepet betöltő világítást. A csoport tagjai a fotómontázstól a dalesteken keresztül a színházi előadásig sok mindennel foglalkoztak. Műveikben a rendszerrel szembeni politikai ellenvéleményüket fogalmazták meg. Olyan alapeszmék vezérelték őket, melyek ma is itt kísértenek közöttünk: a közösségi gondolkodás, a demokratizmus, a szolidaritás, a szabad önkifejezés. A kulturális mozgalomként működő együttes kiváltotta a politikai rendszer agresszivitását, amely a korszaknak megfelelő politikai címkékkel bélyegezte meg (maoista, anarchista, guevarista). Aztán a "nagy álom", a független alkotói szabadság, a közösségi lét illúziója szertefoszlott. A csoport tagjai az együttes felbomlása után különféle művészeti ágakban, szabad egyházi közösségekben, rendszerváltó pártokban bukkantak fel újra. A Térmetszést a kommunában szerzett tapasztalatok hatják át (a szereplők túlnyomórészt az Orfeó együttes tagjai), mint ahogy az Elégia egy kontinensért című, két évvel korábban készített kollázs-film is a hetvenes évek radikális gondolkodásmódját tükrözi. Fábry ezt követően még egy játékfilmet rendezett (Nyom nélkül, 1982). Azóta nem készített több filmet, érdeklődése a fotózás felé fordult. Fábry Péter Lóránt Zsuzsa szobrászművésszel együtt nemrégiben közösen rendezett kiállítást a Vigadó Galériában. A felújított Örökmozgó Filmmúzeumban kínálkozott a lehetőség, hogy pályájának két különböző állomását egyszerre mutassuk be. Míg a filmek kiindulópontja a közösségi élmény, a málló vakolatokat, a falakra firkált jeleket, s egyéb tárgyakat hiperrealista módon megörökítő közelképes fotók már magányosabb, "halkabb szavú" híradások. Mindez az elmúlt időszak tudati változásait is szimbolizálhatja. december 9-én szombaton, 6 órakor: Fábry Péter fotókiállításának megnyitóján Szőke Szabolcs zenész improvizációt ad elő gadulkán
| Szeptemberi Filmemlékezet Fesztiválunk külföldre szakadt magyar filmeseket bemutató rovatában Vajda László munkáiból adtunk ízelítőt. A Filmoteca Espańola csak decemberre tudta kölcsönadni A negyed és a Marcelino, kenyér és bor kópiáit, melyeket immár Ladislao Vajdaként forgatott Spanyolországban a magyar rendező. A Marcelino…-t karácsonykor vetítjük, egyrészt, mert műfaját tekintve családi film, másrészt pedig, mert át- meg átszövik a keresztény jelképek.
| Az Örökmozgó Filmmúzeum nézői harmadszor találkozhatnak a jugoszláv low budget filmesek munkáival. Ez alkalommal a Szabadkán megrendezett harmadik Jugoszláv Olcsó Film Fesztivál idei anyagából válogattunk. A low budget (= "olcsó film") kifejezés nemcsak filmkészítési jelleget és szemléletet jelöl, hanem gyakorlatot is, ami valószínűleg még hosszú ideig a jugoszláv független filmesek egyetlen menedéke marad. A szabadkai fesztivál szervezői az ilyen munkákat hívják meg szemléjükre és most ezek legjobbjait hozzák el az Örökmozgó Filmmúzeumba. Az est vendégei Stipan Milodanovic, Milos Kukuric, Katja Sivic és Radovan Popovic fesztiválszervezők.
| Az évente készülő mintegy nyolcvan spanyol film jó része a közönség igényeit, szórakozási vágyát igyekszik kielégíteni. A spanyol vígjátéknak óriási hagyománya van, az ebbe illeszkedő újabb és újabb bohózatok ma is megtöltik a mozikat. A komédia mellett az elmúlt évtizedekben a thriller, napjainkban pedig a horror műfajának fokozatos meghonosodását is megfigyelhetjük. Ebben a válogatásban a tavalyi év legjobb bohózatai (Mindenen át, Spanyol négyes) mellett helyet kapott két kísérleti alkotás is: a Túlélem! "lefelé" stilizálja a hagyományos vígjátékot egy furcsa realista komédiát hozva létre, a Máskor volt, hol nem volt alkotói a többek között Lars von Trier által meghirdetett Dogma’95 realista-minimalista filmkészítési módszereket alkalmazták. Az Erdei nimfák tele a romantikus kosztümös mozinak a spanyol filmben kimeríthetetlen tradícióját követi. Arra tehát senki sem panaszkodhat, hogy nem reprezentatív a válogatás… A sorozatban látható: 4-én, hétfőn fél 9-kor és 10-én, vasárnap fél 7-kor: Erdei nimfák tele; 5-én, kedden fél 7-kor és 6-án szerdán fél 9-kor: Túlélem! 5-én, kedden fél 9-kor és 12-én, kedden fél 7-kor: Máskor volt, hol nem volt; 7-én, csütörtökön fél 7-kor: Pepe Guindo; 7 csütörtökön fél 9-kor és 10-én, pénteken fél 9-kor: Spanyol négyes; 9-én, szombaton, fél 10-én, vasárnap fél 9-kor: Spanyol négyes; 9-én szombaton fél 9-kor és 11-én, hétfőn fél 9-kor: Mindenen át. |
Az Örökmozgó Filmmúzeum 2000 novemberi programjából(az előadások tagságival látogathatók) Louis Malle sorozat, Kolumbiai filmhét, Alpesi fény, Vén újrealizmus, Diavetítés
| LOUIS MALLE Louis Malle 1932-ben született az észak-franciaországi Thumeries városban, hét testvér közül harmadiknak. Édesanyja a roppant vagyonú Béghin cukorgyáros leánya volt, édesapja pedig a városban működő Béghin-gyárat igazgatta. A hét gyerek szigorú katolikus nevelést kapott. Mint felnőttkori vallomásaiból kiderül, Louis Malle egész életét és filmes pályáját is az általa eredendő átoknak tartott nagypolgári származása és neveltetése ellenében építette fel. Általános iskolai tanulmányait a háború miatt egy Fontainebleau melletti egyházi kollégiumban fejezte be - ottani élményeit örökíti meg később a Viszontlátásra, gyerekek! című filmjében. Középiskolai tanulmányait Párizsban, jezsuita kollégiumban végezte. Szülei iránti engedelmességből a párizsi közgazdasági egyetemre iratkozott be, de ezzel párhuzamosan, saját kedvtelésére a filmművészeti főiskolára is járt. Az ötvenes évek elején már nagy rajongója volt a filmművészetnek, az irodalomnak és a jazz zenének. 1953-ban találkozott Jean-Yves Cousteau-val, aki munkát ajánlott neki. Malle abbahagyta tanulmányait és csatlakozott a "Calypso" tengeralattjáró legénységéhez egy óceánjáró expedícióra, hogy víz alatti filmfelvételeket készítsen. Három évig élt velük, s ebből a kalandból született meg A csend világa. Cousteau-val nem dolgozott tovább, de a dokumentumfilm-készítés végigkísérte életét. Amikor 1956-ban a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díját kapja meg A csend világáért, még csak 24 éves. Egy évvel később forgatja első játékfilmjét Felvonó a vérpadra címmel. A bűnügyi-szerelmi drámát Miles Davis és kvintettjének improvizatív zenéje festi alá. A film elnyerte a Delluc díjat, a zenéje az év lemeze lett, s ez a szerep indította el Jeanne Moreau tündökletes karrierjét. A Felvonó a vérpadra ma is élő, friss, modern alkotás, de Malle pályáján az igazi áttörést, hírt és nevet a velencei különdíjat nyert Szeretők hozta, amelyet a filmtörténet mérföldkőnek tart azóta is. A nouvelle vague későbbi világa, motívumai mind felsejlenek már ebben a műben. Louis Malle élete során Franciaországban, Indiában, Amerikában és Londonban összesen harminc filmet forgatott, köztük tíz dokumentumfilmet. Nem törekedett egységes életműre, kritikusai némi malíciával azt mondták róla: "Ő az a rendező, aki minden új filmjével lerombolja az előzőt". Egy interjúban megkérdezték, melyik filmjét szereti legjobban. Azt válaszolta, hogy "fekete" filmjei közül a Viszontlátásra, gyerekek! és a Lidércfény a legkedvesebb számára, "rózsaszín" filmjei közül pedig a Zazie a metróban, a Szívzörej és a Milou májusban. Legfontosabb művének pedig az Indiában forgatott dokumentumfilmjét tartotta. 1968-ban Calcuttában filmezett, s az ott tapasztalt nyomor és szenvedés európai ember számára oly felfoghatatlan volt számára, hogy érthető módon hidegen hagyták az otthoni problémák, a párizsi diákzavargások. Ezeknek az eseményeknek majd csak húsz évvel később, a Milou-ban adózik kesernyés humorral. Bármi is legyen a témája, bármelyik országban forgasson is, Malle mindig arra törekedett, hogy megélt, megszenvedett személyes látásmódját közvetítse a világról. A lázadó, provokáló úrifiúként induló művész műfajokon és kontinenseken átívelő karrierjével a modern európai filmművészet meghatározó személyisége lett. 1995. november 23-án hunyt el Los Angelesben, nyirokmirigyrák következtében. Truffaut után második nagy halottja az új hullámos generációnak. Traser Mária • Sorozatunkban látható: 5: Szeretők; 7: Felvonó a vérpadra; 9: Magánélet; 11: Viva Maria; 12: Zazie a metróban; 19: A csend világa; 23: Milou májusban; 25: Lidércfény; 26: Éljen a kerékpárverseny; Viszontlátásra, gyerekek!
| Májusi García Márquez összeállításunk folytatásaként most a kortárs kolumbiai filmek közül mutatunk be néhányat. Persze ez a filmhét is kapcsolódik García Márquezhez és a nevével fémjelzett mágikus realizmushoz, mely utóbbinak újabb reneszánsza figyelhető meg a latin-amerikai filmben. (Ennek bizonysága a Karlovy Varyban idén fődíjat nyert, brazil Eu tu eles és a spanyol nyelvterületen az év szenzációjának számító, spanyol-mexikói Sexo por compasión.) Mostani programunk három filmje készült ennek a hagyománynak a jegyében: a Szentebb a szentnél, a Vallomás Laurának és az Ilona az esővel érkezik. Az első két film mesevilága a kolumbiai valóságot szövi át. A Szentebb a szentnél hegyi falujának egzotikus tájai mellett folklórjával is megismerkedhetünk, ami persze csak hátterül szolgál a többrétű szerelmi történet, a hús-vér földi és a spirituális (vallásos) szerelem-szeretet bonyolult-groteszk összefonódásához. A Vallomás Laurának Kolumbia közelmúltbeli történelmének talán legfájdalmasabb napján játszódik. De a valóság ismét csak háttér, csupán hitelesíti az alapszituációt, hogy miért nem tud két ember kijönni egy lakásból. És mialatt az utcán véres, kegyetlen történelmet írnak, egy parányi kis lakásban két ember életének legszebb napját éli, azt a kivételes pillanatot, amikor két lélek egymásra talál. Hasonló kettősség fedezhető fel az Ilona az esővel érkezik esetében is. De a film koncepciója éppen ellentéte az előbbieknek és sokkal inkább kapcsolódik ahhoz a problémához, mely a brazil filmheteinken vetített filmek némelyike kapcsán is felmerült. Nos, az Ilona az esővel érkezik alapvetően egy melodráma, melyhez csak díszítésül járul némi latin íz, ami gyakorlatilag ki is merül a helyszín (Panama) egzotikumában. Érthető a rendezői törekvés, hogy egy szélesebb filmkultúrába kapcsolja be a kolumbiai filmet, de megérthető a filmet fanyalogva fogadó kolumbiaiak csalódottsága is, akik nehezen tudják megemészteni, hogy a kilencvenes évek minden vitán felül állóan legjobb kolumbiai filmjének, a Csigastratégiának (melyet egyébként pár évvel ezelőtt vetítettünk a Filmek az Andok országaiból sorozatunkban) rendezője, Sergio Cabrera mennyire eltávolodott a nemzeti kultúrától. Persze, mint minden, ez is relatív: itt legalább az európai mozinéző önfeledten élvezheti a latin filmet, nem zavarják olyan, csak a latin nézők számára érthető mozzanatok, utalások, mint amelyek a Csigastratégiára jellemzők. Más kérdés, milyen mértékű általánosítások, leegyszerűsítések férnek még bele egy nemzeti kultúra integritásába, de ezzel már a globalizáció és a nemzeti kultúra kapcsolatának vitájához jutunk… Ahelyett, hogy ebben elméletieskedve elmélyülnénk, érdemesebb a kolumbiai filmet érintő, konkrét tényekre figyelni. Pár évvel ezelőtt megszűnt a nemzeti filmgyártást államilag támogató FOCINE. Ezzel a filmkészítés lehetőségei csaknem nullára zsugorodtak. További probléma, hogy Latin-Amerika-szerte megoldatlan az iberoamerikai filmek forgalmazása: ha el is készül egy-egy film, az nem jut el a nézőkhöz, nem vállalja senki a bemutatásukat. Vannak persze, akik makacsul küzdenek: Bogotában, Caracasban megpróbálnak fenntartani csak latin filmeket játszó kis mozikat, de ezek a törekvések aligha változtathatják meg az egész rendszert. Ezzel kapcsolatban Cabrera így fogalmazott: "Kolumbiában nincs filmgyártás, csak filmesek vannak." Ki ne értené meg hát ezeknek a filmeseknek küzdelmét az életben maradásért: az adott szituációban nem tehetnek mást, mint megpróbálnak, ha már kolumbiai filmesként nem lehet, hát csak filmesként létezni. Mindazonáltal úgy tűnik, idén véget vet ennek a kolumbiai kormány. Az új filmtörvényben kiemelt jelentőséget kapott a nemzeti filmek gyártásának és terjesztésének támogatása. Ahogy például a brazil film hasonló állami intézkedések nyomán egy-két év alatt kilábalt egy hasonlóan mély gödörből, talán a kolumbiai film is feltámad. Az új lehetőségek pedig talán szélesebb távlatokat nyitnak az olyan rendezők előtt, mint Víctor Gaviria, aki a latin "új új hullám" (nuevo cinema nuevo) legjelentősebb kolumbiai képviselője. A filmipar szűkössége miatt Gaviria a televíziónál dolgozott, emellett függetlenként magánpénzből forgatott mozifilmeket. A rózsaárus lány cannes-i sikere tette nemzetközileg ismert és elismert rendezővé és talán éppen az új filmtörvény segít majd abban, hogy ne kelljen hasonló kompromisszumokat kötnie, mint Cabrerának. Tanner Gábor • Sorozatunkban látható: 13: Csoda Rómában; 14, 19: Ilona az esővel érkezik; 14, 17: Vallomás Laurának; 15, 17: Szentebb a szentnél; 16, 20: A rózsaárus lány
| Filmes közelítés Svájchoz Tízéves gyerekek, süketnéma hegyi parasztok, világutazó zenészek, szerelemre vágyó városlakók, melankolikusok, konspirálók, sőt még a halottak is megjelennek ebben a filmes válogatásban, amely Svájchoz próbál közelíteni. Svájc filmes országként Magyarországon nem mindennapos jelenség. Az ismert nevek mindössze Godard, Tanner és Goretta. A válogatásban az volt a szempont, hogy olyan filmeket mutassunk be, amelyek egyfelől gondolkodásra késztetnek, másrészt Svájc önreflexióit tükrözik. Fredi Murer mitikus filmjével, a Hegyi tűzzel klasszikus tragédiát alkotott. A 13 évvel később készült Teliholdban egy gyereksereg készteti egész Svájcot saját értékeinek és normáinak végiggondolására. Fredi Murer vendégünk lesz a filmhét nyitóestéjén. Anton Bruhin és kis hangszere, a doromb tősgyökeresen svájci és nemzetközi, akár magyar egyszerre. Dorombkoncertjét a második este élőben hallhatjuk. Susi Koltai • Sorozatunkban látható: 18, 22: Hegyi tűz; 19, 21: Doromb; 20, 23: Sem kávé, sem tévé, sem szex; 21, 27: Macao, avagy a tenger túloldala; 24, 29: Evita titka, Agota Kristof - Egy írónő Európából; 24, 29: Telihold; 25, 30: Beresina, avagy Svájc végnapjai; 26, 28: Vigyél el!
| Carlo Lizzani háromrészes tévésorozata a neorealizmusról (Duna TV) mintha múltban felejtett földrészre vetített volna fényt… E mozgóképes dokumentum tanulságai nyomán Magyarországon is újra lehetne gondolni a neorealizmust. A filmművészet egyik legnagyobb fordulatának látta majdnem mindenki: nem a technika, hanem a látásmód forradalmának. Nagy idő múlt el fénykora óta: eltelt ötven év, a film történetének fele. Nemcsak sugárzásának felezési idején van túl ez az irányzat, mely alapjaiban látszott felforgatni a "papa moziját" - jóval a francia és más hatvanas évekbeli "új hullámok" előtt -, de egész, diadalmasan erősnek hitt sugárzása megszűnt volna mára? Buńuel már a maga korában, Az elhagyottak (ld. 11-én!) európai bemutatásakor dühösen fejtette ki nem érdektelen véleményét a Róma nyílt városról és általában a neorealizmusról. Fantáziátlansággal, sematizmussal vádolta: az (akkor) ünnepelt olasz filmek a dolgok látható felszínén maradnak, mondta megvetően. Különösen visszataszítónak és hamisnak vélte az akkorra már példaadó kultuszfilmmé vált Róma nyílt város heroizmusát, fekete-fehér ábrázolásmódját, a pap-figura hősi meseiségét. Elmarasztaló és vitára ingerlő szavai azért ejthetnek zavarba, mert igazságtalanok ugyan (Aldo Fabrizi alakítása épp a pap hétköznapi emberségét eleveníti meg), de mintha mégis igaza volna, legalábbis saját filmjének, Az elhagyottaknak a neorealizmus fényében is értelmezhető másfajta értékeit felismerve. Buńuelnél sem "jó emberek", sem "hétköznapi hősök" nem léteznek, legfeljebb hétköznapi gonoszok, s még inkább: ott a gonoszság minden emberben. Ilyen világot nem akart (és nem tudott) ábrázolni a "zsigerileg optimista", társadalomváltozásra esküdött neorealizmus. De ha ilyen idejétmúlt és álságosan egyszerűsítő, akkor miért hat ma is ez az iskolás, ez a sokat hivatkozott, de bebalzsamozottan halott Róma nyílt város, és még inkább Visconti iskolateremtő Megszállottsága, vagy De Sica filmje, A sorompók lezárulnak? Jó volna (talán épp most) újra nézni a rég feledett és sokak szerint poros filmeket, minden korabeli és mai klisét elfeledve. Újragondolni a tanulságokat, de nem a régi sémák szerint. Hogy ez az irányzat minden dogmatikusnak látszó, a valóságra, a dokumentarizmusra mereven esküvő alapelve és gyakorlata ellenére is többrétegű volt, hogy jogos lehet "a neorealizmus arcai" kifejezés, azt Lizzani koridéző dokumentumfilmjéből ismerhetjük meg. Lizzani legfőképpen a politikai propaganda, a didaktikusság vádjától, kliséitől igyekezett megszabadítani a neorealizmus fogalmát (mondhatnánk, emlékét). Képi, filmnyelvi, formai jellegzetességeket hangsúlyozott. (…) A vége felé araszoló Mussolini-diktatúra ifjúkommunista kritikusai és rendezőjelöltjei komolyan vették a "valóság feltárását". Mesterük Renoir és közvetlenül Visconti, s mindkét nagy alkotó elmarasztalható lett volna a "formalizmus" nagy vétkében. Visconti Megszállottsága és Vihar előttje legalább annyira magasrendű formaművészet, mint társadalmi "leleplezés". A neorealizmusnak már csak helyszínei, gyártási körülményei és munkatársi köre szerint is "több arca" van. A katolikus Rossellini, a nagypolgári De Sica más-más ideológia és világszemlélet alapján dolgozott - az egész neorealizmus leginkább méltatlanul elfeledett rendezője, Giuseppe De Santis fiatal stábjában pedig mindenki kommunista: utópiában hisznek, szajkózzák a brosúrákat, de a kamera mögött, munka közben félredobják a dogmákat; nem Zsdanov, hanem Gramsci állt mögöttük, és mesterük, Visconti igényessége, kultúrája példaadó maradt számukra. (…) Rossellinit és Viscontit kezdettől fogva iskolateremtő, de önálló mesterekként ítélte meg a közönség és a kritika egyaránt. A neorealizmusnak mint "iskolának" legtökéletesebb, példaadó művét De Santis Róma 11 óra című alkotásában látta az akkori jelenkor. (…) Az "elfeledett" De Santis azonban sokkal érdekesebb, mint a maga korában legsikeresebbnek hitt filmje. Ahol szabálytalanabb, ott eredetibb is. Bemutatkozó opusai (Tragikus hajsza, Keserű rizs) izgalmasabbak. (…) Ha jellemezni kellene mind a Tragikus hajsza, mind a Keserű rizs történetét, az elfeledett "vadromantikus" szó ötlene fel bennünk. Nem egyszerűen romantikus: gengszter-, bűnügyi romantika ez. A neorealizmus ebben (is) megelőzte a francia nouvelle vague-ot. Amerikai detektívregények, B-szériás filmek a mintái… De Santis képi védjegye a film elején és végén hirtelen felemelkedő kamera elé szoborszerűen, patetikus pózban beálló hősök: itt viszont egyértelműen bizonyos szovjet mintákat követ. (…) A neorealizmusról élő sematikus képünktől, az elfogadott kliséktől a Keserű rizs mindenesetre nagyon is eltér. A neorealizmus tragikus erotikája: ha Buńuel ezt a vonulatot ismerte volna, nyilván árnyaltabban ítél. (…) Fellini és Antonioni már a hatvanas években régmúltként beszélt a neorealizmusról. Fellini a legnagyobb, korszakos neorealista filmek forgatókönyvírója (Paisa, Róma nyílt város), Rossellininek nem alkalmi, de állandó munkatársa: az Édes élet idején történt szakításukig mesterének, példaadójának tartotta (közös munkásságukat és mindazt, amit Rossellinitől tanult, Fellini később sem tagadta meg). De az Országúton már 1955-ben nemcsak szakítást jelzett az ihlető iskolával, hanem ennek az iskolának elavultságát, kiürülését: minél inkább támadták Fellinit a "neorealizmus alapító atyái", annál inkább. (…) A neorealizmus - mint irányzat - valóban kimenthetetlen a filmtörténet börtönéből, néhány filmje azonban épp azért támasztható fel, mert ellentmondanak a róluk kialakult egyszerűsítő ítéleteknek. A Róma nyílt városban zavarba ejtő naivsággal elegyülnek dramaturgiai klisék, a fekete-fehér ábrázolásmód minden nyűge és valami páratlan, addig soha nem látott hitelesség. A Paisa dokumentarizmusa bizonyára még időt állóbb (…) hat epizódjából kettő (Firenze, valamint a Pó deltája) már semmiben nem hasonlít a filmes történetmondás eddigi hagyományaihoz. Visconti a Vihar előttben Verga klasszikus realista regénye nyomán szicíliai halászokkal rendezett nagy dokumentumfilmet. Fából vaskarika: regényből dokumentumfilm. Más utakon, mint Rossellini, a Vihar előtt Viscontija is a történet-elmondás új lehetőségeivel birkózott - ellentétben Rossellinivel elképesztő, már-már manierista formaművészetet teremtve. (…) A neorealizmus meghalt, mert Itália gyorsan átalakult, és hamis lett volna az ellopott biciklijét kereső munkanélküli vagy éhhalálra ítélt kishivatalnok ábrázolása. Meghalt azért is, mert visszazuhant a hagyományos klisék ostoba világába. De - talán mondtuk is már - csak irányzatként, iskolaként halt meg. A fent említett rendezők mindegyike tovább él, és minden néző minden vetítésen kiszabadíthatja őket filmtörténeti cellájukból. Bikácsy Gergely • Sorozatunkban látható: 1: Biciklitolvajok; 2: A bandita; 3: Tragikus hajsza; 6: Vihar előtt; 8: Megszállottság; A kiáltás; 9: Róma napja alatt; 10: Paisa; 11: Róma nyílt város; 12: Róma, 11 óra; 13: Mamma Róma; 16: A remény útja; 20: Nehéz évek; 22: Nincs béke az olajfák alatt; 23: Országúton; 27: Keserű rizs; 30: A sorompók lezárulnak
| Kutyakötelesség és más diamesék Hazánkban az 1920-as évek derekán kezdődött meg a filmnyersanyagra készült dia-összeállítások gyártása. 1954 őszén az egykori Népművelési Minisztérium megalapította a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot azzal a céllal, hogy elsősorban a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat, valamint a szakminisztériumok megrendelésére a korabeli népművelési munkákhoz, valamint a politikai és tömegszervezeti agitációkhoz készítsen nagy példányszámban filmeket. E propagandatevékenységgel párhuzamosan 1953 után megkezdődött a mese-diafilmek szériagyártása. A fokozatosan kialakuló új játék, a televízió megjelenése előtt az otthoni diavetítés a házimozizás szinte kizárólagos formája volt. A moziban megismert rajzfilmhősöket diafilmen lehetett hazavinni és otthon a gyerekszobák falára varázsolni. A diaváltozatok néhány hónapos késéssel követték a mozibemutatót. De még a mai Örökmozgó Filmmúzeum helyén működő Mátra Mese és Ifjúsági Moziban is vetítettek diákat, melyeken hangfelvételről hallhatták az olvasni nem tudó gyerekek a szöveget. Ezt a régi hagyományt elevenítjük fel ezúttal immár harmadik alkalommal, mellyel így új tradíciót is teremtünk. A diák szövegét színészek adják elő a helyszínen és az állóképeket a korra jellemző mozgóképekkel fűszerezzük. Rendezvényünkkel a magyar rajzfilm négy klasszikusát (Macskássy Gyula, Várnai György, Csermák Tibor, Dargay Attila) idézzük meg, akik maguk is készítettek diákat, A filmek közül néhány csak ezen a hordozón látott napvilágot. Bíró Ferenc • előadás: november 24-én A Fôvárosi Önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával. Évfordulós sorozatok 50 éve halt meg G.B. Shaw 2: Cézár és Kleopátra; 4: My Fair Lady I-II; 5: Pygmalion; 6: Warrenné mestersége Oscar Wilde halálának 100. évfordulója 26: Köznapi komédia - Bunbury; 29: Eszményi férj; 30: Oscar Wilde szerelmei |