Itt van a kezemben két vaskos katalógus, a fesztivál versenyprogramjának anyaga és a programot kiegészítő nemzetközi filmes vásár dokumentációja. A két kötetben tucatnyi országból több ezer filmtétel szerepel. Nagyon sok. Nagyon vastag. Nagyon súlyos. Négy kiló huszonöt deka. Lemértem.

Tudom, hogy a rövidfilmet nem kilóra mérik, még a fogyasztás lázában égő Németországban sem, ez a rettentő mennyiség azonban ezzel együtt is lehengerlő. Továbbá elég jól mutatja, hogy a magyarországi pária-sors fájdalmas kivétel csupán, a rövidfilm világszerte a legjobb befektetések egyike. Számtalan kuratórium, állami és alapítványi pályázat támogatja, továbbá tucatnyi fesztivál népszerűsíti a rövid játék- és dokumentumfilmeket. A mozik és a filmforgalmazók ugyan külföldön sem mozdulnak olyan hatalmas lelkesedéssel erre a műfajra, a televíziók azonban annál szívesebben támogatnak és vetítenek rövidfilmeket. Működik tehát a piac, mindenki (producerek, kritikusok, fesztiválszervezők, tévés programigazgatók serege) azon ügyködik, hogy fiatal tehetségeket fedezzen fel és futtasson be, és ez a pezsgés nagyon erősen érezhető volt Oberhausenban is.

Ami korántsem jelenti, hogy a fesztivál megrendítő élmények és korszakos remekművek tömkelegét zúdította volna a kíváncsi nézőkre. Zavaros bőség inkább jellemezte, mint kiegyensúlyozott ízlés és színvonal, mégsem volt kaotikus az összkép. A néhány éve új igazgató, a dinamikus és fiatal Lars Henrik Gass által vezetett fesztivál láthatóan mindent megtesz, hogy “lépést tartson a korral”. A hagyományos filmfesztivál-imázst idejétmúltnak érezve Oberhausen a társművészetek (video art, multimédia, techno, video-klip, reklám) egyszerre populáris és avantgárd ágazatait is bevonja a fő programba. Így tehát csúcsidőben adják át a legjobb német videoklipnek járó díjat, minden második este dübörgő partit rendeznek valamely felkapott helyen - másrészt exkluzív sorozatokat mutatnak be az elmúlt évtizedek kelet-európai avantgárd video-művészetéből, illetve Orson Welles töredékben maradt forgatási anyagaiból. Nincs az sznob, aki ezen a mustrán kiigazodna, mert egybeolvad az elit-, a kult-, az avantgárd és a populáris ízlés és kultúra. Ahogy azt kell, és ahogy az valóban egyre jellemzőbb a kortárs mozgóképkultúrára. Szándékosan nem írtam filmet: ez a fesztivál éppen a zárványnak érzett filmkultúrát próbálja újraértelmezni és integrálni. Oberhausen egyike a legrangosabb fesztiváloknak, érthető hát, hogy a hagyományaival sem akar szakítani (idén készült el a korábbi évtizedek fesztiváljainak és fesztiválfilmjeinek aprólékos és gazdag archívuma), ám azt is érzik, hogy manapság teljesen értelmetlen a klasszikus magas művészet - populáris kultúra - avantgárd hármassággal operálni, sokkal érdekesebb a különböző trendeket és attitűdöket keresztülmetsző alkotásokat felmutatni.

A legtöbb fesztivál profilja és ízlése többnyire elég pontosan belőhető, egy felkészült producer tudja, hogy melyik fesztiválra milyen típusú filmet érdemes nevezni. Oberhausen esetében ez a besorolás teljességgel lehetetlen. Itt nincs fő csapásirány, nincsen domináns ízlés, a versenyprogramot különböző fantázianevekkel jelölt blokkokban mutatják be (Határvonalak, Bevezető kurzus, Menekvési lehetőségek), ezek a hívószavak olykor tematikus vagy motivikus kapcsolódási pontot jelentenek, máskor formai jegyek alapján kerülnek egy csoportba a filmek, ráadásul a blokkon belül szabadon keverednek a fikciós, dokumentum- és animációs munkák; egyszóval szabadság és előrerendezettség sajátos kettőssége jellemzi a versenyprogramot. Minden egyes blokknak megvan a maga kurátora, az ő bevezetője vezeti fel a vetítéseket, de nincsen semmiféle meghatározó ízlés vagy értékrend. Ez elsőre kicsit furcsa, ám hamar megszokható. Csak az a hátránya, hogy a néző nem tud kiigazodni a mustrán. Ha a csillogó-villogó amerikai hi-tech etűdre mondjuk egy lassú iráni zenés dokumentumfilm következik, a két film között a téma teremthet ugyan kapcsolatokat, a stílus és a gondolkodásmód különbségei azonban majd minden esetben erősebbnek bizonyulnak. Ül tehát a néző a zsúfolt teremben, és csak találgatni tud, mi következik a stílus- és hangulat-kavalkádban. A katalógusban olvasható ugyan a filmek rövid tartalma, ez azonban kevés támpontot nyújt, a szöveg alapján minden egyes blokkban található legalább két film, amelyet érdemes lenne megnézni. Az első nap után a túladagolás és a zavar jelei mutatkoznak a mégoly edzett fesztivál-látogatón is, a következő estére azonban már belejön az ember, és megpróbálja élvezni a sokféleséget, ahelyett, hogy azon bosszankodna, hogy minden egyes blokkban voltak szórakoztató és érdekes, de akadtak nyomasztóan unalmas, harsogóan blöffgyanús munkák is.

Ha most kiragadok néhány filmet, azt inkább csak a sokféleség érzékeltetése miatt teszem, mert amúgy elég céltalan olyan munkákról írni, amelyek szinte bizonyosan elkerülik majd Magyarországot (hisz legfeljebb a Mediawave-en vagy filmheteken kerülhetnének elénk). Kifejezetten erős volt idén a dokumentumfilmes mezőny, ráadásul többnyire nagyon emberi, kisrealista munkák szerepeltek a programban. A kisrealista alatt ezúttal (némiképp szabálytalanul) azt is értem, hogy láthatóan kevés pénzből, ám nagy empátiával készített filmek ezek. A lengyel Paweł Łoziński Nővérek című filmje két idős testvér délutáni pihenőjét mutatja be. Egyikük zsémbes, bőbeszédű, izgága teremtés, aki folyton zsörtölődve gondoskodik elesett, beteg, lépni is nehezen tudó nővéréről. Ül a két asszony a bérház udvarán néhány satnya ecetfa között, egyikük monologizál, a másik olykor megrántja a vállát, majd megpróbál sétálni egy kört. Nem történik semmi különleges, semmi érdekes, a délután végére az ég is elborul, a velük töltött bő tíz percből mégis ritka élesen rajzolódik ki két egymásra utalt ember felemás kapcsolata. Néhány apró gesztus, néhány elejtett szó hirtelen belobbantja a néző fantáziáját, és élettörténeteket, élményeket, sorsokat képzelünk a délutáni csendespihenő szűk negyedórája mögé.

A francia Delphine Gleize filmje, az Egy kastély valahol Spanyolországban egy szenilis, ám csodálatosan felszabadult, mindenkivel rettenetesen közvetlen asszonyról, az ő cserfes, huszonéves unokájáról, és egy rövid, pár napos vakációról mesél. Itt sem történik semmi különleges, a kamera szabadon barangol a csöppnyi utcákon és az árnyas kertekben. Nem az akciókban rejtőzik a lényeg, hanem a megejtően természetes hangulatban, a humorral és apró kalandokkal megfricskázott hétköznapokban (ahogy mondjuk piacolás közben a nagymama ellop egy körtét, vagy a kertben szédelgő, másnapos leány után loholva az eldobott cipőket és ruhákat gyűjtögeti).

A svájci Anna Luif filmje, a Summertime egy tizenhárom éves bakfis története, aki egy forró nyári délutánon beleszeret a szomszéd házban lakó pilótába. A leány, miközben barátnője segítségével igyekszik minél több dolgot megtudni a férfiról és mindent elkövet, hogy felhívja magára a figyelmét, épp csak azt nem veszi észre, hogy a pilóta pont az ő kedves, fiatal édesanyjával folytat viszonyt. Kicsit rövidre zárt dramaturgiai csavar ez, mégis működik, mert ugyanilyen valószínűtlen, majdnem abszurd helyzetekkel van tele a film, miközben sosem mozdul el igazán a hétköznapok talajáról. Kedves, bájos és fordulatos mozi.

A kanadai Phillip Barker filmje, a Lélekketrec már jóval furcsább és szürrealistább munka. Egy fotográfus pillanatképeket készít, és az előhívás után a sorozatokon olyan képeket is talál, amelyek bizonyosan nem tőle származnak. Ráadásul a legfurcsább helyeken és a legszokatlanabb helyzetekben találkozik egy gyönyörű és titokzatos fiatal lánnyal is. A férfi nyomozni kezd, megpróbálja azonosítani a képek helyszíneit és szereplőit, ám ezzel mintha a saját élettörténetét kezdené átrajzolni. De hogy pontosan mi is történik, miért és hogyan, az el nem mondható, a film ugyanis elhallgatja a megfejtéseket. Hirtelen, egy nagyon erős jelenettel kezdődik, és ugyanilyen váratlanul, szinte a csúcsponton ér véget, akkor, amikor már épp kezdenénk sejteni az összefüggéseket. Ehelyett csak utólag visszagondolva jövünk rá, hogy talán jó is volt ez így. Kihagytunk egy banálisan nyakatekert rejtélyt, ám végigjátszottunk egy játékot, anélkül, hogy ismertük volna a szabályait.

Magunkra vagyunk hagyva, mégis élvezzük az egyedüllétet és a kiszolgáltatottságot. Játszunk, és velünk is játszanak. Minden oldalról ingerekkel vagyunk megsorozva, és ezeknek az ingereknek a java hatás nélkül támadja meg a figyelmünket. Az oberhuseni fesztivál zavarbaejtően sokféle és szokatlanul bőséges dózisban tálalja a mozgóképeket. Azt kapjuk, amit látunk. De olykor alig látjuk, hogy mit is kapunk. Aki kapja, bírja.