Az évek során sok kollégám megírta, hogy a fent nevezett happening-ről igen nehéz szólni, főleg, ha az adott lapot a rendezvénynek főként egy szegmense érdekli. Bármennyire is elhatároztam, hogy jó nagylány leszek, azaz ki sem kerülök a vetítőkből, míg egy tekercs is forog, csúfos kudarcot vallottam. Már a hivatalos megnyitó - ahol egy kezdő még igyekszik ott lenni -, koncertek közé volt ágyazva. Kiderült, hogy a látens jazzrajongó a zsinagóga homályában - ez volt a koncertterem -  magára talál. A délutáni vetítések után, este szívesebben döntöttem a zene mellett - gondoltam: a Nyolc és fél nő Pesten is megvár - . Íva Bittová felejthetetlen; Vera Bilá ingyen se tudta becsalni a helybeli romákat, helyettük a fővárosi értelmiség bulizott - de nagyon -.
A megnyitó borongósra sikeredett, az utófinanszírozási rendszer ártott a hangulatnak, sok programról csak a legutolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem marad el, mert a művészek lemondtak a gázsiról. Durst György és Hartyándi Jenő is elmondta, ha nem professzionizálódik a rendezvény, akkor jövőre - jelenlegi formájában -, már nem vállalják a megrendezését. A Győr városát képviselő tisztviselők, köztük Dr. Dézsi Csaba, kulturális alpolgármester, a megnyitón a szervezők borús beszédei után, rutinos politikusként csak a szépről szóltak.
Ezután a Mediawave Zenei Műhely, külön erre az alkalomra összeverbuválódott tagjai léptek a színpadra, a szünetben a szervezők egy pohár borral kedveskedtek a jelenlevőknek. Éjjel a kollégium nem rejt sok titkot, a főbejárat feletti feszület megnyugtatóan tekint le rám. (Annál viccesebb, mikor egy későbbi napon késői órán érkezve nyeszlett okulárés fogad: "Te is XZ atyát várod?" - ??? Nem, az ágyam!)

Hiába is akarnék átfogó képet adni a filmtermésről, a három teremben tematikusan elkülönített versenyblokkok egyidejű vetítése nekem is problémát okozott. A szerencse azonban segítségemre sietett, rengeteg Filmszemléről ismert alkotás kellette magát, így volt minek nemet mondani. A "Best of Mediawave" (az elmúlt 10 év legjobbjai) szerintem megért volna egy komoly misét, azaz külön rendezvényt, talán Pesten. (Persze, már e sor papírra vetése után érzem, halott az ötlet, mert hiába lenne nagyobb a publikum, csak a lényeg maradna messze, Győrben.) Az öreg rókák az új filmek miatt jöttek, a kezdő pedig képtelen bepótolni tíz éves elmaradását, hacsak nem a "házi" feladat rovására. A délelőtti rendezvényeket (bár a korai órákban rutinosan nem tartottak vetítéseket - sok éves tapasztalat?) azért felejtettük el, mert valamikor aludni is kellett két órácskát. Kivéve az utolsó reggelt. Az elit már hazautazott, a szervezők már Romándra - záró "eszem - iszom - bulizom" - vonultak, a kialvatlan, spicces lelkiismeret-furdalásból utolsó munkavággyal beesett tollnok pedig megkapta lüktető fejfájására a Nagyapáti Pétert. Sokadszor. Szerintem sokan szívesen megnézték volna a díjazott filmeket - "Best of 2000" címen -, volt amiről magam is lemaradtam, sokat pedig kevés volt csak egyszer látni.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mennyire részletesen írjak az egyes alkotások tartalmi oldaláról. A helyzet jelen pillanatban is az, hogy a fődíjas Tuvalu című játékfilmen kívül - A díjkiosztón maga a rendező, Veit Helmer közölte a jó hírt, miszerint ígérete van egy őszi magyarországi bemutatóra. - egyéb alkotások nem kerülnek nagy nyilvánosság elé. Ezen merengve döntöttem úgy, hogy kihasználom az Internet nyújtotta terjedelmi korlátlanságot, hogy az is részesüljön hangulatukból, aki kihagyta a forró győri napokat.

Életem első Mediawave-jén az első elcsípett film - később még egyszer végignéztem -, a Tuvalu kétségtelenné tette, hogy más nem viheti el a fődíjat. A némafilmek technikai megoldását követő mű (külső jelenetek kékre virazsírozva, belsők barnára) burleszkeket idéző, előképein töprengve a Picasso kalandjai című film is eszembe ötlött. Szöveg alig, csak a nemzetközi halandzsa szókincse, egy-két név a pontosítás végett, egyéb meg minek, a műfaj nem erről szól. A karakterek /szép számban / egy-egy klasszikus szerepkört idéznek: az intrikus (Gregor), a naiva (Eva), csetlő-botló Chaplin / Buster Keaton utánzat hősszerelmes (Anton). A csődbe jutott uszoda, és gépének fő alkatrésze körül bonyolódó cselekmény - mely alkatrész nélkülözhetetlen Eva örökségének, Tuvalunak, a kincses szigetnek a felkutatására induló hajó beindításához - boldog véghez ér. Az uszoda megmenekül, de vak úszómesterének halála miatt bezár, a szerelmes Anton és Eva együtt indul a kincsek felkutatására. Bájos, ahogy a szereplők tudnak az álmokban olvasni, ha kezüket egymás homlokára teszik (ilyenkor színezett pozitív képek mutatják a célokat leleplező képzelgéseket). A nézőtéren ugyanaz a hangulat, mint a Macskajaj vetítésekor, amikor azt hiszed, hogy a geg fokozhatatlan mindig felbukkan egy friss ötlet, perc sem telik el - minimum - kuncogás nélkül.
Annyi mindenről kell még szólnom, így a méltatás folytatását a mozipremierig elnapolom.

Rutinosabb fesztivállátogatók szerint minden évben az animációs filmek viszik el a pálmát. Sajnos nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre tény, hogy a közönség visszajelzéseiből kiindulva a zsűrinek nehéz dolga lehetett. Kevés volt a díj...

"Cartoon Matrix"
Avagy Tony’s play station (r.: Stefan Eling, Németország) Az a baj, hogy csak az tudta igazán értékelni valódi mélységében a humorát - számítógépes játékok attribútumai voltak geg szintre átírva -, aki maga is töltött már 48-72 órát belefeledkezve valamelyik 3Ds játék posványába. Tony egy hájas, elvonuló pc-őrült - új idők sztereotípiája - Nekilát a gépén fellelhető programoknak, szépen sorba nyűvi valamennyit a halálig. - Lásd és mondd, minden menet 1-1 "W-effekt-el" végződik, a virtuális halál a való életben is külsérelmi nyomot okoz hősünknek. - Küzdelmeit némi kárörömmel figyeli egy kutya és egy asszonyszemély (Feleség vagy anya - a kérdésben nem sikerült konszenzusra jutni.), aki mintegy deus ex machinaként Tony gyászkeretes fényképe mellett véget vet a filmnek, mosolyogva kikapcsolja az ördögi találmányt.
Mik is Tony játékai? Az autóverseny semmi extra, a műfajparódia már megszületett, a Carmageddont (ez az az őrület, ahol egy metropolis utcáin száguldozva a két szaltó után kivasalt kismamáért bónusz pontot kapunk, mert művészi volt...) ötlet szintjén sem lehetne fokozni. Azért aranyos, ahogy a versenypályán egy triciklis nőalak - kísérteties a hasonlósága a nejjel - körözi le játékosunkat. Van repülős játszma, ahol mindenféle nézőpontból láthatja magát a küzdelemben, néha úgy, hogy üldözöttjével jó ideig kikerülnek a látómezőből. Minden néző kedvence volt a sörfutam, ahol fotelokban kell iddogálni, majd adott jel után megkeresni a legközelebbi mellékhelységet, miközben ádáz takarítónők és kutyás dámák igyekeznek lesöpörni a főhőst a pályáról. Kár hogy itt két életet is adtak Tonynak a készítők, az ötlet jó, de talán kicsit hosszú.
Kutya kihajítva, asszony kizárva, jöhet az utolsó menet, 18 éven felülieknek. E játékban négy ikon segíti a hőst: kulcs, kacsa, ököl, és egy csizma - a durvább küzdelmekre -. Meg kell menteni a királylányt a gonosz vámpír tornyából. Miért? Kellő jelre - lsd.: klikk a kacsára - a hercegnő csókot dob, és vetkőzni kezd. A sörös futam után azt hinnénk, a humorforrás lassan kiapad, ám a várbörtönből a kivezető utakat New York ill. Tokio felirat jelzi, a fegyverkovács cégtáblája helyett "Young Fashion" elnevezés fedi az új páncélokat. Mikor pedig úgy tűnik, hogy ez az a játék - végre - melyben Tony-nk legyőzte az ádáz gépet, akkor kikerülünk a virtuális térből és szembesülünk a főhős halálával.
Nagyon szerettem, az egész olyan férfisoviniszta, mint a játékszoftverek zöme. A végén ugyan a nő győz, de úgy, ahogy azt egy férfi kitalálta... A való életben a "győztes" nő rávetné magát a szabad terminálra, és elkezdene olyan játékokat játszani, ahol nem folyik vér - amit a pasik utálnak -, gondolok például a Theme Hospitalra, vagy egyszerűen csak kártyázna

Az abszolút közönség kedvenc Billy lufija (Billy’s ballon, r.: Don Hertzfeld, USA) minden cikkben visszaköszön. Ez a film ambivalens érzéseket keltett bennem. Miközben nagyot hahotáztam a bandzsa kisgyerkőcöt agyaló vörös lufi szinte tetézhetetlen akcióin (Nos, kiderült, fokozható: Billy lábánál fogva lóg egy légifolyosóban, várva a lepottyanásra, amikor a messzi távolban egy sárga lufis, még gyanútlan sorstárs tűnik fel. Később az anyaföldön lufiinvázió csépeli a gyanútlan kisdedeket.), a kacaj bent-bent szakadt. Elég durvának éreztem a vázolt helyzetet, tűnődtem, egyáltalán nevethetek-e? Az ötlet zseniális, de egyenlőtlen a küzdelem, Billy skicce elég gügye kinézetűre sikeredett. A körítés egyébként szimpla madárzaj, tavaszi zsongás, később a püfölés hangjai.

A kategória fődíját elnyert Játszunk? (Let’s play?, r: Kirill Kravchenko, Oroszország) első képe rögtön régi jó barátunkat, A nagy ho-ho-ho-horgászt idézte, ezt az utóízt a talpraesett, cinkelt kockás, életművész kukac is erősítette. Annyira élt a főszereplő karakter, hogy talán a "színészi játék" szóval tudom leginkább érzékeltetni, mi is zajlott a vásznon - ugye ez az a kifejezés, amit nem lehet animációs film kapcsán használni -. Ez az álszent horgászcsali oroszrulettet kockázott sorstársaival egy dunsztosüvegben, aki veszített, az lett a következő áldozat a horgon. Hősünk, persze nem veszthet, de gyönyörűen megrajzolták őszinte sajnálkozását, levett sapkával adózott az üveg szája - és a horog - felé gyászos ragtime-ra araszoló vesztes emlékének, majd másik szája sarkába tolva a bagót, farkában a kockákat latolgatva leste, ki is lesz a következő balek. Meg sem fordult a fejünkben, hogy egyszer csak magára marad, de "neki" sem. Meghökken, majd megadón, saját maga tekeredik a horogra. Aztán egyszer csak kifogott halak kezdik ellepni a partot. A víz alatti felvétel mutatja, a "hamiskockás" felszíni tudását a mélyben is kamatoztatja. A befejezés már magát adja: kukacunk az objektívbe kacsint, s a nézőt hívja párviadalra. Mi tette kikerülhetetlenné a film díjazását? A minden megnyilvánulásában kitalált, remekül humanizált főszereplő, és a cselekmény minden mozzanatát, álszentségét, játékosságát tökéletesen árnyaló aláfestőzene.
Az említett két film grafikai megoldásairól annyit, hogy inkább skiccekből összerakott képsorok voltak, a velük egy blokkban vetített Maaz (r.: Christian Volckman, Franciaország), vagy A festő születése/halálának (Birth/Death of a Painter, r.: Apple Kwan Pak Huen, Hong Kong) míves kidolgozásához képest. Mintha a modern, tömegkommunikációs klisévilágot bojkottáló gyermeki énünk ámulna eme filmek előtt. Kell egy kusza ábra, ami annyira elbűvöl határtalan humorával, hogy nem hiányzik a televíziós tucat rajzfilmszériák által belénk nevelt formatervezett álomvilág.

Új "filmnyersanyagok": kő, konzervdoboz, takarítógép...
Képek nélkül, két nő beszélgetése, az egyik részletesen kifaggatja társát, akinek valami amerikai táncpartnerrel odáig fejlődött a kapcsolata, hogy az együttélést tervezik. Képpel, két nő érkezik a bárba, ahol az amerikai hadtest kimenős bakái táncolnak, 40-es évek. Az érkezők Nővérek (Schwestern, r.:Mirjam Kubescha, Németország), egy csúnya, félénk, és egy még bizonytalanabb, de annál csinosabb. Üldögélnek, üdítőt kortyolnak. Csakhamar kiderül, hogy a szebbik lány vak, azért a túlfutott verbalitás. Sikertelen testvérének egyszerű hát beadni, hogy azért nem lejt a parketten, mert nincs itt a lovagja. A helyzet egyre kínosabb, az aszott vénlány tánc címén a bárpulthoz menekül. Népszerűtlenségét, "szégyenét" szemlátomást nehezen viseli, de nem annyira, hogy az őt felkérő - bőrszíne miatt hasonlóan sikertelen, ám fess - néger katonát vissza ne utasítsa.
A katona felkéri a húgot, akinek nincsenek előítéletei (Nem korlátozza a vizualitás.) táncolnak, többek nem kis megrökönyödésére. A férfi gyengéden az asztalhoz vezeti partnerét, a nővér pedig megvallja, hogy nem táncolt még soha, senkivel. Zárókép: a testvérek táncolnak, egymással.
Finom és erős minden rezdülés, a csúnyábbik nővér megaláztatása bőrünket borzolja. Aztán a feloldás, a testvéri szeretet, szívszorító. Egymásba kell kapaszkodniuk, mert egyik látványával taszít, a másik meg magában tehetetlen.

Poros, amerikai kisváros, egy idős férfi ablakából: zsibvásár, eltaknyoló postás, babát tologató asszonyszemély. Apókánk szterotípia: alsógatya, trikó, papucs, fürdőköpeny, azaz egyedülálló agg fószer, akire nem nyit rá a kutya sem. Kárörvendően végignézi a postás testes termetének és a kövezetnek a találkozását, élvezettel kivégez egy rovart. Sokáig várat magára, míg végre elindul némi cselekmény - hirtelen nem is tudjuk hova tenni az üdítőpalackozó gyártósorán üvegbe került egérke mellékszálat -. Az öreg nekilát postát válogatni, de semmi személyes, a papírkosár megtelik, majd tárcsáz. Az egyik reklámanyag lehetőségét kihasználva takarítógép bemutatót rendel, ráfér a lakásra - hisszük. Érkezik a lelkes, néger salesman, szimpla hétköznapi esetnek tűnik , leszámítva, hogy az öreg csak görögül ért, mellékes tehát a gépet dicsőítő, betanult maszlag. Aztán az unatkozó vénség levetet egy urnát a polcról, míves darab, rajta az elhunyt (nej?) 20-as éveket idéző portréjával. Ha termékbemutató, akkor legyen az! Na ezt porszívózza össze! Ted, a Red Cleaning-től háborog, de megteszi, elvégre, ha így eladhatja... Aztán meggondolja, menne innen gyorsan, de nem lehet. Valami bűzlik a porzsákban, azazhogy fenét bűzlik, hanem mozog!!! Aszott, antik gyűrűs női kézfej tapogatózik kifelé, a’la 8. utas. Négerünk ellohol, a porszívó marad, és beállíttatik az erre fenntartott helyiségben a további több tucat hasonló masina mellé. Ennyit az öregekről 1997-ben, monochromban (Undok, öreg, isten - Mean, Old, God, r.: Jarl Olsen, USA), hittem én -lekésve a főcímet -, mígnem szembesültem a katalógussal, ahol a "fülszöveg" a filmet egy görög isten földi napjaként definiálja. Enélkül is jó volt.
A sokat dicsért Fekete karácsony (Black xxx-mas, r.: Pieter Van Hees, Belgium), Santa Claus és Piroska paródiája is túl direkt volt az Isten Nintendózik keretjátéktól. A mába ültetett mesék enélkül is működnek, igazolta ezt sokszorosan a Kálmáchelyi - Stefanovics - Végh trió.

Birkaszámlálás (Schäfchen zählen, r.:Sven Taddicken, Németország) Utazik egy rosszalvó kislány a Párizsba tartó vonaton, papája "birkákat" számoltat vele, hogy végre nyugton alhasson. A monoton számolás sokszor jut el háromszázig, mígnem a lányka valódi birkákat számlálhat a vonat ablakából kitekintve, s elalszik.
Persze nem ő a főszereplő, pusztán az események katalizátorát tisztelhetjük benne. A pályaudvaron elvesz egy bégető konzervdobozt, egy árus asztaláról. A meglopott férfi, bosszúszomjasan egy járókelőre ront, de megmozdulásával egy rendőrt is inzultál. A történések dominóelven egymásból fejlenek ki. A társával lelki ügyeken molyoló kopó, megtorlásért liheg, s üldözőbe veszi az eladót, aki a Párizsba tartó expresszre menekül. Vesztére, mert a romantikus regényeket faló, álomvilágban élő kalauznő őt szemeli ki, hogy elkábítva a férfit kiélje elfojtott szexuális vágyát. Nem is lenne ebből baj, ha a menet közben inhaláló vonatvezetőnek nem kellene vészfékhez nyúlnia, egy későn észrevett, sínre téved birka miatt. A megerőszakolt árus magához tér, a rendőrautó beéri a vonatot. A kalauznő végre egy olyan kalandba kerül, melyről eddig csak a puhakötésű regényekben olvasott. Persze a férfi korántsem egy regényhős, csak egy pornómozi rajongó. De a nőre végre szüksége van valakinek, végre segíthet, s amikor a szirénázó rendőrautó elszállítja az árust, Anna a valós élmény hatására könnyedén hessenti el magától az álomvilágból mellé tolakodó regényalakot.
Minden alaknak története van, a bégető konzervdoboz visszatérő motívum. Percekre tekinthetünk be az egyes alakok életébe, mégis kerek jellemrajzok bontakoznak ki előttünk.: A társával szerelmi viszonyban ügyetlenkedő, de látszólag magabiztos, nagyhangú rendőr; csöpögő orrú, de vonatát hatodik érzéke folytán biztonságosan vezető, találékony masiniszta. Szereplőink élete vakvágányon, passzivitásban, belenyugvásban. A monotonónia megtöréséhez pedig elég egy olyan apró elem is, mint az elemelt portéka.

"A művészet a kultúra kifejezése. A művész a realitás képeit alkotja meg. A művészet a realitás kivetítése. A realitás üres. A tartalom elhasználódott. A forma a tartalom. A tartalom semmi. A semmi formálja a teret." - Olvashatjuk  a fesztivál katalógusában.
Látszólag egy szokványos verniszázson vagyunk, idéznék egy képaláírást: "Nichts. Nichts auf Nichts, 257x400cm", a falak üresek. Mit lehet kiállítani egy üres galériában? Bennünket, a közönséget. Bár eddig talán bíztattuk magunkat, hogy egy ilyen esemény a potya zabáláson kívül egy nyugis múzeum látogatásról szól, nem pedig a pofavizitről. Sajna, pedig csak arról, és végre Dana Nowak - aki maga is több kiállításon jelentkezett festményeivel - a Semmiben (Nichts, Ausztria) orrunk alá is dörgöli. Felvonul minden típus, akiket mindannyian ismerünk.: Festő vagy művészettörténész növendékek a művészet értelmén agonizálnak; professzor, aki kelletlenül nyitja meg az eseményt dicsőítve a minimalizmust (Mintha titkon irigyelné a művészt.); kibicek; fotós; politikus, aki a kiállításról szólva kortesbeszédbe kezd; stb. Más szögben ugyanez: szabad préda a büféasztal. Soha ennyire gyomorforgató szembesülést önmagunk torkával. Akkor a legerősebb, ha sztereotípiákat látunk: van az iszákos; az irigy, aki szendvicspiramist épít tenyerén jó negyed órával előre gondolkodva; finomkodó, sminkre ügyelő női ajkak mögött eltűnő kaviár; büféasztalra szabadult öleb.
S hogy néznek ki a romok, az est végén? Bombanő a büféasztal alatt egy pasival, a hallgatók még mindig vitáznak, a galéria tulajdonosnője sem éppen aszexuális helyzetben, egy tolószékes úr, pedig kifelé haladva zárszavazik: "Íme a művészet!" és poharat emel.

Kamera objektíve fölött elrohanó alakok, majd egy durva arc, aki feszítővassal esik az optikának - látószöget váltva egy utcakőnek. Párizsi diáklázadásokat idéző indulat. A követ elhajítja, de az a megcélzott ellenfél helyett nekiindul a légtérnek. Megkezdődött A kő repülése (Flight of a stone, Susanne Horizon-Fränzel, Németország). Hallatlanul dinamikus képek, megfelelő zenei aláfestéssel, a kő csak száll, száll. Itt-ott betör egy ablakot, átszel egy mezőt, belekavarodik egy babakocsiba, eltör egy köszöntésre emelt söröskorsót, eltérít szándékától egy öngyilkost. Bármerre is jár mindenhol csodálkozó emberek tekintenek utána. A lendülete csak nem akar elfogyni, átszeli Franciaországot, Amerikát, Kínát, Indiát, Görögországot (Ha a szimpla képekből nem ismernénk fel, hogy merre járunk, segít, hogy a zene jellege is megváltozik, bár mit sem veszít dinamikájából.). Teljesen esetleges, hogy merre repül, nem egy adott szélességi körön halad, mert néha meg-megpattan valamin, belegabalyodik száradó ruhákba, lelassul, felgyorsul, vagy éppen bukfencezve halad tova.
Szóval a kő csak száll, száll egyre hosszabbnak tűnő 5 percen át s "ki tudja hol áll meg". Azazhogy frászt! Már a második perc végén érzi, a rövidfilmtől csattanót váró mozibolond, hogy csak egy megoldás van: ha a kiindulóponthoz jutunk, s a kő koppan egy nagyot a célba vett áldozaton.
És valóban vissza is térünk az elbarikádozott utcába, ahol arab vonású fiatal áll szemben egy csoport bőrfejűvel, akik egyszer csak fejvesztett menekülésbe kezdenek. Sok erős ember egyetlen kockakő elől? A kő koppan, egy fejen, azén, aki elhajította.
Tanmese, miszerint bármiféle agresszió felesleges és visszaüt, mindegy, hogy ki van ki ellen, kit ítélsz inkább áldozatnak, kivel szimpatizálsz, egyre megy.

A keleti filmek (Hová tűnt minden virág?, r.: Chan-Hyung Park, Korea; Selyem r.: Mahvash Shakh Aleslami, Irán) lassúak, mívesek, egy kisjátékfilm mögött sem az előre megírt szöveget, inkább dokumentarista indíttatást éreztem, mesélhető lenne a történetük, de sokkal inkább a hangulatuk, a letisztult nyugalom, csend, amiért fontosak és szépek.

Elmaradt a rosszízű patetikusság, amit más fesztiválok mintha nem tudnának mellőzni, itt mindenki haver volt, így mertek a rosszról is szólni, esetlennek lenni. A díjkiosztás is hasonló szellemben telt, Hanyuan Chen, kínai zsűritag magyar viccet mesélt, a távolmaradt díjazottak helyett szervezők lavíroztak a színpadon a "postázandóért".
Kihagytam a Hedonizmushoz címzett programokat, maradtak a filmek, a koncertek, baráti vacsorák. Minden műfajban bőséges volt a felhozatal, kár, hogy elmaradt a Helyfoglalás színpadi változata - a koncertek és egyéb rendezvények bőségéhez képest alig volt szinielőadás -.
A záróest szenzációja, a Kusturica koncert, is boldog véget ért, a borzalommal emlegetett 2500 Ft-os jegyeket a szervezők elengedték, s csak az nem csápolta végig, aki a bokrok alján igyekezett kiutat találni a mámorból.
Lemaradtam a legvégéről, pedig nem voltam fáradt. Hallom, mindenki sírt és senki nem akart hazamenni, kihagytam az utolsó koncertet, a közös "bánatot". Kívülálló lettem volna, mert az utolsó este is olyan álomszerű volt, mint az egész fesztiválhét, hazavágytam, hogy folytatódjon a "Mediawave" - nem jött be -.
Az utolsó hajnalon, nem bírtam dűlőre vinni dolgom a  zárt kapuval. Hat óra tájt már ágyat vetettem a virágtartók között, mert hiába mozgósítottam a tudakozót, valahogy mindig elhagytam a kolesz száma elől a 06-ot. Végül kinézett a portás, és elmosolyodott, nem volt zárva, csak más irányba nyílt...

MEDIAWAVE 2000 DÍJLISTA

"A feltört ugar"
A Nemzeti Zsűri által kiosztott díjak

Az Elôzsüri különdíja
Peter Van HEES (Bel): FEKETE KARÁCSONY/BLACK XXX-MAS
Díjfelajánló: Mediawave

Közönségdíj
Don HERTZFELDT (USA): BILLY LUFIJA/BILLY'S BALLOON
Díjfelajánló: Mediawave

Legjobb színész díja
Mundruczó Kornél "NINCSEN NEKEM VÁGYAM SEMMI" c. filmjében nyújtott alakításukért: NAGY Ervin és RÁBA Roland
Díjfelajánló: Mediawave

Legjobb színésznô díja
Dyga Zsombor GYILKOSOK c. filmben nyújtott alakításáért: BOGNÁR Anna
Díjfelajánló: Mediawave

Animációs díj
WALICZKY Tamás (Hu): A HALÁSZ ÉS A FELESÉGE/THE FISHERMAN AND HIS WIFE
Díjfelajánló: Mediawave

Ifjúsági kategóriadíja
KÁLMÁNCHEKYI Zoltán­STEFANOVICS Angéla­VÉGH Zsolt (Hu): URISTEN@MENNY.HU
Díjfelajánló: Gyôr-Moson-Sopron Megye Önkormányzata

Legjobb dokumentumfilm
SZOLNOKI József (Hu): PANNON HALOM
Díjfelajánló: MTV

Legjobb művészfilm
Igon BUHAROV­Ivan BUHAROV­Vasile CROAT­NYOLCZAS István (Hu): A MÁSIK EMBER IRÁNTI FÉLTÉS DIADALA
Díjfelajánló: MTV és KODAK Kft

Operatôri
A NINCSEN NEKEM VÁGYAM SEMMI c. film operatôri munkájáért: MAKKOS Szilárd (Hu)
Díjfelajánló: Kodak Kft.

Rendezô
GULYÁS Gyula (Hu): TANÍTVÁNYOK
Díjfelajánló: MTV

Legjobb film
KENYERES Bálint (Hu): ZÁRÁS
Díjfelajánló: MMK 4K Kuratóriuma,

A Nemzetközi Zsűri által kiosztott díjak

Legjobb animációs ötlet
Kirill KRAVCHENKO (Russ): JÁTSSZUNK?/LET'S PLAY?
Díjfelajánló: InterCom Kft.

Legjobb látvány
Gerard Holthuis (NL): HONG-KONG/HONG-KONG
Díjfelajánló: Magyar Filmlaboratórium Kft.

Legjobb dokumentumfilm
Bibo LIANG (Chin): AZ ESKÜVÔ/MARRIAGE
Díjfelajánló: NKÖM

Legjobb zenésfilm
Dominique ABEL (Fr): AGUJETAS, CANTAOR/ AGUJETAS, CANTAOR
Díjfelajánló: Gyôr Város Önkormányzata

Legjobb animációsfilm
Wendy TILBY­Amanda FORBIS (Can): HAJNALBAN/WHEN THE DAY BREAKS
Díjfelajánló: NKÖM

Legjobb kisjátékfilm különdíj
Mirjam KUBESCHA (Germ): NÔVÉREK/SISTERS
Díjfelajánló: Kodak Kft.

Legjobb kisjátékfilm
Sven TADDICKEN (Germ): BIRKASZÁMLÁLÁS/COUNTING SHEEP
Díjfelajánló: MTV

A fesztivál fôdíja
Helmer VEIT (Germ): TUVALU/ TUVALU
Díjfelajánlóy: MMK