A fesztivál, hiába küzdök ellene, mindegyre annak a madárnak az alakját idézi föl számomra, amelyet a szervezők jelképüknek választottak, s akit saját használatra Malvinnak neveztem el. Szárnyaszegett, suta, elrajzolt, de bármelyik pillanatban felszállhat. Tud repülni, és ez a tudása akkor is megvan, amikor éppen nem szárnyal.

A Mediawave, nevéből és hagyományaiból adódóan, nem filmfesztivál, noha gerincét a filmek képezik. A 10., jubileumi fesztivál léte és milyensége, ez a szervezésen is látszott, szinte mindvégig kérdéses volt. Az ok sajnos és természetesen a rendelkezésre bocsátott pénzösszeg nagyságában keresendő. (Annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy változik-e attól a hangulat, ha mondjuk Woody Allen szaxofonozik a Zsinagógában, toljuk át optimistán jövőre).

Zenék, filmek, színház (ebben a szekcióban maradt el a legtöbb előadás, a szánalmas commedia dell’arte, amit láttam, is nyugodtan elmaradhatott volna). Buli. Szabad, megengedő és barátságos kultúrafelfogást közvetített a fesztivál a vendégeinek. Finom sugallata: szakítani lehet (nem kell) azzal a szemlélettel, amely szerint a kultúra valami nagyon delikát, szent dolog, amiről csak tisztelettel elegy áhítattal szabad nyilatkozni, és ünneplő ruhában kell magunkhoz venni. A kultúra e fesztivál szemlélete szerint a dionüszoszi mezőt is a legteljesebb természetességgel magába olvasztó olyan világnézet, amelynek középpontjában a hedonizmus áll. És ez jól is van így, hiszen mi más venne rá bennünket, hogy olyasmikben váljunk érdekeltté, amihez durván szólva semmi közünk, hacsak nem az, hogy közben élvezzük is?

Filmek

A filmes szekció sok izgalmas, csak itt és csak ekkor látható csemegét kínált. A Győrben töltött három nap alatt értelemszerűen nem tudtam minden filmet megnézni. Miután fontos koncertekről maradhattam volna le, ha időnként a mozizás mellett voksolok, még így is elég sokat láttam a kínálatból. A mozgóképes felhozatalt a díjak fonalára fűzöm föl, az viszonylag felfogható mennyiséget jelent.

Az egész díjazósdi amúgy nem volt túlpörgetve a fesztiválon. A díjkiosztással egy időben ugyanúgy programok zajlottak, mintha ez is azt sugallta volna: jó, kiadunk díjakat, de nem elsősorban ezért vagyunk itt. A ceremóniát talán csak Szabó László Zsolt, az MTV elnöke vette olybá. Ő a tavaszi melegtől felforrósodott teremben arra a két percre, amíg átadta a díjat, magára kanyarította a zakóját. Bizarr látvány volt, miközben mi fuldokoltunk a terembéli 40 fokban. Ügyeltek az egyensúlyozásra is: így segítette a Fekete Karácsonyt az előzsűri különdíjhoz.

A magyar filmek mezőnye szinte egészében a 31. Filmszemle anyagából került ki, ezekről nem írnék, csupán a díjaikat sorolom föl. A legjobb színész díját Nagy Ervin és Rába Roland (Nincsen nekem vágyam semmi, r: Mundruczó Kornél), a legjobb színésznő díját Bognár Anna (Gyilkosok, r: Dyga Zsombor) kapta. A legjobb rövidfilm az uristen@menny.hu lett, a legjobb dokumentumfilm pedig a pannon halom (r: Szolnoki József). Művésziségéért részesült elismerésben A másik ember iránti féltés diadala (r: Igor és Ivan Buharov, Vasile Croat, Nyolczas István). Rendezői díjat kaptak a Gulyás testvérek (A tanítványok). Kenyeres Bálint Zárás c. filmjéért a legjobb rövidfilm díjával lett gazdagabb.

A játékfilm kategóriában méltán nyert fődíjat Veit Helmer Tuvalu c. filmje (ezt állítólag szeptembertől, üdítő kivételként, láthatjuk moziban is). Színhely: egy lerobbant fürdő és közvetlen környéke. Szereplők: öreg fürdős, öreg fürdősasszony, lelkes, naiv fürdősfiú, ármányos gazgonosz, aki előbbiektől el akarja orozni a fürdőt, s aztán a szintén gazgonosz hamvas leányka, aki a gépház motorját akarja megszerezni. Ami nincs: hosszas beszéd, sőt semmilyen beszéd, csupán indulatszavak, nemzetközi halandzsa. Sztárok sincsenek, a többszörös Carax-hős Denis Lavant talán a legismertebb szereplő. Ami ezekből létrejön: az ódon fürdőből áradó kultúra-nosztalgia, a rom-esztétika varázsa (mentsük a menthetőt, ha lehet), az érzelmek szabad és tiszta ereje a legszkeptikusabb nézőt is megérintik. Mindez helyzet- és jellemkomikummal, valamint jóféle gegek egész sorával van megszórva. A filmet fekete-fehér nyersanyagra forgatták, amit színes pozitívra másoltak. Álomszerűen fantáziadús színeket és hatásokat értek el ezzel a szokatlan technikával.

A már Mediawave-törzsvendég Veit Helmer az egyéb programokon is feltűnt. Nekem akkor lopta végképp a szívembe magát, amikor átvette a díjként szolgáló fura valamit, és a mikrofon előtt csendesen meditálni kezdett afölött, vajon hogy fogja elhagyni az országot ezzel az emléktárggyal.

A kisjátékfilmes mezőny: ahány film, annyi újdonság, formai és tartalmi újítás. Ami valamennyire jellemző: fájna otthagyni, nézni kell, mert érdekes, mert izgalmas, mert eredeti. A semmilyen díjat nem nyert, ám ettől még igen jó Semmi (Nichts, r: Dana Nowak, Ausztria) c.film kapcsán újra el lehet mondani: egy filmhez jó ötletnél sokkal több nem kell, ha úgy dolgozza ki a stáb az ötletet, ahogy az más számára is érdekes tud lenni. Ez a film a képzőművészet apropóján éppenhogy erről, mármint a semmi, a jelentéssel megtelt semmi tupírozásáról szól úgy, hogy verbális kultúránk, ha volna bőr öreg arcán, bizony pirulna. A kategória díját a Birkaszámlálás (Schafchen zahlen, r. Sven Taddicken, Németország) kapta. Pornófüggő játékárus és magányán elaltatott utasok megerőszakolásával enyhítő kalauznő találkozása a gyorsvonaton. Mindennapi, titkolt paranoiáinkat nyíltan tárgyalja, félszegségünkön szánakozik, s keserédes vidámsággal, fél-hepienddel zár - nagyon jó.

Az előzsűri különdíját, mint említettem, a Fekete karácsony (Black XXX-Mas, r: Pieter Van Hees, Belgium) nyerte. A film noirnál is sötétebb világlátás gyerekmesébe oltva. A Piroska és a farkas iszonyú adaptációja. Piroska drogos, a farkas rendőr, a szabadító vadász pedig a leányka brutális apja. Szép új világlátás klipszerűen leforgatva.

A dokumentumfilmekre általában a lassú építkezés volt jellemző. A nyugodt filmek e versenyét az Esküvő (r: Bibo Liang) c. kínai opusz nyerte meg, amelyben aprólékos filmes leírását kaphatja az érdeklődő a Kína egyes falvaiban még eleven hagyományként élő szertartás megannyi stádiumának a szándéknyilatkozattól a hozomány megtárgyalásán keresztül az ünnepélyes aktusig. Nagy örömömre az én kedvencem, az Agujetas, cantaor (r: Dominique Abel, Franciaország) is nyert, ő lett a legjobb zenés film. Manuel Agujetas, az egyik legnagyszerűbb flamenco énekes Jerez külvárosában él, sem írni, sem olvasni nem tud. Énekelni azért képes, mondja, mert sokat tapasztalt és szenvedett. Anélkül nem volna súlya művészetének. A fesztivál középpontjául választott hedonizmust is árnyalja ez a tudás. Blaszfémikusan ordításnak nevezném ezt a fajta éneklést. Nem édelgés, nem andalgás, nem álmodozás. A pillanat, az érzés művészete az övé. Ki tudja énekelni a fájdalmat, s abba a hallgatója szenvedései is belesűrűsödnek

Az animációs szekciónak szinte minden darabja díjra jogosult lett volna az én ítéletem szerint. Az Egy igaz embert(Un juste, r: Modi Barry, Franciaország) soha nem látott, sajátos torzításos, hallucinatorikus képi világáért szerettem. A Hajnalbannak (When the day breaks, r: Wendy Tilby, Amanda Forbis, Kanada) a rajzolt állatai: a disznó, a lúd és társaik antropomorf bája ejtett rabul. Azok a szexin libegő disznófülek! A Tony játszóhelye (Tony’s Play Station, r: Stefan Eling, Németország) a videojátékokba költözöttekhez intézett ironikus kérdést: biztos, hogy te játszol, s nem a gép veled? A rajzok elnagyoltsága, bumfordi bája, a sok és jó geg fergeteges 15 percet biztosít a nézőnek. Itt a díjat legnagyobb sajnálatomra a nagyon szép, technikailag kitűnően megoldott, de a sztori hűséges elmesélésén kívül semmi pluszt nem nyújtó A halász és a felesége c. Grimm-mese-adaptáció (The fisherman and his wife, r: Waliczky Tamás, német-magyar) nyerte. Amikor olyan izgalmas gyurmafilm is volt a mezőnyben, mint a Shshsh - A tv ki van kapcsolva (Shshsh - A tv untooned, r: Mário Jorge Neves, Portugália). A közönségdíjat a Billy lufija (Billy’s balloon, r: Don Hertzfeldt, USA) vitte el. Efölött is szomorkodtam egy sort. Számomra nem volt túlságosan mulatságos a megvadult lufik gyerekverő indulata. Rendben, életünket és vérünket a poénért. Nem akarnék én moralizálni, fölösleges is volna mindjárt a világ durvulását fölemlegetni. Annyit üzennék a film kedvelőinek: dobjon le téged a lufi repülőgép repülési magasságból, én pedig nézem inkább a Játsszunk? (Let’s play?, r: Kirill Kravcsenko, Oroszország) négy percét a kukacról, aki kockapókerrel ússza meg, hogy csali legyen belőle, még a halat is kijátssza - slusszpoén. Ez a szösszenet bizonyult a legjobb animációs ötletnek. A svájci Horváth Zoltán Kagyló (Carcasses et crustacés) kutyafülét sem kapott, mindamellett nagyon jó: Titanic-történet a halak és kagylók szemszögéből. Azok az emberek! A női mellekkel borított arcú gusztustalan ínyenc! Az ember a tengeri lényeknek drukkol, és tulajdonképpen nem bánja, hogy a gyönyörű Titanic, a civilizáció e diadalmas teljesítménye hullámsírba süllyed.

A fesztivál teljes ideje alatt a Rómer Házban Best of Mediawave címmel retrospektív válogatást vetítettek. Én megpróbáltam, nem bírtam ki. Benyitottam, és egy függönybe ütköztem. A töksötétben megpróbáltam kibonyolódni a kísértetkastélyos textilből, többszöri falnak menés után sikerült is, és egy icipicit világosabb egérlyukba kerültem, ahol kb. 3 néző fért volna el, de amennyire a fényviszonyok látni engedték, teljesen egyedül voltam a sötéttel. Kicsit próbáltam elnyomni klausztrofóbiámat, majd inkább vállaltam az újabb menetet a gaz függönnyel. Amikor újra a Rómer Ház amúgy kevéssé barátságos pincehelyiségében találtam magam, bizony mondom, jobb volt.

Beszélgetések, egyéb rendezvények

A már viszonylag régóta vetített, de itt is lejátszott Macskajaj bemelegítése után találkozhattunk a mesterrel, Emir Kusturicával. Balázs Attila és Gül Csaba voltak partnerei a pódiumon. Némi tolmácsolási kavarodás után Emir gyakorlottan angolra váltott, amit beszélgetőtársai nem értettek jól, ez a kommunikációs zavar csak a hihetetlenül flott, összeszedett rendezőt nem zavarta. Elég bágyatag kérdéseket tettek föl neki, hogy kezdődött kapcsolata a filmmel, ilyenek. Megtudhattuk, hogy a filmektől nem változik meg a világ, DE nagy hatással vannak azok az emberekre. Mondtuk magunkban, legalább ezt is megtudtuk. Egyetlen, számomra fontos mondat volt az egy órából. A cigány téma kapcsán Kusturica a szabadságigényről beszélt. A cigányok azt tartják: ők hadd válasszanak. Lehetsz tolvaj, meg is halhatsz, de te légy az, aki ezt választod. A cigányok közelebb állnak ahhoz, amit ő az emberi nemben jónak tart.

A Rómer Házban minden éjjel  koncert  volt, nekem egy URH-Európa Kiadó emlékestet sikerült végigszoronganom az Underground tánczenekar előadásában. Furcsa volt a tizenéveseket látni, amint boldogult egyetemista koromban kevéssé ismert, mára slágerré vált dalait dudorászták.

Pénteken a pályaudvarról a kollégiumba vonszoltam a bőröndömet. A szállással szembesülve páni menekülhetnék vett erőt rajtam, tekintetbe véve a szállás távolságát mindentől, a koszt, és főként azt a penetráns lábszagot, ami sarkig tárt ablak mellett is a szobában maradt, a felhevülten és boldogan lakmározó szúnyogokkal ellentétben. Gyorsan (kb. 1 óra alatt) katapultáltam tehát a zsinagógába. Közjáték: velem is megesett, ami a Magyar Narancsosokkal, hogy csak a világoszöld Press feliratú kártyára jogosultam. Elfojtva megalázottságomat, önvédelemből úgy döntöttem: nem vagyok én olyan béna, csak bejutok valahogy. A Grencsó kollektíva koncertje kicsit lehűtött, sebaj, azalatt összehasonlíthattam a zsinagóga már felújított részeit a még felújításra várókkal, és megnézegettem a kiállított képeket. Radu Igazság, Neil Coltofeanu és Victor Velculescu számítógéppel olyan fotókat csináltak, amelyeken  álomszerű egyidejűségben  láthatók Bukarest épületei egykori pompájukban és jelen lepusztultságukban. Hátborzongatóan szép volt. A szememet ez, a fülemet pedig Miles Griffith vigasztalta meg. A zenéje is, az énekes poénjai is. Egyszer csak hihetetlen visításba fogott, és felszólította hallgatóit, válaszoljanak neki. És válaszoltak.

A zsinagóga előtti sátorban mérték a szendvicset és egyéb, folyékony mérnivalókat, bár a rossznyelvek szerint 3 Mediawave-sört kellett meginni, hogy egynek a hatása érződjön. Így eshetett, hogy a lábszag már nem is volt annyira kézzelfogható a koleszpriccsen.

Másnap Iva Bittovát láthattuk viszont, aki tanítványaival, a Lelky leánykórussal érkezett. Tőle azt tanultam: az igazi művész tulajdonképpen mindegy, mit csinál, ha azt úgy csinálja, hogy mást leköt vele. Az ő műalkotása a lénye. Bittová elsősorban dallammal és ritmussal, a hegedűjével közvetíti azt, amit csak ő tud, de ahol kevésnek bizonyul a hegedű, ott nem habozik csettegni, visongani, vagy az egész testét használni: mutogatni, trappolni, körbeszaladni. Törökülésbe ülni. Vagy egyszerűen csak megáll, és elmélyült figyelemmel drukkol a lányoknak. Az ő egész testük is közvetíti a zenét. Időnként visszaváltanak énekesbe: letisztult gregoriánt énekelnek gyönyörűen és meghatóan, a következő pillanatban pedig ritmusra szappanbuborékot fújnak. A kötött zenét is tudják jól, a kizökkentés is remekül megy nekik.

A Kusturica-filmek lakodalmas zenéit játszó Boban Markovic Orkestar fergeteges hangulatú koncertjére nem volt lelkierőm beverekedni magam, de a sörsátor környékéről is remekül lehetett élvezni, és még a beszélgetőpartner hangját is lehetett hallani.

A hangszigeteltnek tartott Sátorban a Himnusz-feldolgozása miatt kisgazda és MIÉP-es körökben is ismertté vált Anima Sound System adott koncertet. A hangulat elsöprő és magával ragadó volt. A techno alapokra magyar, zsidó, cigány dallamok kerültek, mindez felpörgetve, nagyszerűen behangosítva, profi módon előadva. Bizony, még az is táncolt ott, aki nem akart.

A legnagyobb várakozás Emir Kusturica és a No Smoking koncertjét előzte meg. Fesztiválbelépőt nem fogadtak el, a jegy 2500 Ft lett volna. (Nem árulom el, hogyan tudtam bemenni.) Ha a produkciót csupán a zene felől akarnánk megfogni, hoppon maradnánk. Kusturicától és harcostársaitól a  földi kocsma  teljesebb természetrajzát kapjuk. Klasszikus zene umtza-umtzában és megfordítva: ú.n. alpári szórakozás ú.n. magas művészetté nemesítve. Meg minden még, ami a végletek között van: szerb, török, cigány népzene rock and roll-lal turmixolva, filmes és irodalmi utalások beleordítása a fülekbe. Groteszk tükör, amelyben ugyanolyan érvénnyel verődik vissza, amit szokás szerint gagyinak illetve értéknek láttat velünk a közmegegyezés. Roppant hangerővel hirdeti, hogy a művészetek határait élesen megvonni botorság volna, mert az élet nem ismer vegytiszta formákat, s csak a korlátolt emberi észnek van szüksége e virtuális határokra. Filozófia ez a javából, az élet kategorikus imperativusza.

Malvin madár ilyen pillanatokban szárnyalt a legmagasabban. S gubbasztásait (koszos szállás, szervezetlenség, értelmetlen körök futtatása, elmaradt programok, a jövő évi fesztivál már most látszó szervezési nehézségei) ilyen áron bármikor megbocsátjuk. Tóth Erzsébet, az MMKA elnökének díjkiosztón elmondott zárszava szerint minden évben felmerül a kérdés, érdemes-e kategorizálhatatlan mozgalmakat támogatni. Ő azt válaszolta: csak független, civil mozgalmakat érdemes. Hogy Malvin madár a továbbiakban is megőrizhesse függetlenségét, borzasságát, és jövőre is legyen alkalma ott a győri vásznon teljes groteszk pompájában megjelenni.