Strausz László Kukkolók

Filmviagra a Bárka színházban

Az emberek többsége manapság együtt él az erőszakkal és a szexuális környezetszennyezéssel, amit morális vagy nevelési szempontból is teljes érdektelenség övez. Emellett szokássá vált egy-egy eseményt, de kiállítást vagy filmet összeráncolt homlokkal pellengérre állítani (lásd Nietsch-kiállítás), hogy ezek deklarált immorális, züllesztő hatása szemforgató, hisztérikus meditációk tárgya lehessen.

Prüdéria témakörben az egyik leghajmeresztőbb hírt az utóbbi időben Amerika szolgáltatta. Egy 11 éves fiatalembert szexuális zaklatás vádjával állítottak bíróság elé a hatóságok, aki húga kisdolgának végeztével annak ruházatát segített rendezett állapotba hozni (értsd: felhúzta a bugyiját).

Álszentség ügyében azonban szerencsére már hazánkfiának sem kell túl messzire vetnie vigyázó tekintetét. Az ORTT döntései láttán még Tartuffe is elégedetten csettintene a nyelvével - hol Oliver Stone, hol Martin Scorsese filmjei akadnak fenn a testület szigorú rostáján. Legyünk jóhiszeműek: feltehetően minden magyar gyermek törékeny lelki világának sérthetetlensége lebeghetett a döntnökök deres homloka előtt. Ne feszegessük, hogy a hülyeség-dömping más előfordulásai láttán média-inkvizítoraink miért nem csapnak az asztalra. A z-kategóriás harcos-kardos filmek, az agyalágyult latin-amerikai monstre sorozatok (akár mentális) romboló ereje elől a testület nem kívánja védelmezni a honi ifjúságot. Egy dolog azonban kétségtelen: amennyiben az erőszak ábrázolása egy filmben nem öncélú, nincs ok letiltására! Az ítéleteknél is nagyobb probléma viszont, hogy a döntések nyomán nem alakul ki nyilvános diskurzus arról, hogy mit is tartunk tulajdonképpen megengedhetőnek a képernyőn.

A győri Mediawave kihelyezett akciócsoportja Filmviagra címmel október 28-án este a Bárkában az idei nyertes kisjátékfilmek levetítése után általános támadást intézett az álszentség állásai ellen. A cél elérése érdekében több fegyvert is bevetettek: egy a 20-as, 30-as évek pornófilmjeiből összevágott etűdöt, egy leszbikus performance-ról forgatott dokut, majd Bakáts Tibor Settenkedő tartott gazdagon illusztrált előadást a pornófilmben lezajlott állítólagos paradigmaváltásról.

A kollektív kukkolás persze egészen sajátos kereteket adott az este hangulatának, és erre épült mindkét kisfilm koncepciója is. A Woman Loving Woman című film egy „kiállítás"-megnyitón készült: egy műteremben tulajdonképpen teljesen másodlagos képek között három hölgy meglehetősen bensőséges kapcsolatba kerül egymással az erre a célra kialakított pódiumon. Magányukat ellensúlyozandó, megpróbálják játékukba a nézők nőnemű tagjait is bevonni. Dokumentarista semlegességgel jár-kel a kamera az emberek között. A belépő és művelődni vágyó látogatónak eleinte fogalma sincsen, hogy hová került, ám zavara csak fokozódik, amikor észleli, hogy arca egy 3x3-as képernyőn a terem falán is megjelenik. A happening ötletgazdája, C. Heilman elmondja: az emberek reakcióira volt kíváncsi mindössze, akik a róluk készült képek kivetítésével saját magukkal kerülhetnek szembe. Mit szólunk ahhoz, ha az eredetileg művészi térben az alkotásokról a szexualitásra terelődik a hangsúly? A tabudöntögetés persze nem marad ennyiben, hiszen többen is „veszik a lapot", és aktívan részt vesznek a partiban. Legtöbben azonban a kiállítóteremben használatos faarcot öltik magukra, és semleges-érdeklődő tekintettel figyelik az eseményeket.

A művészi tér effajta deszakralizációjának az ősatyja persze az a Marcel Duchamps, aki a századelőn piszoárokkal ékesített fel egy galériát. Hasonló volt a tét abban az esetben is: milyen hatást hoz létre két teljesen eltérő élethelyzet tárgyainak, terének vagy viselkedésének összemosása. Ezt illusztrálja a film, aminek forradalmi élét némileg tompítja a neves előd híres-hírhedt gesztusa. Emancipálódott napjainkban persze egy piszoár már snassz lenne - amit büszke leszbikus kiállással vált ki a performance rendezőnője.

Szintén a nézők gesztusai foglalkoztatják Kerry A. Laitala-t a filmjében. Valószínűleg sokaknak megfordult már a fejében az a gondolat, hogy magát a kukkolót kellene kukkolás közben megfigyelni, amit viszont a diszkréció legelemibb szabályainak megsértése nélkül igen nehéz kivitelezni. A Kanmuri film ügyesen kerüli meg a problémát.

Az 1920-as, '30-as évek pornóiból - igen, léteznek ilyenek! - újravágott húszperces klip szemtelen módon emeli be a nézőket a filmbe. A legeltérőbb pózokban huncutkodó leányok és ifjak képeit megőrző szalag ugyan annyira leromlott állapotban van, hogy nemigen lehet megmondani, hogy ki kivel, mit és hogyan. A jelenetek stilizáltságát még jobban felerősíti a rendezés, hiszen a képmezőbe beúszó pisztolyok, neccharisnyák rendszeresen kitakarják a közben serényen folyó aktusokat. Azonban a jelenetek közé beszúrt, szintén ősrégi rajzfilmre is érdemes odafigyelni! Vászon mögüli szemszögből megrajzolt cilinderes urakat látunk egy mozi széksoraiban, akik idétlenül vihognak, egymás térdét csapkodják stb., egyszóval kollektíve zavarban vannak. Ezzel pontos tükröt tart a néző elé: valahogy így viselkedik az emberek többsége, mikor nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nem egyedül figyeli a jeleneteket! Egy kukkoló csak magányosan kukkoló! Több kukkoló már csak egy zavarodott csoport. A gesztus világos jelzés: éppen az a szituáció folyik a vásznon, ami adott esetben a publikum soraiban is lejátszódhat.

Christian Metz, a francia filmszemiotikus szerint a hatodik lehetséges beállítási irány az innen, az "elölről", amely egy űrre, egy nem létező térre utal. Bizonyos esetekben egy film világosan utal erre a tátongó űrre, és arra, hogy ezt a teret betölti valaki, egy figyelő tekintet. A voyeur személye megbújik az "elő-térben", szemével a vászonra tapad, s a jelenetet a film úgy ábrázolja, ahogy ő látja: kívülről, amelyben nem vesz részt, míg mások "benne vannak". Vernet szerint a láthatatlan kukkoló jelenlétére gyakran a látást akadályozó tárgyak képmezőbe foglalása, azok jelenléte utal. A két szerző mintha ott ült volna a Bárkában, mielőtt szövegeiket leírták. Arról nem sokat tudhatunk, hogy a kukkolás fogalmának megalkotásakor milyen képsorok járhattak az eszükben, példáikat pedig a filmtörténet klasszikusai közül válogatják. Pedig valljuk meg: a kukkolás mint olyan, asszociációinkban meglehetősen érzéki töltettel rendelkezik!