A Magyar Filmszemlével szinte egy időben (február 4. és 12. között) rendezték a 22. Clermont-Ferrand-i Rövidfilm Fesztivált. Az egybeesés alkalmat ad az egybevetésre, amire jó okunk van, ha a hazai szemlével kapcsolatos kritikai reflexiókra gondolunk. Ismétlődtek a közhelyek, sztereotípiák; függetlenül a filmektől, a helyszíntől. Még egy közhelyellenes irodalmi lap hasábjain is ilyeneket lehetett olvasni - ami elgondolkoztató.

Menekülés a múltba

Érdemesebb lenne megírni a szemlék történetét. Hogyan lett a zártból műfajilag nyitottabbá, hogyan vált az értékelés "fundamentalizmusa" eklektikussá a szakmai és a társadalmi zsűri dualizmusával illetve egységesítésével. Jó lenne elemezni a szemlét mint intézményt, mint önálló/önjáró rendszert. Milyen kontinuitást lehet felfedezni a korábbi és a mai között? Lehet-e olyan aspektusból nézni ma a magyar filmet és a szemlét, mint tegnap? (Lehet-e ugyanolyan a kritikai szemlélet, mint akkor?)

A szemlék körüli vitákban gyakran még mindig a múlt értékeit kérik számon: "Le kéne utazni egy barátságos kisvárosba, ahol megint együtt lehet a tisztes ipar összes művelője, összezárva 4-5 napra. mint hajdan Pécsett (ah, az aranykor), de félő, senki nem akar már itt együtt lenni." Ebből az idézetből a kezdő 'le’ igekötő sokat elárul arról a szemléletről, - a központi leosztás reflexiójaként - ami inkább árt, mint használ a filmnek. Pedig van olyan város ahol helyi kezdeményezésként (10 éve), elindult valami, amire már Európán kívül is odafigyelnek. De nem is kell olyan messze látni, menni, elég csak Csillaghegyig, ahol 2 éve rendeznek szemlét hazai rövidfilmekből és a clermont-ferrand-i fesztivál anyagából. Szintén saját elhatározásként, ahogy annak idején a francia kisvárosban történt.

Menekülés a rövidfilmbe

2-3 fiatal filmrajongó megalapította a Sauve qui peut le court métrage (Menekülés a rövidfilmbe) nevű egyesületet e műfaj védelmében, olyan helyen, amelynek nem volt filmes hagyománya, csak egy egyeteme. Ennek diákjai azonban nézői és szervezői lehettek egy filmes rendezvénynek. Ez a 70-es években történt, a nagy univerzális programok, megafesztiválok megtorpanása, a lokális kezdeményezések kibontakozása, egyszersmind a video elterjedése, művészetté válása idején. Amikor a rövidfilm kihalóban volt, e non-profit egyesület alapítói fórumot akartak teremteni a hazai kisfilmeknek, ami alkalmas a kísérletezésre, a filmművészet értékeinek "megvédésére" a multinacionális szuperprodukcióktól és a videótól. Ezért csak celluloidra készült munkák pályázhattak. A látszólagos "fundamentalizmus" a rövidfilm életben tartását szolgálta, s nem zárvánnyá, hanem nyitottá tette a fesztivált. Egyrészt műfaji szempontból, s úgy is, hogy nagy közönség elé vigyék a filmeket. A szervezők egy másik fontos célja az volt, hogy az alkotók számára "barométerként" szolgáljanak a vetítések, az utánuk következő viták, s a szűk szakmai megmérettetés, a zsűri mellett kívülről is kapjanak visszajelzést. A közönség is díjazza a filmeket. Ettől közvetlenebb, nyitottabb, átélhetőbb ez a rendezvény más (mega)fesztiváloknál. Az esemény pár év alatt a rövidfilmek mustrája és vására lett, megjelentek a forgalmazók, majd 10 év után a külföldi alkotások is. Clermont-Ferrand "felnőtt", bekerült a 10 legrangosabb fesztivál közé. Sikere az évi 500-600 hazai rövidfilmre épül, amiből - előzsűrizés után - kb. 60 kerül a versenybe. Anyagi hátteret pedig már nemcsak a város, a megye, a tartomány és az állami intézmények adnak, támogatják a médiák is (Canal+France Inter, FNAC, Atomfilms), ami a 10 és 180 ezer frank közötti díjakban is kifejeződik. (Utóbbi a legjobb forgatókönyv megvalósításához jár.)

A "külföldi alapot" az biztosítja, hogy a lokális, nemzeti filmgyártás mindinkább "visszaszorul" a rövidfilm keretei közé (a nagy multinacionális szuperprodukciók mellett). A globalizációval szemben felértékelődnek a különböző helyi kultúrák. Ezek reprezentációi lehetnek a rövidfilmek, megőrizve valamit abból a nemzeti jellegből, ami a nagy filmekben más, főleg amerikai filmes hatásokkal ötvöződik. A francia film, s részeként a rövidfilm, a clermont-ferrand-i fesztivál is alternatíva kíván lenni. Nemcsak annyiban, hogy a szervezők tagjai a nemzeti filmválogató bizottságnak, de úgy is, hogy fesztivál-díjakkal, anyagilag és erkölcsileg támogatják a filmkészítést.

Erről is beszéltek a szervezők, amikor 2 éve itt jártak Csillaghegyen. Laurent Guerrier és Jerome Thers akkor az egyesület fiatal társadalmi aktivistái voltak, azóta a fesztivál hivatásos munkatársai. Nemcsak hoztak, vinni is akartak rövidfilmeket, mivel munkájuk szerves része a külföldi filmes rendezvények látogatása, az idegen kultúrák megismerése, a kétoldalú kapcsolatok kialakítása. Nem is a hivatalos szerveket keresték meg, hanem a Banán Klubot, a főiskolát, a filmes műhelyeket. Így szerveznek - a versenyprogram mellett - retrospektív vetítéseket, bemutatókat, kiállításokat egy-egy régió kultúrájáról: Kelet-Európáról, az ausztrál bennszülöttek vagy az amerikai indiánok világáról.

Harel, Kassowitz és Solveig Dommartin

Az is tanulságos, hogyan kerültek ide a clermont-ferrand-i szervezők. Derdák András, a Csillaghegyi Kulturális Egyesület vezetője és Csetneki Gábor, az ott működő Szárnyak Színház rendezője évek óta építik a hidat a francia és a magyar kultúra között. Nemcsak kinti reklámozásunkra törekedtek, hanem arra is, hogy itthon az angolszász és a német mellett megismertessék a francia kultúrkört, amely mentalitásban közel áll hozzánk. Ebbe a törekvésbe illett bele a Clermont-Ferrand-i Rövidfilm Fesztivál anyagának "importálása", bemutatása, először 1998. május 21. és 23. között. Kint addig csak nézőként vettek részt, de legközelebb már nem akartak "üres kézzel" menni. Ezért rövidfilm pályázatot írtak ki. A dologra érdemes lenne odafigyelniük a filmbarátoknak és az alkotóknak, különösen most, amikor egyre több szó esik a megafesztiválok válságáról. A húsz éves múlttal rendelkező francia kisfilmfesztivál tíz éve nyitott a világra, s ma már több mint 60 ország képviselteti magát rajta. Olyan rendezők debütáltak itt, mint a gyűlöletes Kassowitz , vagy Harel, akinek Tiltott nő és Kirándulók című filmjeit nálunk is játsszák a mozik. Kisfilmje, a Látogatás előtanulmánynak is tekinthető. Karolét, a Párizsban önállóan élő fiatal lányt meglátogatják a szülei. A jólszituált vidéki polgárok számára Párizs a divatot, az üzleteket, az éttermeket, a színházat jelenti. Emberi dolgokról alig esik szó, jogosan támad hiányérzete a film végén a lánynak és a nézőnek. A gyerekek, a fiatalok a humanitás hiányától szenvednek (Dadou, Uhloz, A kölyök kiáltása), míg a felnőtteket az értelem, a ráció hiánya nyomasztja: az Omnibusz, A csavar, a lét kafkai abszurditását idézi - előbbi Cannes-ban nyert nagydíjat 1992-ben, utóbbi pedig a legjobb rövidfilm César-díját kapta 1995-ben. A mikrovilágra figyelésében fontos elem a filmre való reflektálás is, hol líraian (Ciotat gyermeke), hol ironikusan (John), hol pedig parodisztikusan (Kerozin Gizi).

A bemutatott filmek - a programcímtől eltérően - nem a menekülést jelentették a valóságból, mint inkább a film szerepének újraértelmezését. A Deus ex Machina automata fotósa beavatkozik a valóságba, ami ellentétben áll a Nagyítás modelljével, de közel áll ahhoz a szemlélethez, amelyet Tom Stoppard úgy fogalmazott meg, hogy a művésznek cselekednie kell, ha valamilyen igazságtalanságot lát. Ám eközben újraértékelődik a film nyelve, narrációja is.

A fesztivál sztárvendége volt Solveig Dommartin, Wenders Berlin felett az ég című filmjének főszereplőnője. Átkerült a kamera másik oldalára, hogy a szerelemről énekelje el - ezúttal saját sanzonját. Filmje egyszerű dal, vers, "talán egy hídról", ahol életutak futnak össze, a két oldalt - férfit és nőt - összekötve. És ha időnként szét is nyílik, a hídon vagy az alatta rekedők bíznak abban, hogy ez a helyzet megváltozik. Az elveszettnek tűnt clochard-pár sem veszti el a reményt. Paulo szerint - akit a kiváló jellemszínész, Artaud-tanítvány, Philip Gevent alakít - "lenni vagy múlt időben lenni", ez itt a kérdés. Ám a társául szegődő Lucette azzal bíztatja, hogy "az öreg madár is szárnyal". Az igazi elveszettek azok, akik kapcsolat, szerelem nélkül élnek - sugallja a film. Ha 2000-ben még küzdünk a szerelemért, akkor érdemes folytatni az életet a jövő évezredben - mondja a rendezőnő. Solveig Dommartin vitalitása, derűje sokat merít a francia (film)kultúra múltjából. A víz tükröző felülete az impresszionistákat idézi, a helyszín Marcel Carnéra emlékeztet, akinél már szerepelt ez a híd - csak ő nem az eredetin forgatott, mint most Solveig, aki a köznapi, egyszerű szituációk bemutatásával a lírai realizmust követi. Különböző korú és helyzetű párokat vonultat fel, gyerekektől az idősekig, s mi a 20 perc alatt végigkövethetjük a kapcsolatok, a szerelem különböző fokozatait az emberi élet során, aminek refrénje, summázata: "változtasd meg az életedet" - akárhol is élsz. Mindezt keretbe foglalja a festőnő, aki élénk színekkel festi meg, amit a kamera láttat, mintha csak alteregója lenne a rendezőnőnek és az operatőr Agnes Godard-nak. Mert nő maradt a kamera mögött is.

**

1999-ben már a francia külügyminisztérium, a Francia Intézet és az Unifrance is "beszállt" a rendezvénybe. A vetítések 2 helyen folytak: a Fő utcában az előző évi program "repríze", Csillaghegyen pedig az újabb kisfilmek voltak láthatók.

A legismertebb munka Bruno Podalydes Versailles, balpartja volt, amelynek "hosszú változatát" azóta nálunk is bemutatták, Isten látja lelkem címmel. Ez a legjobb elsőfilmes César-díjat kapta (1999), míg a rövidfilm a clermont-ferrand-i zsűri különdíját nyerte el 1991-ben. Az alapmotívumot már a 47 perces változat is magában hordozza; hangulatában, szemléletében emlékeztet a korábbi francia új hullámra (Chabrolra). Látszólag egyszerű történet egy döntésképtelen fiatalemberről (egzisztencializmus?) aki nem együgyű, érzéseit érzékenyen közvetíti minden irányba, de ritkán talál vissza önmagához, ezért állandó tájékozódási nehézségei vannak. A kisfilmben ez leszűkül egyetlen okra: egy lányra, egy estére. Pillanatra sem tud kettesben maradni a lánnyal, a gyakran abszurdnak tűnő események kavalkádja mindig megzavarja. Nem egy feeling film. Benne van egy francia vígjáték lehetősége, miként egy egzisztencialista drámáé is. Az Isten látja lelkem hősét - ugyanaz a Denis Podalydes, a rendező testvére alakítja - szintén a nők érdeklik, de már általánosabb dolgok is foglalkoztatják: a meggyőződés, a hit, a pártosság kérdései. Ezek a filmek egy "lépcsőzetesen gondolkodó" rendező alkotásai.

Clermont-Ferrand azonban nem minden esetben lépcső, "ugródeszka" a félkész film(es)eknek. A 20 perces Ruhacsipeszek (Joel Brisse) teljes filmnek tűnik. Főszereplője egy 15 éves kamasz, Alban, aki vak létére teljes életet akar élni. A kertben ugyan ruhaszárító csipeszekbe kapaszkodva sétál, mégis ki akarja próbálni a motorozást, vonzódik egy lányhoz és fotózik. A fényképezőgépet egy környezetvédelmi pályázatra írt dolgozatával nyerte. Kicserélnék, de ő ugyanúgy ragaszkodik hozzá, mint a fotóihoz, amelyeken semmi sem látható. Lehet, hogy a napot fényképezte. A film a SACD díját kapta 98-ban. (Brisse idén két más témájú filmmel indult a versenyben.)

A külföldiek közül a brazil Furtado Virágos szigeten című dokumentumfilmje nem véletlenül nyerte el 1991-ben a sajtó és a közönség díját. Egy paradicsom sorsát követi a palántázástól az eladásig, még mielőtt kiraknák a disznók és a gyerekek közé. Ezalatt megvilágosodik a különbség a paradicsom, a disznó és az emberi lény között. A film témájának, s főleg narrációjának köszönheti sikerét, utóbbi erősen emlékeztet a francia felvilágosodás esszéinek, gondolkodóinak szellemes, csipkelődő - helyenként maró - stílusára. Ami annak idején a dogmák ellen irányult, most az újkori gondolkodás, a ráció ellen fordul. A film persze valójában nem fogalmakról, hanem az emberi lét lerombolásáról szól. A nyelv, a gondolkodás és a lét ellehetetlenülését mutatja - szikár képekben. (A ráció kritikájaként egyébként a miszticizmus is megjelent. Oliver Cotte 3D-s technikával készült Terra incognitája a borgesi hatásra épült. Egy kereskedő boltjába betéved egy fura vándorutazó, s elad neki egy különleges térképet, amely az utazás során átalakulhat. És a kereskedő belevág egy különleges expedícióba az ősi térképek grafikus világában, hogy felfedezze a helyet, ahol ez az eszköz készült.)

A fikció és a dokumentum határán mozog Moutot Mindennek el kell tűnnie című filmje. Főszereplői - Jean-Pierre és Theo - kezdő munkanélküliek. Alkalmi munkájukról csak a helyszínen derül ki, hogy egy bevándorló családot kell kiköltöztetniük az utcára. Felháborodásukat Theo fogalmazza meg: "Ez az egész egy nagy szarság! Felkelsz 6-kor, hogy 150 ficcsért embereket dobj ki az utcára. Inkább otthon maradok és megyek a saját melóm után." Moutout negyedórás filmje mikrodráma a kiszolgáltatottságról s a tehetetlenségről.

**

B.B. = Bírálók és Bírálatok

A kiszolgáltatottság, a marginalizálódott emberek sorsa iránti érdeklődés, szimpátia nem elszigetelt jelenség. Ez volt az idei fesztivál egyik "főszereplője". Ami talán a rövidfilm marginális helyzetéből is adódik Souad El-Bouhati filmje, a Salam is a kiilleszkedésről szól. A nyugdíjas Ali, mielőtt visszatér Franciaországból Marokkóba, néhány napot barátjánál, Momónál tölt, aki a kislányával él. A film nemcsak a hazai mezőnyben vitte el a pálmát, de a nemzetközi különdíjat, valamint a legjobb színészi alakításét (Benaissa Ahaouri) is megkapta. Az ifjúsági zsűrik szintén dicsérték - vélhetően nem lelkiismeret-furdalásból.

A lelkiismeret-furdalásra amúgy elég okot, példát szolgáltatnak a filmek. A nemzetközi verseny idei fődíjasa, a Le Pere volé (Apát akarom) svájci produkció, de a készítői törökök (rendezője Esen Isik), s témája az emigráns létből, világból származik. Meric apját megfigyelik, majd elrabolják a titkosrendőrök. A gyereket traumatizálja az esemény, keresi a magyarázatot, de azt hiszi, hogy emberrablók vitték el apját. A bevándorlók második generációja alkotóként is jelen van a filmfesztiválon, s érzékenyen reagál kisebbségi léthelyzetükre.

A filmkészítőknek nem maguk, hanem a szenvedést okozók miatt rossz a lelkiismerete. Értelmiségi helyzetükből adódik kritikai magatartásuk. Az értelmiségi szerepéről szól a macedón Mitko Panov példázata, a Mező. Egy idős parasztember és egy orvos között különös barátság szövődik. Ennek "eredményeként" az orvos is kaszálja a mezőt. (A film a legjobb hang díját kapta.)

A kiszolgáltatottság igazi szenvedői a gyerekek. Ezt fogalmazza meg az angol Sara Gavron filmje, az Elveszett kapcsolat (Losing Touch) amely az ifjúsági díjat kapta. A gyereklány Tessa anya nélkül marad, miután szülei elválnak. A csonka család vidékre költözik és mindegyikük különböző megoldásokat keres, hogy szembenézzen a válsággal. A "kiilleszkedés" a kapcsolathiány másik szintjét mutatja az ír Örök emlékül (In Loving Memory). Egy idős asszony férje elvesztése után megtalálja a módját, hogy szembenézzen a halállal. Szalagot köt az elhunyt kezére, ami kivezet a sírból, s amint várható, az asszony kezére kötik. Audrey O’ Reilly filmje a közönség díját nyerte el.

A kísérleti filmek közül a legérdekesebbnek az angol La comtesse de Castiglione bizonyult. David Lodge szürrealista "rémálmát" a Comtess fotója inspirálta, amit 1865-ben Pierson és a Mayer testvérek készítettek. A film a Prix Recherche mellett a Canal+ díját is megkapta. Az Atom Films díját a holland Eric Steegstra animációs filmje, a Metro nyerte. Egy sötét, zárt városban futballmeccset játszanak, ami után a huligánok zavart keltenek, elárasztják a helységet. A nemzetközi sajtó díját az angol Éhségnek ítélték. Richard Clark filmjének főszereplője a magányos, kövér Gregory, aki sose hagyja el lakását. Egyetlen kapcsolata a külvilággal Rosemary, a "segítő nővér", ezért aztán sok fájdalmat okoz, amikor megismerkedik Júliával.

A díjakat odaítélő öt tagú nemzetközi zsűri az idén a nigériai Alsanne Mustafa színész-rendezőből, Kerstin Hagrupból, a svéd filmkapcsolatok igazgatójából, az amerikai Miles Hyman illusztrátorból, Lassaad Janroussiból, a tunéziai rövidfilmfesztivál igazgatójából és Louise Spicklerből, a québeci nemzetközi filmintézet igazgatójából állt. A hazai mezőnyt pedig Solveig Auspach rendező, Francoise Collin vágó, J. Lespert színész, Tom Novembre színész-rendező és Beatrice Thiriet zeneszerző bírálta el. (Közülük többen maguk is itteni díjazottak.)

A már említett Salam mellett több díjat (Prix Recherce, legjobb hang) kapott a Romain Slocombe és Pierre Tasso Weekend Tokióban című munkája. A romantikus történet - ironikus hangszerelésben - két ember félreértéseiről szól, amelyek egy éjszakára összehozzák őket, bár nincs bennük semmi közös. A közönség, a hazai szaksajtó és a FNAC (könyv és multimédia üzlethálózat) figyelemreméltó tehetségnek járó díját Konstantin Bronzit animációs filmje, A világ végén nyerte el, amely egy hegycsúcson billegő, labilis ház lakóinak kellemetlen kalandjait mutatja be. A szerzői jogvédő egyesület (SACD) és a legjobb hang díját az elsőfilmes Blandine Lenoir munkája, a Marinett kapta. Két testvér, Frank és Gregory egy napjáról szól. Egyiküknek hamarosan döntenie kell, s a cím alapján sejteni lehet, hogy miről. A zsűri különdíjjal jutalmazta Antony Cordier dokumentumfilmjét, a Szép, mint egy kamiont. Témája: hogyan tekintenek egy munkáscsaládban a szellemi munkára, hogy ítélik meg egy 28 éves diák társadalmi felemelkedéssel kapcsolatos vágyait. A Canal+ a Fetisiszta rendezőjét, Nicolas Kleint díjazta 100 ezer frankkal - "megelőlegezve" a nagyfilmet. A mű (korunk?) hőse Julien, aki eladó egy női cipőboltban, s úgy dolgozik, hogy "leveszi lábáról" a főnökét.

Feltehetően itt is akadtak az elbírálóknak bírálói. A fesztiválnak idén is több mint 120 ezer nézője volt 7 helyszínen, 8 vetítőteremben. Főként a versenyfilmek több ezer szemtanúja jelenthette a társadalmi kontrollt. Rajtuk kívül pedig az a szélesebb közeg, amely a fesztivált követően ismerte meg a filmeket, amikor azokat bemutatták a megyében, a tartományban. A magas nézőszám a sok filmmel, vetítéssel is magyarázható és a változatlan, alacsony helyárakkal. Egy előadásra 15, bérlettel 10 frankba kerül a belépő. (Máskor a diákjegy is ennek 2-3 szorosa.) Ám ez nem a rövidfilm leértékelése, hanem hozzátartozik a "műfaj" kultiválásához.

Quo Vadis Cinema?

A versenyprogramok mellett számos retrospektív vetítést tartottak. Kis túlzással, mintha az afrikai rövidfilmes fesztivált is itt rendezték volna Tunézia helyett. Bár találóbb lenne reprízről beszélni, mivel többen már korábban szerepeltek itt. Ilyen Mohamed Camara, az 1993-as nagydíjas Denko rendezője, vagy a nálunk még a 70-es évekből ismert Sembene Ousmane aki korábban készült Bonhomme Carrette-jében Dakar szegénynegyedéről fest "fekete-fehér" képet. Az újdonságot a dél-afrikai filmek jelentették. A multikulturalitás jegyében készült a svájci dokumentumfilm-összeállítás. A rendezők - többek között az indiai Kamal Musale, az olasz Fulvio Bernasconi, vagy az arab Nadia Fares - saját élményeik alapján vizsgálják az identitás problémáit egy 3 nyelvű országban. (Hogyan legyenek jó svájciak, hogy közben olaszok, katolikusok, mohamedánok, zsidók maradjanak.)

Ami pedig a rövidfilm identitását illeti, ezt a hagyományápolásban, a régiek újrafelfedezésében találta meg. Ennek jegyében mutatták be Paul Paviot 50-es évekbeli filmjeit. Köztük a Lumiére-ről eredeti felvételek alapján készített anyagot. Paviot ezzel dokumentálta saját rövidfilmes tevékenységét is, ami később hivatkozási alapul szolgálhatott a fesztivál szervezőinek. ("A mozi története a rövidfilmmel kezdődött" - mondták Jerome-ék.) Paviot érdeme, hogy "felfedezte" Michel Piccolit, s hogy megörökítette a híres jazz gitáros Django Reinhardtot, a pantomimes Marcel Marceau-t (Egy parkban) és Boris Viant (St.Tropez).

Az emlékezést, a múlt idézést szolgálja az a néhány éve indított fórum is, amelyen a filmművészet "nagy tanúi" szólalnak meg. Idén Tadeusz Lubelski, lengyel filmtörténész, kritikus volt a vendég. (Nálunk most jelent meg Kieslowski mozija című könyve.) A jelent a német Jochen Kuhn képviselte, aki kísérleti animációs filmjeivel vált ismertté: a Yo-yo és a Silvester Oberhausenben nyert díjat 1993-ban. A jövőt pedig az amerikai egyetemisták (Columbia, New York, Dél Kalifornia) "dolgozatai" jelentették. Eredetileg a vásárra szánták, de a szervezők fontosnak tartották, hogy a helybeli diákközönség is megismerje őket. Emellett voltak még ifjúsági és gyerekprogramok, illetve "képregény-ihletésű" filmek.

De a jövő másképp is jelen volt. A "Quo vadis cinéma" alapítványt 5 éve hozták létre producerek az itt szereplő rövidfilmek támogatására, forgalmazására. A most bemutatott 10 filmből 6-ot ők jegyeztek. Mellettük külön fórumot kaptak azok a munkák, amelyek regionális szervezetek támogatásával készültek. A többségükben első filmek egy-egy regionális fesztiválon (Grenoble, Tours, Aix-en Provence) mutatkoztak be - jól. Vannak persze kivételek, David Fourier és Daniel Ziegler például már jelentős kisfilmes múlttal rendelkezik. Fourier Majorettek a térben (Des majorettes dans l’espace) című filmje Clermont-Ferrand mellett a Brit Akadémia díját is elnyerte 1997-ben.

*

Mindez azt is mutatja, hogy Clermont-Ferrand nemcsak művészeti, technikai de gazdasági szempontból is alternatívát jelent a filmkészítésben. Jövője a mi szempontunkból sem érdektelen. 2001-ben ugyanis magyar év lesz Franciaországban, aminek jó "előzetese", reklámja lehet(ne) egy vagy több retrospektív vetítéssorozat a fesztiválon. A dolog nem a szervezőkön múlik. (A magyar kisfilmek már ott vannak a kínálatban. 1997-ben még csak 2, 1999-ben már 12 mű. Köztük volt Cakó Ferenc Labirintusa, Szász János Temetése, Sugár János Módszeremje, Ajtony Árpád Drámája.) Az odavezető "utat egyengetné" a Banán Klub újabb pályázata, amelyre 3 témában (Víz, Vidámság, Biztonság) lehet max. 30 perces kisfilmmel nevezni augusztus 9-éig, bármilyen formátumban. A nyertes filmeket október elején mutatják be egy újabb közös fesztiválon a clermont-ferrand-i kollekcióval, immár 3 helyszínen (Puskin mozi, Francia Intézet, Csillaghegy).

A 2001-es fesztiválon (január 26. - február 3.) részt venni nemcsak a filmkészítőknek lehetne hasznos, de az ""infrastrukturalistáknak", szervezőknek, forgalmazóknak, producereknek) is. Addig pedig érdemes lenne Derdákékat - a többes szám alatt Bredák Zsolt, Garai Mixi és Nagy Réka értendő - megkérdezni arról, hogyan csinálják a fesztiválokat.