Boronyák Rita Ipar és művészet - infotainment és dokumentumfilm

Vita a 31. Magyar Filmszemlén


63 KByte

A dokumentumfilm az alkotói oldalról nézve ugyanúgy hosszú ideje válságban van, mint a játékfilm vagy a széppróza. Lassan és fájdalmasan talál magára a totális politikai nyomás megszűnése óta, az új kényszereket, helyzeteket (különböző pártok befolyása, alvilág, tömeges elszegényedés, az átmenet összes nehézsége) pedig nehezen tanulja meg tükrözni.
Pesett. A kereskedelmi és a közszolgálati televíziók egyre inkább deklaráltan nem iacát tekintve tulajdonképpen két szék között a pad alá dokumentumfilmes riportjai a televízióból szorítják ki, moziba pedig nagyon kevesen mennek el egy-egy, akár nem is "beszélő fejes" alkotásért manapság. Nem divat, hiszen az ellenzéki ízű, tényfeltáró, politikai töltésű dokfilmek kora lejárt. A nézők érdeklődését nem bulvár szinten felkeltő és ébren is tartó dokumentumfilm viszont nagyon kevés van.
A dokumentumfilm válságának komplexitásából a 31. Magyar Filmszemle A dokumentumfilm, a publicisztika és a morál című vitája szándéka szerint egyetlen összetevőt, a dokumentumfilm jelenlegi, műfajának lényegét érintő aspektust emelt ki. A beszélgetés résztvevői Géczi János író, B. Révész László, a Magyar Dokumentum Műhely vezetője, Horvát János televíziós újságíró, Buglya Sándor, a Dunatáj Alapítvány vezetője, Durst György, a Duna Műhely vezetője, valamint Sváby András és Kereszty Gábor (TV2) voltak.
A vitavezető Kóthy Judit kezdésképpen azt a kérdést tette föl: valóban ellentét van-e a minőségi dokumentumfilm és a televíziós újságírás műfajai között. Az ellentét létét látszólag igazolja, mondta, hogy a kereskedelmi televíziók nem nevezték a dokumentumfilmes versenybe egyetlen filmjüket sem. (Csendesen megjegyzem, ez a tény mindössze eltérő voltukat bizonyítja. Hogy ellentétesek lennének, arra ez a nem-nevezés nem utal. A két kereskedelmi televíziós a későbbiekben ki is fejtette, hogy ők nem csinálnak dokumentumfilmet.) Noha erre a kérdésre konszenzusos válasz nem született, a vita indázásai, kanyargásai azért sok más problémát vetettek föl és válaszoltak meg.

Az alaphelyzet

A résztvevők hozzáállása nagyon rokonszenves volt: kereskedelmi televíziósok és közszolgálatban tevékenykedők nem egymás vérét kívánták venni, hanem érvelve társalogtak egy valamennyiük számára fontos kérdésről. A két kereskedelmi televíziós jólesően állapította meg, hogy nem pellengérre akarták őket ott állítani, hanem vitapartnernek kellettek. Mert a nézetek igencsak eltértek egymástól. B. Révész László kissé durva viccel szemléltette a számára nem éppen rokonszenves új mentalitást: Menstruációt! Menstruációt! Nem demonstrációt? Mindegy, csak folyjon a vér!
A közszolgálatiak egyöntetűen nem a kereskedelmi televíziózás, hanem a közbeszéd eldurvulása ellen emeltek szót. Ennek egyik okaként azonban a kereskedelmi televíziók hangnemét nevezték meg. A nézők között ülő játékfilmes Janisch Attila azt nehezményezte, hogy a valóság már nem valóságként, hanem eladnivalóként szerepel a kereskedelmi tévék riportjaiban, a cél a mindenáron való nézőfogás. Ugyanúgy ellentétet lát a dokumentumfilm és a kereskedelmi televíziók riportjai között, ahogyan a közönségfilm és a művészfilm között. A reklámpiac-orientált kereskedelmi tévék munkatársai, tette hozzá, nem is mindig kellően felkészültek, s erre példaképpen azt hozta, amikor az egyik kereskedelmi televízióban Fenyő Miklóst, és nem Fenyő Jánost lőtték le a riporter szerint.

A pénz

A vitát hallgatva tulajdonképpen a pénz tűnt mindkét tábor képviselői számára a legfontosabbnak. A dokumentumfilmesek részéről azért, mert nincs belőle elég a filmekre, a kereskedelmi tévések pedig nem csináltak titkot abból, hogy nekik szabott nézettség kell a talponmaradáshoz.
A két álláspont közötti különbségre Kereszty Gábor világított rá a legpontosabban: abban látja a különbséget infotainment és dokumentumfilm között, hogy a dokumentumfilmesek művészekként definiálják önmagukat, míg a kereskedelmi televíziósok iparosok. Ők termelnek. Egy dolgot tehetnek: megpróbálnak a lehető legigényesebben dolgozni. Használnak dokumentarista elemeket is, de elsőrendű céljuk a pénzcsinálás: nekik 20 %-os nézettséget kell elérniük. Sváby András sem győzte hangsúlyozni: ők nem csinálnak dokumentumfilmeket.

A morál

A vita veleje, sarkítottan: érdekesség-e, mindenáron, a nézettség érdekében, vagy művészet-e a cél. Akkor nemesb-e a lélek, ha gondolatgazdag műveket alkot a művész, vagy ha általános érdeklődésre számot tartó témákat dolgoz ki az iparos.
Jó kérdés, de becsapós. Horvát János mondta ki: a dokumentálás nem eredményez dokumentumfilmet, az infotainment ugyancsak nem. S hozzáfűzte: szerinte az infotainment nem felelős azért, hogy a dokumentumfilmeknek nem jut hely a televíziós műsorstruktúrában.
A nézők között ülő H. Frivaldszky Bernadett, aki kezdő dokumentumfilmes a Dunatáj Alapítványnál, nagyon fontos szempontot hozott a beszélgetésbe. Ő nincs ellene a kereskedelmi televízióknak, ha hazamegy, kikapcsolódásképpen az ő műsoraikat nézi. Itt a szemlén látta, mondta, Méry Zsuzsa Bulandzsiuk című, román fiúprostituáltakról szóló, magát dokumentumfilmként definiáló munkáját. A film rendezője a siker, az érdekesség kedvéért éppen arról mondott le, amiről ilyen kényes kérdés esetében nem lenne szabad. Miként lehetséges, hogy egy kiskorú, aki nincs tisztában a jogaival, ne kitakart arccal szerepeljen. A gyerek anyja nem tud arról, hogy a fia prostituált. A vetítés után megkérdezte a film rendezőjét, aki azt mondta, hogy morális aggályait legyőzte a hiúsága. (Nekem hasonló kételyeim voltak Salamon András Jonuc és a koldusmaffia című munkáját illetően. Nem állítom, hogy csak kincstári komolysággal lehet szegénységről, elesettségről szólni, de számomra hatásvadásznak, fájdalmasan ízléstelennek tűnt Jonucnak, a féllábú koldusfiúnak a bicebóca tánca zenére megvágva.)
Túlságosan felületes általánosítás volna tehát azt hinnünk, hogy ami művészetnek, dokumentumfilmnek definiálja magát, az egyszersmind morálisan is rendben van, illetőleg a profitorientált iparosok mindannyian erkölcstelen gazgonoszok. Nincsenek jók és rosszak ebben a leosztásban sem. B. Révész László emlékeztetett arra, hogy a Spiegel TV pár évvel ezelőtt hogy benyalta (B. R. L. kifejezése) az ál-dokumentumfilmeket, amelyeket statisztákkal forgattak.
Horvát János az Egyesült Államokbeli televíziózás történetéből kiragadta azt a nem elhanyagolható különbséget, hogy ott a televíziók eleve kereskedelminek indultak. Náluk a 60-as években ugyanaz a folyamat zajlott le, ami a közszolgálati televíziózásban minálunk most. Háború folyt a nézőkért, s a „hősi halottak” a következők voltak a nézőcsinálás terepén, sorrendben: a színházi közvetítés, a zenei közvetítés, a dokumentumfilm, valamint az igényes gyerekműsorok. S nincs ez most másképp nálunk sem.

Az örökzöld kérdés: Mi a dokumentumfilm?

Szinte magától merült föl, mi is akkor hát a (minőségi) dokumentumfilm. A definíció megfogalmazására a résztvevők közül természetszerűleg senki nem vállalkozott. Géczi János, a filmszemle előzsűrijének tagja, aki tisztéből adódóan az összes elkészült és nevezett dokumentumfilmet látta, fontosnak tartotta kiemelni, hogy az elkészült munkák szinte műfajtalanok. Párhuzamot lát ugyanis a kortárs művészeti mozgásokkal: oldódnak a műfajhatárok, s így az adott mű nagyobb szeletet tud mutatni az életből. B. Révész László is arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő inkább nem tudja, mi a dokumentumfilm, csak jó, közepes és rossz filmet ismer.
A teremben tartózkodó Schiffer Pál leszögezte: a dokumentumfilm jelen nyomorúságának oka nem a kereskedelmi televíziók megjelenésében keresendő. A műfajnak azok megjelenése nélkül is ki kellett volna szabadulnia a publicisztikai film, a történelmi dokumentálás keretei közül. Az egyetlen lehetséges megoldás szerinte a dokumentumfilm határainak tágítása. Szerinte a dokumentumfilm nem műfaj, nem is kizárólag filmezési stílus. E tágabb definíció szerint a dokumentumfilm módszer, aminek segítségével sokféle filmet, médiaproduktumot lehet létrehozni. Példakén Huszárik Zoltán Elégiáját említette, ami nézete szerint vers.

A dokumentumfilm jelenlegi lehetőségei

-azaz hol lehet manapság dokumentumfilmet gyártani és látni. A közszolgálati televízión kívül leginkább a Duna Televízióban és érdekeltségeinél: a Dunatáj Alapítványnál vagy a Duna Műhelyben.
Kóthy Judit kérdésére, hogy a Duna Televízió hogyan engedheti meg magának ilyen relatíve sok dokumentumfilm készítését, Durst György elmondta, hogy ő külön alkut kötött Sára Sándorral: filmet csinálni nem fog, szabad kezet kap viszont produceri tevékenységéhez. Hozzáfűzte: a kereskedelmi televízióknak reklámfelületet kell tudni adniuk, míg a közszolgálati televízióknál ez nem elsőrendű szempont. Most mintha érdeklődne a hatalom a Duna Televízió iránt, mondta, s ő személy szerint ettől semmi jót nem vár.
Buglya Sándor megerősítette, hogy a Duna Televíziónál koncepcionálisan foglalkoznak a dokumentumfilmmel. Megrendelést nem adnak az alkotóknak, de szívesen fogadják a jó ötleteket, segítenek azokat megvalósítani.
Kóthy Judit ezután arra tért rá, hogy egy profi csatornának szoros a műsorstruktúrája, abba kéne beilleszkednie a dokumentumfilmnek is, de pl. az MTV-ben ilyen műsorsáv nincs. B. Révész László ezt vitatta. Az MTV 2-n este negyed kilenckor van a helye, csak az a baj, hogy akkor „árnyékban van”, hiszen csaknem minden csatornán akkor játsszák a nagyfilmet.
A nézők között ülő Ugrin Aranka, a Duna Televízió művészeti főszerkesztője ezt egészítette ki azzal az információval, hogy náluk a főműsoridőben van a dokumentumfilm műsorsávja, ekkor mennek az olyan sorozataik, mint a Tükör, a Tálentum, az Ezredvégi krónika. Valóban nem készülnek rendelésre munkák, ám a struktúra náluk jóval rugalmasabb, mint a nagy televíziónál: a mostani ciánszennyezésnél az Erdélyi-Zsigmond alkotópárosnak egy telefonjába került, s már mehettek is forgatni.

Epilógus

A vita úgy ért véget két óra elteltével, hogy Sváby és Kereszty fölálltak, elnézést kértek, és elmentek. Kóthy Judit mentegette őket: azzal a föltétellel vállalták a részvételt, hogy nekik időre menniük kell.
Egy magát megnevezni nem kívánó középkorú úr azt fejtegette, hogy a napi televíziós anyag történelmi háttérré avanzsál majd, dokumentációs alappá válik az idő múlásával. És milyen jó volna, ha az MTV1-en is gyárba mennének a dolgozók, és nem hivatalba a hivatalnokok. Meg hogy a Duna TV-nek van csak markáns profilja. B. Révész László példát is mesélt arra, hogy az archív anyagokkal nem szabad visszaélni. Őt bizony a guta ütögette, amikor 1956-os televíziós megemlékezés címén november 4.-ére vágták az október 30-i szovjet tankokat.
Nekem eközben Sváby András korábbi szavai jártak a fejemben. Azt fejtegette, hogy a média forradalom előtt áll. A jövő televíziója interaktív lesz. Az interaktivitás azt eredményezi majd, hogy a néző azt néz majd, amit kedve tartja. S hogy ez nem azt jelenti, hogy együgyű és lapos lesz minden.Kizártnak tartom, hogy az a jövőbeli néző soha ne akarna dokumentumfilmet nézni, hiszen mi más a dokumentumfilm, mint legális kukkolás. S talán ez az, amire a dokumentumfilmesnek építenie kellene. Legyen érdekes, ne csak szakszerű, legyen fontos a nézőnek is a témája, ne csak neki. Azt a munkát pedig, hogy a másik oldalról milyen eszközökkel kerülheti ki az alpáriság buktatóit, csak ő végezheti el. A mai dokumentumfilm rendezők felelőssége is, hogy a jövő interaktív televízióját használó néző kíváncsi maradjon.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap