63 KByte
|
A dokumentumfilm az alkotói oldalról
nézve ugyanúgy hosszú ideje válságban van, mint a
játékfilm vagy a széppróza. Lassan és fájdalmasan talál
magára a totális politikai nyomás megszűnése óta, az új
kényszereket, helyzeteket (különböző pártok befolyása,
alvilág, tömeges elszegényedés, az átmenet összes
nehézsége) pedig nehezen tanulja meg tükrözni.
Pesett. A kereskedelmi és a közszolgálati televíziók egyre
inkább deklaráltan nem iacát tekintve tulajdonképpen két
szék között a pad alá dokumentumfilmes riportjai a
televízióból szorítják ki, moziba pedig nagyon kevesen
mennek el egy-egy, akár nem is "beszélő fejes"
alkotásért manapság. Nem divat, hiszen az ellenzéki ízű,
tényfeltáró, politikai töltésű dokfilmek kora lejárt. A
nézők érdeklődését nem bulvár szinten felkeltő és ébren
is tartó dokumentumfilm viszont nagyon kevés van.
A dokumentumfilm válságának komplexitásából a 31. Magyar
Filmszemle A dokumentumfilm, a publicisztika és a morál
című vitája szándéka szerint egyetlen összetevőt, a
dokumentumfilm jelenlegi, műfajának lényegét érintő
aspektust emelt ki. A beszélgetés résztvevői Géczi János
író, B. Révész László, a Magyar Dokumentum Műhely
vezetője, Horvát János televíziós újságíró, Buglya
Sándor, a Dunatáj Alapítvány vezetője, Durst György, a Duna
Műhely vezetője, valamint Sváby András és Kereszty Gábor
(TV2) voltak.
A vitavezető Kóthy Judit kezdésképpen azt a kérdést tette
föl: valóban ellentét van-e a minőségi dokumentumfilm és a
televíziós újságírás műfajai között. Az ellentét
létét látszólag igazolja, mondta, hogy a kereskedelmi
televíziók nem nevezték a dokumentumfilmes versenybe egyetlen
filmjüket sem. (Csendesen megjegyzem, ez a tény mindössze
eltérő voltukat bizonyítja. Hogy ellentétesek lennének, arra
ez a nem-nevezés nem utal. A két kereskedelmi televíziós a
későbbiekben ki is fejtette, hogy ők nem csinálnak
dokumentumfilmet.) Noha erre a kérdésre konszenzusos válasz
nem született, a vita indázásai, kanyargásai azért sok más
problémát vetettek föl és válaszoltak meg.
Az alaphelyzet
A résztvevők hozzáállása nagyon
rokonszenves volt: kereskedelmi televíziósok és
közszolgálatban tevékenykedők nem egymás vérét kívánták
venni, hanem érvelve társalogtak egy valamennyiük számára
fontos kérdésről. A két kereskedelmi televíziós jólesően
állapította meg, hogy nem pellengérre akarták őket ott
állítani, hanem vitapartnernek kellettek. Mert a nézetek
igencsak eltértek egymástól. B. Révész László kissé durva
viccel szemléltette a számára nem éppen rokonszenves új
mentalitást: Menstruációt! Menstruációt! Nem
demonstrációt? Mindegy, csak folyjon a vér!
A közszolgálatiak egyöntetűen nem a kereskedelmi
televíziózás, hanem a közbeszéd eldurvulása ellen emeltek
szót. Ennek egyik okaként azonban a kereskedelmi televíziók
hangnemét nevezték meg. A nézők között ülő játékfilmes
Janisch Attila azt nehezményezte, hogy a valóság már nem
valóságként, hanem eladnivalóként szerepel a kereskedelmi
tévék riportjaiban, a cél a mindenáron való nézőfogás.
Ugyanúgy ellentétet lát a dokumentumfilm és a kereskedelmi
televíziók riportjai között, ahogyan a közönségfilm és a
művészfilm között. A reklámpiac-orientált kereskedelmi
tévék munkatársai, tette hozzá, nem is mindig kellően
felkészültek, s erre példaképpen azt hozta, amikor az egyik
kereskedelmi televízióban Fenyő Miklóst, és nem
Fenyő Jánost lőtték le a riporter szerint.
A pénz
A vitát hallgatva tulajdonképpen a pénz
tűnt mindkét tábor képviselői számára a legfontosabbnak. A
dokumentumfilmesek részéről azért, mert nincs belőle elég a
filmekre, a kereskedelmi tévések pedig nem csináltak titkot
abból, hogy nekik szabott nézettség kell a talponmaradáshoz.
A két álláspont közötti különbségre Kereszty Gábor
világított rá a legpontosabban: abban látja a különbséget
infotainment és dokumentumfilm között, hogy a
dokumentumfilmesek művészekként definiálják önmagukat, míg
a kereskedelmi televíziósok iparosok. Ők termelnek. Egy dolgot
tehetnek: megpróbálnak a lehető legigényesebben dolgozni.
Használnak dokumentarista elemeket is, de elsőrendű céljuk a
pénzcsinálás: nekik 20 %-os nézettséget kell elérniük.
Sváby András sem győzte hangsúlyozni: ők nem csinálnak
dokumentumfilmeket.
A morál
A vita veleje, sarkítottan:
érdekesség-e, mindenáron, a nézettség érdekében, vagy
művészet-e a cél. Akkor nemesb-e a lélek, ha gondolatgazdag
műveket alkot a művész, vagy ha általános érdeklődésre
számot tartó témákat dolgoz ki az iparos.
Jó kérdés, de becsapós. Horvát János mondta ki: a
dokumentálás nem eredményez dokumentumfilmet, az infotainment
ugyancsak nem. S hozzáfűzte: szerinte az infotainment nem
felelős azért, hogy a dokumentumfilmeknek nem jut hely a
televíziós műsorstruktúrában.
A nézők között ülő H. Frivaldszky Bernadett, aki kezdő
dokumentumfilmes a Dunatáj Alapítványnál, nagyon fontos
szempontot hozott a beszélgetésbe. Ő nincs ellene a
kereskedelmi televízióknak, ha hazamegy, kikapcsolódásképpen
az ő műsoraikat nézi. Itt a szemlén látta, mondta, Méry
Zsuzsa Bulandzsiuk című, román fiúprostituáltakról
szóló, magát dokumentumfilmként definiáló munkáját. A
film rendezője a siker, az érdekesség kedvéért éppen arról
mondott le, amiről ilyen kényes kérdés esetében nem lenne
szabad. Miként lehetséges, hogy egy kiskorú, aki nincs
tisztában a jogaival, ne kitakart arccal szerepeljen. A gyerek
anyja nem tud arról, hogy a fia prostituált. A vetítés után
megkérdezte a film rendezőjét, aki azt mondta, hogy morális
aggályait legyőzte a hiúsága. (Nekem hasonló kételyeim
voltak Salamon András Jonuc és a koldusmaffia című
munkáját illetően. Nem állítom, hogy csak kincstári
komolysággal lehet szegénységről, elesettségről szólni, de
számomra hatásvadásznak, fájdalmasan ízléstelennek tűnt
Jonucnak, a féllábú koldusfiúnak a bicebóca tánca zenére
megvágva.)
Túlságosan felületes általánosítás volna tehát azt
hinnünk, hogy ami művészetnek, dokumentumfilmnek definiálja
magát, az egyszersmind morálisan is rendben van, illetőleg a
profitorientált iparosok mindannyian erkölcstelen gazgonoszok.
Nincsenek jók és rosszak ebben a leosztásban sem. B. Révész
László emlékeztetett arra, hogy a Spiegel TV pár évvel
ezelőtt hogy benyalta (B. R. L. kifejezése) az
ál-dokumentumfilmeket, amelyeket statisztákkal forgattak.
Horvát János az Egyesült Államokbeli televíziózás
történetéből kiragadta azt a nem elhanyagolható
különbséget, hogy ott a televíziók eleve kereskedelminek
indultak. Náluk a 60-as években ugyanaz a folyamat zajlott le,
ami a közszolgálati televíziózásban minálunk most. Háború
folyt a nézőkért, s a „hősi halottak” a következők
voltak a nézőcsinálás terepén, sorrendben: a színházi
közvetítés, a zenei közvetítés, a dokumentumfilm, valamint
az igényes gyerekműsorok. S nincs ez most másképp nálunk
sem.
Az örökzöld kérdés: Mi a
dokumentumfilm?
Szinte magától merült föl, mi is akkor
hát a (minőségi) dokumentumfilm. A definíció
megfogalmazására a résztvevők közül természetszerűleg
senki nem vállalkozott. Géczi János, a filmszemle
előzsűrijének tagja, aki tisztéből adódóan az összes
elkészült és nevezett dokumentumfilmet látta, fontosnak
tartotta kiemelni, hogy az elkészült munkák szinte
műfajtalanok. Párhuzamot lát ugyanis a kortárs művészeti
mozgásokkal: oldódnak a műfajhatárok, s így az adott mű
nagyobb szeletet tud mutatni az életből. B. Révész László
is arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő inkább nem tudja,
mi a dokumentumfilm, csak jó, közepes és rossz filmet ismer.
A teremben tartózkodó Schiffer Pál leszögezte: a
dokumentumfilm jelen nyomorúságának oka nem a kereskedelmi
televíziók megjelenésében keresendő. A műfajnak azok
megjelenése nélkül is ki kellett volna szabadulnia a
publicisztikai film, a történelmi dokumentálás keretei
közül. Az egyetlen lehetséges megoldás szerinte a
dokumentumfilm határainak tágítása. Szerinte a dokumentumfilm
nem műfaj, nem is kizárólag filmezési stílus. E tágabb
definíció szerint a dokumentumfilm módszer, aminek
segítségével sokféle filmet, médiaproduktumot lehet
létrehozni. Példakén Huszárik Zoltán Elégiáját
említette, ami nézete szerint vers.
A dokumentumfilm jelenlegi lehetőségei
-azaz hol lehet manapság dokumentumfilmet
gyártani és látni. A közszolgálati televízión kívül
leginkább a Duna Televízióban és érdekeltségeinél: a
Dunatáj Alapítványnál vagy a Duna Műhelyben.
Kóthy Judit kérdésére, hogy a Duna Televízió hogyan
engedheti meg magának ilyen relatíve sok dokumentumfilm
készítését, Durst György elmondta, hogy ő külön alkut
kötött Sára Sándorral: filmet csinálni nem fog, szabad kezet
kap viszont produceri tevékenységéhez. Hozzáfűzte: a
kereskedelmi televízióknak reklámfelületet kell tudni adniuk,
míg a közszolgálati televízióknál ez nem elsőrendű
szempont. Most mintha érdeklődne a hatalom a Duna Televízió
iránt, mondta, s ő személy szerint ettől semmi jót nem vár.
Buglya Sándor megerősítette, hogy a Duna Televíziónál
koncepcionálisan foglalkoznak a dokumentumfilmmel. Megrendelést
nem adnak az alkotóknak, de szívesen fogadják a jó
ötleteket, segítenek azokat megvalósítani.
Kóthy Judit ezután arra tért rá, hogy egy profi csatornának
szoros a műsorstruktúrája, abba kéne beilleszkednie a
dokumentumfilmnek is, de pl. az MTV-ben ilyen műsorsáv nincs.
B. Révész László ezt vitatta. Az MTV 2-n este negyed
kilenckor van a helye, csak az a baj, hogy akkor „árnyékban
van”, hiszen csaknem minden csatornán akkor játsszák a
nagyfilmet.
A nézők között ülő Ugrin Aranka, a Duna Televízió
művészeti főszerkesztője ezt egészítette ki azzal az
információval, hogy náluk a főműsoridőben van a
dokumentumfilm műsorsávja, ekkor mennek az olyan sorozataik,
mint a Tükör, a Tálentum, az Ezredvégi
krónika. Valóban nem készülnek rendelésre munkák, ám a
struktúra náluk jóval rugalmasabb, mint a nagy
televíziónál: a mostani ciánszennyezésnél az
Erdélyi-Zsigmond alkotópárosnak egy telefonjába került, s
már mehettek is forgatni.
Epilógus
A vita úgy ért véget két óra
elteltével, hogy Sváby és Kereszty fölálltak, elnézést
kértek, és elmentek. Kóthy Judit mentegette őket: azzal a
föltétellel vállalták a részvételt, hogy nekik időre
menniük kell.
Egy magát megnevezni nem kívánó középkorú úr azt
fejtegette, hogy a napi televíziós anyag történelmi
háttérré avanzsál majd, dokumentációs alappá válik az
idő múlásával. És milyen jó volna, ha az MTV1-en is gyárba
mennének a dolgozók, és nem hivatalba a hivatalnokok. Meg hogy
a Duna TV-nek van csak markáns profilja. B. Révész László
példát is mesélt arra, hogy az archív anyagokkal nem szabad
visszaélni. Őt bizony a guta ütögette, amikor 1956-os
televíziós megemlékezés címén november 4.-ére vágták az
október 30-i szovjet tankokat.
Nekem eközben Sváby András korábbi szavai jártak a fejemben.
Azt fejtegette, hogy a média forradalom előtt áll. A jövő
televíziója interaktív lesz. Az interaktivitás azt
eredményezi majd, hogy a néző azt néz majd, amit kedve
tartja. S hogy ez nem azt jelenti, hogy együgyű és lapos lesz
minden.Kizártnak tartom, hogy az a jövőbeli néző soha ne
akarna dokumentumfilmet nézni, hiszen mi más a dokumentumfilm,
mint legális kukkolás. S talán ez az, amire a
dokumentumfilmesnek építenie kellene. Legyen érdekes, ne csak
szakszerű, legyen fontos a nézőnek is a témája, ne csak
neki. Azt a munkát pedig, hogy a másik oldalról milyen
eszközökkel kerülheti ki az alpáriság buktatóit, csak ő
végezheti el. A mai dokumentumfilm rendezők felelőssége is,
hogy a jövő interaktív televízióját használó néző
kíváncsi maradjon.
|