A rövidfilm Magyarországon semmilyen struktúrába nem illik bele, aminek megfelelően szinte alig kerül szélesebb közönség elé. Különös fintora a filmforgalmazásnak, hogy a műfaj teljesen látókörén kívül marad. Amennyiben néhány mozi étlapján rendszeresen találkozni lehetne másfél órás tömbökbe szervezett 6-8 frissebb rövidfilmmel, biztosan megtelnének nézőtereik. Az érdeklődők azonban szinte kizárólag arra a néhány fesztiválra vannak utalva, amelyek blokkokban vetítenek le 3-4 tucat rövidfilmet. Évek óta hagyományosan a győri Mediawave műsorában a legerősebb a mezőny, ám ezek az alkotások a magyar közönség szempontjából szinte azonnal a süllyesztőbe kerülnek, hiszen csak a legritkább esetben vetítik újra le őket. A rövidfilm műfajának népszerűsítéséhez - ám ugyanez vonatkozik az animációs filmekre is - talán a hazai televíziós csatornák is hozzájárulhatnának azzal, hogy az alacsonyabb nézettségű, éjszakai műsorsávjaikban programjukra tűznek néhányat!

Mindaddig azonban... Menekülés a rövidfilmbe 3. Október 3-7. között a Francia Intézetben illetve a Puskin moziban került sor a szóban forgó francia-magyar vetítéssorozatra. A program vázát az idei Clermont-Ferrand-i Rövidfilmfesztivál adta mintegy 30 művel. Ebben a francia kisvárosban több mint húsz éve él és virul a rendezvény, egyre növekvő népszerűséggel. A hírek szerint idén mintegy 250 ezer ember volt kíváncsi az alkotásokra. Továbbá a már említett Mediawave gazdagította a Menekülés kínálatát működése 10 évének terméséből kiválogatott legjobb animációs- és kisjátékfilmekkel. Ezen kívül néhány ritkán látható, a 90-es évekből származó magyar rövidfilm is műsoron volt, a menüt pedig a Banánhéj amatőr rövidfilm-pályázatának 10 kiválasztott filmje egészítette ki.

A filmes műfajoknak szinte a teljes vertikuma megtalálható volt abban a harminc filmben, amelyeket a szervezők a francia fesztiválról Magyarországra hoztak. Dokumentumfilm, animációs munka, gegekre épülő gyors ritmusú vígjáték, a Maghreb-országokból származó arab rendezők politikai és szociális felhangokkal terhelt kisjátékfilmjei... Hiába, a néző filmről filmre egyre nagyobb zavarba jött, ha a válogatás elvét kereste. A szelekció idő- és földrajzi értelemben igen szélesre volt tárva, hiszen a munkák 1986-1998 között készültek a legkülönbözőbb országokban. Többségében francia alkotások mellett ausztrál, ír, amerikai, olasz és angol filmek is szerepeltek. A meglehetősen eklektikusan összeállított program azonban nem is kívánta koherens keretbe foglalni a munkákat, hiszen bevallottan csak a változatos és igényes fesztiválhangulatot igyekeztek elsősorban a közönség számára tolmácsolni.

A rövidfilmes polifónia egyik jellemző szólama a szociográf kisjátékfilmnek nevezhető alkotások csoportja volt. Akár a Maghreb-országok, akár Párizs külvárosa a helyszín, az előtérben a kulturális különbségekből fakadó eltérő hagyomány-értelmezés és az ebből fakadó konfliktusok álltak.

Karin Albou Aid el Kebir című filmjében egy tiltott és lehetetlen szerelem fájdalmas vergődését követi nyomon egy algériai családban. A sógorától teherbe eső leány érzelmeiért folytatott kilátástalan küzdelme remek képi megoldásokban realizálódik. A rendező a kamerára ruházza azt a feladatot, hogy a főszereplő érzéseit megjelenítse, hiszen annak rezzenéstelen, lefátyolozott arca mögött gyakran csak sejteni lehet a benne dúló fájdalmat. Áttetsző leplek választják el egymástól a dráma helyszínéül szolgáló lakás helységeit, melyeken a kamera a lánnyal együtt lassú, szinte lebegő mozgással halad át, ám mindegyik után felsejlik a következő fátyol. Szubjektív beállításokban manifesztálódik az a merev konvenciórendszer, mely a nőknek, érzéseiknek minden szempontból kevés mozgásteret hagy. A gyakran lepel-labirintus benyomását keltő ház útvesztővé válik, melyben a szerelmesek lopakodnak egymás és vágyaik után.

Gyűlölet című nagyjátékfilmje révén az itthon is jól ismert Mathieu Kassovitz Fehér rémálomja (Cauchemar Blanc, 1991) nem hazudtolja meg a rendezőt. Rövid etűdjének homlokterében ismét az elgettósodott párizsi külvárosok rasszista konfliktusai állnak. A film ügyes dramaturgiai fogással köti össze a két epizódra bontható filmet. Négy fehér férfi egy sötét autóban ered arab áldozata után, akit egy hatalmas panelházsor előtt érnek utol. A jelenet mindvégig hátulról van megvilágítva, így az alakok hatalmasra nőtt, expresszív árnyékai groteszk módon tükrözik a szereplőket a végtelen hosszú házfalon. Gyilkosaink azonban nem állnak választott szakmájuk magaslatán: vígjátékszerű epizódokba illő képsorokban először autójuk borul fel, majd véletlenül lelövik, illetve leütik egymást, egyszóval az akció röhejbe fullad. Ekkor azonban Kassovitz visszaugrik a film elejére, és megtudjuk: a bénázás fehér rémálom volt mindössze. Újra a kivilágítatlan autóban ülünk. Az arab férfi újra elbiciklizik mellettük. Újra halljuk a kérdést: ő az? Megint a néma panel-falak előtt érik utol. "Másodszorra" azonban nem hibáznak! A gyilkosság jelentében a házsor a fények szempontjából is ellentétes szerepet játszik. Nem látunk árnyékokat a falakon. A kivilágított ablakokban a tökéletes közöny jeleként egyenként alszanak el a fények. A modern burleszk idétlen csetlő-botló jelenetei után a brutális gyilkosság jelzi: a gegek a tragédia kontrasztjainak élesítését szolgálják.

A válogatás másik jellemző színfoltja, de általában a rövidfilmes műfaj gyakori szereplője az abszurd helyzetekkel operáló vígjáték. Bruno Nicolini José - Jeanette (1992) című nyolcperces filmjében egy páros (ön)gyilkosság történetébe csöppenünk. José rendkívüli módon rendezi meg saját - és barátnője - halálát: felhívja Jeannette-et, hogy öngyilkos lesz, majd egy székre áll, és hurkot köt a nyakába. Az akasztást a lány végzi be, mikor beront a szobába, és a kilincs illetve a székláb között feszülő kötéllel "kirántja" barátja alól a széket. Ezzel egy olyan determinált eseménysor veszi kezdetét, amelyben a technicista hajlamú José semmit nem bízott a véletlenre. Ügyes szerkezetek, kötelek, csigák segítségével az egész szobát egyetlen gépezetté változtatja, melyben semmit nem lehet büntetlenül megmozdítani: a fiók kihúzása következtében leesik a csillár... Fuldoklás közben nehéz beszélni, amire José is gondolt, ezért további instrukciói egy magnószalagról irányítják Jeanette-et. Másfél perc van hátra a halál beálltáig! Hol található a kés, amivel le tudná vágni a haldokló fiút? A lány gyors ritmusban pergő, kaotikus kapkodásának képeit José lakonikus eszmefuttatásai kísérik a szalagról, melyek az élet értelmetlenségéről, kilátástalanságáról fecsegnek. A kamera az egész szobát bejárja, hol egy felső beállítással, hol pedig a kötélen himbálózó fiú szubjektívjével emelve ki Jeanette ügyetlenkedését. Miközben José megfullad, a néző nem szabadul attól az érzéstől, hogy Jeanette bénázásának oka nem a kétbalkezesség, hanem saját viszonya a fiú halálához. Meg akarta-e egyáltalán menteni? A film záró snittjének tanúsága szerint a néhai Joséban is felmerülhetett ez a kérdés, amit önmaga számára a legmegnyugtatóbb módon igyekezett megoldani. A már halott magnó-narrátor egy szekrényajtóhoz kalauzolja a lányt, akit az ajtó kinyitása nyomán működésbe lépő puska lő hasba!

Vincent Mayrand 1993-as filmjének, a Deus ex machinának a helyzetteremtése önmagában is remek poénok forrásának bizonyult. Egy a századelőt idéző pályaudvaron álló fotóautomatáról kiderül, hogy legkevésbé sem automata, hiszen a belsejében ülő figura manuálisan exponál és hívja elő minilaborjában a fényképeket. Emberünk feladatát a legnagyobb odaadással végzi, de a legnagyobb önmegtartóztatás mellett sem képes arra, hogy ne tartson meg egy-egy példányt minden fotóról, amit klienseiről készít. Gyűjteménye remek keresztmetszetét adja a pályaudvarokon megforduló emberek ügyes-bajos dolgainak, hiszen mindeki más indokkal ül be a fülkébe. Egyesek számára az elfüggönyözött kabin csak átmeneti rejtekhelyül szolgál, mások legújabb hódításuk társaságában akarják megörökíteni magukat... Fotósunk dokumentációja a rövid melodráma alatt a konfliktusok meglepetésszerű megoldásául szolgál. Az expresszionista filmekhez Mayrand alkotása nem csak képi világa alapján hasonlít, hanem a történetvezetés stratégiája szerint is. A korai expresszionista filmekben megfigyelhető deus ex machina fordulatok többnyire egy kilátástalannak tűnő probléma megoldását szavatolják emberek feletti erők bevonásával. Ennek megfelelően az egyfős személyzettel bíró igazságosztó automata oldalából a megfelelő pillanatban előbújó képek bizonyítékul szolgálnak egy gyilkossági esetben. Hősünknek még azt is sikerül megakadályoznia, hogy az automata egyik állandó gyönyörű női vendége - akibe minden jel szerint menthetetlenül szerelmes - ne dőljön be egy gátlástalan hódítónak.

Néhány véletlenszerűen kiválasztott alkotás egy véletlenszerű, szubjektív szelekcióból... A rövidfilm nézés legnagyobb örömét az adja, hogy a néző mintegy tízpercenként egy új, előre sosem látható univerzumba kerül. Egészestés játékfilmek súlya nélkül. Ezt az élményt az importált Clermont-Ferrandi kóstoló garantálta. Remélhetőleg jövőre is!