A belga fővárosról bármilyen köztudomású, hogy egyben Európa fővárosa is, a frissen érkező a belváros nyüzsgésében még afelől sem lehet biztos, hogy melyik kontinensen jár. Olyannyira Noé bárkája hangulatú az afrikaiakkal, arabokkal és ázsiaiakkal színes utcakép, hogy már meg sem rökönyödünk, ha egy templom előtt dél-amerikai indiánok a járdán pulóvereket, kardigánokat árulnak. Míg a nők a járókelőket szólongatják, a férfiak őrködnek felettük a huligánok és a tolvajok miatt, a jelenet két szélén pedig kifelé, az esetleg feltűnő rendőrökre figyelnek.

Az idén 27. alkalommal megrendezett filmfesztivál viszont hangsúlyozottan európai esemény. Az Európai Versenyprogram, amelyre mindhárom meghívott zsűri együtt figyelt, összesen tizennégy játékfilmet tartalmazott. Az egyéb szekcióban látható filmek(America Meets Europe, World Cinema Kaleidoscope, Belgian Focus, 15 by 15, 9^th Night of the Short Film) több száz néznivalót tartalmaztak, de ezek díj-szempontból nem rúgtak labdába, elsősorban a milliós nagyváros filmbarátainak szolgáltak csemegékkel, akiket a mozi- és tévéműsor ugyanúgy nem kényeztet el művészfilmekkel, mint bárhol másutt a világon.
A látogatót kissé zavarba ejtette a sokféle számozás. Mint kiderült, ezúttal ötödször került sor a díjakkal ékes versenyre (mert hogy korábban csak mutogatták a filmeket, minden értékelés nélkül), kilencedszer rendezték meg a kisfilmek versenyét és első alkalommal a 15x15-öt,amely sajátos retrospektív volt a tizenöt EU ország filmterméséből az elmúlt fél évszázad alatt. A Belgian Focus- nak pedig ez volt a huszadik esztendeje. A FIPRESCI, a filmes újságírók nemzetközi szövetsége is első ízben állított zsűrit, magyar elnökkel, svéd, német, kanadai és belga tagokkal.
Az Európai Versenyprogram hosszú és türelmes válogatás eredményeként egységes rendező elvet tükrözött. Kivétel nélkül minden alkotás szilárdan állt a mai európai valóság talaján. Filmfesztiválokon ritkán látható társadalmi érzékenységet mutatott valamennyi versenyfilm. A témákból még arra is gondolhatunk, hogy valamilyen dokumentarista hajlam vezette a válogatókat, amikor a fiatalkori bűnözéstől a faji türelmetlenségen át a menekültek beilleszkedéséig, a gyerekmunkától a kamaszkorú nyugtalanságig és a fiatalkori reménytelenségig megannyi társadalmi jelenség megjelent a vásznon.
Különös, hogy ebből a választékból milyen sok játékfilmet éreztünk jónak s görgettünk napokat át a zsűri végső döntéséig. Nem emlékszem olyan fesztiválra ahol a bemutatott művek kétharmadát ítélhettük meg így, s hozzá éreztük azt is, hogy hazai forgalmazásra, sikerre esélyesek.

Az első érdekesség a második filmes Gabriele Muccino Come te nessuno mai (Mindig velem vagy) című, fergeteges tempójú kamasztörténete, amely egy római középiskolába viszi el a nézőt. A cselekmény két szálon fut. A politikailag tudatos diákok iskolafoglalást szerveznek, tiltakozásul az intézmény tervezett privatizációja ellen. Az ok nyilvánvaló: ha drágul az oktatás, a szegények nem tudják folytatni. A többség csak úszik az árral, élvezi a balhét, igazából a szüzességét szeretné emlékezetesen elveszíteni. A legérdekesebb rész akkor következik, amikor az iskolafoglalás után beavatkozik a rendőrség. Az őrizetbe vett főkolomposok valamennyien mobiltelefont tartanak a zsebükben. A legtöbben még idejében megpattannak a hátsó kijáraton, és autón vagy robogón elmenekülnek. A tegnap még Guevara-kép alatt szónokló diákvezérekről kiderül, hogy jómódú szülők gyermekei. Mobiljukkal hadonászva fenyegetik az elég tanácstalan rendőröket. A szülők szintén tanácstalanok. Az ő nemzedékük igazi lázadó volt 68 táján, gyerekeik csak fölös energiáiknak keresnek kiutat, és elégedetlenségük nem több mint tiltakozás a középszerű életvitel ellen.

A német Roland Suso Ritcher áldokumentum drámája a Nichts als die Wahrheit (Csak a tiszta igazat) abból a feltételezésből indít, hogy Mengele még él, és nyolcvannyolc évesen vállalja a szembenézést az igazságszolgáltatással. Kiválasztott ügyvédjének anyja mellette dolgozott ápolónőként, és legalább két esetben adott halálos injekciót pácienseknek. A történet akkor válik fikcióból érdekessé, amikor Mengele higgadtan közli, hogy Auschwitz megsemmisítő tábor volt. A pert a háttérből figyelő náci aggastyánok és fiatal követőik azonnal készek a verdikttel: Mengele áruló, el kell tenni láb alól, mert vallomásával kihúzza a talajt a holocaust tagadók alól.

A három zsűritől három díjat is begyűjtött Bahtiar Hudozsnazarov Luna papája. A rendező öt országból koldulta össze ezt a jó ütemű, közép-ázsiai mesethrillert és vígjátékot. A történet nem mellékes szereplője egy, a tadzsik tájak fölött alacsonyan repülő AN 2-es, melyen egy vándorszínész csapat járja az elképesztően szegény és anarchikus állapotban vegetáló vidéket, időnként mélyrepülésben birkát lopva a rémült nyájból. Ebben a kaotikus, törvényen kívüli poszt-szovjet világban próbál evickélni ütődött fiával és eladó lányával, özönvíz előtti Volgájával és nyúlfarmjával a főhős, Luna papa. A kamera szó szerint elvarázsolja a nézőt, legyőzi a gravitációt. A málló, bomladozó szovjet világ, a negyven éves autókkal és az általános elhanyagoltsággal együtt is varázslatos. Jó a meglepetések ütemezése, szegény Luna papa valóságos fordított Superman, aki folyton csak pofára esik. A végén a megözvegyült hősnő egy háztető varázsszőnyegén repül föl az égbe. Ezt a történetet csak szeretni lehet mágikus irrealizmusáért.

Antonio-Pedro Vasconcelos portugál rendező Jaime című melodrámája viszont torokszorítóan valóságközeli kép Portóból, a gyerekmunka ott még ma is fel-felbukkanó világából. A tizenhárom éves Jaime mindenáron jó, működő családot szeretne maga körül. De mit tehet egy jóravaló kiskamasz, akinek apja kallódó munkanélküli, anyja meg ostoba liba, akit kihasznál a stricije. A gyerek éjjel egy pékségben segédmunkás, hajnalban ő ébreszti anyját, segít a húgait óvodába vinni, majd szalad maga is a suliba, ahol holtfáradtan elalszik az órán. Ennél az expozíciónál csak a történet szomorúbb. Ami rossz csak elképzelhető, minden megtörténik a fiúval. Tanulságos lenne elkényeztetett magyar kamaszoknak végignézni, mi mindent kell csinálnia egy tinédzsernek ahhoz, hogy meglegyen a betevő falatja és még a családját is segítse. És a végén ő, aki tényleg jónak született és mindent megtesz a családjáért, egy a nyugdíjra még nem jogosult idős munkás kirúgatása árán jut álláshoz. Az élet megtanítja a kapitalizmus farkastörvényére és a végén maga is aszerint él.

A német és az osztrák versenyfilm közös vonása, hogy az idegenek, a menekültek beilleszkedésének nehézségeiről, sőt lehetetlenségéről beszél. A bécsi Barbara Albert Nordrand-ja (A város peremén) balkáni bevándorlók, bosnyákok, románok, szerbek és osztrákok szerelmeiről és mindennapos küszködéseiről szól. Felejthetetlen a nagy szilveszteri jelenet, amikor az utcai dajdajozás végén a bokáéig érő szemetet néger utcaseprők takarítják el. A nézőben óhatatlanul fölmerül a kérdés, mi lesz, ha a mostani kormány előbb-utóbb hozzálát a "nagytakarításhoz"? Kik fognak azután takarítani, kik végzik a nehéz fizikai munkát, kik lesznek a ma még többnyire külföldi eredetű segédmunkások helyén?
A balkániak csak egymás között találnak barátra. A rendezőnő mint bánáti sváb és erdélyi szász szülők gyermeke nagy affinitással és finom érzékkel ábrázolja a nekik olyan idegen és őket oly ellenségesen fogadó környezetet, ahol a népes társaságnak mindössze egyetlen igazi osztrák barátnője van, aki maga is kilóg a rendes, pontos, megbízható osztrákok társadalmából.

Érdekes módon rímel az osztrák történetre a német Frieder Schlaich rendezte Otomo. A kameruni fekete fiú tragikus története Stuttgartban játszódik, ahol nyolc éve él, és most, élete utolsó napján jut el egy német lakásba. Kisebb közlekedési kihágás miatt összeütközik a villamoson egy ellenőrrel, aki följelenti könnyű testi sértésért. Menekül, mint az űzött vad, mert észreveszi, hogy a városi rendőrség valóságos hajtóvadászatot indított ellene. Kamionnal Hollandiába szeretne menni, ahol - úgy tudja - nem utálják ennyire a négereket. Menekülése közben a legkülönbözőbb emberekkel hozza össze a véletlen. Egy bártulajdonos nem mondja meg a rendőröknek, hogy nála járt kávézni. A legjobb kapcsolata egy fiatal, negyvenhat éves nagymamával és ex-hippivel lesz, aki segíti, pénzt is ad, hogy elmehessen. A lebukásban a legfiatalabb nemzedék képviselői játszanak szerepet, az ő zsigeri, undok gyűlöletük kergeti a halálba.

A gyűlölet és a meg nem értés játszik főszerepet a lengyel Jerzy Stuhr Tydzien z zycia mezczyzny (Egy hét egy férfi életében) című drámájában. Az ügyész főszereplő megéri, hogy egyik tárgyalása alatt a közönség ordítani kezdi, Hogy "Lengyelország a lengyeleké", majd szépen lezsidózzák, mert börtönbüntetést kért egy garázda huligánra. Érdekes, középfajú drámát látunk a mai lengyel értelmiségi társadalomról, különösebb trükkök, avantgárd megoldások nélkül. Ez volt egyébként az egyetlen film az Európai Unió előszobájában várakozó visegrádi országokból.

A másik, "nem visegrádi" ex-szocialista filmművészet, amely képviseltethette magát Brüsszelben, a szlovén volt. A V leru (Üresjárat) Janez Burger műve, aki észrevehetően a cseh iskola hatása alatt alkotta meg a hatvanas évek hangulatát életre keltő fekete-fehér filmjét, néhány egyetemista életéről. A kollégiumi öregdiák egy jó évtizede halasztgatja a vizsgáit. Barátnője elhagyja, mert nem tudja elviselni a fiú felelőtlen lebegését. A búcsúbeszélgetés szép és emlékezetes, ugyanúgy, mint kísérletezése más nőkkel. A kollégiumban felizgat valakit, majd érezvén, hogy őt magát hidegen hagyja a játék, feláll és otthagyja a lányt, nem akarja még jobban becsapni. A mikrorealizmusnak ez a fajtája sikert aratott Brüsszelben, de kétlem, hogy itthon sok vevője lenne.

Noha a legnagyobb izolációban dolgoztunk, végül is a két "felnőtt" zsűri ugyanazt a spanyol filmet jutalmazta díjával, Benito Zambrano Solas (Egyedül) című finom lélektani drámáját. Zambrano első filmes, harmincas éveiben jár, mégis hihetetlenfinomsággal ábrázolja középkorú és idős emberek érzelmeit. Örkény Macskajátéka juthat a magyar néző eszébe, ahogyan egy hetvenes házaspár kapcsolatát látjuk. A kórházban fekvő, beteg férj egész életén át zsarnokoskodott a felesége fölött, aki most viszonylagos szabadsága idején plátói barátságba keveredik egy magányos szomszéddal. A főszereplő házaspár késői harmincas leánya megalázó szerelmi kapcsolatokban bukdácsol, és gyakran fojtja alkoholba a keserűségét. Az apa és a leánya egyaránt örök boldogtalanok, s mindent meg is tesznek, hogy okuk legyen rá. Az apa megérzi, hogy a feleségének "van valakije", s a kórházból kijövet ragaszkodik ahhoz, hogy hazaköltözzenek szülőfalujába. Az asszony - bár szeretne maradni - becsületből hazamegy férjével, meghalni. Leányuk teherbe esik egy durva kamionsofőrtől és hosszas vergődés után a gyerek megtartása mellett dönt. A hetvenöt éves szomszéd is az anyaság vállalását támogatja. A történet végén a csonka család "adoptálja" a nagypapát. A magányos asszony csak azt fájlalja, hogy ilyen későn találkozott az idős emberrel, mert érzi, őt szeretni is tudná, ő az első férfi, aki megbecsüli, örömet szerez neki minden gesztusával és sohasem használja ki.
Eleddig ritkán beszéltünk arról, milyen jó a spanyol színjátszás. Mostantól tudjuk, hogy számíthatunk nagy színészi alakításokra.

A kisfilmek versenyéről csak annyit, hogy minden versenyprogram előtt láttunk belőlük egyet, így a nagydíjast is. Ben van Lieshout De Zone-jában (Zóna) sokáig köröz a kamera egy furcsa autóparkoló fölött. "Ennek a gazdag Rotterdamnak még arra is van pénze, hogy minden kocsibeállót kétoldalt betonkerítéssel határoljon el? - gondoltam. Aztán egyszer csak leesik a tantusz. Óvszerautomatákat látunk külön orális, normális és anális szexre szakosítva. Egy prostituált mesélni kezdi az életét, s ahogy esteledik, megélénkül a környék. Az ide vezető utcák megtelnek prostikkal és lépésben haladó autókkal. A férfiak válogatnak, majd választanak, aztán behajtanak az intim-parkolóba.

Egy másik emlékezetes kisfilm, a francia Angelo Cianci Les vieux jours-ja (Öreg napok). Valamelyik vidéki szociális otthonban nem fordul át a komputer a 2000. Évbe. Szerelőt hívnak, de hiába. Pedig ez a komputer volt számukra az élet vonala, mert ezen át küldték hosszú e-mailjeiket a családnak. Mert a telefon drága, gyorsan és csak keveset lehet beszélni rajta. Most visszaforgatják az időt 1900-ra. "Istenem, én akkor születtem" -mondja egyikük. És minden érdekesebb esztendőnél megállnak. "Én akkor láttam a tengert." "Minket akkor kibombáztak." Peregnek az évek, s a pergetés közben meg-megállnak egy-egy történetért. Mindenki mesél. És a végén már nem is akarják megjavíttatni a komputert. Az ő életük a 20. század. Nem kell az e-mail. A levelezés úgyis egyoldalú volt. Nem kell a jelen, nem kell a jövő, amely számukra már nem hozhat semmi jót.

Végezetül még valamit Brüsszel hangulatáról.
Nagyon jó a fesztivál publicitása. Tele a város zászlókkal, plakátokkal. Még az is moziba indul, aki különben nehezen mozdul ki hazulról. A csinnadratta ellenére a fesztivál résztvevői sokkal könnyebben kerülnek közel egymáshoz, mint Berlin, Cannes vagy Velence tízezreket mozgató eseménysorozatain. Ott magyar újságíró aligha ebédelhetne együtt baráti közvetlenséggel Peter Fondával, beszélgethetne egy sudár, középkorú holland úriasszonnyal, akit történetesen Sylvia Kristelnek hívnak és negyedszázaddal ezelőtt a soft porno legnagyobb sztárjának számított. Az se valószínű, hogy éppen Alan Parkerrel latolgathatná az Amerikai szépség Oscar-esélyeit egy barátságos állófogadáson a Sam Mendes film bemutatója után.
Egyébként ez volt a fesztivál nyitófilmje. A díjkiosztás után a zárófilm pedig igazi magyar vonatkozás: Rolf Schübel Szomorú vasárnapja meglepően nagy közönségsiker. Mint várható, elejétől végéig Budapesten játszódik. Ez a romantikus melodráma aligha az édes-bús szerelmi háromszögtörténet miatt lett annyira sikeres. A vetítés utáni fogadáson, ahol egyetlen magyarként vettem részt, kivétel nélkül mindenki Marozsán Erikáról érdeklődött. A sztár allűrök nélküli játék, a szenvedéssel átitatott szenvedély volt a két leggyakoribb megjegyzés. Mindenki nagy jövőt jósolt neki, méghozzá nemzetközi produkciókban. Mert - úgymond - egy ilyen gyönyörű tehetséget egyetlen kis ország nem sajátíthat ki magának. Buzgón és büszkén bólogattam, csak akkor tártam szét röstelkedve a karom, amikor a fiatal színésznő telefonszámát és e-mail címét akarták megtudni tőlem.