Az Európa filmhét francia kínálata, ne kerteljünk, sokakban a csalódottság érzését keltette. Nagyrészüket éppen csak meg lehetett nézni, s ez paradox módon a közönségfilmnek szánt munkákra volt igaz (Fel a fejjel!, A Marcorelle-ügy, Jeanne és a csodálatos fiú, Talán). A Himaláját látványvilága megmenti, a Vízcseppek a forró kövön izgalmas és nézhető, ha nem is nagy film. A hadszíntér kiterjesztése a belső monológok, a finom irónia kedvelőinek igazi csemege, ám ha valaki nem fogékony ezekre, tűrhetetlenül unalmasnak és bosszantónak tarthatja. S végül a Vénusz szépség (kozmetikai szalon) elsősorban női film, amit a nagyon jó színészek tesznek jó filmmé.

Az európai filmgyártásban példátlan a francia út. Állami támogatással, a televíziós csatornák elővásárlásos támogatási rendszerével, automatikus támogatással küzdenek az amerikai dömping ellen. Gondosan ügyelnek arra is, hogy megújítsák a nemzeti filmgyártást: két filmből egy első vagy második film. Ügyesen üzennek hadat a sokkal tőkeerősebb amerikai filmnek: megpróbálják eltanulni, ami közönségcsalogató a tengerentúli termékekben, oda figyelve arra, hogy a sajátos francia íz ne vesszen el.

A francia filmgyártás tehát intézményesen nincs válságban, készülnek jó, sőt nagyon jó filmek is. Az Európa filmhét azonban nem az a terep, ahova a legjobb filmeket hozzák. Azoknak anyagi okok miatt általában kicsit később, de azért akad magyar forgalmazójuk. A nagyon friss szenzációk szintén anyagi okokból még egy filmhétre is csak elvétve jutnak el. A legolcsóbb a "csomag": kedvezményes áron jut hozzá a forgalmazó x filmhez, ha y darab nem annyira j ó t is visz. Idén ezzel nem volt szerencsénk, amit a foghíjas széksorok is jeleztek. Nyilván sokallták a nézők a 700 Ft-os helyárat számukra ismeretlen nevekre, közhelygyanús történetekre (AIDS, terhes nő mellrákja, hegyi törzsek lelkiélete, vagy egy ex-Tru ffaut-sztár bolyongásai a chambéry éjszakában).

A filmesek számára kifejezetten hasznos volna ezeknek a munkáknak a megtekintése. Mindegyik más műfajt, más útkeresést jelez, s azok kudarcát is lehetne modellálni rajta úgy, hogy egy fillérbe nem kerülne, hiszen ezek már leforogtak. Zsákutcába futnak a filmek, de micsoda különbség! Még a kifejezetten rossz filmeken is érződik a működő filmgyártás ereje és profizmusa, ellentétben a magyar filmekkel, amikről szomorúan elmondhatjuk: még a jó filmeket is több-ke v esebb sikerrel küldi padlóra a filmipar teljes szétvertsége, a működésképtelenség csődje.

Röviden a filmekről, díjaik szerint.

A "legunalmasabb utánérzés" díját Serge Le Péron: A Marcorelle-ügy (2000) című munkájának utalhatjuk ki, ami a francia új hullám új regénnyel keresztezett változatának felmelegítése. Összekötő Jean-Pierre Léaud, Truffaut kedvenc színésze. Ami jól állt Alain Robbe-Grillet-nek anno (krimiszerű történet egzisztencialista csapdákkal, a bizonytalanság állandósítása, szex, bűn), az ma m ár egyfelől póz, másfelől csak azért nem nevetséges, mert annyira érdektelen. Kappanhangja, szétesett fizikuma dacára olyan amorózónak akarta láttatni Le Péron Léaud-t, aki képes a gyönyörű Agneska érdeklődését felkelteni (Irene Jacob még ebben a sematiku s szerepben is jó), de ebbéli törekvése finoman szólva nem járt sikerrel.

A válogatás "legkevésbé francia" díját Francois Ozon:Vízcseppek a forró kövön (2000) című Fassbinder-stílusgyakorlatának adnám. A forgatókönyvet a rendező írta Fassbinder 19 éves kori drámájából, amit a német rendező sem filmen, sem színházban nem dolgozott fel. A film felvonásokra tagolva mesél el egy szerelmi történetet a kezdetétől a tragikus végig. Leopold (Bernard Giraudeau), az 50 éves férfi elcsábítja Franzot (Malik Zidi), a cs i nos, 19 éves fiút. Boldog párként élnek, Franz otthon van, Leo dolgozik, s mint a házasságban: elfárad a kapcsolat, ha nincs új elem, ha nincs, ami összekösse őket a szexen kívül. Leo az erősebb, csuklóztatja és piszkálja rendesen Franzot. Ekkor lépnek nő k is a történetbe: Franz elhagyott menyasszonya, Anna (Ludivine Sagnier) érkezik színleg tanácsot kérni volt barátjától, voltaképpen vissza akarja szerezni. Véra (a Sue -ból ismert Anna Thompson) is feltűnik, aki korábban, amikor még férfi volt, ugyanolyan végzetesen beleszeretett Leóba, mint Franz. 30 évvel Fassbinder után, átesve az Almodóvar-sokkon, nem tulajdonítunk már jelentőséget az emberi lények nemének. Tragédia tragédia hátán, egy fiatal fiú meghal, egy nő-férfi egész életében lakol egykorvolt szer e lme miatt, s a néző mégis föllélegzik: a Fassbinder-light nem fáj annyira, mint az eredeti. Az ezredvégi verzión a mestertől mélységesen idegen humor csillog át, ami a szintén jelenlévő iróniával karöltve (a Fassbinder-kortárs Francoise Hardy, amint a Traume című dalt énekli) eltávolítja annyira a történetet, hogy ne érezzünk lelki küretet.

Házi zsűrink a "legérdektelenebb gyönyörű látványvilág" kitüntető címet adta a Himalája - Egy törzsfőnök gyerekkora (1999, Eric Valli) című munkának. A 2000-es Césarok közül a legjobb zenének és a legjobb fényképezésnek járó díjat kapta, megérdemelten, mert a zene és a kép tényleg jó és szép. Nem tudják mégsem elfedni a film skanzen-jellegét, azt, hogy a tradíció kontra hagyomány jellemzően európai kliséje nincs igazán a helyén a Himaláján.

Az idei év "legszívszaggatóbb sikertelen könnyfacsarója" megtisztelő címet Solveig Anspachnak ítélte a zsűri. Az ő Föl a fejjel! (1999) című filmjét az évek során egyre jobb színésznővé érő Karin Viard (nálunk is látható filmjei Az új Éva és Az évszázad gyermekei ) miatt érdemes megnézni. A mellrák az egyik leggyakoribb női halálozási ok, egymagában is nehéz érzékenyen filmre venni. A konfliktus ennek ólomsúllyal nehezített variánsa: az első terhességét viselő Emma elvetesse-e magzatát betegsége és a kezelések miatt, vagy kockáztassa a gyerek egészségét és a maga életét is azzal, hogy megszüli a babát. A sztori az amerikai "Igaz történet"- stílusban íródott. A figurák sematikusak, a párbeszédek Szabó család-mélységűek. Viard eredeti, érzé k eny és kopaszságában is szép színésznő, de ezt a forgatókönyvet mégoly zseniális játékával sem tudja megmenteni. Színésznője bátorságára támaszkodva Anspach naturálisan és keményen filmezi a vizsgálatok és a kezelések kálváriáját, a beteg kételyeit, lázad á sait. Az ilyen történet érzelmi zsarolással kényszeríti ki a részvéten keresztül a figyelmet. A legszomorúbb, hogy azt, aki keresztülesett egy ilyen filmen, többé-kevésbé valószínűsíthetően soha többet nem lehet majd beetetni még egy betegséges filmre.

Cé dric Klapisch a "közepesen unalmas sci-fi" díját kapta. Az 1999-2000. év fordulóját sokan tartották évszázad- és évezredváltásnak. Cédric Klapisch a "csinálhatunk-e gyereket ebbe a randa világba?" kezdetű örökzöld vitát próbálta meg kicsit felújítani a kitüntetettnek vélt pillanat hozzáadásával, s ha már ott volt, el is döntötte. A leendő atya, Arthur (Romain Duris) hezitálásait követhetjük végig a 109 percben. A Talán (1999) legérdekesebb momentuma maga a jövő elgondolása, és annak díszletbeli megvalósítása. Van egy fenti világ, erősen arabos kivitelű, tevék, nomádok lakta hely, ahol emellett egy csomó kőkorszaki és jópofa ötlet is helyet kapott. Struccot tenyésztenek, észvesztő járműveken közlekednek. A jövő technikailag erős visszalépés a jelenlegi állap othoz képest, csak nem egy új vész, a homokkor sújtotta az emberiséget? Csupán 70 év és több millió tonna homok választja el ezt a világot a 2000. év Párizsától, de micsoda különbség! Fantomok, még meg nem született, de azért részint meg is öregedett gyerekek lakják, többek között a fiú 70 éves fia, Ako (Jean-Paul Belmondo).

Számomra egy jobb híján díszletelemnek nevezett jelenség volt a legérdekesebb. A szilveszteri buli helyszínéül szolgáló lakás mellékhelyiségében egyszer csak szitálni kezd a homok. Izga lmas asszociációk egész sora rajzik ki az ötletből.

Sajnos mégis könnyű lett a film: ötletesnek kevés, így nem igazán szórakoztató, filozofikusként úgy döglik be, hogy be sem indul. Még a színészi játék sem vigasztaló, a nagy Belmondo is sajnálatosan ripa csabb önmagát nyújtja. Na, és persze a lakást is romhalmazzá verik, ahogy várható volt.

A "legAIDS-esebb musical" (nálunk idei, ott tavalyelőtti) díját a Jeanne és a csodálatos fiú (1998, Olivier Ducastel) című zenés-táncos mulatság alkotógárdája veheti át kollektíve. Pedig milyen jól indul! Az utcaseprők helyre formaruhájukban azt éneklik: Mi söpörjük a város szemetét. Ebből még igazi dolgok, érzések, valódi szenvedések ábrázolása is kisülhetne. A színészek jók, de a musical kemény és profizmust követelő műfaj, s egyáltalán nem "könnyű". Nem kevés malíciával azt is mondhatnánk: rendezői utasítás gyanánt kevés az, hogy csináljatok, amit tudtok. A történet korunk melodrámája: nagyon szerelmes lány megtudja, hogy imádottja AIDS-es. Terhelt történet, amelyben megint a részvétünket akarják, de legnagyobb sajnálatunkra nem tudjuk ilyen könnyen adni.

Tonie Marshall Vénusz szépség (kozmetikai szalon) (1999) nehézkesen magyarított című filmje az eddigieknél nagyobb figyelmet érdemel, ezért "a válogatás legjobb filmje" szellemtelen elnevezésű díj az övé. Angele (Nathalie Baye) középkorúsodó, még mindig izgalmas, de már nagyon keserű szépségipari szakalkalmazott Madame Nadine (Bulle Ogier) Vénus beauté rózsaszín neonfeliratú elegáns üzletében. A főcím betűi is ebben a Barbie-rózsaszínben tündökölnek, ami jelzi, hogy az alkotóknak fontosak a részletek, ami jó jel szokott lenni. Az ő szerelmi életéről tudhatunk meg sok mindent 105 percben, ez a film hátránya (=beszűkült nézőpont), de előnye (=részletező elemzés) is. A "k ö zépkorúak krízise" e női vetülete minden dramaturgiai ügyes feszültségkeltés (késleltetés, titkolózás a néző előtt) dacára elsősorban Nathalie Baye nagyon tiszta, egyszerű eszközöket felvonultató játéka miatt érdekes. Ne cifrázzuk, az egész film rajta múl i k. Happy endes melodrámát hiszünk el ennek a nagyon vonzó nőnek. Angele egy baleset során elrútította akkori nagy szerelmét, Jacques-ot (Jacques Bonnaffé). Bűntudata van, nem enged meg magának semmilyen érzelmi kötődést. Kalandokban sínylődik, s egy nagyo n megalázó kirúgattatásakor, nagyon nyomorultan látja meg őt, s szeret bele Antoine (Samuel Le Bihan). A tét kettős: meg tud-e szabadulni Angele a bűntudatától, s ezzel párhuzamosan megengedi-e magának, hogy még boldog legyen, akkor is, ha már nem egészen fiatal.

A cím a szépség mulandóságán érzett nosztalgiánkat erősíti. A két hajdan szép színésznő, Bulle Ogier és a rendező édesanyja, Micheline Presle (talán emlékszünk még: A test ördöge stb) a szerepeltetése is azt sugallja finoman, amit mondani közhelyes , ábrázolni nagyon nehéz: nincs menedék a szépségszalonokban (sem) az öregedés, az öregség elől. A filmben Angele mindkét csatát megnyeri - szerelme, Antoine kis barátnője hiába lövi szét a szépségszalon neonját kínjában, a pasi és a boldogság Angele-é. F i nom iróniája a forgatókönyvnek, hogy csupán jelzi: mese ez, kedves, szép mese. A fiatal lány őrjöngésekor Angele-en királylány-ruha van, amit Antoine hozott neki a szilveszteri mulatságra. Hiszen lovagias nép a francia, az öreg, vak Arletty-t ugyanúgy ünn epelték, mint amikor fiatal és szép volt.

Tonie Marshall filmje a 2000-es Césarok közül négyet kapott (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb eredeti forgatókönyv, illetve a legígéretesebb női tehetség díja a Marie-t alakító szépséges Audrey Tautou-nak).

Philippe Harel filmje, A hadszíntér kiterjesztése (1999) "a legjobb nem is olyan unalmas lelkizős észfilm" megtisztelő díjának birtokosa a válogatásból. Elméleti film, ami ellentmond a film érzéki művészetként történő definiálásának, de emészthető változatban. A "Mi hősünk" névvel illetett férfinak ugyanaz a betegsége, mint Angele-nek: a magány, s ami ezzel jár: szexuális problémák, kommunikációképtelenség, kényszeresség. "Hősünk"-nek nincs olyan szerencséje (és optimista forgatókönyvírója), mint Angele-ne k . Ezzel szemben két narrátort is használ, az egyikkel egyes szám első személyben közelíti a nézőhöz önmagát (ez a főszereplő színész-rendező, Philippe Harel hangja), a másikkal, az érdesebb, neutrális hanggal (Philippe Bianco) távolítja, objektivizálja "hősünket". (A film alapjául szolgáló sikerregény szerzője, Michel Houellebecq részt vett a forgatókönyv írásában is).

"Hősünk" magánya, mondhatni, filozófiailag és szociológiailag is megalapozott. A 120 perc filozófiai, pszichológiai és szociológiai gyorstalpaló is, "mizantrópunk" szinte szünet nélkül Nietzschét, Kiekegaard-t, Lacant idéz, megismerhetjük eszmefuttatását XIV. Lajos koráról. (Nem idézheti, de a magyar néző kajánul mosolyog: "A tett halála az okoskodás"). Társadalmi helyzetét tekintve számítás t echnikus = halad is a korral, de nem exponálja magát. Nem akar semmit, de azt úgy teszi, hogy ne legyen kirívó. Mindenesetre leszögezi (E.sz. 1. sz-ben): "Más körülmények között sem viselkedtem volna másképp". Tudjuk, hiszen ismerjük őt más megjelenési fo r máiban: ő Az undor (Sartre) nem-hőse, s ugyanő más bőrben Camus: A közöny című regényének szorongó szerencsétlenje. (Lefordíthatatlan szójátékok: a Sartre-mű címe (La nausée) hányingert is jelent ="hősünk" végighány jó néhány helyszínt, folyton émelyeg, a Camus-regény eredeti címe (L’étranger) pedig "idegen"-t jelent, s "hősünk" is marslakó a saját életében). "Hősünk" maga is kacérkodik a gyilkosság gondolatával, amit szerencsére nem követnek el balek-társával, viszont megtudhatjuk, milyen lelkiállapot mot ivál(hat)na szinte bárkit a végzetes tett elkövetésére.

Nagyon finom irónia szövi át meg át a filmet, szinte végig az szivárog a képsorokból. Az enyhén túljátszott helyzetek, kicsit tovább kitartott képsorok, minimálisan túlhangsúlyozott, karikaturisztikus an rettenetes mindennapi párbeszédek nem hagyják, hogy teljesen elboruljunk, "hősünk" borongásait túl fájdalmasan éljük meg. Ez a nagyon enyhe szatirikus él, a minimális játékosság a befejezésben lehetőséggé érik. Az őt kezelő csinos pszichiáternő (Cather i ne Mouchet) is megfutamodik férfiúi vágyai elől, s kisvártatva "hősünk"-et egy tánciskolában látjuk viszont. Sokrétegű befejezés ez. Egyszerre logikus és ironikus, hiszen szó szerint is, de átvitt értelemben is meg kell tanulnia "táncolni", biztosan kell t udnia a lépéseket ahhoz, hogy bátran léphessen. Ugyancsak minimális, finom poén, hogy egy nálánál úgy kb. másfél fejjel magasabb, nagyon szép, megértő arcú nővel táncol. S noha érdekes és termékeny gondolat a szabadpiac törvényeit a szexualitásra húzni (" E gyeseknek változatos és izgalmas erotikus játékok jutnak, míg mások kénytelenek beérni a magányos örömökkel; ezt hívják a piac törvényének"), nem kötelező e "piac" vesztesének maradni.

Megtaláltuk a francia nyelvű homepage-okat is:

Francois Ozon:Vízcseppek a forró kövön

Eric Valli:Himalája - Egy törzsfőnök gyerekkora

Cédric Klapisch: Talán

Tonie Marshall: Vénusz szépség (kozmetikai szalon)