Tele vagyunk tömve óriásplakátokkal, de úgy látszik, a mennyiségi felhalmozódás még nem hozott magával minőségre való igényt. Viszont hogy ez utóbbi is megjelenjen, már megtették az első lépést: felvonultatták a példaértékűnek szánható válogatottat.

Bár már hónapok teltek el az Óriásplakát kiállítás óta, kár lenne olyan gyorsan elfelejteni, és hagyni, hogy ripsz-ropsz betemesse a bőséges "pestiesti" kínálat. Nem tudom, mennyire volt feltűnő, hogy több szempontból is újdonsült élménnyel álltunk szemben.
Egyrészt; mert nagy szó, hogy végre egy megnyilvánulás nem kritizálással akar változást csiholni, hanem pozitív példával.
Másrészt; mert végre egy frappáns rendezvény, ahol mindenki érintett, és esetleg mindenki jóllakik, mert érdekelt benne a művész, a tervező, a szakmabeli és szakmán kívüli, a menedzser, azok, akik üzletet látnak benne és azok is, akik "csak" plakátokat.
Harmadrészt; mert szerintem érdekesebb, aktuálisabb, frissebb szemléletű, mint akármelyik műcsarnokbeli társa.

A belemagyarázás gyanúja nélkül mondom, hogy számomra szimbolikus értékkel bír, hogy a helyszínt éppen a Műcsarnok melletti szabad térség adta (amit persze biztosan praktikusabb, menedzsment jellegű szempontok határoztak meg). A modern művészet elhelyezésére szánt impozáns épület és az utcán szabadon lófráló műtárgyak találkozására gondolok. Persze még jó, hogy mindenki a maga helyét foglalta el.
Az óriásoknak, ugyanis különösen vagány ízt kölcsönzött, hogy saját környezetükben díszeleghettek és nem kellett őket fehér falú, tiszta térbe savanyítani. S milyen szerencse, hogy a modern művészet pedig sok esetben falak közé szorul, és biztonságba bástyázva küzdhet meg az újra előtüremkedett akadémizmus megfáradt, megcsömörlött, dekadens alkotásaival.

Az ötlet és rendezvény frissessége azonban a plakátokat nézve erősen megcsappan.

Érdekes, hogy bármelyik műfajú darabon akadt valahol egy típushiba.
A reklámozásra készülteket a stíluskeveredés, az érthetetlenség és szegényes képvilág, a csak vicces, gúnyrajznak szántakat a keserédes, akadozós magyar humor és elcsépelt szópoénok döglesztették be (Én és a málnás magnóm, Széphídi Klára bebizonyította... vagy a marok-tárgyakat felvonultató mobilkritika). Az egyértelműen társadalomkritikának szántakat pedig ez a morbid, dekadens ízű művészhumor tette fanyarrá (Kharon & Bloodfield, a designer meghatározása Országh László alapján, Ő Yoma. Nézzen a szemébe! A plakát gyógyít vagy az emberi test felosztása disznó módra). Úgy látszik, ide is csurrant-cseppent a Műcsarnokból.

Persze mi is gyakran esünk abba a hibába, hogyha konfliktusunk támad valakivel, sértegetéssel és szitkokkal vagy gúnyos humorral dugítjuk el a köztünk és ellenfelünk között húzódó információs csatornát. A következő lépcsőfokra, vagyis a probléma megoldásához, legalábbis a kijavítás igényéhez már csak ritkán jutunk el.

Érdekes egyébként, hogy még a jobb munkák is az előbb említett típushibába estek, még ha kisebb mértékben is; s habár ezek legalább élvezhetők, lehet rajtuk gondolkozni vagy jót derülni, de amiatt, hogy félig-meddig még ők is beleragadtak a szokásos bakikba, nem lehet őket emlékekben vagy gondolatban hazavinni. Hiányosan és részlegesen kódolta be ezeket a memóriám és nem egy komplex, hatásos élményként.

Olyan független, hordozható alkotás számomra csak egyetlen egy akadt.
Save the Childhood. Nem tudom, emlékszik-e valaki erre a festett-rajzolt, sárgás, napfényes felületre, mert általában nem reagáltak rá különösebben, ami meg is lepett.
Bár a plakátműfajban tényleg kicsit furcsa, mert szerintem önálló képzőművészeti alkotásként is megállná a helyét, és furcsa amiatt is, hogy abszolút csak a vizuális és emocionális ingerekre hagyatkozik, még az írás is alárendeződik, beleolvad a kép egészébe. És harmadjára is meglepő amiatt, hogy majdnem az egyetlen őszintén pozitív kisugárzású munka. Boldogplakát. Különösen közel áll hozzám, mert teljes mértékben visszacsalogatja a gyerekkorom hangulatát, és mert jó érzés, hogy végre azokkal is foglalkoznak egy kicsit, akik boldogan éltek, vagy szeretnének élni. Persze ilyen személyes motívumokon kívül is csak elismerően tudok róla vélekedni, mert rendkívül kifejező és erős annak ellenére, hogy apró, finom és érzékeny elemekből épül fel. Mert fel tud épülni egy egésszé, ami azért nagy teljesítmény, főleg, ha hasonlóan bonyolult társait vesszük elő, s mind részleteiben, mind összességében, így is meg úgy is valami tisztáról, meleg fényről, burokról, teljességről beszél, amit akárhogy is nevezünk, rossz érzés lehet, ha hiányzik belőlünk, vagy nem találjuk meg. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy igazán elkelne több ilyen színfolt és hangulat. Már csak azért is, mert nem a klasszikus, gyerekkorszimbólumokkal, az édesded dagibabákkal, szentimentálisba hajló környezetekkel dolgozik, s talán emiatt őszintébbnek, tapinthatóbbnak érzem, mint konvenciókba rögzült társait.

Akadtak még persze jól sikerült darabok, mint pl. A zene mindenkié zongorát toló csöveseit, vagy az Istenem add, hogy mielőbb megőrüljek, és boldogan élhessek tovább! pénztáros nénikéjét megmutató plakátok, amelyek jóízű finom humoruk plusz szociális érzékenységük miatt aranyosak. De még idesorolhatnám a "szupermarketben" kukázót vagy a kólás pohárba kolduló "Jéghidegen az igazi!" szatíráját is.

Elgondolkoztató viszont két, párhuzamba vonható plakát esete. Biztos sokakban megmaradt az "ez belőtte, ez pedig hazavitte" tűvel megtoldott csontos kézfeje s mellette a felfordult légy Dögölj inkább legális drogoktól! aláírással. Furcsa számomra, hogy az első sokkal eredetibb képi és szöveges ötlettel jön elő, sőt még a kettő találkozása külön megérdemel egy fanyar mosolyt; mégis, ha nem a pillanatnyi hatást nézzük, (mert abban is talán dominánsabb a kézfejes) hanem az utóhatást (!), biztos, hogy az utóbbin fogok inkább elgondolkodni. Emiatt szerintem a klasszikus, kissé elcsépelt szimbólum (a csontváz, mint halálmotívum) használata hibáztatható, mert mivel már sokszor láttunk ilyen képi metaforát, az érzelmeink immúnisak rá, csak az agyunk fog esetleg reagálni. Végeredményben kissé olyan érzésem támad, mintha az alkotó belefeledkezett volna a saját gegjébe, vagy a kép nem is akarná, tudná túllépni a geg szintjét, s ilyenkor könnyen meglehet, hogy még egy drogos is őszintén, mindenféle rossz érzés nélkül tud röhögni egyet ezen a viccen. Véletlenül sem fog megfordulni a fejében, hogy ezt neki címezték. Szóval jó poén volt és kész, tovább megyünk és többé már nem izgat. A befejezettsége miatt, a lezártsága miatt nem motoszkál többé a fejünkben.
(Ez a "poén mesélés illusztrációkkal" jelenség mellesleg eléggé közkedvelt és általánosan jellemző.)

De mielőtt még belebonyolódnék a már esetleg rég elfeledett, vagy talán többé nem is látható plakátok boncolgatásába inkább visszakanyarodnék összegző megfigyeléseimhez.

Egy biztos. Mégpedig az, hogy ennek a kiállításnak volt egy kimondatlan és öntudatlan arculata is, ami csak külföldön válna igazán láthatóvá. Le se tagadhatnánk, hogy a pályázók és a zsűri is vérbeli, magyar gondolkodás birtokosai. Ez alatt értendő az erős kritikai véna, a merész és felszabadult alkotóstílus hiánya, a visszafogott, sőt inkább "meghúzza magát" magatartás és az erős intellektualitás. De a legfontosabb és legjellemzőbb motívum, hogy a bátorság csak a már kialakult, divatos képi világon belül nő meg, azon belül viszont már csak szellemi (!) találékonyság jellemzi. A vizualitás fontossága így szépen el is felejtődik. Ő a mi mostohagyerekünk, keveset figyelünk rá mind az építészetünkben, a városrendezésben, mind a kultúra más területein is. Pedig mennyire jó lenne, ha nagyobb szerepet kapna, és végre levegőhöz jutnánk a képi uniformis szorításában. Remélem, nemcsak naiv utópia azt gondolni, hogy ez a plakátpályázat jó táptalajt jelenthet a vizuális kultúra színesítéséhez.

Minden nap reménykedem a villamoson utazva, hogy ma végre valami fantáziaserkentő vizuális élményben lesz részem, ami egy még szűz gondolati vagy érzelmi világot nyithatna meg az agyamban.
Azt végképp nem mondhatom, hogy nem kell ide semmi új, mert a hagyományos is megteszi (érdekes módon tényleg kialakult ilyen rövid idő alatt is egy "tradicionális" plakát képalkotás), mert a hagyományos meg ócska. Még józan paraszti ésszel kigondolható szabályoknak sem felel meg, mint pl. olvashatóság, a túlzsúfoltság kerülése, érthetőség, hatásosság. Nagyrészük csak felnagyított reklámfotó, nem pedig plakátra, s főleg nem óriásplakátra tervezett képi hatás. Épp ezért csak a helyet foglalja, csak mérete dob rajta, az a hivalkodó, maga a tartalom semmiképp. (Ennek sokszor még örülni is lehet: mivel nem figyelek fel rá, nem is bombázza feleslegesen az agyamat.)

A kép dominanciájára mindenki igennel voksolt, s ezt a hatáselemet alkalmazzák is, csak akkor van gond, ha épp a kép zavaros vagy semmitmondó.

S még visszatérve kicsit az egyformaságra Már kicsit unalmas ez a mértéktelen arcdömping. Mindenhol emberfejek bugyuta vigyorral, pózokkal, műdurcával, szétsminkelve, eltorzítva, megmachinálva. A mesterkéltséget még fokozza a kaotikus szerkesztés, ami azt az érzetet kelti bennem, mintha indokolatlanul összehajigálták volna az alkotó elemeket.

Remélem, ezek után indokoltabbnak tűnhetnek a cikk eleji bókok és lelkesedésem az Óriásplakát Kiállítás ötlete, meg egyébként is az egész kezdeményezés és szervezés iránt. Láttam valami újat és frisset, amire igény volt és érdeklődés, s ha ez még nem is harc, de legalább az első mérkőzés és próbálkozás arra, hogy elinduljon egy jobbító, igényformáló folyamat mind a plakáttervezőkben, mind a plakátot szemlélőkben. S ha igaz, hogy nemcsak egyszer volt Pesten Óriásplakát Kiállítás, akkor szerintem legközelebb már csiszoltabb anyagot, talán még a reklámfelületeken is új "arcot" fogunk látni a metróaluljáróban ácsorogva és nekem sem kell a plakátokkal kapcsolatban ilyen sok kifogásolni valót találni.

Az Óriásplakát kiállítás honlapja: http://est.hu/arc/