| Nagy Elisabeth | Szomorú vasárnap |
|
Budapest a 30-as években. Jól menő éttermet mondhat a magáénak bizonyos Szabó László. Mellette élettársa, Ilona. A vendégek szórakoztatására egy szép napon zongoristát vesznek fel, Andrást. András beleszeret Ilonába. Szabó László ugyan nem boldog, de "fél Ilona több, mint semmi Ilona". András Ilonának írja meg a Szomorú vasárnapról szóló dalt. Ebből lesz az "öngyilkosok balladája", amely körüljárja a világot. A dal címét viselő filmben mégis inkább csak kiindulópontja egy szerelmi háromszögről szóló, érzelmeket ébresztő történetnek. E történet ellenpontja Eberhard Wieck személyében testesül meg. A német fiatalember az étterem törzsvendége. Kedvenc fogása a magyaros tekercs, és Ilona is nagyon megtetszik neki. De Ilona nem viszonozza érzéseit. Évekkel később Eberhard Wieck visszatér a háborús Budapestre, most már SS uniformisban. A régi barátságot nem lehet fenntartani. László zsidó, Wieck katonatiszt, András pedig széplélek. Az egyensúly felbomlik. Rolf Schübel 1942-ben született. Pályáját a 60-as évek végén kezdte dokumentumfilmesként. Első filmjeit az idősebb Theo Gallehrral közösen készítette. Együttműködésük egyik jellegzetes darabja a Jobban látszódnak a vörös zászlók című film. Schübel rendszerint elkötelezett odaadással közelítette meg témáit. A Jubileumban a német történelem három korszakát világítja meg, ahogy azt a munkások és a munkáltatók élték meg. A Felsőbb osztályba kerültekben azoknak a reményeit, vágyait és illúzióit mutatja be, akik a társadalmi ranglétrán legalább egy kicsit felemelkedni kívánnak. Az Emlékezés egy bestiára Jürgen Bartsch portréját festi meg, aki 1976-ban egy kasztrációs műtét után altatási hiba folytán meghal. Bartscht annak idején az évszázad gyilkosának nevezték. Élete több szakaszát mutatja be Schübel, szándékosan egy kéjgyilkos önsanyargató és tönkretett életével konfrontálta a nyilvánosságot, amely csak a "bestiát" látta benne, s halálos ítéletét követelte. Schübel következő filmje szintén életrajz. Az indián Leonhard Lentz önéletrajzán alapul, aki torokrákban szenvedett, és a kezelések közben élete fokozatosan a betegséggel vívott harcra redukálódott, de sosem adta fel a reményt. A főszereplő a rendező segítségével érzelmileg is átélhetővé akarta tenni betegségét a közönség számára. A film végül sokkal tovább jutott egy betegség történetének külső bemutatásánál. Ezután kezdett Schübel játékfilmen is gondolkodni. Először a féldokumentarista Walerjan Wróbel honvágya készült el. Wróbelt 1941-ben, 16 évesen hurcolták el németországi kényszermunkára az elfoglalt Lengyelországból. A honvágyban szenvedő fiú tüzet rakott egy pajtában - arra számított, hogy büntetésül hazaküldik. Ehelyett perbe fogták, és halálra ítélték. Schübel ezután még két filmet rendezett a német televíziónak, amikor kezébe került Nick Barkow regénye, a Gloomy Sunday. A rendezővel a német premier előtt beszélgettem Berlinben. Egy Budapest fölötti svenkkel nyit a film és ugyanúgy végződik. Operatőröm, Edward Klosinski ötlete volt. Szerettük volna Budapestet elsőre felismertetni a nézővel. A film első és utolsó jelente fedi egymást. Ott az elején hatalmas limuzinok oszlopa kígyózik Budapest egyik kijelölt helyére. A végén onnan indul a halottaskocsi. Edward Klosinski azt mondta, az lenne a legszebb, ha a kamerával felmásznánk a hidra és egy svenkkel nyitnánk Budapestre, és akkor képbe kerül a madár. Azt hiszem, sas. Igaz? Aztán leereszkedünk, a végén pedig mindezt fordítva történik. Volt e valaha vita arról, hogy a film elsődleges témája az "öngyilkosság-dal ", a "szerelem-barátság" vagy a "zsidók-nácik" konfliktus legyen? Úgy gondoltuk, hogy mindezt el tudjuk mondani egy filmben, ha csupán néhány személy történetére koncentrálunk, és a történelmi helyzetet, melynek természetesen kihatása van e személyekre, a háttérben hagyjuk. Szerelemről, halálról, barátságról és árulásról akartunk elmondani valamit. És ezeken a fogalmakon keresztül próbáltuk a történelmi hátteret is megvilágítani. Természetesen érzelemtelibben, mint egy dokumentumfilmben. Én eredetileg dokumentumfilmes vagyok. Ilona végül András sírjánál áll, és látjuk, hogy állapotos. Automatikusan elkezd az ember számolni: a zsidók deportálása 44-ben volt, a harc Budapestért 44 decemberében kezdődött. Az oroszok már bent voltak az országban. Ki tehát az apa? A nézőt egyedül hagyja ezzel a kérdéssel. Ez volt a célom. Én sem tudom, ki az apa, de nem bánom, ha valaki elgondolkozik ezen. Azt sem határoztam meg, hogy Wieck mikor lóg meg Budapestről. A német katonaság részben még ott van, de Wieck az elsők közt érzi meg a veszélyt. Tehát sem Wieck szökése sem pedig Tajtelbaum professzor megmentése nincs hónap szerint meghatározva. Az is eléggé bizonytalan, hogy mikor lett András öngyilkos. A film ideje meghatározatlan. Sok barátom kérdezősködött: "Wiecktöl van a gyerek?" Ha jó a kedvem, azt mondom, hogy Lászlótól; ha éppen zenéről, életről és halálról morfondírozok, akkor András az apa, de ha éppen cinikus vagyok, akkor Hans Eberhard Wieck. Mi a véleménye a bosszúról? Akkor is, ha a vége egészen szomorú, van benne valami happy-end. A hamburgi premieren megfigyeltem, hogy az ember fellélegeztek, amikor Wieck meghal. Én nem vagyok a bosszú vagy az önbíráskodás híve. Remélem, hogy a Szomorú vasárnapnak semmi köze az önbíráskodáshoz, vagy annak dícsőítéséhez. Ilona nem gyilkol tudatosan. Ő nem ment volna Wieck után, hogy meggyilkolja. De hogy Wieck a 80. születésnapján megtöri ezt a tabut, Pestre jön és felkeresi az éttermet abban a tudatban, hogy ő egy jó ember és ebben az étteremben csupa jó órát élt át! Szerintem ez a dönti el a sorsát. Ilona nem üldözi, de miután őt megerőszakolta, Lászlót elárulta, és most abban a tudatban tér vissza, hogy ő egy jó ember, és még ezt a dalt is követeli! Ez egyszerűen túl sok. Mikor hallotta először a Szomorú vasárnap dalt? Ó, 17-18 éves voltam talán. Diák voltam, amikor Stuttgartban eljutottam egy nemzetközi népzenei koncertre. Az énekesnő minden dalról elmondott egy történetet, és ennél azt mondta, hogy az öngyilkosok himnuszaként lett világhírű. Mivel még egyáltalán nem ismertem, annál intenzívebben hallgattam, és el voltam ragadtatva tőle. Aztán megvettem a lemezt, amit az évek folyamán el is vesztettem. Amikor aztán elolvastam Nick Barkow regényét, eszembe jutott, hogy én ismerem ezt a dalt, és újra megvettem a lemezt. Aztán Budapestre utaztunk terepszemlére, és rögtön az első estén egy barátnőm elvitt egy kis étterembe, aminek Kisbuda a neve. Ott játszott a hegedűs Boross Géza és a zongorista Schmidt Péter, akik a filmben is játszanak. Aznap este tőlük hallottuk ezt a dalt. Seress Rezső szerepét, aki ezt a dalt eredetileg írta, és aki szintén öngyilkos lett, habár 1968-ban, teljesen elhallgatja. Mi nem Seressről akartunk filmet készíteni. Egyetlen szál köt hozzá, hogy ő a zeneszerző. De Pesten két étterem is veszekszik azon, hogy melyikben is írta. Seress öngyilkos lett, de azt mesélik, hogy szerelmi bánatában tette. De mi nem Seress személyét akartuk megírni. A külső felvételeket Budapesten készítette, de az éttermi részeket aztán egy kölni stúdióban forgatta. Miért? Én mindig Budapesten akartam forgatni. Budapest csodálatos és megragadó, nagyon szeretek ott lenni. Mindjárt az első látogatásomkor megfogott, soha nem hittem volna, milyen szép az a város, tele élettel, kultúrával. Tudtam, ha egy film Budapesten játszódik, akkor azt ott is kell forgatni. És annyi történelmileg hiteles hely van még ott, ami épp úgy néz ki, mint 50 évvel ezelőtt. Ez sokat segített nekünk. Az éttermet aztán mégis Kölnben építettük fel, mert az észak-rajnai-vesztfáliai tartomány egy csomó pénzzel segített minket, amit ott kellett elkölteni. A magyar építészünk, Stork Csaba építtette fel az éttermet egy stúdióban. Egyszerűbb, mint kibérelni egy vendéglőt. Ebben a stúdióban négy-öt héten keresztül forgattunk. Stúdióban egy csomó dolgot meg lehet valósítani, például a kellő világítást és a hangszigetelést, amit másutt nem lehet. Egyetlen producer sem tudna kibérelni egy éttermet öt hétre! És a mellékzajok is borzalmas problémákat okoznának. A könyvben nem volt benne ez a szerelmi történet. Ilona alakját külön a filmhez találta ki. Ilona alakja a könyvben tényleg nem létezett. A könyv, mondjuk így, a Szabó László- és a Hans Eberhard Wieck-féle életformák pszichológiájának és konfliktusának a leírása. A történet elliptikus, előre- és hátratekintésekkel dolgozik, tehát tisztára irodalmi. Egy filmbeli történet így nem funkcionál. Ilona alakja derít fényt a többi szereplő karakterére. Az előkészítés során Ilona szerepe egyre inkább főszereppé alakult, végül ő lett a film legerősebb alakja. Az ő jelszava, hogy a boldogságért harcolni kell. Ezt nagyon fontosnak tartom. Marozsán Erika igazi telitalálat volt számunkra - kiváló színésznő és megragadó a filmvásznon. Németországban is keresett színésznőket? Igen, Németországban mindenkivel beszéltünk, aki szóba jöhetett. Budapesten hat vagy nyolc színésznőt hívtam meg beszélgetésre. Két fiatal magyar színésznő kiváló volt. Az egyik Gryllus Dorka, aki Mendel kisasszony szerepét kapta meg, a másik Marozsán Erika, Ilona szerepét. Eddigi filmjeiben mindig valamilyen élettapasztalatot adott tovább. Az indián vagy az Emlékezés egy bestiára olyan filmek, melyek megváltoztatják az embert. A Szomorú vasárnap szerintem nem volt eléggé következetes. Mi az Ön véleménye? Nekem elég messze ment így is, különben nem így csináltam volna meg. Nem hinném, hogy egy filmet, mint Az indián egy mondatra lehetne redukálni. A Bratsch-ról szóló film pedig különösen nehéz ügy. Én a néző tapasztalatára, élményére gondoltam. Másfél órát vagy valamivel többet tölt el egy ember egy filmmel. Önt, a rendezőt az említett filmmel való munkája bizonyára megváltoztatta. A nézőt is megváltoztatja. A Szomorú vasárnapnál ezt a tapasztalatot hiányolom. Nehéz a Szomorú vasárnapot egy mondatban összefoglalni, de azt gondolom, több dologról is szólt. Ott van a három főszereplő, László, Ilona és Wieck kapcsolata. Azt próbálom megmutatni, hogy nincs jó ember és rossz ember. Helyzetek, alkalmak vannak, amik bizonyos karaktertulajdonságokat felerősítenek vagy letompítanak az emberekben. Wieck nem eleve rossz ember, a viszonyok hozzák napvilágra a rossz tulajdonságait. Már hét-nyolc évvel ezelőtt sajnálkozott a TV-ben zajló kvótaharc miatt. Azóta a magántelevíziók a 15. születésnapjukat ünneplik. Hogyan viszonyul ma a tévés munkához? Sok minden nem tetszik abban, ami ma történik. Van ugyan minden évben néhány izgalmas és érdekfeszítő tévéjátékfilm Sőt, szerintem minden évben több a jó tévéjátékfilm, mint a jó mozifilm. De a többi tévéfilm mellett ez nem is nagy kunszt, mert rengeteg a selejt, amit meg sem lehet nézni, az ember üvöltve menekülni szeretne előlük. Csupa klisé és móka uralja a programokat. Három perc után már úgy érzem, én ezt már vagy hetvenszer láttam. Egyre nehezebb az átlag hullámhosszról letérő történeteket megvalósítani. Nem számít, hogy játékfilmről vagy dokumentumfilmről van-e szó. Idáig jutottunk, és nagyon sajnálom. Több kollégával együtt megpróbáltam harcolni ellene, de hogy mennyi sikerrel, az más lapra tartozik. Hajlandó-e valaki a 90-es években bármit is megkérdőjelezni? Úgy értem, politikai viszonylatban ugyanúgy, mint a tévében? Tulajdonképpen nem. Mindig akad kolléga, aki megpróbálja, szerződéses is és külsős is. Bizonyos kritikus dolgokat egyre nehezebb engedélyeztetni. Azzal az érvvel ütnek mindent agyon, hogy 'az emberek nem ezt akarják látni'. Akik ezt mondják, úgy tesznek, mintha a gondviseléstől pontosan előre tudnák, hogy mit akar látni a közönség. Bizonyos dolgoktól megfosztják a nézőket, ezt rossznak találom, de nehéz és nem is lehet tenni ellene. Az utóbbi tíz évben az állami tévéadókban látható trendek sem töltenek el sok reménnyel. Fog-e még dokumentumfilmeket készíteni vagy inkább a játékfilmben lát nagyobb lehetőségeket? Nem. A játékfilmet nem találom jobbnak vagy nemesebbnek a dokumentumfilmnél. Úgy érzem, a Bartsch-filmnél és az Az indiánnál tulajdonképpen már mindent megpróbáltam, minden megtettem, amit meg lehet tenni. Mind a két film gerincbe hatol. A Bartsch-film tiszta dokumentum, de elbeszélő jelleggel. Az esztétikája is valami különleges. Az Indián ennél erőteljesebb, az már egy keverék a dokumentum- és játékfilm között. Már azt hittem, hogy rendben vagyok, és akkor megcsináltam a Wróbel-filmet. Izgalmas volt ilyesmit kipróbálni, pedig annak is van dokumentum jellege. A történetet dokumentarista kutatásokon alapszik. Ha ma még egyszer dokumentumfilmet készítenék, ahhoz valami nagy kihívás kellene. Vagy a témának kellene érdekesnek lennie, vagy az esztétikai hozadékának. A dokumentumfilmek piaca sem túl fényes. Csupán leforgatni egy újabb dokumentumfilmet, amiből már tízet csináltam, az nem érdekel. Sokkal érdekesebb 50 évesen valami újat kipróbálni. Én mindig kíváncsi voltam, egy dokumentumfilmesnek annak kell lennie. Most pedig arra vagyok kíváncsi, milyen egy játékfilm struktúrája és esztétikája. Az utóbbi dokumentumfilmjeinél elkészülésük után minden alkalommal kijelentette, hogy semmi kedve még egy filmet forgatni, pl. rákról, vagy egy gyilkosról. Amikor aztán elolvasott egy könyvet, változott a véleménye. Mi váltja ezt ki, hogy egyik pillanatról a másikra elkötelezi magát egy új témának? Így van. Az ember hall vagy olvas egy történetet, és valami hirtelen csengetni kezd benne. Ha csak egy kicsit cseng, akkor gondolkodni kezd az ember, hogy mit is tegyen. A Bartsch-féle történetnél is és Az indiánnál is először nem akaródzott odafigyelnem, de aztán az ember meglátja a lehetőségeket, és el van ragadtatva tőlük. Megragadja az embert a téma. A Szomorú vasárnapnál is így történt. Olvastam Nick Barkow könyvét, és ott volt ez az izgalmas dal. Miért ölik meg magukat annyian miatta? Mi történik ott? Ekkorra már teljesen lebilincselt a történet. Egy játékfilm megalkotásának világos szabályai vannak. A produkciós cégek és a terjesztők sok mindent előírnak. Mennyi ideje van az embernek a történet átgondolásához, illetve mennyi időt szán rá? Mikor dönti el, hogy elég, most tovább kell lépnem? A forgalmazót később nyertük meg. A producer elegendő időt hagyott nekem, és én ki is használtam. Eleinte egyedül voltam, később került mellém Ruth Toma, mint forgatókönyvíró. Együtt írtuk meg a könyvet. Hagytunk magunknak időt, voltunk kétszer-háromszor Budapesten. A várost szagolni kell, körülszaladgálni a környéket, és megismerni az embereket. Máshogy nem kívánnék dolgozni. Csak ha érzem, hogy rendesen felkészültem, ha érzem a biztonságot a kreatív munkára. Felkészülök a filmkészítésre minden szempontból. A forgatásra minden a helyén van, és tudom, milyen legyen az optikai megoldás. Csak ezután tudok ismét spontán lenni. Milyen szorosan dolgozik együtt az operatőrrel már az előkészítésnél? Nagyon szorosan. A csapatmunka nekem végtelenül fontos. Állandó párbeszédre van szükségem, arra az érzésre, hogy valamit közösen készítettünk el. Mindenki a maga területén adja a legjobbat. Edward Klosinski a forgatókönyvírás közepe táján került hozzánk. Elolvasta az aktuális változatot, amit ugyan jónak talált, de voltak megjegyzései. Ezt végigvettük, és aztán gondolkodni kezdtünk, hogyan valósítsuk meg. Tudtuk, hogy nem akartunk semmi avantgárd vagy új dolgot. Egy történet mondunk el a 30-as évek végéről, a 40-es évek elejéről. Ez bizonyos epikusságot követelt. Budapest akkor Európa egyik centruma volt. Kérdés volt az is, hogyan mutatjuk meg az arcokat közelről, anélkül, hogy szemtelenek lennénk. A dokumentumfilmek terén is sokat tett, és munkájában a munkásmozgalom érdekei iránt is mindig elkötelezettséget mutatott. Én magam ugyan fiatalabb vagyok, de az a benyomásom, hogy Németországban hidegebb lett a társadalmi klíma, és a kormány egyre csak csalódást kelt. Korábban azt mondta, hogy a polgárok halálos csöndben vannak. Hogy látja ezt ma? Szerintem nem lenne szabad ennyire csöndben lenni. A Szomorú vasárnapnak ez is az egyik üzenete. Ez a kritika Lászlóval szemben, hogy meg sem próbálja befolyásolni az eseményeket. Megpróbálja az ő kis környezetét emberibbé, barátságossá tenni, megpróbál emberhez méltóan élni. De nem látja, mi történhet még, és azt gondolja, nem lesz annyira rossz. Nálunk néhány embernek még mindig elég jól megy, és akiknek nem megy jól, azoknak is még mindig végtelenül jobban megy, mint sok más embernek a világon. De én nem tartom jónak ezt a helyzetet. Szerintem a világ szociálisan és politikailag messze nem úgy van, mint lennie kéne. A régi munkásmozgalmi filmjeihez hasonlóan hajlandó lenne-e ma, a 90-es évek végén ismét egy olyan gyár munkásairól szólni, amit például az amerikaiak vagy japánok átvettek? Minden további nélkül meg tudnám tenni, de azonnal azt kérdezném: hol az a TV-állomás, ami le is adja. És ha mégis, valószínűleg éjjel mutatná be, fél egy és fél három között. Ez a probléma. Régebben más volt a helyzet, a politikai helyzet is más volt ebben az országban. Annak idején nagyobb volt a mozgolódás, mint ma. Szerintem az utolsó választásnál politikai változást akartak az emberek, de nem látom, hogy megkapták volna. Budapesten a 30-as években nagyon sok munkás élt, a lakásaik egyszobásak voltak, gyakran folyóvíz nélkül. Ezt a Szomorú vasárnapból kispórolta. Szándékosan? Más lett volna a történet. A Szomorú vasárnap egy sikeres étteremben játszódik. András viszont egy egyszobás lakásban lakik. Ügyeltem rá, hogy ilyen lakást találjak számára, hogy indirekt módon ezt is bemutassam. Nem akartam kispórolni semmit, de nem akartam mindent eltúlozni sem. Egy filmben nem lehet mindent elmondani. Itt egy vendéglősről van szó és a német megszállásról. Nem lehet egyúttal a magyar munkásmozgalmat is bemutatni. Meg lehet próbálni, néhány képpel erre is utalni, de a film nagy része az éttermen belül játszódik. Egy utolsó kérdés: milyen volt két német, egy olasz és egy magyar főszereplővel forgatni? Néha idegölő volt, de ugyanakkor komikus is. Stefanóval angolul beszéltünk. Volt, amikor egyszerre két-három tolmács is ott volt, és ide-oda váltottunk az angol, a német és a magyar közt. Voltak bonyodalmak, néha idegeskedtünk, ha valamit nagyon pontosan meg kellett csinálni, de többnyire vidám élmény volt. Nemzetközi volt a csapat, ezt is akartunk. Köszönöm a beszélgetést.
Rolf Schübel filmográfiája (válogatás): 1968: Der deutsche Kleinstedter / A német kisváros polgára 1969: Zwischen Wohlstand und Klassenkampf / Jólét és osztályharc között Sein und Bewusstsein junger Arbeiter / Fiatal munkások lét- és öntudatáról 1969: Das 20-Millionen-Ding / A 20-milliós-buli Konsum und Konsumzwang bei Jugendlichen/ A fiatalok fogyasztásáról és fogyasztási kényszeréről 1970: Trau keinem über 30 / Óvakodjunk a 30 év felettiektől Das Schlagwort vom Generationskonflikt / A generációs konfliktus címszaváról 1970/71: Rote Fahnen sieht man besser / Jobban látszódnak a vörös zászlók 1971/72: Arbeitskampf / Munkaharc 1973/74: Die Aufsteigersaga / Felsőbb osztályba kerültek 1975/76: Das Jubilum - Unsere Firma wird 50 / Jubileum - Cégünk 50 éves lesz 1976: Weihnachtsgeschichten von Herrn P. / P. úr karácsonyi meséi 1977: Das Tor zum Garten der Traume / Kapu az álmok kertjéhez 1979-82: Bier für Lama Kara / Lama Kara söre 1983: Nachruf auf eine Bestie / Emlékezés egy bestiára 1985-87: Der Indianer / Az indián 1990: Das Heimweh des Walerjan Wróbel / Walerjan Wróbel honvágya 1993: Todfeinde / Halálos ellenségek Sterben und Leben in Stalingrad / Élni és meghalni Sztálingrádnál |
