Gönczy Gabriella Surányi András: Film
Beszélgetés a rendezővel

Surányi András filmrendező
Surányi András
filmrendező
24 KByte

Mészöly Film című regénye 1976-ban jelent meg először, azóta sokan írtak róla Magyarországon. Mióta foglalkozik az adaptáció gondolatával?

A megjelenésekor találkoztam először a regénnyel. Megrendítő volt számomra, mennyire poétikusan rajzolja meg Mészöly azt a különös szimbiózist, melyben a két idős ember élete utolsó perceit éli meg. Nem sokkal később Huszárik Zoltán hozta szóba ezt a könyvet. Finom érzékenységgel utalt a Mészöly-regény és az akkor már elkészült Mozart és Salieri című filmem közötti allúziókra. Úgy éreztem, a szövegben benne van a Mester gesztusa egy olyan ember számára, aki felnéz rá, és szeretettel nézi mindazt, amit csinál. A filmmé fogalmazás gondolata már ekkor felmerült, a műfaji problémák azonban visszariasztottak.
A regény egy film szerkezetének a montázs-, idő- és sűrítés-technikáit alkalmazza. Még a leírásokban, a plánokban, a képkivágásokban is - kiemelésekkel és eltávolításokkal - számtalan nagyon finom utalást tesz. Az volt a kérdés, hogy hol van az a mozzanat, melyben az irodalmi anyag jelen idejű filmnyelvvé fogalmazható át. Képes vagyok-e erre, vagyok-e annyira érzékeny és van-e annyi tapasztalatom az elmúlásról, hogy ezt megtaláljam. Nagy Ilonával és Kőszegi Edittel dolgoztunk a forgatókönyvön és úgy döntöttünk, hogy a flashback-technikát, ami a regényben a történelmi hátteret teremti meg, a filmben jelen idejű epizódsorrá szervezzük.

A narratíva minimumának tekinthető például az az eseménysor, mely a hiányból eljut-visszatér egyfajta megoldásig. Mészöly regényének "cselekménye" két ember sétaútja egy hegyen lévő házba. Ebben az esetben tehát nem beszélhetünk történetről.

Ez így van, viszont itt életveszélyes lett volna az anyagból történetet fabrikálni. Egyrészt nagyon nehéz történetet mesélni. Szerintem a magyar film egyik alapproblémája a történetmesélés nehézségével kapcsolatos. Az különböztet meg minket a nézőcsalogató filmektől, hogy mi valamitől nehezebben tudunk történetet mesélni, miközben a legostobább amerikai film magabiztosan mond el közhelysztorikat, viszont azok rendesen el vannak mesélve. Ennek persze az a veszélye, hogy belemossa a néző személyiségét a filmkészítő által kitalált konstrukcióba, s a néző nem személyiségként vesz részt benne.
Én azt gondoltam, és erre bátorított az írásmű maga és valamennyie alkotótársam, hogy ne kényszerítsünk véleményt a nézőre a történetmesélés didaxisával. Ezt teszi a mai média és ez a különböző politikai erőterek játéka is. A másik utat választottuk. Rezdülések és történések apró epizódjait látjuk, és a néző, a befogadó rakja össze a maga történetét, ha érvényesnek tarja.

A szöveg három fő síkkal dolgozik. Egyrészt elkísérjük a két idős embert a Moszkva tértől a Csaba utcai házukig. Már a második mondattól jelen van a forgatás síkja, azaz az idős pár minden mozdulatát egy film készítőinek utalásai kísérik. A harmadik sík egy "találomra" kiválasztott, távoli idők homályába vesző gyilkosság története

Kulcsszó a "találomra," a regény és a film vonatkozásában is, hiszen Mészöly mindvégig tudatosan érzékelteti a kiemelés esetlegességeit, erőszakosságait. Ennek a szónak mentén építettük meg a két idős ember története mögé-mellé azokat a mai pillanatokat, amelyek egy korszakot tudnak jelezni: a pincér és barátnője viszonyát, a vendéglő mikrovilágát, vagy a telefonáló férfinak és tízegynéhány éve elhagyott feleségének és fiának történetét.
Mészöly szerint mindaz, amit érzékelni és megragadni tudunk, a létező jelenségek halmazának csak töredéke, az egész kép apró mozaikokból áll össze. Azt gondolom, hogy mozaikjaira hullott mai életünkben csak számtalan apró epizódban ragadható meg az értékzavar, elveszettségünk, tétovaságunk, kudarcaink és örömeink, hogy ha össze kellene rakni, akkor nagyon sok más és más mozaikot és képkockát kellene egymás mellé tenni, hogy legalábbis egyfajta hitelességi körben meg tudjunk szólalni. A lehető legminimálisabb eszköztárral dolgozva sűrítettük és redukáltuk a történetet a helyszínekbe és az időkeretbe. Az epizódok egyfelől a környezetről közvetítenek jeleket, másfelől − lévén mindegyik egyfajta párkapcsolat egy-egy villanása − utalhatnak az idős házaspár életének egy-egy konfliktusára. Tehát nem egy áltörténelmi szüzsével próbáljuk megteremteni ezt a motivációs kört, hanem talán egy más rétegű, lélektani felülettel.

"Az egyik augusztus este egy öreg házaspárt láttam hazafelé csoszogni a Csaba utcában. Annyira megragadott a kép, hogy mikor írni próbáltam róluk, akaratlanul is egy szűrő iktatódott közbe - a kamera." - írta Mészöly a regényről. Az elbeszélő tehát beemelte a fikcióba ezt a bizonyos szűrőt is. Elgondolása szerint a regénybeli kamera által közvetített "álszemélyességet és áltárgyilagosságot" a befogadó egészíti ki igazi személyességgé, illetve tárgyilagossággá. Hogyan vélekedsz te a Film befogadóiról?

Azt a határt szerettük volna megkeresni, ahol a kamera jelen van, de nem terrorizálja a nézőt. A kompozíció, a csendek és a színészek játéka esélyt adnak arra, hogy mi öltöztessük a pillanatokat, a képeket. A kamera jelen van a néző hol tudatos, hol öntudatlan választásában, hogy hol van az a megnyújtott snitt, ami alatt saját emlékeit hozzárakhatja Temessy Hédi vagy Darvas Iván arcához. Hol jelenhetnek meg a kivetített kép kompozícióján belül azok a pillanatok, amiket elvesztettünk, mert elmúltak már. Egy írói-filmkészítői magatartásról van szó, ebben, azt hiszem, Mészöly Miklóssal egymásra találtunk. Nem deklarálni akartunk, nem akartunk történetet kényszeríteni az olvasóra vagy a nézőre, és a történetkényszerünkkel terrorizálni a nézőt. Ehelyett azt mondjuk: "körülbelül ilyen egy történet, körülbelül ilyenek a mozaikjai, körülbelül ilyen a körülöttünk lévő világ, vagyis talán-talán-talán-talán Légy útitársunk ebben az önismereti és egymásratalálási kirándulásban!"
Most én idézném Mészöly egyik kulcsmondatát abból a szövegből, amit magával hozott: "A regény inkább kép-olvasót, néző-olvasót feltételez, akinek kiegészítéseire igyekszik támaszkodni, miután előbb megdolgozták." Vagyis miután felraktuk a mozaikokat, innentől kezdve létkérdés, hogy a néző társunk legyen a dologban.

Azt mondta az imént, hogy a kamera tolakodó jelenléte megfigyel. Mészöly kamerájának és az öregeknek a viszonya inkább vallatáshoz hasonlít.

A regény jelzi egyidejűleg a tétova szemlélődést mint a megközelítés módját, ezen belül felragyogtat arcokat, sorsokat, illetve megmutatja, hogyan lehet tényszerűséggel jelentéstartalmakat manipulálni, hogyan lehet a befogadóra egy asszociatív rendszerben rákényszeríteni olyan dolgokat, amelyeket valójában nem is értünk és az összefüggések nem igazak, de lehetnének igazak, vagyis megint létrejön a "talán".
Ugyanezt szerettük volna megtalálni a film nyelvezetében: a leíró, kitartott képek dokumentumértékűek, ezek igazsága csak az, amikor a néző beleépíti őket a maga felismerésébe. Azt gondolom, ez a szöveg alapfeszültsége, ezért is egyik kulcsélménye a huszadik századi magyar irodalomnak a Film.

Hogyan történt a színészválasztás?

Teljesen egyértelmű volt. Úgy gondolom, ebben a filmben nem eljátszunk valamit, hanem hozzátesszük a magunk tudását, a magunk arcát, az ő szépségük majd fel fog ragyogni. És hát ők zseniálisak, csodálatos emberek, igazából azt sajnálom, hogy nem volt alkalmam arra, hogy más színészeket is belevonjunk a dologba, más epizódokat is hozzárakjunk, hogy gyönyörködhessünk bennük.

Köszönöm a beszélgetést.

Darvas Iván és Temessy Hédi
Darvas Iván
és Temessy Hédi
47 KByte
Puskás Tamás és Básti Juli
Puskás Tamás
és Básti Juli
52 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap