Családrajz – dokumentumkeretben
Tölgyesi Ágnes: Pipacsok

1999. október 15-én az Örökmozgó Filmmúzeumban levetítettük Tölgyesi Ágnes Pipacsok című filmjét, ami a XXX. Magyar Filmszemle megosztott fődíját kapta. A vetítés után vendégünk volt a rendező, akivel Gelencsér Gábor beszélgetett.

Gelencsér Gábor: A filmben halmozottan van jelen mindaz, amiről a nézőnek a hatásvadászat jut az eszébe: szegénység, betegség, ráadásul mindez szöszi lánykákra hangszerelve.

Tölgyesi Ágnes: Ezt a filmet egyáltalán nem akartam megcsinálni. Egy vak, egy béna és egy egészséges kisgyerek, akik hármasikrek. Összesen heten vannak testvérek. A család nagyon szegény. Az egész rendkívül bombasztikusnak tűnt. Én olyan filmeket szoktam csinálni, amelyek inkább értelmileg hatnak. Aztán a Vakok Intézetének igazgatója, Nádas Pál szólt: nézzem meg a kislányokat, mert kész csoda, hogy mostoha sorsuk ellenére milyen nyitottak, kedvesek. Később megismerkedtem Szilvivel, a nagylánnyal, akinek érzelmi intelligenciája lenyűgözött. Amikor a hármasikrek megszülettek, a mamán jelentkezett egy mániás depresszióra emlékeztető betegség, amit senki nem diagnosztizált. A körzeti orvos azt mondta, pihenjen. Minden ősszel és tavasszal nagyon kiborul, és persze a férjét és a családját is teljesen kiakasztja ebben az időben. A férje persze ivott. Ezek az emberek nem kaptak sem orvosi, sem jogi segítséget, kölcsönösen belehajszolták egymást a betegségbe. Az volt az érzésem, hogy a nagylány, a Szilvi meg fogja ezt ismételni. Ezért tartottam fontosnak, hogy megcsináljam a filmet. Az a szörnyű, hogy az emberek nem tudják egyedül, segítség nélkül rendbe hozni az életüket. Még a tanult embereknek is kell időnként a segítség. És nem is ismerik föl időben azokat a problémákat, amikbe belesétálnak.

A nézők többsége bizonyára vigaszt talál saját vigasztalan életére a család sorsában. Ugyanakkor felmerül a kérdés: valóban ilyenek, valóban ilyen fordulatot vett volna a sorsuk, ha nincs a forgatás? A film csak "dokumentálta" a sorsukat, vagy – legalábbis egy időre – "meg is csinálta"?

Semmit nem határoztam el előre. Minden úgy történt, ahogy a filmben látható. Nem gondoltam ki előre, melyik nézőre milyen hatással lesz. Érdekelt, hogy ki a papa, milyen a többi testvér, és addigra már annyi szó esett a mamáról, hogy ő is nagyon elkezdett foglalkoztatni. Így aztán mindenképpen bele akartam venni a filmbe. Megkérdeztem Szilvit, átmenjünk-e a mamához, mire azt mondta, ne. Akkor legalább azt a fotót adják ide, ami később látszik is a filmen, az azonban nem volt ott. Gondoltam, akkor én elmegyek a mamához, mi bajunk lehet belőle. Éppen gyereknap volt. Ehhez talán nem volt jogom.

Az egyik főszereplő mindenesetre jó nagy késéssel jelenik meg. A film második fele a 60-as-70-es évek szituációs dokumentumfilmjeit idézi, míg az első fele tulajdonképpen riportfilm. A szituációs dokumentumfilmnek ugyanakkor más az "etikája". Kérdezni bármit lehet, legfeljebb nem válaszolnak, megmutatni azonban... Egyszer például az egyik szereplő azt mondja: nem. Ekkor rövid időre elsötétül a kép. Majd ugyanaz a jelenet egy perc múlva folytatódik.

Így van, pár percen belül megoldódott a helyzet, és folytathattuk.

Ez mindig így volt? Nem voltak olyan helyzetek, amikor például a mama azt mondta, nem forgathattok?

Nem. Pedig én is sokszor voltam zavarban. Bevonultunk például abba a házba, ahol a mama az élettársával él. A konyhában ott ült a mama csonkolt lábú élettársa. Be volt takarva egy pléddel a lába, és talán szégyenlősségből följebb akarta húzni magán a plédet, és ekkor kilátszott a csonkolt lába. A filmből kivágtuk ugyan, de mi láttuk.

Mit gondolsz a film végéről? A mamát végül is ti "adtátok vissza" a családnak.

Csupa rosszat. A közönség egy része szerette ezt a megoldást, mert csak arra gondolt, hogy a családtagok közelebb kerültek egymáshoz, a gyerekek újra ráhangolódtak az anyjukra, ami még mindig jobb, mint ha utálnák. Nem gondolnak arra, hogy újra tragédia is történhetett volna. Ezt nem tartom jónak. Sokat gondolkodtam ezen. Bekopogtam, mert meg akartam nézni a mamát. Menjen a kamera, ha akarják, kikapcsoltatják. De hát ők arra nem gondolnak, hogy kikapcsoltatják. Te biztos kikapcsoltatod, ha nem akarod, hogy fölvegyenek. Jó, de ezután mért hívtam át a papa házába? Azért, mert abban a pillanatban az tűnt számomra természetesnek. Azt mondta, vett csokit a gyerekeknek gyereknapra. Akkor miért nem megy át, kérdeztem. Mert fél, hogy elzavarják. Még azt sem gondoltam, hogy hallgattassék meg a másik fél is.

Voltak beállított szituációk?

Hogy mi döntöttük volna el filmes szempontok alapján, mi menjen, mi ne? Nem. Én ezzel az operatőrrel még nem dolgoztam, de ismertük egymást. Megmondtam neki, hogy kezd elegem lenni a statikus, beszélő fejes szituációkból. Az intézeti beszélő fejes részt is másképp szerettük volna, de a gyerekeket nagyon zavarta a felvétel. Jobb volt így, hogy elvonultunk velük a hálóba. De abban nem állapodtunk meg, hogy akkor ezt jobbról vagy balról vegyük.

És a hangulatfestő lassítások, a vonatablakok tükröződése?

Ezek az emberek a fél életüket – velünk együtt – a vonaton töltötték. A vonaton semmit nem lehetett csinálni, például beszélgetést fölvenni, annyira zakatolt. Úgy éreztük, a vonatút is hozzátartozik az életükhöz.

Közhely, hogy a testi fogyatékosság bizonyos lelki érettséghez vezet. Mintha a harmadik, az egészséges kislány volna a legkevésbé érdekes. Ő a legszíntelenebb.

Egy idő után elfelejtettem, hogy az egyik kislány vak, a másik mozgássérült. Annyira együtt voltunk velük, annyira lekötöttek, hogy elfelejtettem a saját ostobaságaimat, hála Istennek.

A kislányok nem tartanak programbeszédeket...

Nem. Megpróbáltam beszélgetni velük, és hagytam, hogy ők is elmondják, amit gondolnak.

A többi testvér nem volt érdekes?

De igen. Csakhogy a másik nagylány nagyon meg volt illetődve, nem bírta volna ki a film. A két fiútestvérnek pedig annyi baja volt a papával, hogy azt is megsínylette volna. Itt volt viszont Szilvi. Ennek a lánynak gyakorlatilag nem volt gyerekkora. 12 éves korától ő nevelte a gyerekeket, ő vezette a háztartást. A családanyai felelősség teljes egészében az ő vállán volt. Az, hogy kikapcsoltatta velünk a kamerát, és rá egy percre ismét bekapcsolhattuk, mert elrendezte magában a helyzetet, nagyon nagy dolog volt. Különösen annak a fényében, hogy amikor a gyerekek kezdtek jó viszonyba kerülni az anyjukkal, nagyon hamar átbillentek a másik oldalra. Akkor azt mondták, a papa csak akkor megy haza, ha lebontják a kocsmát. Nehéz a választás két ilyen szülő között.

Nem érdekelt volna az a szál, amit a papa az országról mond?

Nem.

Vagy egy másik irány, ami a korábbi filmjeidet ismerve talán nem volt véletlen. Szilvitől megkérdezted, hisz-e Istenben. Tudtad, mit fog válaszolni?

Magától elmondta, hogy nem kaptak vallásos nevelést, de ő eljárt valahova.

Az volt az érzésem, hogy ezt a jelenetet előre megbeszéltétek.

Nem az az érdekes, hogy improvizált-e a kamera előtt, hanem az a gondolkodásmód, ami ebből következik.

Hogyan fogadta a filmet a család? Megnézték együtt?

El voltak ragadtatva. Amikor a film lement a Duna TV-n, az egész falu megnézte. A papát mindenhova behívták, beszélgettek vele. Valami közmunkát is kapott az önkormányzattól. Ott volt a nagy lehetőség, ő volt a falu sztárja. És nem tudott élni vele.

 

A beszélgetést lejegyezte Boronyák Rita

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap