Ónodi Eszter 47 KByte	Az idei F ilmszemlén három játékfilmben is láthattuk. Közben folyamatosan szerepel színházi produkciókban, "otthonában", a Katona József Színházban és másutt. Az interjút is többszöri próbálkozás után sikerült összehoznunk, egy vasárnap este, egy belvárosi kávéházban. Nagyon fel vagy dobva... Egész délután fát pácoltam. Hogyhogy? A férgek ellen. Ami az egészben a legjobb volt, az az, hogy a hétvégét igazi "jó gazdaként" töltöttem. Előző nap lenyírtam a füvet, összegereblyéztem, fát pácoltam. Rájöttem, hogy a gazda-vér nagyon is bennem van. Nagyanyám paraszt-családból származik és ő szokta mondani, hogy a tennivalóknak mindig meg kell lenniük. Eperpalánták, körtefa, satöbbi. Nagyon meg tudom érteni Bán János kollégámat, aki előadás előtt megérkezik lesülve, mackónadrágban és elmeséli, hogy milyen jó volt egész nap szőlőt metszeni. Ennek valóban nagy feltöltő ereje van. Egészen másfajta működés ez, mint a színészi munka. Mostanában nagyon sokat dolgoztál. A Filmszemlén három filmben szerepeltél, két premiered volt a Katonában és "házon kívül" is sokat szerepeltél. Ha most csak a filmekre koncentrálunk, van valami elképzelésed arról, min múlik az, hogy valaki filmszerepekhez jut vagy nem? Tételezzük fel, hogy csak a valóban tehetséges színészekről beszélünk. Miért van az, hogy egyesek nem filmeznek egyáltalán, míg mások, mint például te is, sokat. Az, hogy valakit próbafelvételekre hívjanak, nagyrészt a szerencsén, a véletlenen múlik. A főiskola alatt mindenkinek bekerül a neve a köztudatba. Mégis van, aki nem kerül be a filmszakmába. Pedig még jó is lenne... Nagyon sokat számít az, hogy milyen típust keres a rendező. Nekem mázlim volt, mert többféle szerepről is eszébe jutottam rendezőknek. Ez nem a külsőn múlik, hanem inkább az egyéniségen. Lehet tenni ezért a dologért? Szerintem nem. Teljes mértékben ki vagy szolgáltatva a választásuknak. Minden a szerencsén, a véletlenen múlik. Tehát azon nem, hogy ki van ott esténként olyan szórakozóhelyeken, ahol sok filmes megfordul? Szerintem nem, de fogalmam sincs. Én azokon a helyeken vagyok ott, ahol jól érzem magam. Ez nem jelenti azt, hogy tipp-topp partikra járnék, ahol nyilván pénzes emberek, és akár a kultúrához közel állók is megfordulnak. Nagyon keveset voltam ilyen helyeken. Ahol viszont jól érzem magam, oda egyáltalán nem "helyezkedni" megyek. Azért sem tartom jónak, ha valaki ezt nagyon tudatosan építgeti, mert a kamera minden görcsöt leleplez. Ilyenkor valami iszonyatosan agresszív "akarás" érződik a színészen. Látszik az, ha valakit nem a szerep érdekli, nem egy jófajta játékban vesz részt, hanem csak a karrierre koncentrál. Ráadásul, aki színpadon nagyon jó, az nem feltétlenül jó filmen is. Esetleg érződik benne valami "túldolgozás". Aztán az is sokat eldönt, hogy valaki hogyan tud teljesíteni próbafelvételen. Sokan zavarba jönnek ettől, lehajtják a fejüket és begörcsölnek a szituációtól. Bennem ilyen valóban nincs. Voltam már olyan próbafelvételen, amit kikértem magamnak, de valahogy kevés kivételtől eltekintve ilyen helyzetekben is megpróbálok jól szerepelni. Sok külföldi bérmunka próbafelvétele például kifejezetten megalázó. Számodra ismeretlen embereken látod, hogy képtelenek elválasztani egymástól a modellt és a színésznőt. De ilyenkor megpróbálok nem dacossá válni, hanem inkább röhögök rajtuk és ettől egyrészt felszabadulok, hiszen nincs számomra tétje a dolognak, másrészt ők is görcs helyett egy embert látnak bennem. A megbántottságomat olyan fajta koncentrált állapottá váltom át, amiben azt érezhetem, hogy baromi jó vagyok a felvételen. Milyen érzés az, ha ők ezt nem így érzik? Szívük joga. Én azt érzem, hogy mindent elkövettem, azt a kis szösszenetet, amit tőlem kértek, a tőlem telhető legnagyobb erőbedobással elvégeztem, innentől kezdve nem rajtam múlik a dolog. Menedzsered van? Nincs. Nem is hiányzik? Néha eszembe jut, hogy jól jönne, például amikor szerződni megyek, pénzről kell beszélni és kikötéseket kell tenni. Vannak állandó és határozott kikötéseid? Például nem szívesen vetkőzöm. Ez szereptől és munkától függ. Mindig megpróbálom meggyőzni a rendezőt, hogy szerintem a nézőkkel tol ki, ha engem vetkőztetni akar. Az egyetlen film, amiben ezt meg kellett tennem, Az Alkimista és a Szűz volt, ott viszont az a kikötésem volt, hogy a forgatáson levetkőzöm ugyan, de csak nagyon finoman és esztétikusan fotózva vagyok hajlandó belevenni ezt a filmbe. Előre megbeszéltük, hogy semmifajta "szexiskedésről" nem lehet szó. Nem vagyok prűd, azért nem szeretek vetkőzni, mert alapvetően szemérmes ember vagyok, nem szívesen mutogatom magam. Ez színpadon is így van? Ott még inkább. Hiszen ott nem tudsz csalni, hogy csak ezt vagy azt mutatod meg. Egy meztelen test nagyon esztétikus tud lenni, és néha a funkciója is megvan egy színdarabban, vagy filmen. Ugyanakkor tudom, hogy abban a pillanatban, amikor a néző meglát egy meztelen embert, játszhat az akármilyen csodálatosan, mindenki a testét vizslatja. Én hiszek abban, hogy az erotikát, a szexet sokkal finomabban és izgalmasabban is meg lehet jeleníteni. Olyan kikötésed nincs, hogy mondjuk bizonyos emberekkel nem vagy hajlandó dolgozni? Dehogyis! Nincs. Mi a véleményed az utóbbi idők hazai filmkínálatáról? Átütő, megrázó, az életemet felkavaró filmélményem nem volt az elmúlt egy-két évben, ami a magyarokat illeti. Külföldi sokkal inkább. Szerettem az Amerikai szépség et, Almodóvar Mindent anyámról című filmjét. A legelső filmek, amik nagyon tetszettek, Bergman filmjei voltak. Talán gimnáziumba jártam még, amikor egy filmklubban csináltak egy sorozatot a munkáiból. Megnéztem az Érintést, a Csendet, az Úrvacsorát - ezeket nagyon szerettem. Aztán jött Tarkovszkij, a Solaris. Fellinitől az Amarcord. Egészen más vonal, de a Casablancát imádom. Általában valamelyik adón levetítik december 26-án, és én mindig megnézem. Vagy hatszor láttam már, de mindig lenyűgöz. Amikor közelebb kerültem a színjátszáshoz, nagyon megszerettem Cassevettes filmjeit. Egytől egyig imádtam őket. Mike Leigh is a kedvenceim közé tartozik. Van olyan rendező, akiről úgy érzed, tökéletesen tükrözi a te világodat és szívesen tartoznál/tartoztál volna a csapatához? Most élő? Hát, nem tudom.Talán Jeles, Lars von Trier, Mike Leigh vagy akár egy ázsiai "kistigris". A már meghaltak közül pedig Fassbinder. De szívesen dolgoznék egy "iparossal" is, mint mondjuk Spielberg, akinek egyik filmje sem nyűgözött le, mint művészi alkotás - mégis izgatna egy ilyen amerikai típusú filmcsinálás. A napfény íze egy kicsit talán ilyen típusú forgatás lehetett. Nézd, én ott összesen fél napot dolgoztam. Fantasztikus dolog volt. Ez a fél nap viszont nem ad számomra komoly alapot arra, hogy bármit nyilatkozhassak erről. De egy pillanatra beleszippantani nagyon izgalmas volt. Egyáltalán az, hogy az ember nem magyar nyelven dolgozik, teljesen újszerű érzés. Nagy lehetőséget jelenthet számodra az, hogy tökéletesen beszélsz angolul. Furcsa módon a Szabó-filmen kívül még nem játszottam angolul. Volt egy eset, amikor egy kanadai-magyar koprodukciós filmet készítettek elő, elhívtak próbafelvételre és meg is kaptam a szerepet. Tizenhét napot forgattam volna, ami elég komoly szerepet jelent. Le is diktálták a napokat, aztán hirtelen kiderült, hogy az egészből nem lesz semmi. Túllépték a költségvetést, nem maradt elég pénz, ezért az én szerepemet teljes mértékben kiiktatták a történetből. Sok film ment el így melletted? Nem sok, de néhány biztosan. Érezhető számodra az, hogy mivel már több filmben szerepeltél, könnyebben eszükbe jutsz a rendezőknek? Talán igen. A filmrendezők valóban ritkán jönnek el a színházba, tehát főként azokat a színészeket ismerik, akik filmen is játszanak. Persze azért vannak kivételek, láttam már színházban Szabó Istvánt, Kamondi Zoltánt, Sopsitsot, Jancsót, Tóth Tamást, Szász Jánost, Jeles Andrást. De valóban egyetértek azokkal a kollégáimmal, akik felróják a filmeseknek, hogy nem járnak színházba, nem ismerik a színészeket. Szerinted miért nem élnek ezzel az egyszerű lehetőséggel? Ezt nyilván tőlük kellene elsősorban megkérdezni, de gondolom, többet jelent számukra egy próbafelvétel, mint egy színpadi alakítás. A próbafelvételekre pedig nyilván ismeretségi alapon hívnak embereket, másrészt "szájhagyomány útján" gyűjtenek információkat. Legtöbbször az a helyzet, hogy mire egy filmrendező eljut odáig, hogy minden együtt van a forgatás elkezdéséhez, már nagyon az utolsó pillanatban vagyunk. Addigra annyira sok dolguk van az előkészítéssel, szervezéssel, hogy idejük sincs rá, hogy esténként színházba járjanak. Én örülnék neki, ha minden előadáson ott látnék három-négy filmrendezőt, de tény, hogy ez nem így van. Azokat a szerepeket, amiket eddig filmen eljátszhattam, nem a színházi munkám alapján ajánlották fel nekem, ez biztos. Tehát azt mondod, hogy színpadi munka alapján nem is lehet megítélni, hogy valaki megfelel-e egy filmszerepre? Biztos, hogy meg lehet ítélni, a kettő nem válik el ilyen határozottan egymástól. Ha valaki színpadon meggyőző és hiteles, abban biztosan van fantázia a film számára is. Legalább az eldönthető, hogy próbafelvételre érdemes-e elhívni. Aztán más kérdés a kameraérzékenység, az valóban csak próbafelvételen, vagy forgatáson dől el. De sokan nem jutnak el idáig, mert egyszerűen nincs benne a nevük a köztudatban. Ennek ugyanakkor van egy másik oldala is: egy filmhez általában arra a szerepre hívják ki az embert, amilyen figurát éppen keresnek. Színházban sokkal több esélyed van különböző karakterek megformálására. A filmrendező pedig ebből annyit lát, hogy valaki tehetségesen "elbohóckodik" valamilyen szerepben, közben pedig nekem egy olyan ember kell, aki kövér, szemüveges, kopasz és magas hangja van. Nagyon speciális és személyre szabott az, amit ők akarnak, ha tehát barna parókában, szemüveg nélkül látják az illetőt, már azt érzik, hogy nem ilyet keresnek. És keresnek másvalakit, aki pont olyan, amilyet ők akarnak. Ennyi az egész? Van egy másik félelmük is: a teatralitás. Észrevettem, hogy ha felvételen egy kicsit is színpadi eszközökkel élek, vagyis megpróbálok "színezni", azonnal megrémülnek. Persze jogosan, hiszen tényleg nincs szörnyűbb, mint amikor azt látod, hogy egy színész nem létezik a kamera előtt, hanem játszik. Ezt a félelmet meg tudom érteni. Szerinted ezért szeretnek egyre többen amatőrökkel dolgozni? Még a nyolcvanas években is rendszeresen az akkori fiatal színészek játszották a filmek főszerepeit, ma - kevés kivétellel, amelyek közé te is tartozol - a fontos fiatal színészeket csak a színházba járók ismerhetik, filmszerepet nemigen adnak nekik a rendezők. Ez megint érdekes dolog. Egyrészt van egyfajta rendezői kísérletezgetés, direkt abban keresik a filmjeik erejét, hogy amatőr, teljes mértékben hozzá nem értő emberek játszanak bennük. Hozzáteszem, abszolút hitelesen, hiszen nem szerepet játszanak, hanem egyszerűen saját magukat adják. Mint néző, egyetértesz ezzel a szereplőválasztási elvvel? Engem ez nem igazán érdekel. Ha beülök egy filmre és elvarázsol, amit látok, akkor nem érdekel, hogy azt színész hozza létre, vagy nem. Kusturica Macska-jaj című filmjében lenyűgöztek az amatőr szereplők. És azonnal kiszúrtam, hogy melyik szereplő volt színész, sőt, néha zavart is ez a felismerés. Tehát egyetértesz azzal, hogy jobb, ha nem színészek játszanak a filmeken? Nem. Ebben a filmben ez így volt jó. Ugyanakkor, még sokkal inkább elvarázsol az, ha színészileg is elképeszt valakinek az alakítása. Hiszen törvényszerű, hogy az amatőrök teljesítménye korlátozott, van köztük néhány elementáris őstehetség, de komoly színészi teljesítményt nem várhatunk el tőlük. Sokkal inkább a rendező kezében vannak és színházi munkára kevéssé alkalmasak. Erős példa, de nem véletlen, hogy állatokkal és kisgyerekekkel ritkán kísérletezik egy színházi produkció, a filmen pedig rendszeres szereplők. Kezd nálunk is erősen különválni az alkotói film és a közönségfilm irányzata. Hogyan látod a két műfaj jövőjét Magyarországon? Szerintem mindkettőnek van jövője. Mivel én főleg művészfilmekben vettem eddig részt, nyilván nagyon drukkolok annak, hogy ezek továbbra is megfelelő támogatást kapjanak. Egy helyi piac igényei szerint kitermelt sikerfilm is jó, hogy van, örülök neki, hogy magyar filmekre is beülnek az emberek a mozikba. Az viszont tény, hogy ezekkel a filmekkel nem lehet betörni a nemzetközi piacra, hiszen csak itt élnek meg, ennek a közönségnek készülnek. Botorság lenne azt hinni, hogy bármelyikük fel tudná venni a versenyt egy amerikai szuperprodukcióval. Ami Európában valóban piacképes lehet, az a művészfilm. Kutya kötelessége az államnak biztosítania azt, hogy magyar filmek megjelenjenek Cannes-ban, vagy akár az Oscar-díj döntőjében. Ez ugyanis kizárólag anyagiakon múlik. Gothár Péter mesélte, hogy a Haggyállógva Vászka hiába került az Oscar közelébe, egyszerűen nem volt pénz arra a publicitásra, ami megfelelő nézettséget biztosíthatott volna a filmnek és bejuttathatta volna a jelölt filmek közé. Bár, mint mondtam, kevés magyar film érintett meg mostanában igazán, mégis, mindegyikben voltak olyan értékek, amelyeket hagyni és segíteni kell tovább fejlődni. Vagyis több lehetőséget is kellene kapniuk a filmrendezőknek... Persze. Nem lehet rajtuk az a teher, hogy hétévenként jutnak lehetőséghez, ha egyáltalán. Ilyenkor eleve görcsben dolgoznak, semmi lazaság nem marad bennük, hiszen ha valamit elrontanak, újabb hosszú éveket kell várniuk a következő alkalomra. Ez valóban semmi más, mint pénz kérdése. Te főként a már elismert, "befutott" rendezőkkel dolgozol. Mennyire ismered a fiatalokat? Mennyire érzed azt fontosnak, hogy a te problémáidat velük közösen fejezd ki filmen? Erről nem tudok nyilatkozni, hiszen tényleg nem dolgoztam a mostani első filmesekkel. Engem hihetetlenül izgatna az, hogy együtt dolgozzunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy ők hogyan látják a dolgokat, mennyire egyezik a véleményünk. Érdekel, hogy milyen képi világgal, látvánnyal, hanggal dolgoznak ők. Mi az, ami őket izgatja. Én eddig hagyományos, klasszikus filmekben vettem részt, ahol hatalmas apparátus vett körül. Viszont szerepeltem egy videoklipben, ahol egy gyufásdoboz méretű kamerával forgatott az operatőr. Ilyen körülmények között sokkal oldottabb a munka. Nagyon lelkesen beszélsz a filmezésről. Jobban érdekel, mint a színházi munka? Ezt már sokan kérdezték tőlem, és ha a kérdés úgy hangzott, hogy melyiket választanám, ha választanom kellene, én mindig a film mellett döntöttem. Lehet, hogy ez csak azért van, mert a film még új terület nekem. Bár a korosztályom tagjaihoz képest viszonylag többet forgattam, még mindig elvarázsol a filmezés. Attól kezdve, hogy azt mondják "csapó, tessék", az a félóra, tíz perc, vagy egy nap, amit arra a jelenetre szántak, számomra teljesen megszűnik, és csak arra tudok koncentrálni, hogy az adott pillanatban jön vagy nem jön a figura, az érzés. Ezt a színházban nem érzed? Ezen gondolkodnom kell... Talán egy premieren érzem ezt. Mi ennek az oka? Miért van rád nagyobb hatással a filmes munka? Talán azért, mert erről tudom, hogy megmarad. Érzem, hogy most alkottunk közösen egy centimétert egy celluloid szalagon, ami valóban ott van, megmásíthatatlanul. Úgy érzem, a film nekem akadályverseny. Annyi mindenre kell figyelni egy snitt felvételekor. Ott van mindjárt a képhatár. Ha közelit vesznek fel, előfordul, hogy a partner egyszerűen nem tud bent lenni a képben, mert olyan szögben van a kamera - ilyenkor tisztában kell lennem azzal, hogy a néző mit lát a jelenetből és ennek megfelelően kell játszanom. Tudnom kell, mi a fényhatár, amin belül mozogni tudok. A hangerővel is tisztában kell lennem. Volt olyan, hogy egy intim jelenetet iszonyatos hangerővel kellett játszanom, mert tudtam, hogy ordítani fog alatta a zene. Borzasztó érzés, hogy egy stúdió néma csendjében a tőled fél méterre álló színésszel üvöltve váltasz érzelmes szavakat. Vagyis iszonyatosan kell koncentrálni, de amikor nézek egy filmet, mindennek nem szabad látszódnia. Ha megnézel egy filmet, látod ezeket a tényezőket? Ha jó a film, akkor lehetetlen, hogy erre tudjak figyelni. Ha rossz a film, azonnal ilyen szemmel kezdem nézni. Keresem a kapcsolódási hibákat, a bakikat, ügyetlenségeket. Éppen ezért nagyon jó érzés, ha egy rendező, vagy operatőr arcán látom az örömet, megkönnyebbülést, hogy valamit jól megcsináltam, nem kell többször felvenni - hiszen minden újabb felvétel rengeteg idő és pénz. Büszke vagyok arra, ha profinak látnak. És profinak tartod magad? Az Alkimista és a Szűzben volt egy nap, amit szégyellek és ami miatt rosszul éreztem magam. Miattam kellett sokszor felvenni egy jelenetet, képtelen voltam megcsinálni. Mert...? Mert nem értettem egyet a rendezővel, mert rossz napom volt, mert nem tudtam eléggé koncentrálni. Van ilyen. De általában véve azt éreztem, hogy meg vannak velem elégedve, senkin nem láttam még azt, hogy megbánta, hogy engem hívott a filmjébe. Persze lehet, hogy a rendezők ennyire jól tudnak játszani. Mindenesetre olyan hihetetlenül profinak természetesen nem tartom magam, nagyon össze kell szednem magamat a kamera előtt. Sokan azt mondják, hogy filmezni nagyon könnyű, mert ha elrontasz valamit, újra lehet venni. Ez lehetetlen. Nem szabad, hogy valami azért ne sikerüljön, mert te nem vagy jó. Én azt a mércét állítottam fel magamnak, hogy miattam soha ne kelljen jelenetet ismételni. Nem engedhetek ki soha, mert az az én saját értékrendemnek nem felel meg. Lehetetlen, hogy "dobjak" egy snittet azért, mert még fel tudjuk venni százszor. És a színházban tényleg nem érzed ezt? Nem ilyen erősen. Hangsúlyozom, a munkafolyamatról beszélek, tehát a színházban a próbákról. Ott kisebb tétet érzek, mert másnap is van próba, lehet még pontosítani a dolgokon. A filmen a próbálkozásaidat azonnal kamera rögzítni, tehát hatalmas a tét. Mindazonáltal nagyon fontosnak tartom a színházat - nehogy úgy tűnjön, mintha azt mondanám, hogy a színházban lazábban dolgozom. Milyen többletet nyújt számodra a színház, amit a filmben nem találnál meg? Például azt, hogy a Katonában előadás előtt benézek a színpadra és azonnal azt érzem, hogy itthon vagyok. Az az érzésem, hogy ehhez a színházhoz nekem közöm van. Egy forgatáson nincs olyan hely, ami ezt az érzést ki tudná belőlem váltani. Ez meglehetősen szubjektív, érzelmi dolog. Általában véve, fontosnak érzed a színházat a mai világban? Nagyon szkeptikus leszek: a mai világban az emberek döntő többsége számára a pénzen kívül semmi nem fontos. Szerencse, hogy mindig vannak jófajta kivételek. Ők járnak el például a Katonába. Szép gondolat a színház mindenhatóságában hinni, nyilván én is hiszek, különben nem csinálnám - de azért észre kell venni, hogy az utca embere számára az a tény, hogy hol van a Katona, teljesen ismeretlen. Az ő látómezejükön kívül esik ez a dolog. Ha az ember nyitott szemmel jár a világban, észre kell vennie, hogy a mai élet nem a színházról szól. Amíg a tévé, a média ilyen szinten van jelen az emberek életében, amíg egy tévés műsorvezető énekes CD-t csinál és sikeres vele, amíg színészek attól népszerűek, hogy ostoba tévéműsorokat vezetnek, addig nincs mit csodálkozni azon, hogy nem a színészek kocsijához gördítik a vörös szőnyeget és nem az ő cipőjükből isznak pezsgőt. Annak drukkolok a legjobban, hogy ez az elképesztően silány ízlésvilág végre eltűnjön. Köszönjük a Katona József Színháznak az előadásfotókat.
Csehov: Cseresznyéskert, r: Zsámbéki Gábor (Katona József Színház) 67 KByte
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban, r: Máté Gábor (Katona József Színház) 53 KByte
Shakespeare: A vihar, r: Zsámbéki Gábor (Katona József Színház) 78 KByte
Egressy Zoltán: Portugál, r: Lukáts Andor (Katona József Színház) 50 KByte
Shakespeare: Szeget szeggel, r: Máté Gábor (Katona József Színház) 53 KByte
Kamondi Zoltán: Az Alkimista és a Szűz (1999) 86 KByte