Zöldi Gergely "A színházat, mint struktúrát sikerült megmenteni - a filmet nem."
Beszélgetés Máté Gáborral

Bobo szerepében Radványi Géza filmjében: Circus Maximus (1980)
Bobo szerepében
Radványi Géza filmjében:
Circus Maximus (1980)
58 KByte

A nyolcvanas években a legnépszerűbb filmszínészek közé tartozott, ma, legtöbb pályatársához hasonlóan, ritkán filmezik. Elfoglalt színházi ember: a Katona József Színház színésze és rendezője, de a Pesti Színházban, az Ódry Színpadon és a rádióban is rendez, tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, részt vállal a színházi közéletben - vagyis állandóan dolgozik. A beszélgetésre is munka közben, a Katona Vihar-bemutatójának próbái alatt került sor, két ügyelői hívás közben, az öltözőben.

Kezdjük talán azzal, hogy te magad melyik filmjeidet tartod a legfontosabbaknak?

Két filmem van, amire azt lehet mondani, hogy fontos az életemben. Az egyik Tímár Péter filmje, a Mielőtt befejezi röptét a denevér..., a másik Pacskovszky József Esti Kornélja. Aztán az utolsók közül még a Presszót mondanám, Sas Tamás filmjét. Ezekben fontos volt, hogy szerepeltem. És természetesen fontos volt az is, hogy Radványi Gézánál kezdtem a filmezést, a Circus Maximusban.

Hogyan választottak ki Bobo szerepére a Radványi-filmben?

Kerestek egy fiút erre a szerepre, és Almási Tamás engem ajánlott Radványinak. Ő eljött a főiskolára, hogy megnézzen egy vizsgán. Mindenki tudta, hogy miattam van ott, hogy eldöntse, alkalmas vagyok-e arra a szerepre. Borzalmasan meg voltam rémülve, a mai napig emlékszem rá. Végül úgy döntött, hogy játsszam én és pillanatok alatt ott találtam magam a nagy profik, Páger, Major, Gábor Miklós és a többiek között.

Könnyen ment a munka?

Akkor ott az volt a legfontosabb, hogy jó legyek a szerepben, ezért mindenki mindent megtett, segítettek, bátorítottak. Sok mindent kipróbálhattam.

Pályád kezdetén gyors egymásutánban több film főszerepét is eljátszottad. Ezekből ismert meg az egész ország. Mégsem említetted őket...

Igen, volt a Szívzűr, az Elveszett illúziók... Sokkal több nemigen. Nézd, én képviseltem egy típust, ami akkor ezekhez a filmekhez kellett. Ma viszont egyáltalán senkit nem érdekel az értelmiség, nem is készül értelmiségi témájú film, tehát ez a folyamat számomra megállt. Az a típus, ami én vagyok, nagyon kevés mai magyar filmben lehet központi figura. Ha megnézed a filmeket, nem azt látod, hogy van bennük nekem való szerep, csak más játszotta el - ez a karakter egyszerűen nem szerepel a filmeken.

Van olyan rendező, akinél talán eljátszhatnál, vagy eljátszhattál volna neked való szerepeket, csak az élet másként alakult?

Szerencsétlen dolognak tartom például, hogy Sándor Pál abbahagyta a filmkészítést. Úgy érzem, ez némileg érinti az én filmszínészi pályafutásomat is. Az, hogy Szabó Istvánnal dolgoztam két film nagyon pici szerepében, ez is a világ alakulásáról tudósít. Történetesen arról, hogy Szabó külföldön dolgozik, és ha az ő filmjeiben kapok egy kis szerepet, azt jelzésnek érzem, miszerint szívesen dolgozna velem mondjuk egy nagyobb szerepben is, ha egy igazi magyar filmet forgatna. Hogy végül is Gothárral nem csináltam filmet, az hiányzik nekem a filmszínészi pályafutásból - ha van ilyen. Narrátorként benne voltam ugyan a Haggyállógva Vászkában, de tulajdonképpen hiánynak tudom be, hogy nem dolgoztunk még együtt filmen.

Janisch?

Janischsal is jó lehetett volna dolgozni, nagyon pici szerepet játszottam nála, kicsinél is kisebbet. Abból még azt sem lehet leszűrni, hogy vele hogyan dolgoztam volna. Nagyon kellemes volt egyébként, nem hiszem, hogy ezzel probléma lett volna. De nem volt az olyan típusú dolog, ami után az ember azt mondja, hogy mostantól mi mindent csinálunk majd együtt! Ez ilyenkor nem is juthat senkinek eszébe. De - és erről nem a filmrendezők tehetnek - nem látom azt, ami mondjuk nekem kijuthatna ebben a csomagban. Nem azt mondom, hogy én ezt nem szeretném, nyilván szeretném. Hozzátartozik valahogy a színész életéhez, hogy ezzel is foglalkozzon, pláne, ha voltak hosszabb-rövidebb időszakok az életében, amikor forgatott...

Nem említetted Enyedi Ildikót...

Az én XX. századom csodálatos forgatókönyv volt! Szeretem a filmet is, de ami a könyvben volt, az fantasztikus. Ráadásul szerepeltek benne politikai figurák is, Sztálin, Hitler. Mondtam Enyedinek, hogy szeretném Hitler szerepét. Végül hajlott rá, tehát két szerepet játszottam volna a filmben. Meg is csináltunk egy jelenetet, abban Hitler, mint szobafestő Freud lakását festi, de végül nem jutottunk tovább. A film egészen jól sikerült szerintem, de sok minden hiányzott, hogy azt a filmet forgassa le Az én XX. századomból, ami a könyvben van. De ha azt a Hitlert meg tudom csinálni, az, úgy érzem, más irányt adhatott volna az én - nevezzük így - filmes karrieremnek. Vannak hiányok az életemben, talán ezt mondanám összegzésül. Mint filmszínész hiányokról tudok neked beszámolni.

Úgy érzed, hogy bizonyos karaktereket nem játszottál még el?

Nem is feltétlenül karakter-szempontból értem a hiányt. A filmrendezők egyáltalán nem járnak színházba, fogalmuk sincs arról, hogy egy színész milyen, mit tud. A dolognak ez a része nem igazán érdekli őket. Amikor végre nagy nehezen összejön egy film, elkezdenek kapkodni, rémülten megnéznek egy-két előadást, de akkor az már arról szól, hogy Istenem, csak ez az ember tényleg stimmeljen a szerepre! Információkat gyűjtenek... Egymás filmjeit sem nézik, tehát még azt sem lehet mondani, hogy valaki valakit valamiben meglát... Standardok vannak, és azokra hívnak embereket, többnyire az emlékeik alapján. Ezt nagyon nagy problémának tartom. Hiszen ilyenkor van az, hogy mivel kicsi ország vagyunk, minden színészről tud valaki rosszat mondani. Tehát ha engem most felhívna egy filmrendező és elolvastatná velem a forgatókönyvet, hogy mondjam meg, ki játssza ezt és ezt a szerepet, természetesen tudnék mondani neki egy szereposztást. Ugyanakkor, ha azt mondaná, hogy de ő azt gondolta, játssza azt a szerepet ez és ez, akkor én arról az emberről biztos tudnék olyat mondani - nem szoktam -, ami alapján eláll attól a tervétől, hogy vele dolgozzon.

Szakmai szempontból?

Szakmailag is és emberileg is. Ha nagyon akarnám, sikerülne legalábbis elbizonytalanítanom a rendezőt. Ilyenkor jön az, hogy hirtelen nem tudnak mit csinálni és külföldi kapcsolatok után néznek. Ezeket a külföldi kapcsolatokat többnyire azok ápolják, akik tolmácsolás miatt, vagy egyéb módokon munkakapcsolatban állnak azokkal az emberekkel, akiktől a pénzt is kapják. Tehát mondjuk felhívnak egy lengyel szervezőt, vagy egy cseh tolmácsot, és ő kapásból mond valakit, aki tud pár nevet, aki jó lehet. A filmrendező gyorsan kimegy, egy nap alatt megnézi az illetőt próbafelvételen, és boldogan hazajön, hogy megvan a főszereplője. Ez a főszereplő aztán általában annyira alulteljesít, hogy jobbnál jobb itthoni színészeket hívnak a szinkronra, hogy mégis sikerüljön az illető főszereplőt "felnagyítani". Mondom, mindez azért van, mert a filmrendező nem tartózkodik elég hosszú ideig abban az országban, ahová elment színészt válogatni, és még nem hallott róla rosszat. Nem akarok neveket mondani, de dolgoztam már olyan külföldi színésszel, hogy a másik, szintén neves külföldi partnerrel összenéztünk: te jó ég, de rettenetes! És az illetőnek klasszisokkal jobb magyar hangja lett.

Ezért esik el sok magyar színész a filmszerepektől?

Igen. Mindenkiről lehet rosszat mondani. "Az azért nem jó, mert..." "Miért, láttad abban a filmben?" "Abban nem láttam, de mondják, hogy..." Ez elég. De a rendező álláspontja is érthető. Jó esetben öt-hatévenként csinál egy filmet - azt akarja, hogy az nagyon jó legyen. Nem csúszhat el azon, hogy nem jó a főszereplője. Ezért gyorsan kiszalad külföldre, és keres valakit, akiről nem hallott még rosszat.

Ennyire nincs itthon szakmai fórum, ahol megbízható információkat lehetne szerezni?

Nem tudok róla, hogy lenne.

Arra egyáltalán nincs mód, hogy mondjuk te magad, mint színész kitalálod, hogy egy rendezővel közösen mit szeretnél megvalósítani?

Ez a mentalitás hihetetlenül távol áll tőlem. Egyébként ilyen nincs is. A fimekben történetek vannak, amiket most írnak meg - legalábbis azok a jó filmek. Nem alapdrámákat kell megfilmesíteni, hanem mondjuk valakinek eszébe jut egy történet, amiből filmet akar csinálni. Aztán vagy én vagyok az a típus, aki kell neki, vagy nem. De hogy én találjak valamit magamnak... Meg sem fordult még a fejemben. Nem fordulhat elő, hogy mondjuk, olvasok valamit és azt gondolom, hogy hú, de jó film lehetne belőle! És ha film lenne belőle, akkor biztos nekem kéne játszani, és még hozzá én keresek magamnak egy filmrendezőt. Végül is a film nem alkalmazott művészet, hanem az önkifejezés művészete.

Nem is feltétlenül ilyen egyéni kezdeményezésre gondoltam. Inkább olyan közegre, ahol egy rendezővel együtt juthatna eszedbe egy ötlet.

Lehet, hogy van ilyen, de én nem tudok róla.

Koltai Róbertnek például már sikerült megvalósítania néhány ötletét...

Az más dolog. Mostanában egyébként volt szó egy filmről - sokáig kérdéses volt, hogy a Meseautót is újraforgatják. Annak esetleg én játszhattam volna a főszerepét. Eleve másfél hónapos bruszt ment arról, hogy én elég embert hozok-e be a nézőtérre.

Ez egész nyíltan zajlott?

Hát, nekem elmondták. Sas Tamásnak másfél hónapjába telt, hogy bizonygassa: meg tudom csinálni azt a filmet. Hiába. Hallom, nem is ő lesz a rendezője, de megint arról van szó, hogy biztosra kell menni. A filmnek biztos sikernek kell lennie, ennek pedig egy módja van: azoknak kell játszaniuk benne, akik az utóbbi időben megtöltötték a mozikat. Megpróbálnak annyi embert behozni rá, hogy legalábbis nullszaldós legyen a film. Ezért aztán ugyanaz az öt ember játszik együtt rengeteg filmben, és ezek a filmek nagyon hasonlítanak egymásra.

Valóban ennyire drága lett a filmkészítés? Ennyire nem lehet kockáztatni témákkal és közreműködőkkel?

Szabó István azt mondja, hogy ha az ember leül két színésszel, egy kamerával és a jelenet egy padon játszódik, vagyis egyáltalán nincs helyszínváltás, akkor kerül a film harmincmillió forintba. Ki lehet számolni, hogy minden egyéb változtatás mennyi plusz milliót jelent a költségvetésben. Tehát nem kísérleteznek. Nagyon fájlalom például, hogy nem a magyar filmrendezők és filmkészítők találták ki azt a műfajt, amit mondjuk brit új hullámnak neveznék.

Miért tudják ezt jobban a britek?

Hát, nem tudom. Erre csak azt tudom mondani, hogy hasonlítsd össze a Hyde Parkot a Városligettel. Körülbelül ez a különbség. Miért tudják? Miért olyan a fű, amilyen, miért van demokrácia ott? Ez történelmi sajátosság.

A britek nagyon sok filmet készítenek, amik nem a megszokott, Hollywood diktálta klisékkel manipulálnak - és nagy sikereket érnek el velük.

Nekik sikerül. Hihetetlenül egyszerű dolgok naggyá tudnak válni náluk. Például valódi embert látsz a filmen - ez már önmagában nagy dolog. A Nevem Joe című filmet kár, hogy nem magyar rendező készítette el. Az is, hogy a Titkok és hazugságokat vagy a Kiruccanókat (független amerikai film - a szerk.) sem. Olyan pofon egyszerű történeteket filmesítenek meg, hogy az ember elszégyelli magát. Miért nem nekünk jutott ez eszünkbe?

Tehát az igazi lehetőség számodra most a színház.

Nem csak most, általában az. És ezt egészségesnek is tartom. A filmezésnek mindenesetre előnye, hogy sokkal több pénzt lehet keresni vele, mint a színházzal. Ha az ember bekerül egy filmbe, akár egy-két napos munkára is, anyagilag kicsit rendeződik az élete. Ez néha jól jön.

Ez lenne benne a legfontosabb?

Biztos nem ez. Ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy ez hiúsági kérdés is. Végül is az utolsó két nagyobb filmem az Esti Kornél volt és a Denevér. Mindkettőre megkaptam a Filmszemle és a kritikusok díját. A két film között eleve eltelt hét év. Azóta újra telni látszik ez a hét év. Tehát kellene kapnom egy szerepet… Amikor a Denevért megcsináltam, azt éreztem, hogy ennek valamilyen hatással kéne lennie arra, hogy velem milyen szerepeket lehetne, kellene eljátszatni. De egyetlen filmrendező sem keresett meg utána, gyakorlatilag hét évig nem forgattam. Nemhogy az nem történt, hogy utána percenként hívott volna valaki, hogy itt egy könyv, olvassam el -, hanem kicsit még rosszabb is lett a helyzet.

Kisebb szerepeket játszottál...

Úgy emlékszem, hogy a két film között még azt sem.

Mondjam, hogy miket játszottál közben?

Na, mondjad!

Halálraítélt, Édes Emma, drága Böbe, Hoppá, Sose halunk meg, Vigyázók.

Lehet, igen. Ezekben a szerepekben, leszámítva a Vigyázókat, én még a film főcíme előtt "befejeződtem". A Hoppában egy zárt jelenetem volt valahol a film közepe felé - igazán azt sem lehetett tudni, hogy az az ember kicsoda. A Koltai-filmnek is az elején és a végén voltam... Eredetileg csak az elején lettem volna, de aztán a végére is betettek. Tehát ne haragudj, azért ezeket ne számítsuk bele. Ezek még csak nem is epizódszerepek. Persze, hogy az ember elvállalja, mert inkább ilyenekben legyen ott, mint mondjuk reklámokban. Egyébként, ha lenne egy menedzserem - amit nem kívánok, mert akkor még kevesebb pénzem maradna -, akkor ilyet nyilván nem engedne elvállalni. Ez nem pénzkérdés, hanem talán meg kellene várni, hogy találjanak ki nekem valami mást.

Gondolod, hogy nálunk ez a menedzser-rendszer csak úgy működhet, hogy akkor még kevesebb pénzed lesz?

Persze. A színész-menedzsernek ma Magyarországon nincs más értelme, mint hogy a színész helyett elmenjen a pénzről tárgyalni.

Nem az, hogy felhajtson valamit?

Mit hajtana fel? Honnan? Van film? Tévéfilm van? Mit hajtson fel? Én ismert vagyok, ha lenne ügynököm, nem neki köszönhetően lennék benne valamiben, hanem azért, mert valaki gondol rám. Tehát az ügynöknek egy dolga van: hogy a pénzt megbeszélje. Ezért kap egy bizonyos százalékot, amit az én zsebemből vesz ki.

Vagyis az Amerikában és Nyugat-Európában működő rendszer nálunk teljesen használhatatlan?

Azt látom, hogy a színházat, mint struktúrát nagyjából talán sikerült megmenteni. A filmet egyáltalán nem sikerült. Ebben nagyon is hibásnak látom a filmszakmát. Ezt a területet hosszú évekig túlpreferálták, mert a szocializmusban nagyon fontos volt. A filmet hagyták viszonylag önállóan működni, vagy úgy tettek, mintha hagynák. Aztán a nyolcvanas években - tisztelet a kivételnek - eléggé kiárusították a filmesek a saját szakmájukat. Cinikus üzletek folytak, s közben nem vették észre, hogy lényegében elfogyott a magyar filmművészet. Mire aztán jött a szabadság, a filmes szakma totálisan szétesett.

Miért sikerült a színháznak átmentenie magát?

Nyilván azért is, mert ott nem volt ilyen üzletelés. Hozzáteszem, a lehetőség sem volt meg rá. De ami sokkal fontosabb, amikor kellett, akkor a szakma össze tudott fogni. Tudott kapni egy bizonyos összeget arra, hogy a struktúra megmaradhasson, amire azóta is igyekszik éberen vigyázni. Amikor kellett, soha nem a különállóságukat, hanem az egybetartozásukat hangsúlyozták a színházi szakma képviselői. Bizonyos ügyek érdekében erősebbek tudtak lenni.

Színházi munkáidban - rendezőként - gyakran foglalkozol olyan témákkal, amilyenekről a brit filmek kapcsán beszéltél.

Persze, hiszen látom, mi van körülöttünk. A Müller táncosaiban például volt egy nő, aki csak egy mondatot mondott, és azonnal az jutott eszembe, hogy legyen ez a figura egy hajléktalan. Úgy emlékszem, csak annyit mondott: "Könnyű maguknak, maguk fiatalok!" Soós Editet kértem fel erre a szerepre, csodálatos filmszínésznő volt. Színpadon sajnos nagyon keveset játszott. Szóval ott számomra rögtön megjelent ez a hajléktalan figura... Ezt azért mondom el, mert furcsa, hogy senkinek nem jut eszébe megfogalmazni ezt az egész magyar világot, amiben élünk. Hol van ez ábrázolva, megörökítve?

Például az általad rendezett előadásokban.

Igen, azokban majdnem mindig benne van. Annyira ingerel, annyira látom, hogy erről beszélni kell, hogy majdnem minden előadásomban foglalkozom ezzel. De a filmekben ezt nem látom, és ezt nagyon rossz jelenségnek tartom.

Valami ilyesmi miatt döntöttél úgy, hogy a színészet mellett rendezőként is van mondanivalód?

Ez nagyon hamar bekövetkezett - amikor második, vagy harmadik évemet töltöttem Kaposváron, Babarczy László szólt, hogy megpróbálhatom a rendezést. Egyébként attól a pillanattól kezdve, hogy odaszerződtem, mindig szó volt erről. Az első munkám még afféle ujjgyakorlat volt. Olyasmit akartam csinálni, amiben kipróbálhatom, hogy egyáltalán neki tudok-e ennek állni. Nem arról volt szó, hogy alkalmas vagyok-e rá - csak borzasztó nehéz dolog a kaposvári színházban egyszer csak azt mondani, hogy na most én rendezek egy darabot.

Mondják, hogy jobban szereted a rendezést, mint a játékot.

Bizonyos értelemben jobban szeretem, más értelemben meg nem. Elsősorban ez tölti ki az életemet, de ha olyan szerepet játszom, ami nagyon fontos nekem, akkor nem érzem úgy, hogy az alatt nekem inkább rendeznem kellene. Ez teljesen normálisan van bennem elosztva. Az is érdekel, amit játszom - vagy érdekeltté teszem magam benne -, és szeretek is játszani. Egyelőre nagyon jónak látom az arányt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy például egyáltalán nem vágyom szerepekre. Nincs bennem olyan, hogy Istenem, ha én azt a szerepet eljátszhatnám! Soha nem fordult elő, hogy mondjuk, rendeztem és akár a legtitkosabb gondolataimban benne lett volna, hogy én mit csinálnék. ha én játszanám valamelyik szerepet. Nem is kértem magamnak szerepet soha. Személyes siker szempontjából sem voltak vágyaim. Tehát úgy sem, hogy valakinek nagy sikere van a Katonában és én közben azt gondolom, hogy azt a szerepet nekem kellett volna játszanom. Azt kell mondjam, hogy a rendezés jobban izgat: mindig van a fejemben valami, amit szeretnék megcsinálni.

Ezért harcolni is képes vagy?

Mindig előfordulhat, hogy végül mást csinálok, mert az eredeti elképzelésem megvalósítására nincs lehetőség. Vagy magam is belátom, hogy most nem ez kell a színháznak. Bonyolult, hogy mit mikor csinál az ember. Befolyásolhat a társulat pillanatnyi állapota, vagy hogy az előző évadban volt egy hasonló bemutató... ilyenek. Vagy a partnereken látom színészként, hogy nekik mire lenne szükségük, és inkább más irányban gondolkodom. Nem vagyok annyira mániákus, hogy akkor is ezt a darabot rendezem meg, ha mindenki a feje tetejére áll. Iparosa vagyok a szakmámnak, aki a színházán belül figyeli a különböző helyzeteket. Hozzáteszem, hogy nagyon szeretek a saját színházam tagjaival dolgozni - annak látom értelmét igazából, hogy a Katonában, a társulatban dolgozó kollégáimmal együtt fogalmazzak meg engem foglalkoztató dolgokat.

A filmrendezéstől az tart vissza, hogy ott nincs ilyen műhely, ahol a belső változásokra ilyen érzékenyen tudnál reagálni?

Az is. De persze vagyok olyan rátarti, hogy azt gondolom, olyan csapattal dolgoznék filmen is, amellyel ez az illúzióm meglenne. Ebben szinte biztos vagyok. A Katona társulatán kívül is sok mindenkivel dolgoztam eddig a pályán, és akikkel boldogan dolgoznék a jövőben is. A fejemben vannak komoly színészek, akikkel már nagyon jó szakmai helyzetekben voltam. Biztos, hogy az általam nagyon szeretett kollégák köréből könnyedén ki tudnék osztani egy filmet.

Miért nem teszed? Tényleg soha nem jutott még eszedbe, hogy készíts egy olyan filmet, amilyet hiányolsz a hazai filmművészetből?

Ilyenek vannak természetesen, van a fejemben néhány ötlet. Volt idő, amikor például a Müller táncosait filmre akartam vinni. Sajnos nem sikerült. Nem mondom, hogy komoly tárgyalások voltak, megmaradt az egész az ötlet szintjén. Viszont olyan feltételeket szabtak, amiket nem tudtam elfogadni. Megmondták például az elején, hogy ez akkor lenne érdekes, ha ez és ez játszaná az egyik szerepet, a másikat meg az és az. És ráadásul, ha a harmadik külföldi lenne, az lenne a nagyszerű! Így lehetett volna összeszedni a pénzt a filmre. Én meg erre azt mondtam, hogy ebben az esetben ez engem egyáltalán nem érdekel. Vagy ezekkel az emberekkel csinálom meg, vagy sehogy.

Vagyis belépett a piac...

Igen, rögtön piacivá vált az egész, pedig ráadásul egy nagyon komoly, rendes emberrel beszélgettem. De megkértem, hogy inkább felejtsük el - nem is lett semmi a dologból. Aztán volt még egy lehetőség - illetve az most is elvben fennáll, hiszen egyszerűen bőszítő, hogy a Mauzóleumot a tévé nem vette még fel -, hogy ezt megcsináljuk filmre. De Parti Nagy Lajos, aki a darabot írta, benne volt abban a filmes kuratóriumban, amelyik a pénzt odaítélhette volna. Etikai okokból nem vállalhatta. Mára pedig annyira öntörvényű és sajátos művész lett, hogy nehéz lenne meggyőzni őt, hogyan lehetne film a darabjából. Ha az ő fejében a Mauzóleum bármilyen értelemben megjelenne, mint film, azt hiszem, azt megcsinálnám.

Nem érné meg megpróbálni?

Olyan reménytelennek látom ezt az egészet! Már nem egy ember ígérte, hogy felveszi az előadást, de állandóan olyan feltételeket szabnak, amiket nem lehet elfogadni. Ráadásul - és ezt nehogy bárki félreértse - szerintem a Mauzóleum a színházunk egyik legértékesebb előadása. Ha másért nem, azért, mert olyan színészek láthatók benne együtt, akik ma már nem játszanak együtt. A régi Katonából megmaradt csapat különleges összeállítású válogatottja. A színdarab az alkotómunka során egyre inkább az ő személyiségükre íródott. Ezzel olyasmi történt a magyar színházművészetben - nem csak a Katonában -, amit már ezért meg kellett volna örökíteni. Hogy a kiemelkedők között csak a két legkiemelkedőbbet mondjam - bár nem is tudom, miért kell egyáltalán ilyeneket keresni -, ha Máthé Erzsi és Horváth József együtt szerepel egy színdarabban, akkor az összes kereskedelmi és "királyi" televízióknak az lenne a dolguk, hogy versenyezzenek, melyikük vegye fel. Hogy azt az értéket, amit ők képviselnek, mindenáron közkinccsé tegyék. Ez közszolgálati kötelesség lenne. Ez nem vita kérdése. Lehet, hogy csúnyán beszélnek a darabban, lehet, hogy nem - egyesek szerint nagyon csúnyán, mások szerint egyáltalán nem -, de ne álszenteskedjünk ilyen kérdésekben.

A következő Katonás rendezésedben nem lesz probléma a vulgaritás. Először játszik a színház Molnár Ferencet, a Játék a kastélyban című darabját. Nem egyértelműen illik abba a problémakörbe, ami a Katonát izgatja. A te ötleted volt ez?

Abszolút az enyém. Régóta kacérkodom azzal, hogy valamilyen módon behozzam Molnárt ebbe a színházba. Természetesen azért, mert remekírónak tartom, így, egy szóba írandóan, és úgy érzem, kell, hogy lennie egy olyan világa, amit egy ilyen Katona-fajta színház elő tud hozni. Nem olyannak látom Molnárt, amilyennek manapság játsszák, mint egy letűnt világ maradékát. Nem beszélve arról, hogy nem is tudjuk úgy játszani, ahogy állítólag kell. De ha már van egy ilyen remek képességű színdarabírónk, akkor igenis kell valamit kezdenie a színdarabjaival egy későbbi kornak.

Vagyis nem "polgári" előadásra készülsz...

Ez a darabválasztás nem nosztalgia vagy visszasírása valaminek. Azt gondolom, hogy a Pál utcai fiúk minden gyerek életében egyszercsak olvasható regénnyé válik, mindenki a saját gyerekkorának felismerhető lélekrajzát találja meg a könyvben. Ha ez így van, akkor Molnár igenis tud valamit. Ez a különböző színpadi műveiben ugyanígy benne van. Az pedig nem baj, ha valami jól van megírva! Ha nem kell sokat vacakolni a darabbal, nem kell azon bosszankodni, hogy az istenit neki, miért nem tudta az író ezt és ezt megoldani! A remekműveiben, amelyeket időről időre újra játszanak, Molnár ilyen értelemben mindent megoldott. A mi dolgunk az, hogy ezt a mai korban, a mai színjátszás képességeihez és stílusához "hozzátörjük".

Talán egyesek számára meglepő, hogy Páger Antal és Márkus László után te Lukáts Andorral játszatod Turait. Ez önmagában is előrevetíti az előadás újszerűségét.

Ma már nincs Magyarországon igazán elegáns színész, vagy ha van, akkor elvétve. De nem igaz, hogy itt csak az elegancia működhet - másnak is kell működnie ezekben a darabokban. És miután az elegancia kiveszett, nemcsak a színházból, hanem a világból általában is, meg kell keresni, mi teheti ma érvényessé ezeket a darabokat. Itt vannak ezek a szereplők, akik valamit akarnak, valami történik velük. Molnár történetei alaptörténetek, kell tudni valamit kezdeni velük. Mivel azt érzem, hogy a Játék a kastélyban nagyon jó darab, nem létezik, hogy ezt ne lehessen megcsinálni valahogy.

Könnyű volt erről a színházat meggyőzni?

Nem volt vita. Azt hiszem, Zsámbéki Gábor nagyon örült neki, hogy lesz. Természetesen önmagában gesztus, hogy ezt a darabot a Kamrában játsszuk. Ezzel valami olyasmit akarunk mondani, hogy nem azért találtuk ki a dolgot, hogy dőljön rá a közönség. Nem pénzügyi okokból fordulunk Molnárhoz. Miután viszonylag kis személyzetű darab kellett a Kamrába, és mivel régóta foglalkoztat, hogy Molnárt nagyító alá kellene tenni, elővettem. Hozzásegített ehhez az is, hogy eszembe jutott a Liliom, amit hányszor újra tudtak már fogalmazni különböző korokban különböző rendezők. Ha pedig a Liliommal lehet kísérletezni - el ne higgyük, hogy a többivel nem lehet.

Mouchette, 1967
Mouchette, 1967
44 KByte
Böszörményi Géza: Szívzűr (1981)
Böszörményi Géza: Szívzűr (1981)
52 KByte
Básti Julival és Pogány Judittal a Szívzűrben
Básti Julival
és Pogány Judittal
a Szívzűrben
64 KByte
Boguslaw Lindával az Elveszett illúziókban (Gazdag Gyula, 1982)
Boguslaw Lindával
az Elveszett illúziókban
(Gazdag Gyula, 1982)
61 KByte
Bodnár Erikával a Mielőtt befejezi röptét a denevér...című filmben (Tímár Péter, 1988)
Bodnár Erikával
a Mielőtt befejezi
röptét a denevér...című
filmben (Tímár Péter, 1988)
70 KByte
Nagy - Kálózy Eszterrel a Vigyázókban (Sára Sándor, 1993)
Nagy - Kálózy Eszterrel
a Vigyázókban
(Sára Sándor, 1993)
65 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap