Fellini: Az édes élet, 1960, Anouk Aimée-vel 23 KByte	Olyan dadogós a sok m-től ez a cím. De a meghökkenés döccenete van benne, arra való rácsodálkozás, mennyire emberi volt a század nagy filmidolja, Marcello Mastroianni. Mindszentek délutánján, - vak tyúk is talál gyöngyszemet-alapú m1-es műsorfolyam közepén, be se nagyon harangozva - egy halála évében készült, másfél órás olasz dokumentumfilmben vallott magáról. Mi ricordo - kezdte minden mondatát: először mint homályos üvegen átderengő árnyék profil beszélt, majd kibomlott a kép, s utolsó munkájának színhelyén, Portugáliában már színes, őszi kertekben emlékezett, mesélt megállíthatatlanul. Szívszorító volt 2000 november elsején azt hallani tőle, mennyire akarta, hogy megérhesse ezt a mágikus dátumot. Kíváncsisága hajtotta halálos betegen is, rák-rágta, Parkinson-kór rázta, hajdan körülimádott teste, ráncossá lett értelmes-szép arca sugározta az újdonságra szomjazást. Annyira irigyelte 89 éves filmrendezőjét, Oliveirát, egészségéért, 10 órás alvásáért, munkabírásáért A betegsége akkor még nem gyűrhette le annyira, utazni akart, ismerkedni a filmjei révén. Így jutott el a komor hegyek közé is, mindenre felfigyelő, habzsoló érdeklődéssel. Portugál utazgatása során említette Budapestet is, ahol két hónapig lakhatott, hála a - szerinte nem jó - filmje forgatásának. Csak erről a városról és New Yorkról áradozott. Mastroiannit hallgatva Nagy László szavai jutnak eszembe az ő utolsó interjújából: “ ha még lesz emberi arcuk, csókoltatom őket.” Ez a művész ezek közül a ritkák közül való volt. Ahogy természetességére világított rá az is, ahogy fanyar mosollyal még mindig szép vonásain kikérte magának a latin lóver (Ciccolina autentikus kiejtése) minősítést, amit talán Fellini ragasztott rá félig brahiból, félig hódolatteljesen. Mitől lennék én szép? - morfondírozott. Vastag a szám, nekem a vékony tetszik, kicsi az orrom, miért nem olyan, mint Gassmannak; tömpék, Federico szerint parasztosak az ujjaim. Ő - mesélte somolyogva Marcello, - annyira nem találta intellektuálisnak a kezemet, hogy a Dolce vitában pléh vagy műanyag izéket akart ráhúzni, hogy hosszabbra “varázsolja”. A kollégák iránti szeretet és a zsenik iránti tisztelet is áthatotta a rekedtes szavakat. Anyja banktisztviselőként asztalszomszédja volt De Sica húgának, akit hetente ostromoltak ajánló levélért. A rendezőfejedelem minden ilyen próbálkozást - Mastroianni 15 éves is megvolt - nagyúri nonchalance-szal utasított vissza. De amikor egymásra találtak, remekművek születtek. Visconti fedezte föl, színházi színészként kezdte a szakmát, ám amikor berobbant a filmbe, a deszkáknak búcsút intett. Pedig az volt szerinte az igazi varázslat; a film - ahogy mondta - elvágja az alakot, gyakran csak fejek, kezek látszanak, nem a hang, a színházi művész fegyvere, hanem a tekintet a döntő. S neki volt is olyan pillantása, melybe kontinensnyi nő habarodott bele, s mellyel hitelesített minden szerepet Persze mellette volt valami istenáldotta mediterrán bája és könnyedsége, amely lazává oldotta mindent alakítását. Erről maga így vallott: nem értem, miért feszülnek meg az amerikai színészek, elvonulva meditálva, szenvedve a szerepük felett, otthon is ezt alakítják, forgatás után? Nem szólnak nekik, hogy ez őrület? A színészet munka, megkapom, eljátszom, kész. Miért kell ezt ennyire dramatizálni? És valóban, ha összehasonlítjuk az olasz és a hollywoodi játékfelfogást, még a legnagyobb amerikaiak esetében is hiányzik az a leheletfinom felülemelkedett derű, amellyel ők, a nagy olaszok minden vígjátéki vagy drámai szerepüket adták. Ő is hatalmas emberi tragédiákat jelenített meg - az öregedés, lecsúszás, slemillé válás visszafordíthatatlanságát - de a legvadabb őrületben (például kedvence, Marco Ferreri Nagy zabálásában) is sugallt egy csipetnyi kívülállást. Nem halt bele a filmjeibe, nem tette tönkre magát (csak a bagóval), hogy művésznek láttassa magát, polgári foglalkozása: színész - alapon élte az életét. Legszebb emlékei ebben az utolsó munkájában fiatalságához kötődtek: kirándulások a Dolomitokba, almalopások és divatos cuccok utáni vágy, ami a háborús Olaszországon keresztül-kasul kergette, hiszen felfejtett atlétatrikóiból csak egy bizonyos faluban kötöttek volna vágtató szarvasos pulóvert (amiért habozás nélkül kockáztatta 19 éves életét). Szerelmeiről nem mesélt, csak egy fura, ismeretlentől (esküszik, hogy nő volt!) kapott csókról, ami a köttetés utáni rohangálásban csattant el egy kivilágítatlan, zsúfolt és koszos vonaton, lövések és bombák robbanása közepette Pedig a világ legszebb nőit tartotta karjaiban, Catherine Deneuve lányt is szült neki. De 72 évesen már visszakívánkozott a nagyon múltba. Szüleit, süket anyját és vak apját emlegette, akik nagy műsort tudtak adni fiuk filmjét “nézve” a moziban: mit mond, mit csinál, sipították hangosan, de minden darabnál ott voltak. Egyszer szegény mama még a combnyakát is eltörte egy mozi előtti járdán megbotolva. Csak azt sajnálta - mert fiát nézve még ez is megérte volna -, hogy épp egy Alberto Sordi-film volt műsoron 1924. szeptember 18-án született, és a portréfilm évében, 1996. december 19-én, Párizsban hunyt el, ahol lánya, Chiara és Catherine ápolták utolsó percéig.
Fellini: Az édes élet, 1960, Anita Ekberg-gel 96 KByte
Fellini: 8 és 1/3, 1963 37 KByte
Fellini: A nők városa, 1980 30 KByte
Fellini: A nők városa, 1980 28 KByte
96 KByte