1999 Európa-díjas operatőre: Koltai Lajos
Nagy Elisabeth interjúja

Koltai Lajos
Koltai Lajos
98 KByte

Koltai Lajos, aki 1965 és 1970 között végezte el a filmművészeti egyetemet, a 70-es évek egyik legjelentősebb operatőre. Rendszeresen dolgozott például Maár Gyulával és Mészáros Mártával. Legtermékenyebb együttműködése Szabó Istvánnal köti össze. A Mephisto és a Hanussen nemzetközi sikere felkeltette az amerikai szakma érdeklődését. 1988 óta nagyrészt külföldön dolgozik.

1999. december 4-én az Európai Filmakadémiától kapta meg eddigi legnagyobb kitüntetését. Szabó István A napfény íze és Giuseppe Tornatore Legenda az óceánjáró zongoristájáról című filmjéért elnyerte az Európai filmdíjat. Koltai Lajos egy napra Berlinbe utazott. Itt találkoztam vele egy rövid beszélgetésre, mielőtt továbbrepült volna Budapestre, a családjához.

Torunban a Legenda az óceánjáró zongoristájáról című filmmel szerepelt. A Camerimage-on különdíjjal tisztelik meg a vizualitásra fogékony rendezőket. Mennyire várja el egy rendezőtől, hogy a képekre különösképpen érzékeny legyen?

Fölöttébb elvárom. Ezt próbáltam tegnap elmondani az Európai Filmdíj rendezvényén. Csak pár szóval sikerült. Szerencsém van, hogy most a képre rendkívül érzékeny rendezőkkel dogozom. A velük készített filmekért kaptam ezt a díjat. A film folyamatosan beszélhető nyelve még mindig a kép. Egyre inkább az lesz. Szerintem ez az út: dialógusok helyett önmagukért beszélő képeket kell komponálni.

Ilyen lesz az új Tornatore-film is. Két főszereplője van, de az egész filmben szinte nem is beszélnek. Egy fiatal fiú és egy asszony szerelméről szól a Malena. A fiú, társaival együtt, ezt a nőt követi. Abban különbözik a többiektől, hogy neki ez élete legnagyobb szerelme, egész életében emlékszik rá. Állandóan arról fantáziál, hogy közelebb kerül az asszonyhoz. Az egész film olyan, mint egy képzelgés, gyakorlatilag sem a nő, sem a fiú nem szólal meg. Csak azt látjuk mindig, ahogy mindenki követi az asszonyt a tekintetével. Az egész kisváros odavan érte, az orvostól az ügyvédig mindenki. A gyerek pedig biciklin a nyomában. Csupa olyan kép lesz, ahol egy szót nem kell szólni. Majd szól megint Morricone. Ennio Morricone már megírta a zenét. Bizonyos jelenetek felvételekor, amelyekben érzelmileg szükség volt rá, a kameramozgásnak szüksége volt rá, már használtuk is. Hangosan szólt a zene.

Fontosnak tartom, hogy olyan rendezőkkel dolgozzam, és most Szabóval is meg Tornatoréval is szerencsém van, akik erősen képorientáltak. Ha Istvánnal belekezdünk egy munkába, ő mindig tudja, hogy a kép a legfontosabb. A kép és a fény. Mielőtt elkezdünk forgatni, pontosan tudjuk, hogy miről szól a jelenet. Ki a fontos benne. Mit hangsúlyozunk. Van-e benne ablak vagy ajtó. Honnan jön a fény. Miért onnan jön a fény. Mit csinál a fény. Hová süt a fény. Mit emel ki, embert avagy tárgyat. Igazi reggel van-e vagy kora reggel. Az ember hozzákezd azzal, amit az időjárás és a napszak ad neki. Az összes forgatókönyv ezzel gazdálkodik. Mindig a képből indulunk ki. A kép elmondja, miről szól az egész jelenet, akkor is, ha nem szólalnak meg benne az ott ülő szereplők. Ez az én mániám most éppen, hogy olyan képeket komponáljak, amiket haza lehet vinni, és ki lehet tenni a falra. Feltétlenül legyen minden filmben két-három olyan kép, amelyek esszenciaként összefoglalják a filmet.

Mennyire jelentett könnyebbséget, hogy nem az utolsó pillanatban került bele Giuseppe Tornatore új filmjébe?

Nem nagyon készülünk előre. Tornatore nem "nagy felkészülő". Ö állandóan készül, és én is állandóan készülök. A Legenda az óceánjáró zongoristájáról előtt az utolsó pillanatig halasztgatta a döntést, hogy én legyek az operatőr. Dante Spinotti lett volna eredetileg, aki azonnal engem ajánlott maga helyett. Igazi előkészítési időnk nem volt. MegismerkedtemTornatoréval, és beszélgettünk a filmről talán három-négy órát, talán kevesebbet. Nagyjából megbeszéltük a nehezebben megoldható fontosabb jeleneteket. Azokat majd három-négy etapban kell leforgatni és majd valahogyan egy képpé rakjuk össze. Szabó Istvánnal a dolgok jelentéséről, az értelmezésről szoktam beszélgetni, arról, hogy miről fog szólni a történet. Tornatore majdhogynem megijedt. Láttam, hogy nem akarja előre eldurrogtatni a dolgokat. Nem akarja, hogy előre megfejtsünk valamit. Annak ellenére, hogy mindent tud, titokként kezel mindent addig a napig, amíg oda nem állunk a jelenet elé. Akkor kell megfejteni a titkot. Kell annyi meglepetés.

Nem készít fel engem semmire, de tudja, hogy én is állandóan, egyfolytában készülök mindenre. Egy kicsit úgy dolgozunk, mint a festők. Otthagyjuk a képet, és az adott nap dönt bennünk. Tudjuk előre, hogyan nézzen ki, honnan jön majd a fény, és aznap reggel Tornatore mégis meglep és jön valami egész mással. "Ne is így csináljuk, hanem mi van, ha innen..." És felállít egy olyan képet, amit szinte nem lehet megoldani. Akkor megpróbálom megoldani, és az egész nap azzal telik. Estére megoldom azt a borzasztó nehéz képet. Közben egyfolytában festek, mint a festő, azzal, ami akkor a kezemben van, festékkel és ecsettel. Szóval ezt szereti bennem is, hogy nem vagyok nagyon felkészülve, ugyanakkor állandóan készülök. Mást sem csinálunk mi ketten, mint készülünk, de végül mindig az adott nap dönt.

A Legenda az óceánjáró zongoristájáról két változatban létezik. Megnéztem mind a kettőt.

Melyik tetszett?

Mind a kettő, de különböznek egymástól.

Szenvedtünk tőle sokat. Tornatore nagyon szomorú volt, meg én is. Először tőlem kérdezte meg: "Mit szólsz hozzá, Lajos? Megcsináltam az amerikai változatot." Én voltam az első, aki látta. Tulajdonképpen ugyanaz a film, és mégis, az amerikai változatból hiányzik a költészet, a csendek, a szépségek. Éppen az a gondolkodás hiányzik belőle, amitől tele van a hosszú verzió. Minden arra épül, hogy ahogy filmnyelven beszélünk, végigmond egy hosszú mondatot, és ott a végén hagy egy pici gondolkodást. Csak akkor megy tovább. Ez most olyan ritmusosra van vágva. Ezt szeretik Amerikában. Az amerikaiak abszolút nem értik, azt mondják, túl intellektuális a film. A jellemek a hosszú filmben sincsenek igazán kibontva, de abban mindent jobban megértünk. Megértjük azt is, hogy miért marad ott a hajón 1900.

A hajó ad otthont az egész filmnek. Hogyan tudta ezt fénnyel és kameramozgásokkal elérni?

Ez az ember ott nőtt fel. Ez az egyetlen dolog, amiről igazán beszéltünk Tornatoréval, de csak egy mondatot talán. Amikor megtalálják, leviszik a hajó mélyébe, a legmélyebbre, a legfeketébbe. Nem csak mert a papa fekete, hanem a szén, az olaj, a tűz is az. Olyan ott lenn, mint a pokol. A gyerek lekerül a pokolba, és végül is ez lesz az otthona. Ott talál melegségre és szeretetre. Később, amikor találkozik azzal az emberrel, akivel barátságot köt, és ez szerintem az egyik legszebb jelenet a filmben, lefekszenek a szén tetejére. 1900 elmondja az álmait. Ő mindig mindent lát, mindig mindenről fantáziál. Minden várost legalább úgy lát, mintha ott lett volna. Természetesen nem volt sehol. De ő egy ilyen képességű, fantasztikus tehetségű ember. Végül is róla szól a film. A legnehezebb volt azt megmutatni, hogy igazi tehetség. A zongoránál világossá vált. Tehát a gyerek lekerült a mélybe. Arról beszélgettem Tornatoréval, hogy hol lesz majd lehetőségem arra, hogy ezt a világot elválasszam. Elszakítsam az otthontól, azoktól a barátságos emberektől.

Amikor elveszti az apját, a gyerek érzi, hogy innen el kell mennie. Erre találtuk ki azt a hosszú lépcsőt, amin felmegy. Egy egészen furcsa fényt kellett beállítanom. Olyan fényt, ami vonzó. Furcsa kékség, mintha az égből jönne. Nem is tudjuk, honnan jön. De érzi róla a gyerek, hogy oda fel kell jutni. Tudja, hogy innen most ki kell menni, különben nem fog vele történi semmi más. Ő most nem maradhat itt. Ekkor történik meg a szétváltás. Felmegy, eléri azt a kékséget. Egyre kékebb az arca. Megy valami felé. Majd később – talán emlékszik rá – ugyanazon a lépcsőn megy el a barát is. Távozik, és egyre erősebb lesz rajta a fény. Megy valami felé és tudja, hogy valakinek megoldották az életét. Ha 1900 azt választotta, hogy ő ott marad, hogy az otthonát nem tudja elhagyni, akkor az egy megoldás. Egy pozitív és szép megoldás. Azt választotta, hogy csodát csinál az életéből.

Tehát, a gyerek fölmegy a lépcsőn, eléri azt a furcsa ajtót, ami kinyílik, és bejön rajta egy fehér szín. Ez az első, amit meglát. És egyből ott van az üvegfal, egy fantasztikus üvegfal. Bejut a csőbe, és el akar jutni az üvegfalig. Amögött ott van egy új világ, amit nem ismerünk. Ő is csak a foltjait látja, egy nagyon picit lát belőle. Egyetlen egy dolgot lát, valami furcsa formájú valamit, és az fekete. Tudja, hogy ez lesz az élete. Ide jön majd vissza, ezt szereti meg. Itt érzi majd jól magát. Ez ad neki otthont.

A bálterem nagyon jó lehetőséget adott arra, hogy megmutassuk, mennyire ez az igazi otthon számára. Amikor a vihartól mindenki a sarokba esik, tántorog, mint a részeg, és minden a feje tetején áll, ő úgy lépked, mint aki ott nőtt fel, ő akkor is otthon van. A bálterem melegségben fürdik a fénytől, a fától. És akkor megjelenik ez a nő. Most el tudtunk szabadulni a belsőktől, kimozdultunk egy kicsit a hajó tetejére.

A tenger viszont nem engedi el. Tudja, hogy itt kell maradnia. Van egy fontos jelenet, amikor 1900 találkozik a lány papájával. Azt mondja 1900-nak, hogy az az ember, aki a tengeren él, nem hallja a tengert. Ez az egy dolog vonzza őt. Egyszer másként látni a világot. Nem a nő miatt akar ő elmenni a hajóról, hanem egy új nézőpont vonzza. Ez nagyon fontos, kinematográfiailag is fontos alapállás: honnan nézzük a világot? Ez dönti el a művész alapképességét, tehetségét és tulajdonképpen személyiségét: Honnan látom én a világot? Ezen az elven alapul az is, hogy hová tesszük a kamerát.

Hogyan ismerte meg Szabó Istvánt? Azt olvastam, még amatőrfilmesként találkozott vele először.

Így igaz. Csináltam egy amatőrfilmet, és egy fesztiválon második díjat nyertem vele. 1963-ban. Pista benne volt a zsűriben. Nagyon nagy divat volt akkor az amatőrfilmezés, rengeteg fesztivál volt. Amikor pedig 1965-ben a főiskolára felvételiztem, akkor István az asztal másik oldalán ült. Ő volt a diákok képviselője. Rákérdezett: "Maga csinálta ezt a filmet?" Kerítés volt a címe. Mondom: "Igen." Kérdezte, mit szerettem benne. Ugye, ez fontos dolog volt, ki akarták belőlem szedni, hogy tudom-e, mit csinálok. Tudom-e, hová rakom le a kamerát és mit akarok mondani ezzel az ötperces etűddel. Ez volt az utolsó találkozásunk, utána csak a szakmában találkoztunk, amikor már elvégeztem a főiskolát. Közben ő mindig bejött a főiskolára, meg a Balázs Béla Stúdióba. Sokat dolgoztam a BBS-ben. Az akkor nagyon a csúcson volt. Mi akkor csináltuk a stúdióban az első hosszabb játékfilmet, Maár Gyulával, a Prést. Egy órás volt, akkor nem is született ilyesmi, nagy híre volt. Szabó István már akkor figyelt rám. Egyszer-kétszer hívott is, ha több kamerával forgatott, én voltam az egyik kameránál. Szóval besegítettem a filmjeibe, de nem igazán beszélgettünk. Aztán 1979-ben felhívott. Nekem akkor már nagyon sok filmem volt, ismertek. Elmondta, arra gondolt, hogy velem csinálná a következő filmjét. De kér, hogy semmit se felejtsek el abból, amit addig csináltam. Én egy furcsa meleg, nagyon szép, nagyon költői világban dolgoztam addig. A Maár Gyulával 1975-ben készített Déryné, hol van? volt talán a legismertebb filmem, a legszebb színes munkám a mai napig. Szabó István azt kérte, ne azon változtassak, amit csináltam, inkább transzponáljuk egy másik fajta világba azt, amit én tudok. Egy sokkal hidegebb, sokkal kékebb világba. Ez lett a Bizalom című film. Két ember története a sok melegséget nem viselte volna el.

István kimozdított abból a helyzetemből, amit már nagyon megszoktam, ahol nagyon jól és elég üzembiztosan tudtam dolgozni. Szükségem van az ilyen emberekre. Giuseppe Tornatore is ilyen egyébként. Minden nap valami olyat kér tőlem, amivel biztos, hogy odaállít vele az élre. Egyfolytában az élén táncolunk valaminek. Ez hoz valami újat, valami szépet. A Bizalomban tehát más világot próbáltunk. Jött egy hideg, szürke, szürkészöld, zöldes... Nem is tudom elmondani annak a filmnek a színét. Minden beállításnál harcoltunk érte. Megváltoztattuk a ruhákat, a bútorokat, a falat. Egy bizonyos fajta tónus kellett háttérnek a történethez.

Szabó Istvánt a színészekkel való munkájáról ismerik és tisztelik. Milyen az Ön kapcsolata a színészekkel?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ez nemcsak Európára vonatkozik és nemcsak azokra a magyarokra, akiket úgy ismerek, mint a Bizalom szereplőit, akikkel jó viszonyban vagyok, legjobb barátaim. Magyarországon kevesen vagyunk. De Amerikában, és most Olaszországban is jó a kapcsolatom a színészekkel. Amerikában a sztárok között el lehet veszni, mindenki mindenkinek az ellensége tud lenni. Mindenki leváltható. Fontos, hogy jó legyen a kapcsolatunk. Az embernek van egy-két hete arra, hogy megszeressék. Általában megszeretnek. Dolgoztam Jodie Fosterrel, aki ugye színésznő és rendezőnő, dolgoztam Holly Hunterrel, Anne Bancrofttal. Szükségem van rá, hogy közel álljon hozzám a színész és a színésznő, amikor dolgozom, hogy szeressem mint embert. Szeressem az arcát, ne találjak benne hibát. Nagyobb a gondoskodás ereje bennem is. Szerintem egy embert megközelíteni csak nagyon humánusan szabad. Kell a jó kapcsolat, hogy úgy tudjam megcsinálni fénnyel az arcot, ahogy én azt elképzelem.

Mennyire szereti a stúdiómunkát?

Amikor elkezdtem ezt a pályát, akkor gyűlöltem. Akkor mindenki az utcán forgatott, ez volt a természetes és a jó. Gyűlöltem a műtermet. Semmit nem hittem el, ami műteremben készült. Valószínűleg a tapasztalatlanságom miatt. Ma már tudom, hogy a műteremben mindent meg tudok csinálni. Ráadásul a mai forgatási tervek szerint mindent jobban meg tudok oldani. A nap nem süt 15 órán át, szóval nem lehet mindent eredeti helyszínen megoldani, nem lehet arra bízni, hogy majd jön elég fény. Nem jön elég fény? Akkor abbahagyjuk a forgatást? Ezt ma már nem mondhatom egyetlen rendezőnek sem. Ha már töksötét van, akkor ugyanazt a nappalt kell folytatnom. Most már jobban fel vagyok készülve technikailag, hogy megoldjam az ilyeneket. Igazán most már szeretek bent lenni. Tudom, hogy akkor nem vagyok kiszolgáltatva. Mint most az új Tornatore-filmnél. Szicíliában forgatunk, fantasztikus az időjárás, de állandóan az eget kémlelem. Reggeltől estig úgy készülök gyomorral, mintha én lennék felelős az egészért. Te jó ég, mindenki engem néz! Most mi lesz? Hát nem tudom, hogy mi lesz. Ha jön a felhő, akkor jön a felhő. Ha elmegy, akkor elmegy és szerencsénk van. Forgattunk egy nagy téren, kb. kétszáz méter átmérőben. Iszonyatosan nehéz volt eldönteni, hogy melyik sarokban mikor mit forgassunk. Ha csak egy negyedórával később kezdtem el valamit, akkor már nem volt elég.

Műteremben mindent meg tudok csinálni magamnak. Kézben tartom a dolgokat. Biztonságot ad. Most már a díszletekkel is nagyon sokat tudunk csinálni. Nagyon összedolgozom a díszlettervezőkkel. Mit építünk fel. Mit rakunk a falra, annak milyen színe legyen. Tudok úgy világítani díszletből, hogy senki nem veszi észre. De úgy építem fel a díszleteket, hogy ugyanúgy érezzem magam, mintha külsőben lennénk. Amerikában először nagy ellenállásba ütköztem, most már lassan mindenki elfogadja, az olaszok is. Tehát a díszletekbe ugyanúgy be kell vernem a könyököm. Ne lehessen kivenni a falat. Ugye, mindenki úgy építi meg, hogy egy fal kivehető legyen. Hát ez a lényeg, ne vegyétek ki, mert akkor rossz lesz. Gyűlölöm, pedig ezt nagyon sokan csinálják: bemennek az ágy mögé, ahol a fal van, és akkor onnan látnak. Hol van a kamera? A falban? Szóval, maradjon meg ez a természetesség, mintha igazi helyen lennénk. Ne lehessen megmozdítani a falakat. Ilyen módon most már barátja vagyok a műtermi forgatásnak.

Az utóbbi években Szabó István filmjeit kivéve, külföldön dolgozott. Mennyire fontos Önnek, hogy mégis, továbbra is Magyarországon van a lakhelye?

Nagyon fontos. Nagyon fontos hazajönni. Egyre fontosabbnak érzem, és egyre pontosabban tudom, hogy ez mit jelent. Hazamenni: ezt szó szerint értem. Haza menni és otthon lenni. Nagyon jó dolog Amerikában dolgozni. Nagyszerű munkatársaim vannak ott. Rengeteg a barát, állandó stábom van Amerikában is. Most már lassan az olaszoknál is. Nagyon sokat beszélgetünk erről: "ugye hazamész?" – "Igen, haza." Óriási dolog. A család, a melegség, az otthon, amit megteremtettem, ami az enyém. Aztán visszajönni, zsebre téve egy pár dolgot, ami segít a következő időben.

Európa az a hely, amit nem lehet megtalálni Amerikában. Ráadásul Los Angelesről beszélek. Nem ellenzem, nagyon jól érzem magamat ott, csak a kultúrának az a része hiányzik, ami itt minden sarkon van. Itthon minden utcasarkon van valami, amit a kultúra teremtett. Minden sarkon van egy olyan épület, amit érdemes nézni. Az arányai miatt, vagy a szépsége miatt, vagy éppen attól, hogy tönkrement. Ez nekem valamit visszaad. Nézek egy utcát, az nekem a gondolkodás része. Állandóan látok valamit, ami visszabeszél nekem. Ha már nagyon kint vagyok Amerikában, meg kell csinálnom a filmet és vissza kell jönnöm Európába.

 

Filmográfia:

1969: Agitárorok (Magyar Dezső)

1970: Nászutak (Szomjas György)

1970: Én vagyok, Jeromos (Tímár István) / AssC

1971: A harmadik (Bódy Gábor)

1971: Archaikus torzó (Dobai Péter)

1971: Hangyaboly (Fábri Zoltán)

1971: Prés (Maár Gyula)

1972: Ifivezetők (Bódy Gábor)

1972: Tengerszint feletti magasság (Téglássy Ferenc)

1972: Valami mást (Erdőss Pál)

1973: Gyakorlatok (Szomjas György)

1973: Regruták (Erdőss Pál)

1973: Álljon meg a menet (Gyarmathy Lívia)


1973: Végül (Maár Gyula)

1974: Ámokfutás (Fazekas Lajos)

1974: Autó (Böszörményi Géza)

1974: Jutalomutazás (Dárday István)

1975: Egyedi eset (Szalai Györgyi)

1975: Déryné, hol van? (Maár Gyula)

1975: A járvány (Gábor Pál)

1975: Örökbefogadás (Mészáros Márta)

1976: Szépek és bolondok (Szász Péter)

1976: Teketória (Maár Gyula)

1977: Amerikai cigaretta (Dömölky János)

1977: Filmregény - Három nővér (Dárday István) / Co-C

1977: Tárgyilagosan (Erdőss Pál) / Vitézy Lászlóval együtt

1977: Veri az ördög a feleségét (András Ferenc)

1978: Hatholdas rózsakert (Ranódy László) / AssC

1978: Angi Vera (Gábor Pál)

1978: A ménesgazda (Kovács András)

1978: Olyan, mint otthon (Mészáros Márta)

1979: Ajándék ez a nap (Gothár Péter)

1979: Bizalom (Szabó István)

1979: Harcmodor (Dárday István) / Co-C

1980: Der grüne Vogel (Szabó István)

1980: Haladék (Fazekas Lajos)

1980: Színes tintákról álmodom (Ranódy László)

1981: Megáll az idő (Gothár Péter)

1981: Mephisto (Szabó István)

1982: Adj király katonát! (Erdőss Pál) / Co-C

1982: Guernica (Kósa Ferenc)

1983: Mennyei seregek (Kardos Ferenc)

1984: Redl ezredes (Szabó István)

1986: Hajnali háztetők (Dömölky János)

1987: Gaby - A True Story (Luis Mandoki)

1988: Hanussen (Szabó István)

1988: Homer and Eddie (Andrej Koncsalovskij)

1989: White Palace (Luis Mandoki)

1989: Georg Eiser - Einer aus Deutschland (Klaus Maria Brandauer)

1991: Mobsters/Négykezes géppisztolyra (Michael Karbelnikoff)

1991: Meeting Venus/Találkozás Vénusszal (Szabó István)

1991: Édes Emma, drága Böbe (Szabó István)

1993: Wrestling Ernest Hemingway (Randa Haines)

1993: Born Yesterday/Most jövök a falvédőről (Luis Mandoki)

1994: When a Man Loves a Woman/ha egy férfi igazán szeret (Luis Mandoki)

1994: Mario und der Zauberer (Klaus Maria Brandauer)

1995: Just Cause (Arne Glimcher)

1995: Home For the Holidays (Jodie Foster)

1996: Offenbachs Geheimnis (Szabó István)

1997: Mother (Albert Brooks)

1997: Out to Sea (Martha Coolidge)

1999: La leggenda del pianista sull´oceano (Giuseppe Tornatore)

1999: Sunshine/Csupa napfény (Szabó István)

2000: Malena (Giuseppe Tornatore)

TV:

1976: A lőcsei fehérasszony (Maár Gyula)

1983: Katzenspiel (Szabó István)

1984: Bali (Szabó István)

1984: Der Snob (Wolfgang Staudte) / Co-C

1989: Perfect Witness (Robert Mandel)

1990: Descendinig Angel (Jeremy Kagan)

Forrás: Magyar Filmográfia 1931-1997, BBS Guide, adattár: en.

Képek Giuseppe Tornatore filmjéből
Képek
Giuseppe Tornatore
filmjéből
13 KByte

81 KByte

196 KByte

120 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap