Takács Andrea és Szabó Győző 81 KByte	Fésős András Balra a nap nyugszik című első játékfilmjét a Filmszemlén mutatták be. A díjazottak között nem szerepelt, de több hazai és külföldi filmszakember is értékes alkotásnak ítélte. Hogyan találkozott először a filmmel, hogyan határozta el, hogy filmrendező lesz? A lakásunk közelében volt az Alfa mozi. A gyerekfilmekre természetesen elvittek a szüleim. Volt néhány film, amit többször is megnéztem. Nagyon szerettem az első öt sort, aránylag olcsó volt, és onnan lehetett igazán jól látni. A film iránti érdeklődésem itt kezdődött. Egy ideig nem értettem, mi az a fénycsik, és honnan jön. Volt a vászon, ahol látszik a film és a hely, ahonnan sugározzák a filmet, a gépház. Láttam egy ablakot és próbáltam megérteni, hogy az mi. Volt egy kultúrtörténész ismerősünk, aki eldöntötte, hogy belőlem mindenáron írót csinál. Mondtam, az engem nem nagyon érdekel, az nekem kevés; a film jóval több. A filmen lehet írni, lehet képeket és zenét csinálni, szerintem ennél izgalmasabb nincsen. Szerinte a film nem komoly dolog. Jó - mondtam -, elvégzem az egyetemet, majd utána meglátom, eldöntöm, hogy ez az egész mit ér. Középiskolás voltam, amikor Godard-filmhét volt a Horizont moziban. Láttam három Godard-filmet, amelyek nekem rettenetesen tetszettek. Korábban csak hallottam Godard-ról, de semmit nem láttam tőle. Godard is eljött, de nem lehetett a közelébe férkőzni, pedig szerettem volna beszélgetni vele. Azt gondoltam, egyetlen lehetőség arra, hogy ilyen emberekkel beszélhessek, ha felteszem nekik a kérdéseimet.Továbbá az volt a benyomásom - bár ez nagyon spekulatívnak tűnik -, el kell érni egy bizonyos életkort, illetve rendelkezni kell bizonyos tapasztalattal ahhoz, hogy el lehessen kezdeni filmet csinálni. Amikor úgy véltem, hogy ez a pillanat eljött, otthagytam az egyetemet és felvételiztem. Előtte a bölcsészkarra járt? 19 éves koromban anyámék azt mondták, mindenképpen végezzek el valamit, amivel majd tudok mit kezdeni. Bármennyire hihetetlen, felvételiztem a Külkereskedelmi Főiskolára. Aztán három hónap után bementem a tanulmányi irodára és azt mondtam, szeretném abbahagyni. Aztán jártam Pécsre és Pesten az ELTE-re. Tulajdonképpen semmit nem fejeztem be. 1988-ban felvételiztem. Eljutottam a harmadik fordulóig. S mivel 3-4 évenként indul csak új osztály, 1992-ben felvételiztem újra és akkor felvettek. A közbeeső időben mit csinált? A színház is érdekelt. Néhány barátommal csináltunk egy kis színházat a Jókai Klubban, majd átmentünk a régi Egyetemi Színpadra, ott átvettük az Universitast, ott csináltam két előadást. Abból éltem, hogy angolt tanítottam. A főiskolán Gazdag Gyula osztályába kerültem, aminek örültem, mert komoly embernek tartottam, aki jó filmeket csinál. A felvételi egy három hónapos program volt. Sokan azt mondták, hogy még nem volt ilyen szigorú felvételi, mióta áll a főiskola. Nagyon izgalmas volt, nagyon élveztem. A főiskolán annyi filmet csináltam, amennyit csak lehetett. S volt egy óriási élményem: Herskó János, akit a mai napig is mesteremnek tartok. A főiskolán készített filmjeivel számos fesztiváldíjat is nyert... Az 1993-ban elkészült Az eltűnt mozi című vizsgafilmemmel résztvehettem életem első filmfesztiválján, a müncheni főiskolás fesztiválon. A zsűri elnöke Wim Wenders volt, s megkaptuk a különdíját. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mi történik velem. Eléggé meglepődtem. A legdöbbenetesebb az volt, hogy beszélgettem egy müncheni főiskolással és elmeséltem neki, egyszer, régebben írtam egy levelet Wendersnek, de végül nem küldtem el. Elrohant, majd három perc múlva megjelent Wenders-szel, aki azt kérte, meséljem el, mi volt abban a levélben. Elkezdtünk beszélgetni. Először persze nagyon elfogódott voltam, de nagyon jól beszélgettünk. Ott valami történt velem, bennem. Egy másik fontos dolog a főiskolán történt. Egyrészt találkoztam néhány számomra fontos emberrel. Elsősorban Herskóra és Gazdag Gyulára gondolok. És Petrovics Emilre, akivel máig jó viszonyban vagyok. Rengeteget tanultam tőle. Megmondom őszintén, sokféle zenét szerettem, de nem tudtam semmit a zenéről. Másrészt, volt egy film, Hitchcock Forgószele, amire azt mondták, már régóta ott van, nem kell senkinek. S mivel nagyon élveztem, hogy éjszaka a vágószobák szabadok voltak, bementem az egyikbe és elkezdtem átvágni a Forgószelet. Az volt az a pillanat, amikor elkezdtem érezni, hogy értem, értem a vágás logikáját, a működését; ekkor s itt értettem meg, hogyan működik az egész. S aztán persze vissza kellett állítani a filmet az eredeti állapotába. Hogyan született a Balra a nap nyugszik ötlete, gondolata? Ennek is megvan a maga története. Tulajdonképpen diplomafilmnek készült, amely 30-40 percnyi lehetett. Egy 8-10 oldalas verziót készítettem a fontosabb alapelemekkel: van valaki, aki megvakul. Ez azért volt fontos számomra, mert szerettem volna valami nagyon személyeset mondani arról, hogy nekem mit jelent a látás. Gondoltam, az ellenkező oldalról érdemes megmutatni: a látás hiányával. Fontos volt számomra az is, hogy létrejöjjön egy szerelem egy látó és egy nem látó között. Azt gondoltam, vállalom ezt akkor, amikor mind a hétköznapi életben, mind a szakmán belül nagyon sok esetben elképesztő cinizmussal találkozom. Nem a harmónia, nem a giccses szerelem érdekelt, hanem azt gondoltam, meg lehet mutatni ezt a szerelmet sokféle szemszögből. Ebből a 10 oldalból indultam ki. Herskó azt mondta, ez hosszabb, mint egy rövidfilm. Rábeszélt, keressek valakit, akivel meg tudnám írni nagyjátékfilmnek. Akkor megkerestem Németh Gábort, ő elolvasta a meglévő szöveget, én elmondtam, mit szeretnék. Egyre gyakrabban találkoztunk, és elkezdtük együtt írni a forgatókönyvet. Tulajdonképpen mindent - a verziókat, az átalakításokat - egybevetve kb. fél év alatt elkészültünk. S aztán következett a pénzszerzés... Úgy tűnt, elég gyorsan fog menni. Mert a filmet meghívták Mannheimbe a filmpiacra, amit a fesztivállal párhuzamosan rendeznek. Előzetesen német és külföldi producereknek szétküldték a szinopszisokat; nekik vissza kellett jelezniük a fesztivál szervezői számára, hogy melyik film érdekli őket. Öt érdeklődő fölött meghívták a leendő film rendezőjét és producerét a filmpiacra. Erre 12 érdeklődés érkezett. Találkoztunk több producerrel. Volt egy holland, aki azt mondta, szívesen megcsinálja a filmet, de Hollandiában, ott is vannak szép szigetek. Mondtam, nem, engem ez a sziget érdekel, Rügen. Pontosabban nem is Rügen szigete érdekelt; addig csak Caspar David Friedrich festményeit ismertem róla. Amikor egy ismerősöm megmutatta annak a bizonyos, 4 km. hosszú lakótelepnek a képét - ami sajnos a filmben nem látszik - azt mondtam, itt akarok forgatni. Hiába mondták, ne legyek ennyire hülye, hogy elutasítsak egy holland producert, aki a film költségeinek a felét vállalná. Az ARTE-t is érdekelte, de 1997-ben közölték, hogy 2000 előtt nem tudják beindítani a filmet. Volt egy német producer, aki azt szerette volna, hogy erős társadalmi háttere legyen, s a két fiú álljon kapcsolatban a fehérorosz maffiával. Mondtam, e film esetében engem nem érdekel semmiféle maffia. Majd jött egy berlini producer, aki azt mondta, ne kérdezzük, mennyibe kerül a németországi rész. Ez azután jött, miután az ORTT meghívásos pályázatán megítéltek 20 millió forintot. Majd az ORTT jogásza nem akarta aláírni a szerződést, mert a gyártó betéti társaság és a Bt. nem jogi személy. A producer, Durst György a megdöbbenéstől szólni sem tudott. Mert ha meghívásos a pályázat, akkor miért hívják meg? Ha egyáltalán versenyzésre is meg kell hívni, oda miért hívták meg? Ha meg kellett ítélni a pénzt, akkor miért ítélték meg? Hiszen minden alkalommal pontosan szerepelt, hogy ez a cég Bt. Visszavonták a pénzt. Miután az ORTT visszavonta a 20 milliót, ő kiszállt. Amikor sok helyen meghallották, hogy mi történt velünk, nem hitték el, de emiatt kicsit könnyebb volt előteremteni a maradék pénzt, amiből tulajdonképpen nem lehetett volna sem előkészíteni, sem legyártani a filmet, de vállaltuk. S hál' istennek, Durst is vállalta, bár többen mondták, hogy ez öngyilkosság. Most, a film elkészülte után, van még némi adósságunk, de meg tudtuk annyiból csinálni, amiből sokak szerint manapság nem lehet filmet készíteni. Ez az összeg 50-55 millió között van. Elkerülhetetlen a kérdés, bár tudom, hogy egy alkotónak nem könnyű erre válaszolnia, viszont az olvasók nagy része nem láthatta még a filmet: mi a film története? Annyi az egész, hogy él Budapesten egy fiú, aki bejár egy bizonyos utat. Külföldről kocsit hoznak be a barátjával, amit itthon eladnak. Aztán egy új vállalkozásba akarja belerántagni a barátja, amit ő ugyan nem akar, de a barátságukra való tekintettel mégis vállalja. Kimegy, ott történik vele egy baleset, megvakul. Ebben az új állapotában nem nagyon tud mit kezdeni magával. Fontos volt számomra a valóság, a valóság pontossága, szinte tényszerű leírhatósága. Ez meg is fogalmazódik a filmben: mit látok, ha kinézek az ablakon... Történik egy véletlen - amit ha akarom, véletlennek nevezek, ha akarom, sorsszerűségnek -: egy utcai telefonfülkében felveszi a kagylót. Nem neki szól a hívás, de megjegyzi a számot. Hagy egy üzenetet a lánynak, s amikor először beszélgetnek telefonon, a fiú azzal próbálja felhívni magára a lány figyelmét, hogy elkezd mesélni egy történetet, amiről a lány nem tudja, hogy tényleg megtörtént-e a fiúval - neki az csak egy izgalmas történet. A fiúnak viszont ennél sokkal több. Mi tudjuk, hogy neki mennyire fontos, hiszen ez az utolsó történet, amit még látóként átélt. Két telefonbeszélgetés után, amikor elmesélte az egész történetet - aminek persze vannak személyes vonatkozásai is -, elindulnak egymás felé, de úgy, hogy a lány nem tudja, hogy a fiú vak. Meg akarják lepni egymást. Elkerülik egymást, kialakul egy háromszög történet... Az az egésznek a tétje, hogy megtalálják-e egymást vagy sem. Találkoznak. Egyébként azt gondolom, hogy igazából nem is találják meg egymást. Attól kezdve, hogy ez itt meg van lebegtetve, a valóságtól elemelt, bármilyen értelmezés elképzelhető. Van ez a vak fiú, aki talál valamilyen nyomot... Sokat gondolkodtam, mi lehet ez a nyom, ami végül a telefonhívás lett. Akkor elkezdett izgatni a telefon, hogyan is lehet így összehozni két embert. A film egyik alapja az idő és a tér problémája. S az, hogy ha két ember telefonon beszélget, úgy is ábrázolható, mintha két embert mutatnék meg egy asztalnál, csak leválasztom egymásról a két szereplőt. Gyakorlatilag nem anschnittes képet akarok mutatni - azt utálom. Ha leválasztom az egyikről a másiknak a fizikai jelét - akár a vállát, ahogy ott ül -, már nem probléma, hogy két ember telefonon beszélget. A filmben van erre egy konkrét, finom jel, amivel megpróbáltam játszani: amikor másodszor beszélget telefonon a fiú és a lány, amikor a fiú meséli a történetét, van egy pillanat, amikor már nem telefonhangot hallunk, hanem élő hangot. A lányt látjuk, a fiú telefonhangja eltűnik, ugyanígy: amikor a fiút látjuk, a lány telefonhangja szűnik meg, s szinte élőben beszélnek egymással. Úgy gondoltam, ezzel még közelebb tudom hozni egymáshoz azt a számomra fontos dolgot, hogy egy történeten keresztül ismeri meg a lány a fiút, és azáltal, hogy az a balesete óta tulajdonképpen senkinek nem mesélte el, valójában mi történt vele, egyedül ennek a lánynak tudja elmondani; mintegy a történeten keresztül szeretnek egymásba. Megpróbáltam nem az elkoptatott film a filmben módon, hanem egy történeten keresztül közelíteni két embert egymáshoz, akik tulajdonképpen időben is távol vannak egymástól. Ez volt a legfontosabb, s még az, ahogy elkerülik egymást: amikor meglepetésként a fiú elutazik a lányhoz, a lány pedig a fiúhoz. S amikor a lány visszamegy megkeresni a fiút, és a benzinkútnál, ahol a fiúval megtörtént a baleset, a lány előtt szinte lepereg a történet, azaz minden újra történik a szeme előtt. Tulajdonképpen ott eszmél rá, hogy nem pusztán egy történetről van szó, hanem valamiről, ami megtörtént. Itt szerettem volna egy kicsit meglebegtetni a dolgot, mintha egy kicsit valóság lenne, de nem is egészen az, mintha ez a lány víziója lenne. Ettől kezdve a filmnek ez a része kissé ellép a valóságosságtól, de talán az egész film is, főleg attól kezdve, hogy telefonon megismeri egymást a fiú és a lány, eleve ellép a valóságosságtól. Abban reménykedem, hogy ez érzékelhető. Az első jelenet, az autó megvétele, behozatala nem egészen világos a számomra. Rendelésre szállít - tehát ez mégis valamiféle maffiához kötődik. Ebbe nem akartam mélyebben belemenni, mert nem ez érdekelt; ez gyakorlatilag ugródeszka ahhoz, hogy belemenjünk a történetnek és a mondandónak abba a részébe, ami engem érdekel. És a két fiú kapcsolatát is mutatja, hiszen a barátja azért érzi magát felelősnek és bűnösnek, mert ő beszélte rá Alexet, a vak fiút erre az útra. Akkor bizonytalanodtam el, s gondoltam a maffiára, amikor a barátjától nem éppen finoman, hanem fenyegetően számon kérik az autót. Nem is az autót, hanem a port kérik számon. Ebben az “ugródeszkában" kimondva-kimondatlanul ott van a két fiú előtörténete - amire később történnek utalások -, hogy mi mindent csináltak ők együtt. A két fiú korábban használt autókat hozott be, majd eladta, s ebből próbált pénzt csinálni, megélni. Most új lehetőség merül fel, nemcsak kocsit hoznak be, de port is. Fontos volt számomra, hogy a cselekmény-rész kezdetekor a főszereplő első szava, illetve a filmben elhangzó első szó a “nem". Hogy korábban mit csináltak, és mi ez az egész autó-ügy, azt egy kicsit homályban hagytuk. Talán hiba, hogy nem elég világos, hogy a dialógus szintjén nincs annyira finoman megfogalmazva, hogy ezzel ne kelljen később foglalkozni. Ami nagyon megragadott, és ami egyre ritkább, hogy bízik a nézőben, tehát nem mond el mindent. Mennek az autóval, hallom a csattanást. A következő jelenetben már a két fiút látom, Alexen a szemüveg - még azt sem tudom, hogy megvakult. A néző találja ki, hogy mi történt közben. Ezt csak példaként mondom, mert ez az egész filmre jellemző. Leegyszerűsítve úgy mondanám: nem mutatja meg, hogy valaki elindul és megérkezik, hanem vagy elindul, vagy megérkezik az illető. Másik értéke, hogy mind ez a szerelem, mind pedig a vak fiú jelenléte, története borotvaélen táncol; mind az érzelgősség, mind a sajnálat csapdáját ki tudta kerülni. Nagy ívben el akartam kerülni, hogy egy beteg emberről legyen szó. Nem akartam részvétet kelteni egy vak ember iránt. Lehet, hogy nagyképűségnek tűnik, de egy idő után úgy éreztem, tudom, miért érdekel ez. Nem éreztem különösebb pánikot, hogy kellene egy dramaturgot hívni, aki figyelmeztet a csapdákra. Dramaturgiát nem tanultam, de szerintem egy idő után kialakul az emberben, ha van érzéke hozzá. Amikor elkészült a film, sokan beszéltek arról, hogy milyen csapdákat kerültem ki. Értettem, amit mondtak, de bizonyos szempontból nem értettem, tudniillik ezek a csapdák számomra nem léteztek. Tudtam, hogy mit akarok és hogy mit nem akarok. A csapda nemcsak a forgatókönyvben rejlett, a film megvalósítása során is beleeshetett volna... Hogy ez nem történt meg, ez Szabó Győző alakításának is érdeme. Megpróbáltam belőle kiindulni, hogy ő hogyan dolgozza fel magában ezt a vak ügyet, hogyan megy át az utca egyik oldaláról a másikra. Sokat próbáltunk. Kértem, csukja be a szemét, és úgy próbáljon létezni a helyszíneken. S talán azért tűnt természetesnek, mert egy idő után már neki is természetes volt. Hogy ez nem egy nagy ügy. Mindketten megdöbbentünk, amikor elmentünk a vakok intézetébe, ill. egy olyan épületrészébe, ahol laknak. Ott találkoztunk egy férfival, aki 20 éves korában vakult meg. Most 52 éves. Vele nagyon sokat beszélgettünk. Győző rajta vette észre például először, hogy ő ezzel együtt él, számára ez nem jelent problémát. Tehát sok élményünk volt vakokkal, s láttuk, hogy számukra ez életforma, és nem probléma. Ezek után nagyon pontosan kellett tudni, mit, miért és hogyan kell tenni a kamera előtt. A színész szempontjából volt ez fontos; hogyan élje meg, hogy ez neki nem tragikum - mert ez volt a szempont mind a film írása, mind készítése során, hogy ő ezt a helyzetet nem fogadja el. Ekkor kezdődik az, hogy borotvaélen táncol a figura. Az egyik pillanatban azt érzi, hogy valami történt vele - nem tragédia, de valami, ami meg kell hogy változtassa az életét, a másik pillanatban, amikor már átadnánk magunkat a szánalom érzésének, visszabillenti a maga helyére azzal, mintha valóban ugyanúgy élné az életét, mint korábban. Ezeket a helyzeteket és állapotokat természetesen tartani kellett a filmben, és tartani kellett magunkat ehhez a helyzethez. Úgy mentünk mindig egy felvételre, hogy Győzőnek folyamatosan mondtam, arra emlékezzen, amit mind a ketten átéltünk a vakok intézetében, a próbák alatt, az utcai gyakorlatok során.A gyakorlati oldala a hihetetlenül erős koncentráció volt; Győző az esetek döntő többségében befelé koncentrált, tehát nem a maga előtti, rajta kívül álló világra, hanem befelé. Van-e már forgalmazója a filmjének? A pénzszerzési időszakban a forgatókönyv alapján kaptunk egy szándék-nyilatkozatot a Budapest Filmtől. Azóta egyszer vetődött fel, hogy le kellene ülni megbeszélni a részleteket. De én egyelőre szeretnék a film életével foglalkozni; úgy érzem, embrionális állapotából most született meg. Komolyan kell taktikázni, főleg, hogy külföldről többen érdeklődnek. A forgatókönyv alapján egy svájci forgalmazót is érdekeli, hogy mi lett a film sorsa. Túl nagy kockázat első filmmel foglalkozni, szeretné látni a filmet, esetleg beszáll egy következő filmbe. Volt egy francia producer is, aki érdeklődött; ő is azt mondta, hogy az elkészülte után megnézni. Azt gondolom, jó lehetőség van arra, hogy a film külföldi fesztiválokon elkezdjen élni, szerepelni. Vannak-e konkrét tervei a közeljövőre? Van két újabb forgatókönyvem és körülbelül öt témám, amiket szeretnék megcsinálni. A témákból is hamarosan elkészülhetne a forgatókönyv. De én nem az íróasztalfióknak akarok dolgozni. Úgy gondolom, megvannak azok az elemek - amik megvannak ebben a filmben is -, amik engem érdekelnek. Nem a fő témái, tehát nem feltétlenül a szerelem, hanem két másik dolog, ami ha érzékelhető, akkor jó. Az, hogy arról az országról, ahol élek, oly módon adjak hírt, hogy az országhoz való viszonyomat kicsit távolabbról mutassam. Minden ötletemben, témámban rengeteg külföldi szál van, amelyeknek szoros kapcsolódásai vannak, lesznek az országhoz. A másik, ami fontos a számomra, az a mesélés élménye. S az utazás is. Van mivel foglalkozni. És újból neki kell majd kezdenie a pénzszerzés nem éppen könnyű és rövid kálváriájának... Ha ez a film sikeres lesz, akkor talán majd könnyebben megy. Ebben reménykedem. Az az elképzelésem, hogy két évente csinálok filmet. Hogy ez sikerül vagy sem, - nem tudom. Nem gondol arra, hogy közben televíziós műsorokat, dokumentumfilmeket készítsen? Hiszen a játékfilmje előtt is rendezett dokumentumfilmeket. Szerintem nem délibábos elképzelés, hogy szeretnék két évenként filmet csinálni. Ami a dokumentumfilmeket illeti, adódott alkalom, amikor felkértek valamilyen munkára. Ilyenkor azt gondolom, nem véletlen, hogy engem kértek fel, tehát azt a magam módján szeretném megcsinálni. Nem tudok olyan témával foglalkozni, ami nekem közömbös. Az első felkérés a Duna Televíziótól érkezett, egy magyar filmtörténeti sorozat volt, az 1968-72-ig terjedő korszakkal foglalkozott, s a szerkesztő, Zalán Vince engem javasolt rendezőnek. Nívódíjat is kaptunk érte. A Duna TV-től például felkértek, hogy az 1997-ben újraindított nagymúltú szarajevói színházi fesztiválról készítsek egy filmet. Mondták, van 3 forgatási nap. Így nem vállaltam, mert három nap alatt semmit nem lehet megismerni. Végül tíz napra mentem ki forgatni és 2 x 40 perces műsort csináltam; 40 perc volt a fesztiválról, bár nem csak arról; itt sem lehetett figyelmen kívül hagyni a szarajevói helyzetet, de volt egy kifejezetten színházi része is. A másik rész teljes egészében Szarajevóról szólt. Nívódíjat is kapott a film, s erre büszke vagyok. Tehát nem félek én a jövőtől...
werkfotó a Balra a nap nyugszik forgatásáról 55 KByte
69 KByte
75 KByte