Al Palagonia,
Ken Garito,
John Leguizamo,
Michael Rispoli
és Adrien Brody 64 KByte
|
1977 fülledt nyarának izzó levegője a
pokol egyik fortyogó bugyrává olvasztotta New York olaszok
lakta negyedét. Nem mintha ez sokat változtatott volna a
bűnös város megszokott életvitelén. Az olaszokén sem.
Tulajdonképpen nem is történt semmi különös, csak egy
újabb történettel gazdagodott a New York-i legendák
tárháza.
Végül is adott egy elmebajtól vezérelt
sorozatgyilkos, aki bomlott agyának belső sugallatára
kizárólag parkoló kocsikban enyelgő, fiatal párokat végez
ki unalomból, vagy szórakozásból az éj leple alatt. Talán
feltűnést próbál kelteni? Sohasem tudjuk meg pontosan, hiszen
akárhogy is próbálkozik, nem tud érdekesebb, izgalmasabb
lenni, mint bárki más az olasz negyedben.
Nem könnyű itt kitűnni az "átlagemberek" között. Vinny
és Dionna igazi, kispolgári módon titkolják egymás előtt
szexuális vágyaikat és leplezik önként vállalt
boldogtalanságukat. Eközben Vinny természetesen csak elméleti
problémát csinál magának az elmaradt élvezetek mindenki
mástól való beszerzéséből, gyakorlatit annál kevésbé.
Bár legfőbb tevékenysége felesége megcsalása, mégis Vinny
teljesen ártatlan. Bizonyára volt gyerekszobája, különben
miért is gondolná, hogy a feleségével nem tehet meg bizonyos
dolgokat, pedig titkon erre vágynak mind a ketten – és ezt
ráadásul az egész városrész tudja. "Olyan, mintha veled
csalnálak meg" – mondja Vinny a parókás Dionnának, és
végül mégis képtelen megtenni. Mindenkivel képes megcsalni,
csak éppen önmagával nem. Ez az élet rendje egy jól nevelt
olasz családban.
Richie élete se sokkal egyszerűbb: punknak áll az ABBA korszak
közepén, a banda felszerelésének árát pedig egy
sztriptízbárban és férfiakkal töltött éjszakák során
igyekszik összeszedni. Szeretője, a városrész kurvája, Ruby
pedig ebből az egészből úgy ahogy van nem csinál gondot…
meg azokból a pornófilmekből sem, amikben együtt szerepelnek.
És persze ott vannak az elmaradhatatlan forgatókönyv-elemek, a
srácok, akikből összeáll a banda. A maffiával mindegyik
legalább szegről-végről kapcsolatban áll, egyik a -
természetesen tőle külön élő - gyerekével van elfoglalva,
a másik a napi drogadagjának megszerzésével, a harmadik
azzal, hogyan öltözzön minél nőiesebben. Így tengetik
unalmas napjaikat megszokott találkahelyükön: egy zsákutca
végében. Míg egy pár napra el nem tereli figyelmüket az az
idegesítő sorozatgyilkos. Foglalkozni kell vele, hiszen még a
rendőrség is a maffia segítségét kérte a férfi
felkutatásában, elképzelhetetlen, hogy a fiúk egy ilyen jó
buliból kimaradjanak.
A tettes pedig akárki lehet. Hírtelen mindenki gyanús, még a
legközelebbi ismerős, barát vagy rokon is. Ha jobban
belegondolok, félelmetes dolog derül ki pillanatok alatt: ezek
az őrült jó haverok tulajdonképpen nem is ismerik egymást.
Ezt kell, hogy gondoljam arról, akinek nem
okoz nehézséget, hogy vérengző mániákust fedezzen fel
gyerekkori barátjában. Hiába töltik szinte minden napjukat
együtt, mégis azt képzelik egymásról, hogy a másiknak
lehetett ideje, kellő brutalitása, kedve, sőt még indítéka
is egy-két helybéli párocska lemészárolásához.
Tények pedig nem állnak rendelkezésre. A sorozatgyilkos ugyan
költői leveleket küld a rendőrségnek – melyek szövegét
Richie sikeresen alakítja át rock számokká -, ám ezekből
nem derül ki semmi. Legalábbis az olasz gettó lakói számára
nem, hiszen nekik nincs idejük és kedvük egy szerencsétlen
lelkének mélyére látni, kellőképpen lefoglalja őket
alapvető szükségleteik kielégítése, vagyis a korszak
követelményeinek megfelelően: szex, drog és rock n' roll.
A fenti szentháromságot még egy sorozatgyilkos ténykedése
sem döntheti meg. Bár kétségkívül új beszédtémát jelent
az újabb és újabb emberek meggyanúsítása. A nem létező
tények pedig mindenkire illenek. Helyesebben szólva, mindig
arra, akire éppen akarják.
Ha a társaság úgy dönt, akár Richie is lehet a gyilkos,
hiszen ki tudja merre járkál. Egyébként is férfiaknak
árulja magát, gyanús zenét játszik a legártatlanabb
diszkó-korszakban, ráadásul haj helyett valami furcsa tarajat
visel a fején. Vagy lehet a tettes az aktuálisan sztárolt
baseball-játékos is, mivel a száma éppen 44-es, és a
sorozatgyilkos is ilyen kaliberű fegyverrel gyilkol. Az ötletet
a díszes társaság azonban hamar elveti, hiszen egy sztár
azért mégis csak más. Ezzel szemben
Richie itt van, könnyen elérhető és kellőképpen zavaró
jelenség a környéken. Különc lett belőle és ezt a gettó
inkább egyenlőségre - és egyformaságra -, mint szabadságra
berendezkedett közössége már nem tűrheti. Itt már a
testvériség parancsa sem segít, a gyilkosságok jó ürügyet
szolgáltatnak a kellemetlenné vált haver alapos
elverésére… még akkor is, ha a rendőrség egyébként
időközben már elfogta a tettest. Nem
számít. Ez is csak egy sztori, amit a következő nyáron már
röhögve lehet mesélni a perzselő levegőtől és vegyi
anyagoktól elkábult fejjel a haveroknak az utca omladozó
kőfallal lehatárolt végében. Csak egy sztori, időben,
térben és érzelmileg távol áll tőlünk, volt egy férfi,
aki embereket ölt és volt egy barát, de mi tévedésből kis
híján agyonvertük őt…
New York igazi olvasztótégely. Színes gyűjteménye a világ
összes létező nemzetiségének, ezek azonban – legalábbis
ebben a filmben – mintha nem is egy városban élnének.
Inkább sok kis faluban. Nincs átjárás az egyes városrészek
között, és mint láttuk még az egyes emberek között sem
igen. A nagyvárosi lét érzéketlenné és érdektelenné tesz,
a végletekig elszeparál, kiszolgáltatottá tesz.
Kiszolgáltatottá éppúgy saját agyunk rémképeinek, melyek
gyilkolásra indítanak a kihalt utcákon, mint ahogy barátaink
torz agyszüleményeinek. A gyilkos, Richie, vagy bárki más
helyzete semmiben sem különbözik. Az egyiket elítéli az
egész társadalom, a másikat éppen csak annak a kisebb
közösségnek pár tagja, akikkel történetesen együtt él.
Nincs különbség. Mindkettőnek pusztulnia kell.
Pedig ha van hely a világon, melynek toleránsnak kellene
lennie, hát éppen New York lehetne az. De a dolog éppen
fordítva áll, mert a városban minden nemzet és velük együtt
minden fajta bűn megtalálható. Így minden fajta törvény is.
Ami halált érdemel az egyik utcában, egy sarokkal följebb
talán kisebb csínytevésnek is elmegy. Nincs közös igazság,
így nincs közös akarat, cselekvés, vagy megértés sem.
Persze gyilkolni a város minden negyedében bűn. De például a
több órás áramszünet ideje alatt kirabolni az üzleteket, a
feketék lakta negyedben már nem feltétlenül az.
Hát igen, ilyenek voltak azok a "régi, szép idők".
Legalábbis így emlékszik vissza a film elején és végén az
idősödő férfi 1977 nyarára. New York – az egyszerre
imádott és gyűlölt város – talán legforróbb napjai,
mikor még a maffia és a rendőrség kart-karba öltve eredt egy
sorozatgyilkos nyomába, mikor még több órás áramszünetek
is elképzelhetőek – és megvalósíthatóak – voltak, mikor
ennek ideje alatt több milliárdos kárt sikerült rekordidő
alatt okozniuk a város egyébként békés lakóinak, mikor még
a személyes drámák személyesen érintettek egyeseket. Így
minket is. Ha nem így lenne, nem lenne teljesen világos, hogy
egy olyan felszabadult, akár a dokumentumfilmszerűségtől sem
visszariadó alkotónak, mint Spike Lee miért kell egy jó
sztoriért több mint 20 évet időutaznia.
Hiszen nincsenek különös kívánalmai a
történettel kapcsolatban: legyen benne egy gyilkos, meg némi
fajüldözés, egy-két – a média érdeklődésére is számot
tartó - botrány és némi szex. Nem valószínű, hogy egy ma
játszódó történetben mindezt nem lelhetné meg. Amit viszont
valóban nehezen találna, és ami azonban alapvető
építőköve a filmjének, mégis, a gettosodás és az
elidegenedés ellenére, a személyes hangvétel.
Bár ezúttal New York néger negyedéből
átpártolt az olaszokhoz, ez olyan, mintha Spike Lee New Yorkot
önmagával csalná meg. Más az idő, egy kicsit a tér is, a
lényeg azonban változatlan. A
rendező nem gettókról, nem őrültekről és hullákról, nem
44-es kaliberű pisztolyokról, látszatboldogságról, férfi
és nő kurvákról mesél, hanem emberekről. Emberekről, akik
bizonyos helyzetekben kerültek, választásokat, döntéseket
kell tenniük, amik ha nem is változtatnak sokat a helyzeten,
mégis nehéz meghozniuk, mert róluk szól, mert a belső
értékrendjüket állítja kemény próba elé.
Spike Lee megérti és megérteti őket, akárhogy
is döntenek. Nem ítélkezik. Semmilyen tettről nem mondatik
ki, hogy bűn, egyszerűen csak elmeséli, hogy megesett.
Elmeséli, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy
ilyen nyár is New Yorkban, nem sokkal fontosabb, vagy
emlékezetesebb, mint a többi, csak egy sztori a sok közül. De
emberekről szól, rólunk és a szomszédainkról, és bár
sokszor nem tetszik, amit látunk, ezek mégis csak a "régi,
szép idők". Szépek, mert akkor még emberek álltak
emberekkel szemben, vagyis érzelmek találkoztak érzelmekkel,
ma talán már csak valami jól begyakorolt mechanikusság
érvényesül. A gyilkosságokban, a haveri kapcsolatokban, a
barátok megverésében, a szexben, a drogban, a rock n'rollban.
Az Egy sorozatgyilkos nyara valóban
egy nyárról szól, de az nem csak azé a bizonyos
sorozatgyilkosé. Éppúgy mindenki másé, aki akkor New
York-ban tengette életét. Egy kicsit most már a miénk is,
hiszen személyes ismeretséget kötöttünk vele, megperzselt
egy kicsit a forrósága, remélhetőleg kicsit
elgondolkodtatott, de mindenképpen kellemesen elszórakoztatott
miket. New York egyik története a sok közül.
|