Vidovszky György És mégis mozog a föld

Andorai Péter (Simon mágus) 60 KByte

Enyedi Ildikó kétségkívül a legizgalmasabb magyar rendezők egyike. Filmjei – még a kevésbé sikeresek is – zavarba ejtő tisztasággal és erővel szólnak a nézőhöz, mégis a megnemértés vádjával illetik őket. Történetei egyszerre kozmikusak és hétköznapiak, a választott témák megközelítése pedig a költőiség és a játékosság különös elegyét adják. Első játékfilmje, Az én XX. századom cannesi sikere ellenére is, csak évekkel később vált kultuszfilmmé itthon: a dicsérő, de óvatos elragadtatással írt kritikák mára megszépültek, s amolyan eszmény-filmmé emelték ezt a művet, hivatkozási alap lett Enyedi pályáján és azon kívül is. Az én XX. századom vitathatatlanul az utóbbi évtizedek legfontosabb magyar filmje: megtanultuk nemcsak szeretni, hanem érteni is. Éppen ezért vágynak e film hívei oly türelmetlenül az újabb csodára. Oldalakat érdemelne újra és újra az a tökéletesség és harmónia, ami ennél a filmnél indult el és későbbi munkáiban keres magának új formákat. Sajnos, a nagyközönség kevésbé ismeri azt a két gyöngyszemet, amit "melléktermékként" készített Enyedi: a Téli hadjárat és a Filmgyár archív felvételekből újravágott és újraértelmezett alkotások. Mindkettőben megmutatkozik az a szeretettel teli irónia, a katartikus pillanatokat felszabadító humor és líra, ami abból a titokzatos tapasztalatból fakadhat, ahogy Enyedi Ildikó az emberi szellem sejtéseit a végtelenről és a végességről az érzéki világ résztvevőinek egyenrangúságában és örökkévalóságában látja. "Látomásaiban" frakkos pingvinek menekülnek a Don-kanyar üldözöttjeivel együtt, apró eltörülhető egyedekként ballagnak, miközben mégis a világmindenség alapvető kérdéseire keresik a válaszokat. Az archív felvételek pedig egyszerre megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű dokumentumok, valamint az emberiség kultúrájának talált torzói, megfejtésre, értelmezésre váró nyomok a csillagközi útvesztőben. A Simon mágus több éve készül, érlelődik. Alapgondolata pedig talán évtizedek óta keresi az érzéki kifejezés lehetőségét. A Simon mágus története ezalatt átalakult, transzponálódott, teret és időt váltott. És most van. Már nem keresi önmagát. Film lett belőle, olyan, ami sok év óta először újra vitahelyzetbe hozta a közönséget, amit látni, ismerni kell, amiről véleményt kell alkotni. A Simon mágus apokrif-történet: főhősei bibliai figurák álarcai mögé rejtőznek, s a középpontban álló misztikus esemény is az ókori Simon és Péter vetélkedésének motívumait követi. Mégsem ez az ismeretanyag vezet igazán e film lényegéhez. Enyedi filmjei mindig is alapos kulturális beágyazottságról tanúskodnak, utalásrendszere gazdag és sajátos, akárcsak a Simon mágus esetében. Mégis olyan szabadon közelíti meg a történelmi eseményeket vagy személyeket, mintha fantáziájában jobban bízna, mint a "valóság" követelményében. Éppen ez az a végtelen játékkedv, ami a fantasztikum és a bizarr keverékéből áll össze, és melynek produktumai a világanyaggal foglalkoznak, szinkretikus, vagy ha tetszik posztmodern szabadsággal. Enyedi filmjében tehát fel is cserélődhetnek a szerepek: Péter és Simon előjelei tulajdonképpen megkeveredtek – ezzel kétségkívül némi értetlenséget és ellenérzést váltott ki a film hívő illetve egyházi körökben: Simon egyenesen amolyan parafenoménná vált, Péter pedig ügyes kóklerré. Bár, Simont értelmezhetjük olyan személynek is, aki éppen a csodatételek hiábavalóságáért küzdött a maga korában. Enyedi Ildikó a hétköznapok szűkös valóságában felszabadítja és újraértelmezi mindazt, amit civilizációnak nevezünk. A láthatót és a megjelenőt mindig a láthatatlan és a megjeleníthetetlen kíséri. Enyedi nem elégszik meg a valóság látszatára szentelt múló beleérzéssel, hanem határozott vággyal teszi valósággá azt, amit művészi képzelőereje birtokol. Azt a meggyőződést, amit lehet gnosztikusnak, ezoterikusnak, posztmodernnek is nevezni - de felesleges. Simon Párizsba érkezik - természetesen nem repülővel (levitáció) -, hosszan, kitartóan s szinte véletlenszerűen talál magának végcélt a vonat. Érkezésének oka szinte mellékes: rendőrségi ügy, százezer frank. Nem számít. Ahogy azonban leszáll a vonatról, azonnal értelmet nyer minden: megpillantja a lányt. Véletlenszerűen a végcélt. Csoda - ha tetszik -, amire csodatétellel válaszol: tiszteletre kényszeríti a lánnyal kiabáló fiút. Hiába vesz ki egyedül szállodai szobát Simon – a lány lépéseit szabadon követve -, mágusként el kell fogadnia az újságíróktól hemzsegő hotelt, séta helyett, a rendőrségi autót. Nem csoda, ha kihasználja az egyedüllét édes gyönyörét, és rövid alvással múlatja az időt kedvére a tetthelyen. Simon kiismerhetetlenül reagál mindenre és mindenkire: titokzatossága pedig csak addig tart, amíg szót nem ért vele valaki. A lány is éppen ezzel vádolja, amikor egyoldalú kávéházi beszélgetésük hallgatásba torkollik. Simon természetesen készpénzben és megolvasva veszi át jutalmát – előre, viselkedésével éppen a materiális világ álszentségén mosolyog. De ez sem számít: ha kell, összekoldulja a taxira valót. Tetteiben semmi emberi ráció, sóvárgó tekintetek gyűrűjéből hihetetlen egyszerűséggel válik földönfutóvá. Csodás képességei nem a hősiesség szolgálatában, hanem az alig észrevehető összhang megteremtésében mérhetők. Maradványokból ad, saját képességének határai elmosódnak, a forrás kiapadni készül. Önjelölt tanítványa nem is érti, hogy miért olyan lehetetlen és felesleges dolog átadni bármit is abból, amit Simon tud. Simon, a mágus, csak a csodatétel szempontjából érdekes az embereknek. A hétköznapi misztikum talán egyik legeredetibb napszámosa, aki viszont már egyáltalán nem hisz abban, hogy ennek bármi értelme lenne így. Simon jobban vágyik a kávé vagy a bor ízére, mint a mágiára vagy a csodák általi hitre. Péterrel való küzdelme már nem hatalmuk vagy tudásuk összemérésén alapul, hanem Simon látványosan és csodával határos módon el akar tűnni a nagyvilág elől. Titokban tér vissza a lányhoz. Szabaddá tette magát, mint ahogy környezetét sem csak a szabadság pillanatnyi álmában ringatta, hanem felszabadította. Alig észrevehető, ahogy hatást gyakorol rájuk, a tolmácsnőre, a "tanítványra" (Paul), a lányra (Jeanne). Mind magában kezd hinni, felébreszti bennük a vágyat az élet apró, ám annál fontosabb részletei iránt. A "Mester" kimondatlanul, szavak nélkül tanít, miközben menekül környezete elől. Simont nem hajszolja semmi egyéb, mint az, hogy Jeannenal találkozzon, aki nem is tudja, hogy kit rejt valójában a fekete kabát. Simonban már nem is küzd egymással az a belső kettősség, ami elbizonytalanítaná: átengedi a világnak a szemfényvesztő mágiát, a csodák bűvöletére halmozott tudni akarást. A Simon Mágus tehát ennek a végső fázisnak a filmje, vagy ahogy Enyedi mondta: a búcsúé. Elmeséli azt a történetet, amiben saját útját mutatja be. Személyes film, ezért a mestereket nem kell kutatnunk, a mágusok már eltűntek egy ideje. Vagyunk mi, saját hétköznapian egyszerű életünkkel. Az én XX. századom utolsó jelenetében elhangzik egy, a film távlatából szemlélve, kissé ironikus mondat: "Csodálatos a világ, melyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, mely azt most megtanulta formálni." Enyedi ebben a filmjében nem kereste a képi, dramaturgiai kifejezés egyéni formáit, ahogy azt első munkáiban megszoktuk. Sokkal inkább koncentrált a történet tiszta elmesélésére, a visszafogottság megvalósítására. Az első képek zaklatottsága talán ezt is érzékelteti: nincs előre lefoglalt helye az alkotónak a történet feltárásában, tülekszik a fotóriporterek között. Sosem tudjuk meg, igazán mi jár a főhősök fejében, eltűntek a belső monológok, nem hallgathatjuk ki, mit beszélnek a fák, az állatok. Ha úgy tetszik, semmi sem misztikus ebben a filmben, hanem végtelenül leegyszerűsített. Triviális helyzetek magasztosulnak fel, melyek közül kétségtelenül a kávéházi jelenet marad a legemlékezetesebb – nemcsak a nézők, hanem a főhősök számára is. Még az eltemetés is csak Péter számítógép-szimulációjában tűnik "ördöngösségnek", ahogy Simon rákészül, az inkább lírai. Éppen ezért a film végén látható föld mozgásában sincs semmi misztikus, ezért tűnik naivnak kissé. Hiszen olyan természetes, hogy Simon nem hal meg, hogy ott lesz a randevún, ahogy ezt a mit sem sejtő lány arcából le is olvashatjuk. A film tehát magán viseli azt az egyszerűséget, amit főhőse sugall. Ezzel, igaz szép és fontos film született, de átalakult az a hang, amit éppen szabadabb játékosságáért kedveltünk. A bensőségesség a szemlélődés derűs pillanataiban oldódott fel.

Julie Delarme (Jeanne) 36 KByte