A Szacsa Baráti Kör
57 KByte
|
Társadalmi, politikai és szociológiai
szempontból hiteles korképek, látleletek készítésének
olyan követelményrendszere van, amelynek megkerülése
egyszerűen hamissá teszi a még oly aktuálisnak tűnő
történeteket is. A valós tapasztalatok jellemekké sűrítése
azonban valószínűleg a műfaj legfontosabb művészi eszköze,
amelynek a segítségével a szereplők motivációs rendszere,
cselekedeteinek mozgatórugója értelmessé válik. Ahhoz, hogy
egy műalkotás artikulált véleményt legyen képes
közvetíteni a jelenlegi, tehát még folyamatosan változó és
alakuló társadalmi viszonyokról, túl kell lépnie a nagy
modell-értékű sémákon, amelyek túlegyszerűsítő módon a
Jó és a Rossz duális rendszerében ragadnak. Ha egy szereplő
helyiértékét minden lehetséges ábrázolási módszer a
végletekig erőlteti, az sterillé, átlátszóvá válik és
éppen annak a funkciónak a betöltésére válik képtelenné,
aminek megtestesítése érdekében életre kelt: hogy egy élő,
mindenki által felismerhető jellemet ábrázoljon!
Fájdalom, de Sas Tamás új filmjén, a
Rosszfiúkon
keresztül nem villannak fel napjaink tipikus figurái, vagy
viszonyai. Egy stilizált, erőlködve aktualizáló világot
látok.
A sötétség és a világosság erői egy kisváros porondján
csapnak össze, maga a harc pedig a helyi nevelőintézet
bentlakóinak történetében éleződik a végsőkig. A
városkában a kevesebb, mint rendszerváltás, több mint
kormányváltás elve alapján egy militáns tornatanár nyomul a
hatalom, azaz a polgármesteri poszt felé. Ehhez kis csapata
asszisztál akaratlanul, a nevelőintézeti kommandó, aminek
főhősünk is tagja. Nem értjük, hogy ő, a legjobb rosszfiú,
aki történetesen ártatlan is, miért viszi el testvére
balhéját? Miért vállalja büntetését? Hogy kerül ő ide? A
történet, a forgatókönyv nem veszteget sok időt az
indokolással.
Példázatok csak abban az esetben bírnak valóban átütő
erővel, ha az ábrázolt világ, a sztori főbb struktúrái,
vagy szereplői nem csak azért léteznek, hogy egy felmutatandó
érték irányába mutassanak. A hihető helyzetek, reális
cselekvési mintázatok hiánya selyempapír-vékonnyá teszik az
elvileg helyeselendő morális állásfoglalást is. A Rosszfiúk
márpedig körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy
keresztülvigye tanítását: a hatalom és az erőszak nem
választható külön! Mivel az erőszak elfogadhatatlan, a
hatalom is az! Diktatórikus, hatalmi elven alapuló
közösségek szükségszerűen erőszakos közösségek! A
mondanivalónak (igen, Sas sulykol!) az akció középpontjában kell
állnia! Mindez nagyon szép, ám mintha a szereplők egy olyan
háttér előtt, egy olyan történetben állnának, amihez semmi
közük nincsen. Így a példabeszéd alól éppen az a realitás
csúszik ki, amelyet kritikájával célba akart venni: ha nem
hiteles a színész, akkor tökéletesen lényegtelen az, hogy
esetleg valódi társadalmi problémákat, konflikus-helyzeteket
modellez.
A szüzsé funkcionális alapelemekből, tulajdonképpen
narratív lego-kockákból építkezik. Főszereplőnk vegytiszta
jósága és ártatlansága (alaphelyzet) miatt szembekerül a
nevelőintézet többi lakójával (konfliktus). A túlélése
irányába mutatna az időközben kibontakozó szerelme is egy
civil leányzó iránt (késleltetés), de a bukás
törvényszerű és elkerülhetetlen (tragikus vég): az
erőjátszma frontjai közé kerülve saját bajtársai, a
sasfiúk verik agyon. Lám-lám: a sötét erők áldozatává
váló sors!
A klasszikus szerkezetet használó történetvezetés
önmagában semmilyen hátránnyal nem járna a filmre nézve,
azonban az a tény, hogy a színészek nem képesek azt életre
kelteni, nagyobb hiányosságnak tűnik! A mindenáron
aktualizálni akaró karakterek, akikben nekünk nézőknek fel
kell ismernünk közéleti megfelelőjüket, izzadságszagúak az
erőlködéstől. Ez viszont lehetetlenné teszi, hogy magában a
történetben hiteles figurákként jelenjenek meg.
Azonosulásunkat rengeteg kulturális és politikai ikon hivatott
megkönnyíteni. A szocializációs idolként működő Ganxsta
Zolee, bűnpróféta megjelenésekor például azonban már
tényleg úgy érezni, Sas az ételt is előre megrágja nekünk.
Egy olyan popsztár, aki a zenészi tevékenységével igen hazug
módon, ám sikeresen hitette el a hazai fogyasztókkal, hogy
Angyalföldön is létezik gengszter-kultúra és az
erőszakhullám divatját meglovagolva került a magyar
könnyűzenei élet élvonalába, showman mivoltánál fogva
kevés valós jelentést hordozhat - önmagán kívül. Azt
talán maga Zolee sajnálja a legjobban, hogy műsorszámának
realitása mindössze a kritikátlanul átvett tengerentúli
minta létezése, ami alól itthon viszont erősen kilóg a
lóláb. De ez még nem lenne baj, ha a filmben valóban csak
mint Gengszter Zoltán jelenne meg, és nem osztana rá a
rendezés narratív funkciót, teszem azt, mint bandavezér&
rapper... (gondolom, másnak is feltűnik, hogy Zolit előbb
letartóztatják, majd koncertet ad a sportcsarnokban). Egy
ennyire közismert személyhez nagyon szoros asszociációk
tapadnak, ezért nem szerencsés, hogy énekesi mivoltán túl
mint szereplő is megjelenik a vásznon. A filmben mégis a
magyar rapper mondja ki az ítéletet a helyi zsarnokok
módszerei felett, ami számtalan klippjéhez hasonlóan
próféciává teszi látnoki szövegeit. Újabb sokatmondó
modell-helyzet!
A magyar, és tágabb értelemben a kelet-európai filmre az
átkosban olyannyira jellemző odamondogatás, a hatalom finom
megfricskázása, mint narratív helyzet érvényét vesztette,
amit nyilván teljesen értelmetlen lenne számon kérni. Ám
mégis érezhető Sas filmjén az, hogy láthatóan már nincs a
kezében a politikailag árnyaltabb fogalmazás képessége.
Beállítottságunktól tökéletesen függetlenül feszengünk a
moziban, amikor kurrens hatalomgyakorlók esetlen hasonmásai
segítségével politizál a rendező.
Azon igyekezetében, hogy a rögös magyar valóságot vászonra
vigye, a Rosszfiúk sok alapvető dologról megfeledkezik.
Hülyének nézi saját publikumát, amit az nem szokott
szeretni, de talán mindez még bocsánatos bűn is lehetne, ha a
film maga hiteles volna. Vegytiszta, kihipózott jellemei azonban
nem reprezentálnak semmit. A Jó és a Rossz bokszmeccse
ezúttal is elmarad!
|
