Az angolokról az egyszerű halandónak az angol gyep jut eszébe. Meg esetleg London,
vagy a Beatles. Valahogy nem merül fel a gondolat, hogy azon a vidéken is lehetnek
gondok. Fontos, könyörtelen, életeket tönkretevő szociális, lélektani problémák.
Persze ha nem csak turisztikai ismertetőkből tájékozódunk erről a vidékről, hanem
például angol filmeket is nézünk, rögtön ismerősnek tűnik ez a téma. Pontosabban
a külvárosi angol ember helyzete. Az utóbbi idők angol filmjeiből az derül ki, hogy
az itt élők igencsak halmozottan hátrányos helyzetűek: nincs munkájuk, nincs
pénzük, nincsenek rendezett, vagy legalább nagyjából kielégítő emberi
kapcsolataik, családi viszonyaik. Csak apró vágyaik vannak, mesterséges örömeik, és
persze halvány reményeik.
Az angol filmek, melyek a szegénynegyedek lakóit mutatják be, szinte
dokumentumfilmes igénnyel vázolják előttünk a lepusztult házakat, az ócska
bútorokat, az utcákon bokáig érő szemetet, az ammóniaszagú kocsmák ragacsos
asztalait, az ebben és ettől kínlódó izzadt, koszos, szakadt ruhás emberek
mindennapjait.
Ez a fajta angol ember külsejében a lehető legtávolabbi rokona a pedáns angol úrnak,
lelkében azonban úr maradt. Szenvedéseit nem saját számkivetettsége, hanem családja
sorsa okozza. A külvárosok munkanélküli férfijait megalázottságuk hajtja el
otthonról, hosszú és céltalan csatangolásokra, melyek persze mindig a híres angol
pubok legrosszabbik fajtájába vezetnek végül. Ezek a férfiak azért szenvednek, mert
nem tudnak élhető életet biztosítani asszonyaiknak, és jövőt teremteni
gyermekeiknek. Asszonyaik azért szenvednek, mert látják férjük és gyermekeik
szenvedését, és nem tudnak változtatni rajta. És végül a gyerekek pedig…
A külvárosok szenvedéstörténeteinek nagy része a kiutat kereső felnőttről szól.
A Kőzápor, az Alul semmi, vagy a Fújhatjuk családfői a
leglehetetlenebb ötletekkel próbálnak felülkerekedni a helyzeten. Eleve bukásra
kárhoztatva.
A fiatal felnőttek, család híján, saját felelőtlenségükre próbálkoznak a
kitöréssel. A nekibuzdulások nem kevésbé változatosak, és persze nem kevésbé
sikertelenek. Gondoljunk például a London megöl engem reménytelenül cipőt
hajszoló főhősére, vagy akár a Trainspotting fiataljainak elvetélt
próbálkozásaira.
Az ember, aki a könyörtelen feltételekkel szemben saját kezébe akarja venni sorsának
irányítását, nem jut messzire az omladozó házak falaitól. Azonban élnek itt
olyanok is, akiknek még a próbálkozás lehetősége sem adatott meg: a gyerekek.
Lynne Ramsay pedig a gyerekekről mesél. Pontosabban a gyerekek szempontjából mesél
az ellehetetlenülés ezen állapotáról. Az ártatlan szemű, ártatlan lelkű gyerekek
vágyainak kis haláláról beszél érzékenységgel, fájdalmasan, leplezetlenül.
Gyereknek elméletileg nem olyan nehéz lenni itt, a külvárosban, hiszen a gyerek sosem
látott mást. Pusztán elméletileg fogalma sincs róla, hogy vannak, akik másképp
élnek, hogy egy család valójában nem is ilyen, hogy nem minden hátsó udvarban ér
térdig a gaz, és van, akinek az apukája nem részegen jön haza, ha egyáltalán
hazajön.
Gyereknek lenni itt, a külvárosban a lehető legnehezebb. Látni kell a szülők
számtalan elvetélt próbálkozását, érezni a csalódottság és a kiábrándultság
falakból áradó szagát, mindig szemtanúnak lenni és sohasem résztvevőnek, csak
tűrni és várni, annak biztos tudatában, hogy nincs mire.
A gyerek itt, a külvárosban - ahogy Ramsay egyik rövidfilmjének címe mondja -
számtalan kis halált él meg. Valójában apró halálok sorából áll az élete, ha
egyáltalán a megélt lelki halálokban tehetünk különbséget "méretük" szerint.
Talán kis gyereknek kis halál, felnőttnek nagy halál jár? Biztosan nem, a szenvedés
és a reménytelenség gyereknek, felnőttnek egyaránt kitölti a lelkét, csak a
gyerekéről nem kell tudomást venni. Az anya panaszkodhat a szomszédnak, vagy
veszekedhet férjével, az apa leihatja magát a barátoknak nevezett sorstársaival; a
gyerek azonban csak nézhet és hallgathat.
A szegénynegyedek szemétkupacok közt csatangoló elveszett gyerekei mintha
láthatatlanok lennének. Szüleik azt képzelik, ha a másik szobában veszekednek, a
gyerek máris nem tud róla, azt hiszik, ha szeretőjükkel találkoznak a magukkal
hurcolt gyerek nem tud olvasni apró jelekből, és ha hazudnak egymásnak az csak
számukra nyilvánvaló a figyelő gyerekszempár semmit nem ért. Talán azt képzelik: a
gyereknek így is jó - hiszen sosem volt másképp -, talán azt, hogy úgysem ért
belőle semmit, talán, hogy neki mindegy.
A gyereknek talán tényleg az, Ramsaynek viszont nem. Az elkárhozott világ romjai
között a gyerekek jelentik az utolsó ártatlanságot, az egyetlen értéket, ők a
szegénynegyedek bölcsességének hordozói. Ramsay ezt akarja megmutatni, még mielőtt
felnőnek, még mielőtt kiégnek, felőrlődnek, olyanná válnak, mint szüleik.
Ramsay kisfilmjei egy-egy epizódot mesélnek el ebből a végtelen történetből, Patkányfogó
című nagyjátékfilmjében pedig ezek egésszé állnak össze.
A Naplopás és a Kis halálok egyik epizódja ugyan kirándulást tesz pár
évvel későbbre, vagyis fiatalok életéből mond el egy - jellemzően droggal
kapcsolatos - jelenetet, de a Gázos és a Kis halálok többi része már
a Patkányfogó előtanulmányai.
A Kis halálok első epizódja tulajdonképpen semmiről sem szól, mégis
talán minden benne van, ami Ramsayt érdekli, és pontosan úgy van benne, ahogy azt csak
ő mondja el.
Egy férfi készülődik otthon, a felesége fésülgeti a haját, kislányuk ezt a másik
szobából nézi, a férfi elbúcsúzik, a kislányra rászólnak, hogy most már
feküdjön le. A férfi elmegy, az asszony és a kislány néznek utána.
Nem történt semmi, mégis érezzük, hogy a férfi nem egészen helyes útra indul
(talán lopnia kell, talán szívességet kérni, könyörögni valakinek, talán a
szeretőjéhez megy, vagy csak inni fog). Az asszony természetesen nem mer aggodalmairól
beszélni, nem mer kérdezni, csak teszi a dolgát. A férfi ezt persze
megkönnyebbüléssel veszi tudomásul. A gyerek éppen azt érzi, mint az anyja, de ő
csak néma tanú lehet.
A Gázos férfi főszereplője két gyerekét valamiféle vállalati
télapó-ünnepségre viszi. Út közben még két gyereket bíz rájuk egy asszony. A
kislányok talán nem tudják biztosan, de egyértelműen érzik, hogy szüleiknek
egyszerű ismeretségnél több köze van egymáshoz. Az idegen kislány érzi, hogy ez a
férfi az ő apja is, mire ugyanennek a bizonyosságnak féltékeny dühével reagál a
másik kislány. Hazafelé a nő ismét eljön gyerekeiért, a kislány még egy kicsit
dühös, de ahhoz már nem eléggé, hogy valóban a távozó idegenek felé dobja a
kezében tartott követ.
Természetes, hogy az önálló cselekvéshez szükséges bátorság nincs meg egy
gyerekben, hiszen nem tisztázott a felelősség kérdése. Amit a gyerek tesz, annak
következményeit a szülő viseli, és ezt a gyerek jól tudja. Nincs tehát "joga"
beleszólni a nagyok dolgába. Éppen ez az a szabály, amit végül a Patkányfogó
főszereplője megszeg.
Megszegi, mert már nincs más megoldás, mert nem lehet tovább várni, mert talán
sikerült kivívnia az önálló döntés jogát és felelősségét.
A Patkányfogó külvárosa minden eddiginél mocskosabb. Az utcán gázolni
lehet a szemétben, ami a hátsó udvarokon felhalmozott fekete zsákok halmaiban szinte
már egy másik világot alkot. Egy holdbéli tájat, ahol a környék örökké
lődörgő gyerekei saját kis világukba menekülhetnek. Ez persze semmivel sem szebb
világ: ugyanúgy szomorúsággal és ebből fakadó erőszakkal és kegyetlenséggel van
tele.
A szemeteszsákok közt a gyerekek patkányokat fognak és kínoznak, és ugyanígy
bánnak egymással is: az egyik lány fiú hordák prédája, a többiek pedig - akár a
felnőttek világában - úgy tesznek, mintha semmit nem vennének észre.
A másik játszóhely a csatorna: szeméttel telített zöld, bűzös vize semmivel sem
vonzóbb, mint a kisebb szeméttelepek. A csatorna ráadásul veszélyes is: rendszeresen
beleesnek a gyerekek, a film elején éppen egy ilyen halálesetet láthatunk.
Ez a baleset adja az alapját mindennek, hiszen ebben a főszereplő fiú is vétkes
valamelyest. A halál ebben a világban nem merül fel lehetséges megoldásként. Mintha
az emberek eleve azt éreznék, amire Szerb Antal hőse az Utas és holdvilág végén
jut: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkányok a romok közt. De mégis
élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."
Talán éppen ezért csak a halállal való szembesülés az, ami a főszereplő fiút
kizökkenti ebből az állapotból. Meg az, ami utána van. Nem történik ugyanis semmi.
A halott fiú anyja ugyan zokog az utcán, egyel kevesebb játszótárs akad, de
valójában nem történik semmi különös.
Egy emberélet nem veszteség, egy gyerek hiánya nem hiány, az emberek - szülők és
játszótársak egyaránt - lassan, de biztosan túllépnek ezen is. Bár talán kicsit
nagyobb hisztéria tör ki, ha egy gyerek a csatorna közelébe megy, de csak akkor, ha
éppen meglátja valaki.
Hősünkben tehát ezért merül fel a halál gondolata. A kilátástalanság eleve adott:
egy tíz-tizenkét éves gyereknek nem kell magyarázni, hogy több éve átmenetileg
munkanélküli apja már nem lesz miniszter, hogy álmodozó barátai nem lesznek híres
orvosok, kutatók, tudósok, és hogy az oly régóta vágyott új lakást nem kapják meg
soha.
A város szélén ugyanis új lakótelep épül, tiszta, rendezett, a fiú szemében
kimondhatatlanul szép. El is járogat oda, sóvárogva képzeli, hogy mindez már az
övé. De a fejében valahol ott motoszkál a tudat, hogy mostani lakásuk is ilyen
lehetett egykor, hogy nem a festés frissességétől függ a családi boldogság, hogy
ugyanazok az emberek egy új helyen is ugyanolyanok lennének.
Ha nem találkozott volna a halállal, talán még remélne, talán még várna. És nem
merne dönteni, mert nem lenne tisztában a következményekkel. Ez a kisfiú azonban
barátja halála miatt felnőtt, és tudja, hogy nincs vesztenivalója. Ennyi az élet.
Felkavaró és végtelenül szomorú történetek tehát azok a halálok, amikről
Ramsay beszél. Vajon mi lesz a sorsa egy olyan emberiségnek, melynek ilyen szenvedésre
ítéltek a gyermekei? Vajon van-e még felnőtt, aki választ tud adni az ilyen bölcs
gyerekek komoly tekintetében rejlő kérdésre?
Lynne Ramsay 26 Kbyte
Kis halálok 21 Kbyte
Kis halálok 16 Kbyte
Patkányfogó 17 Kbyte
William Eadie 38 Kbyte
William Eadie 45 Kbyte
| | | | | |