Mi jut eszedbe arról, ha valakit
Sonnenscheinnek hívnak? - kérdezi a filmbeli egyik
Sonnenschein a másiktól. - A szerelem, én és az, hogy
zsidó - hangzik a válasz.
Nos, ha az ember a 20. század
Európájában él, akkor - és remélhetőleg csak akkor -
ez utóbbi nem jár következmények nélkül.
Mi jut eszedbe arról, ha valakit Sorsnak
hívnak? - kérdezem magamtól. Jelen esetben az, hogy
magyarosított név. Mely persze embereket takar, de valami
sokkal többet is. Sors - a lexikon meghatározása szerint:
"életkörülményeink szükségszerű alakulása". A Sorssá
változott Sonnenscheinek életkörülményeit pedig a 20.
század magyar történelme alakítja szükségszerűen. Bizonyos
dolgok szükségszerűen megtörténnek velük, nem számít, mit
éreznek, mit szeretnének vagy választanának maguknak. A 20.
század valahogy nem a szabad választás időszaka volt. Sors
Ignác, Sors Ádám és Sors Iván sorsa részben vagy
egészében a mi sorsunk is.
Mindig olyan történelemtanárt szerettem volna, mint Szabó
István. Aki nem az évszámokat, hanem az összefüggéseket,
nem az események sorát, hanem élő és érző emberek
történetét meséli el. Aki éppúgy be tudja bizonyítani,
hogy a történelem és vele együtt az ember mindig változik,
fejlődik, alakul egy kicsit, mint azt, hogy mindig minden
ugyanolyan marad.
Örök változás és mégis örök állandóság. Ez az, ami a
történelemben és az emberekben annyira érdekes Szabó
István, "a nagy mesélő" számára.
Mikor a Sors család harmadik nemzedékének története is
véget ér, úgy érezzük, minden megváltozott. A
császárságból fasizmus, majd szocializmus lesz... annak is
vége egyszer. Ez talán változás. Hívő zsidó bölcsészből
keresztény sportoló, majd egy semmiben sem hívő, de szabad
ember lesz. Talán ez is különbség.
Jó lenne azt mondani, hogy ez azt jelenti: az idő
megváltoztatja azt a belső értékrendet, amely szerint az
emberek élnek. Kár, hogy ez nem igaz. Inkább az történik,
hogy a történelem lassan felőrli ezeket az értékrendeket,
használhatatlannak, sőt hazugnak és igazságtalannak állítja
be őket, ugyanakkor nem nyújt helyettük másikat. Cserepekre
törnek - akár a családi étkészlet darabjai. Az a belső,
óramű-pontosságú igazságérzet, mely alapján az első Sors
még bíróként ítélkezik, a harmadik Sors esetében már csak
rákényszerített előírások rendszere.
Ezt a kiüresedést azonban úgy is felfoghatjuk, mint kivívott
szabadságot. Az első Sors minden gondja abból származik, hogy
nem tud egyszerre megfelelni a császárnak, a jognak, magyar és
zsidó voltának. - Vajon miért van az, hogy a történelemben
ezeknek az értékrendeknek mindig összeütközésben kell
lenniük?
A további Sorsoknak nincs mit tenniük: egyikről-másikról le
kell mondaniuk, mert a történelem által teremtett, egyre
élesebb helyzetekben az ellentmondások is egyre élesebbek
lesznek. A második Sors már nem hisz a fennálló hatalomban,
sem a vallásban, csak önmagában, saját tehetségében, és
szeretné hinni, hogy magyar. Egy koncentrációs táborban
azonban még ez is túl sok a túléléshez. A harmadik Sorsnak
pedig semmi sem marad, csak a bosszúvágy, a düh. Hinni azért
ő is szeretne valamiben, de mivel a választott értékrend nem
belülről fakad, nem sikerül sokáig megőriznie.
Végül csak egyetlen, ám a legfontosabb értéket sikerül
átmenteni sok generáció távolságából: a választás
szabadságát. Azt, hogy végre kipróbálhatjuk, ami eddig
sohasem sikerült: nem mindig megfelelni, igazodni valamihez,
hanem a magunk választásai szerint élni, ami persze sokkal
nehezebb.
Császárság, fasizmus, szocializmus - egy uralkodó, egy
törvény, egy akarat. Ez ugyanaz. Hithű zsidó bölcsész, vagy
keresztény sportoló, vagy sem ez, sem az. Az is ugyanaz. A
politikai rendszerek dokumentumai és az emberek tárgyai mind
egy súllyal esnek a szemeteskocsi mindent jótékonyan elnyelő
és megsemmisítő gyomrába.
A film elején egy 12 éves fiú érkezik egy városba, szinte
semmilye sincs, csak a szabadsága. A film végén egy kicsit
idősebb fiú ugyanott ugyanazzal rendelkezik. Semmi sem
változott.
A kettő közt eltelt időben sokan éltek és haltak meg, sok
minden történt és múlt el szinte nyomtalanul. Sorsék
nappalijában az ingaóra rendre újabb és újabb év
szilveszterét üti el. Akárhogy is forduljon a család sorsa,
az óra mindent egyforma mértékkel mér. A dédnagyapa képe a
falon mindig minden felett ugyanolyan - kissé rosszalló -
arckifejezéssel ítélkezik, s tovább öröklődő
sétabotjának is mindegy, ki támaszkodik éppen rá.
De nem csak a tárgyak, az emberek sem változnak. Sors Valéria
mint fiatal lány, mint testvér, feleség, anya és mint
nagymama mindig ott áll a Sors család összes férfi tagja
mellett. Soha nem változó, örök, nyugodt, biztos pont. És
akárhány arca van, mégiscsak Ralph Fiennes az, aki a
mindenkori főszereplőt életre kelti. Persze három
különböző embert látok, más jellemek, más Sorsok. Mégis,
az állandóság biztonságérzetet ad, azt az érzést, hogy ezt
az embert már ismerem, sőt már szeretem is.
A napfény íze mesterien elkészített film. Nem is lehet
más, hiszen Szabó István mestere a filmnek. Ez a mű nagyon
átgondolt, képről képre kitalált, a dialógusok
tisztességesen megírtak, még a kisebb szerepekre is az azokra
a legmegfelelőbb "nagy színészeket" kérték fel, és
végre bebizonyították azt is, magyar közegben sem
feltétlenül kell, hogy a tömeg három embert jelentsen. Mindez
megelégedettséggel és mindenféle jó érzéssel tölti el a
sokkal szerényebb, vagy éppen silányabb kivitelezésű hazai
filmekhez szokott nézőt, aki tudat alatt sejti, hogy ez minden
produkciótól elvárható lenne. Ez a film azonban többet
nyújt az elvárhatónál.
Többet, mert a rendező gondosan ügyel a részletekre is. A
szereplők jelleme nem csak hangsúlyos jelenetekben, vagy a
dialógusokban mutatkozik meg, hanem az összes beállítás
minden rezdülésében. Sors Ignácot abból az apró
mozdulatból véljük megismerni, ahogy óvatosan megérinti
karját ott, ahol azt a császár is megérintette, Sonnenschein
Manót abból, ahogy óvatosan fel-felpillant apja képére,
Katót egy ölelésből, Valériát a mosolyából. Megismerjük
és megértjük őket jól elhelyezett, villanásnyi jelekből.
És apró, ritmikusan visszatérő párhuzamok teszik
egységessé, kifejezővé a filmet. Ahogy a család minden
újabb tagjáról kiderül, hogy egy kicsit azért babonás;
ahogy visszaemlékszünk egy régi fényképre egy berlini
múzeumban látható szoborról; ahogy minden újabb Sorsot
felkér az aktuális hatalom, hogy állítson össze bizonyos
személyeket tartalmazó listát; ahogy mindegyikük az újabb
és újabb rend katonaságának ruhájába öltözik; ahogy
ugyanazon asztal mögött ülő újabb és újabb emberek
rendelik őket kihallgatásra; ahogy újra és újra látjuk
őket ugyanazon a padon vagy ugyanabban a kávézóban; ahogy az
utolsó fiú végül visszaveszi a család eredeti nevét
minden ritmikusan visszatér, akár az ingaóra üteme. Az emberi
szív, az élet lüktetése.
Lehet, hogy Rózsa nagymama egy gonosz hárpia, mégis minden
kisebb tragédiánál olyan kedvesen sírja el magát. Lehet,
hogy Sonnenschein Manó azért nem mert igazán boldog lenni,
mert félt, hogy egyszer majd nagy árat kell fizetnie ezért;
és bár igaza lett, mégis ő szól kedvesen feleségéhez:
"nagyon kérem, ne sírjon már Rózsika", hiszen ami igazán
fontos, az nem veszhet el soha. Ami pedig igazán fontos, az csak
a remény, hogy: érdemes.
Sors Valéria, akit "lenyűgözött ez az új találmány",
hosszú élete során végigfényképezi a fél évszázadot.
Megörökíti és dokumentálja. Az ő fényképezőgépe a
rendező szemszöge. (Talán ezért is vannak az első,
Lánchídról készült Lumičre-tekerccsel kezdődően eredeti
dokumentumfelvételek a filmben.) Az idős asszony azt tanítja
unokájának, hogy ő mindig csak azt próbálta meglátni, ami
szép az életben. Alighanem ezt mondja Szabó István is
nekünk. Hiszen ez az egyetlen lehetséges életfilozófia. Soha
nem tudjuk megítélni a felkínált értékrendekről, hogy
melyik jó és melyik rossz, szerencse, hogy nem is kell ezt
tennünk. Elég, ha azt tudjuk, hogy mindig folytatni kell,
hiszen az élet folytatása az érték.
Ez minden, ami tudható. És ez elég is. Amikor a film elején a
12 éves fiú elindul, még három mesebeli útravalót is
magával visz: az apja botját, óráját és a receptkönyvet,
melyben a gyógyhatású likőr, a Napfény íze leírása
található. Akár a hétmérföldes bakancs, a terülj-terülj
asztalka, vagy a láthatatlanná tévő süveg, ezek elegendőek
is a boldoguláshoz. A bölcsességhez azonban mindent el kell
veszíteni. A dédunokának már csak a bot marad, vagyis a
folytatás kényszere. Tovább kell menni, tovább kell lépni,
az idő, az anyagi javak nem számítanak.
Ezért volt hát mindez, a Sonnenscheineknek ezt kell keserves
sorsukkal megtanulniuk. De sikerül, az utolsó Sonnenschein
szabadon lépdel. A háttérben Szabó István: ez az ő
üzenete.
Milyen a napfény íze? Azt hiszem - jó gyógylikőrhöz
illően - édes-keserű. De én szeretem. Mint ahogy azt is
szeretem, hogy Szabó István a történelemtanárom, mert jó
hallgatni, ahogy történeteket mesél nekünk, rólunk. Hiszen
nem azt akarja megmondani, hogy ami volt, hogyan volt, hanem azt,
hogyan lehet mindezzel együtt tovább élni.
Sors Ádám
olimpiai bajnok
(Ralph Fiennes)
27 KByte
Sors Ádám
és Hanna
(Ralph Fiennes
és Molly Parker)
65 KByte
Sors Iván
(Ralph Fiennes)
36 KByte
| | |