Jim Carrey
mint Andy Kaufman
26 Kbyte
|
Hogy az ember kit vagy mit tart
zseniálisnak illetve totál hülyének, esetleg egyszerűen csak
idegesítőnek, tulajdonképpen ízlés dolga. Talán ezért
tartjuk úgy, hogy e végleteket csak hajszál választja el
egymástól. Azt eldönteni, hogy ebben a filmben a Jim Carrey
által alakított Andy Kaufman nevű előadóművész - vagy
akár maga a film, esetleg maga Jim Carrey - ezen a keskeny
határon innen vagy túl helyezkedik-e el, nos ezt eldönteni
lehetetlen.
Ha ez pusztán ízlés dolga
lenne, én például biztosan utálnám ezt a filmet. Inkább
idegesítenek az olyan komikusok, amilyen Andy Kaufman lehetett,
és Jim Carrey karakteréért sem rajongok túlzottan. Ennek
ellenére mégis van valami megnyerő ebben a filmben. De
őszintén szólva akárhogy próbálom, nem tudom hova tenni ezt
a figurát.
Mit lehet kezdeni egy emberrel, akinek életében nem jutott
eszébe egy poén sem, mégis komikusnak, pontosabban színpadi
előadóművésznek tartja magát, jóllehet még a maga
számára sem egészen tisztázta, hogy mit is ad elő. Szóval
adott egy ember, aki leginkább talán úgy istenigazából
felháborítani, kiborítani akarja közönségét,
próbálkozásait azonban a nézők inkább Kaufman mérhetetlen
tehetségtelenségének könyvelik el, mint hogy a botrány
mögötti mélyebb üzenet után kutatnának. Persze, ha
egyáltalán létezik ez a mélyebb üzenet (amit egyébként
Kaufman soha nem állít egyértelműen), és Andy nem
egyszerűen és ténylegesen csak totál hülye.
Ráadásul - az Amerikai Álom netovábbja - ez a fickó még
híres médiasztár is lesz, milliók kedvence, persze csak annak
a bizonyos Warhol-féle 15 percnek az erejéig, míg sikeresen ki
nem utáltatja magát: meglepő fordulat, sőt Kaufman esetében
igazi szakmai bravúr, maga a közönség szavazza ki a
műsorból. Ezek szerint még a népszerű tévéshow-k
ízléstelenségét is alul lehet múlni a nézők szemében.
Mit kezdjünk tehát ezzel az
emberrel? Főleg, hogy még mielőtt szívünkbe zárnánk, vagy
végleg megutálnánk, viharos szalmaláng életét kioltja a
rák. Kaufman egy olyan igazi, egyszer volt, hol nem volt ember,
akinek főfoglalkozása valahogy így jellemezhető: hivatásos
idegesítő.
Minden okom megvolna rá,
mégsem tudom utálni. Hogy is lehetne utálni egy embert, aki
ilyen látványosan tud személyiséget váltani - persze csak
azért, hogy még gorombább lehessen -, és így rúgatja ki
másik énjét az éppen aktuális produkcióból; aki ennyire
nem hajlandó a megalkuvásra, és ilyen rendületlenül küzd az
ár ellen… akár zsenialitásból, akár butaságból teszi
azt.
Andy Kaufmant kifejezetten szeretni lehet, de egy percig sem
azért, amit csinál. Csakis azért, mert olyan rendületlenül
hisz az emberek megjobbíthatóságában, még ha kicsit furcsa
módszereket alkalmaz is a cél elérése érdekében. Persze
elbukik. És én persze sajnálom.
Sajnálom, mert mégiscsak megszerettem, holott jobban szeretném
utálni. Megszerettem, mert persze neki van igaza, csak ezt olyan
nehezünkre esik belátni. Nehéz, mert ha neki van igaza, akkor
alapvetően másképp kellene élnünk. És persze sokkal
egyszerűbb kiszavazni őt kedvenc műsorunkból, mint hogy mi
kapcsoljuk ki a tévénket. Inkább változzon meg a világ, csak
nekünk ne kelljen.
Pedig ez az egész nem olyan
véresen komoly. Kaufman és értetlenül bámuló közönsége
között nem az a konfliktus, hogy a nézők nem azt kapják
ettől az embertől, amit várnak - vagyis könnyen
emészthető szórakozás helyett kispolgári
jelentéktelenségük és a társadalom mondvacsinált
konzervatív erkölcsi elvárásai elleni provokációt -,
hanem hogy Kaufman alapvetően más világban él.
Andy olyan ember, aki a szerint az eszme szerint él, hogy a
világ csak illúzió. Számára ez nem egy elképzelés, hanem a
létező valóság, nem elvont törvény, hanem napi gyakorlat.
Úgy gondolja, sértetlenül közlekedhet egyik
elképzeléséből a másikba - a világ vagy idomul hozzá,
vagy nem, vagy bírja követni, vagy nem… vagy akarja, vagy
nem.
A világ meg persze egy darabig akarja, aztán meg már nem. A
néző is csak egy darabig akarja, aztán már nem, de ezt a
rendező jó érzékkel nem várja meg. Mikor éppen kezdenénk
elfordulni a szereplőtől, Milos Forman belekezd Andy
haláltusájába, és ezzel ismét visszanyeri közönsége
lankadó figyelmét. Nem is húzza el a dolgot túlzottan, csak
egy kis giccses kitérőt tesz a Carnegie Hallban, és már vége
is.
Vagyis csak majdnem: a film
végére még odakerül egy kis titokzatos kunkor (mint amilyen a
pszichothrillerek végére szokott). Véglegesen megerősítvén
így, hogy annak az embernek, aki illúziónak tartja a világot,
és ennek megfelelően cselekszik, vagyis a filmben szinte minden
tette, minden provokációja maga is illúzió, s a dolog soha
nem úgy áll, ahogy az első pillantásra tűnik, soha nem lehet
tudni, mi váratlan esemény, ki beépített ember és ki nem az,
annak az embernek a számára a világ - akár élet és halál
egyirányúnak tűnő ösvénye is - valóban szabadon
átjárható lesz. Miért is kéne egy betegség miatt távoznia
a Földről annak, aki mindig is a Holdon élt?
Andy Kaufman semmivel sem volt okosabb vagy jobb ember, mint
bárki más, és fura eszközeivel talán nem is ért célba.
Talán nem is változtatott meg semmit a világban és talán nem
is hagyott maga után semmi maradandót. Az azonban biztos, hogy
igazi holdlakó volt itt a Földön, akinek volt bátorsága
újraértelmezni a szabályokat, a saját szájíze szerint, és
a súlytalanság könnyedségével lépni át ezeréves
társadalmi konvenciókon.
Ha nevettetni nem is, nevetni legalább tudott. Az pedig az élet
elviselésének alapvető feltétele. Hiszen mi mást tehetne egy
ember, amikor betegsége gyógyításának utolsó esélyéről,
a kézrátétellel gyógyító csodadoktorról kiderül, hogy
egyszerű csaló; min hogy nevet. Andy nevet, mert kivételesen
ő ugrott be annak a trükkök egyikének, melyek
kifigurázásából egész életében élt. Kivételesen ő lett
megbocsáthatatlanul kispolgári, és ez az ő esetében sajnos
szó szerint halálos bűn.
A világ csak illúzió, és aki bedől a látszatnak, az
elveszett. Az ember akkor győz, ha ő irányítja a látszatot,
ha ő határozza meg a feltételeket, ha ő képzeli el a
világot, melyben élnie kell, és nem mások képzelik el
helyette. Andy ezt akarta elérni: közönségét kizökkenteni a
megszokottból, reakciót, érzelmeket - legalább dühöt
-kiváltani belőle.
De csak azt érte el, hogy az emberek személy szerint ellene
forduljanak, és nem a rendszer ellen. Meghalt, mielőtt
felismerte, vagy változtatott volna ezen. Ha tovább él, talán
olyasféle következtetésre jut, mint élete végén Chaplin,
aki azon kesergett, hogy a világ bohócává vált, és az
emberek nem hajlandóak a puszta szórakozáson túl észrevenni
filmjei mélyebb üzenetét, társadalom-bírálatát.
Tulajdonképpen Milos Forman sem
tesz sokat az ügy érdekében, bár a film elejére odailleszt
egy figyelmeztetésül szolgáló - és egyébként
felejthetetlen - geget.
A Kaufmant - tagadhatatlanul jól - alakító Carrey szerény
zavartsággal kér bocsánatot a nézőktől, amiért rosszul
sikerült a filmje. Annyira, hogy ki is vágta belőle a
felesleges részeket, minek következtében tulajdonképpen ezen
a ponton véget is ér a film. Andy hazaküld minket (a
nézőtéren zavart köhögés), még a végefőcímet is
végignézhetjük, aztán elsötétül a kép. Áll. Néma csend.
A nézők még nagyobb zavarban fészkelődnek - éppúgy, mint
az egykori Kaufman-show-k közönsége -, kezdjük érezni,
hogy itt hülyére vesznek minket - ezt a szándékot Kaufman
később vázolt életműve igazolja is ; de végül persze
ismét feltűnik Carrey bárgyú vigyora.
“Még mindig itt vannak?” - kérdezi. Hol lennénk?
Sejtjük már, hogy nem ilyen lovat akartunk, hogy ezúttal
inkább rajtunk fognak röhögni, mint fordítva, és maximum
arra van esélyünk, hogy végül mi is kiröhögjük saját
magunkat. Persze, hogy itt vagyunk, hiszen mégiscsak
befizettünk erre az előadásra, és kíváncsiak vagyunk erre
az idegesítő idiótára, hátha ezúttal mégis ő húzza a
rövidebbet.
Mire rájövünk, hogy nem, már
késő. Eltelt két óra, többszörösen palira lettünk véve,
és még halála után sem szabadulunk Kaufmanban kivetülő
belső énünk idegesítő gyalázkodásaitól. Már megint neki
lett igaza, már megint ő nevet a végén, mert nemcsak, hogy
nem tiszteli, de alapos a gyanú, hogy nem is ismeri azokat a
földi szabályokat, melyek szerint mi, egyszerű halandók
élünk.
Hát persze, hogy nem tetszik ez az alak. És továbbra sem tudom
eldönteni, hogy zseni-e vagy hülye, de hogy emlékezetes, az
biztos. A film elején lévő geg miatt így védekezik Kaufman:
“Csak azokat akartam lerázni, akik nem értenék meg.” Azt
hiszem, igaza van, akik úgy gondolják, hogy ilyen
provokációkat nem értenének meg, azok abban a zavart csendben
könnyű szívvel elhagyhatják a termet. De csak akkor - nem
mondom, hogy egyáltalán ne üljenek be a filmre -, mert azt a
kezdő öt percet, mindenképp érdemes megnézni.
|