Filmkultúra: Filmek: Aki keres

Pacskovszky József: A mi szerelmünk

54 KByte
Egy régi, karcos filmfelvétel mindenkinek megmozgatja a képzeletét. Főleg, ha saját rokonai mosolyognak rajta a kamerába. Hát, ha még valami rejtélyes, ismeretlen történetet is ígér a filmen megörökített jelenet, akkor végkép ellenállhatatlan. Régen meghalt ősök időn áthatoló üzenetét kínálja egy ilyen rövidke felvétel. És egy történet kezdetét.

Jelen esetben a mi szerelmünk történetének kezdetét. Már csak az marad a kérdés, hogy ki az a "mi" és mi az a "szerelem"?

A "mi" egy Emmi nevű nő és a körülötte tébláboló férfiak, de éppen ennyire lehet az ő Eszter nevű nagyanyja és annak A. P. monogramú, titkos hódolója is. A látszólag két történet természetesen egy és ugyanaz, hiszen miközben Emmi - a megkopott filmszalag nyomán - a nagyanyja történetét, vagyis a múltját kutatja, valójában saját titkos vágyainak nyomába ered.
A titok, melynek ígéretével a rövidke filmszalag kecsegtet, nem olyan érdekes - miről is lenne szó, minthogy Emmi vérszerinti nagyapja valaki más volt, mint akiről úgy tudta, hogy az -, és ha fény derült rá, akkor sem okoz változást senkinek az életében. Egy múltbeli tény, még ha másképp volt is, mint ahogy hittük, nem sokat változtat már se múlton, se jelenen.
Emmi azonban nem ezért hezitál annyit azon, hogy végére járjon-e a történetnek. Nem attól fél, ami esetleg a nagyszüleiről kiderül, hanem attól, amit magáról megtudhat egy ilyen út során.
Emmi és Eszter egyértelműen ugyanaz a személy - a régi felvételen is az Emmit alakító színésznő játssza saját, fiatalkori nagyanyját -, a kérdés azonban az, hogy kicsoda a hozzá tartozó férfi. A felvételt a titkos hódoló készítette, így ő csak egyszer, és csak hátulról látszik a képeken, ám ennyi alapján egyértelműen Emmi legújabb udvarlójára hasonlít. A rejtélyes férfi monogramja azonban A. P., ami viszont Emmi jelenlegi barátjának nevére utal. A nagymama történetének felderítése közben tehát Emminek nem azt kell megtalálnia, ki volt a múltbeli idegen, hanem, hogy az érte epekedő két férfi közül melyik jelenti számára az igaz szerelemet.
Ahogy lassan rájön arra, hogy a "mi" valóságos, jelen helyzetére vonatkozó döntést rejt, úgy követelik ki az események, hogy megválaszolja - ha nem is örök érvényűen, de legalább saját magának - a kérdést: mi a szerelem. Ha Emmi tudná, mit vár a szerelemtől, azt is megtudhatná, melyik férfi képes azt megadni neki.

Barátja számára a szerelem valami olyasmi, amiért érdemes elhagyni bevált, ámde megunt, korosodó feleségét és problémás kamasz leányát. Talán Párizsból Pestre költözni is érdemes miatta - persze csak ha kap itt megfelelő munkát az ember -, de mindenképp egy fiatal, kényeztetni való, ahogy divatos mondani: reprezentatív lányt jelent, aki persze őt is viszontkényezteti.
Az új hódoló számára a szerelem valami olyasmi, amiért érdemes elhagyni bevált, ámde megunt, egyébként is folyton hisztiző menyasszonyát. Talán Párizsba menni is érdemes miatta - persze csak ha szakmai útja is éppen arra vezet -, de mindenképp egy érdekes, fiatal lányt jelent, akit el kell csábítani, akinek bizonyítani kell.
Emmi akarva akaratlanul egyszerűen csak menekül a két férfi elől. Látszólag persze csak nagyanyja bonyolódó történetének szálain utazgat. Menekül az elől a felismerés elől, hogy egyik férfi sem az, amire vágyik, menekül a lemondás egyre nyilvánvalóbb kényszere elől.

Hiszen a fenti férfiak számára a szerelem mindenképp valami konkrét cselekvésekben, a lány után való utazgatásokban, szerelmi vallomásokban, szeretkezésekben megnyilvánuló és létező dolog. Eszter viszont a szerelem valamiféle elvont ideáját kutatja. Az örök szerelmet, az időn, teren, és embereken túl, önmagában létező, tiszta érzelmet. Talán meg is találja, valószínűleg azonban nem tudja használni semmire.
A kikristályosodó eszmék önmagukban ugyanis általában nem adnak választ semilyen konkrét helyzetben. Ugyanakkor tökéletességük eltölt azzal az érzéssel, hogy a dolgok akárhogy is állnak, az sehogy se jó.

Emmi legkínosabb felismerése, hogy egy olyan múltbeli, poros és bepókhálósodott romantikát kerget, melyet saját életében nem képes megvalósítani. Hogy azért-e, mert az eleve nem is lehetséges, vagy azért-e, mert nem ismeri fel a kínálkozó lehetőségeket, az a filmből nem derül ki egyértelműen. Talán mégis a fiatal fiú az, akit keres, hiszen ígéretéhez híven ott várja a sziklánál. Talán Emmi el is ment oda, adva még egy lehetőséget az életnek, hogy egy fél évszázaddal később összehozza azt, amit a háború szétválasztott. Ezt azonban nem tudjuk meg biztosan, ám nincs is szükségünk erre a bizonyosságra. Legyen mindenkinek a kívánsága szerint.

A szerelem tehát valami olyasmi, amiért érdemes egy régi életet újra élni, vagy feadni a járt utat a járatlanért, amihez bátorság kell, és ami a legfontosabb: fel kell ismerni a helyzeteket, melyek a szerelem lehetőségét kínálják.
A "mi" pedig a legszélesebb értelemben mi vagyunk, mi mindannyian. Hiszen saját történetünk éppen annyira hasonmása a másikénak, mint Emmi és Eszter története egymásnak. Egymásra találás és elvesztés: örök sémája minden valós és kitalált szerelmi történetnek, a világ körforgásának leegyszerűsített mintája. Ha úgy tetszik, az életben mindenki várakozik bizonyos napokon bizonyos szikláknál, és mindenki elmegy egyszer az életben egy olyan sziklához, ahol rá várnak.
Nem olyan bonyolult ez, és nem is olyan nagy titok. Emmi bizonyára tudja mindezt, még mielőtt igazi nagyapjának felkutatásába kezd. Nem is az a fontos, hogy mit keres. Az utat azért kell végigjárnia, hogy megtudja, miért keresi.

Az ok pedig ezúttal sem más, mint a gyötrő hiányérzet. Az ember akkor keresgél, akkor ered rég elfelejtett történetek nyomába, ha úgy érzi valami alapvetően szükséges alkotóelemnek nincs birtokában.
Emmi azt hiszi, a tiszta szerelem hiányzik neki annyira. Valójában azonban a felismerés képességét kell elsajátítania, hogy eligazodjon a helyzetekben, melyekbe kerül, és ne csak találomra hozzon döntéseket. A hiányérzetet nem egy külső élmény hiánya, hanem a belső történések meg nem élése okozza, ám hogy valami a saját hibánk, azt nehéz belátni. Tenni ellene még annál is nehezebb. Nem is biztos, hogy Emmi képes lesz rá. De most már legalább azt tudja, mit kellene tennie.

A mi szerelmünk igazi, klasszikus road movie, melynek állomásain, a főszereplő saját lelkének ösvényein jut egyre mélyebbre, a végcél pedig lelkének legrejtettebb titka. A szereplők azonban nem csak térben, időben is utaznak, valóságos, meg nem történt és még meg nem élt események között, mindvégig magukat keresve, hajdanvolt szerelmesek szobrai között, ugyanakkor mindvégig kétes marad, vajon megtalálják-e.

Ez a keresés a film igazi témája, és ezt a rendező ügyesen az előtérbe is helyezi. Bár egy múltbeli történet felderítése adja a cselekmény vázát, és okát, mégsem válik a film valami végletekig egyszerűsített krimivé. A nagymama futó szerelmi kalandjának rejtjelezett szövegű levelek formájában fennmaradt tárgyi bizonyítékai mindig csak éppen annyira érdekesek, hogy továbbgördítsék a cselekményt, a szereplőket új helyszínek, új helyzetek és konfliktusok felé. De a rendező egy percig sem ígér a nézőnek fordulatos, krimiszerű cselekményt.
Gózon Francisco fényképezésében a film szemet gyönyörködtető, a belsőkben játszódó jelenetek a kevéssé heves, inkább lassú, régies szerelmes-történetek vörös és a rozsdabarna színeiben ragyognak.

Mégis a film valahogy folyamatosan annak határán táncol, hogy elveszítsük iránta az érdeklődésünket. A soványka, lassú történet épphogy elegendő arra, hogy ne unatkozzunk, ha mégis, talán pár percig még elnézegetjük a látványt, vagy a szép főszereplőnőt, de a film előbb-utóbb kifullad, anélkül, hogy igazán azonosultunk volna a szereplőkkel.

Kicsit lassú, kicsit unalmas, kicsit érdektelen. Úgy látszik, ilyenek vagyunk. Vagy mi, vagy a szerelmünk.

60 KByte

64 KByte

77 KByte

53 KByte

54 KByte	Egy régi, karcos filmfelvétel mindenkinek megmozgatja a képzeletét. Főleg, ha saját rokonai mosolyognak rajta a kamerába. Hát, ha még valami rejtélyes, ismeretlen történetet is ígér a filmen megörökített jelenet, akkor végkép ellenállhatatlan. Régen meghalt ősök időn áthatoló üzenetét kínálja egy ilyen rövidke felvétel. És egy történet kezdetét. Jelen esetben a mi szerelmünk történetének kezdetét. Már csak az marad a kérdés, hogy ki az a "mi" és mi az a "szerelem"? A "mi" egy Emmi nevű nő és a körülötte tébláboló férfiak, de éppen ennyire lehet az ő Eszter nevű nagyanyja és annak A. P. monogramú, titkos hódolója is. A látszólag két történet természetesen egy és ugyanaz, hiszen miközben Emmi - a megkopott filmszalag nyomán - a nagyanyja történetét, vagyis a múltját kutatja, valójában saját titkos vágyainak nyomába ered. A titok, melynek ígéretével a rövidke filmszalag kecsegtet, nem olyan érdekes - miről is lenne szó, minthogy Emmi vérszerinti nagyapja valaki más volt, mint akiről úgy tudta, hogy az -, és ha fény derült rá, akkor sem okoz változást senkinek az életében. Egy múltbeli tény, még ha másképp volt is, mint ahogy hittük, nem sokat változtat már se múlton, se jelenen. Emmi azonban nem ezért hezitál annyit azon, hogy végére járjon-e a történetnek. Nem attól fél, ami esetleg a nagyszüleiről kiderül, hanem attól, amit magáról megtudhat egy ilyen út során. Emmi és Eszter egyértelműen ugyanaz a személy - a régi felvételen is az Emmit alakító színésznő játssza saját, fiatalkori nagyanyját -, a kérdés azonban az, hogy kicsoda a hozzá tartozó férfi. A felvételt a titkos hódoló készítette, így ő csak egyszer, és csak hátulról látszik a képeken, ám ennyi alapján egyértelműen Emmi legújabb udvarlójára hasonlít. A rejtélyes férfi monogramja azonban A. P., ami viszont Emmi jelenlegi barátjának nevére utal. A nagymama történetének felderítése közben tehát Emminek nem azt kell megtalálnia, ki volt a múltbeli idegen, hanem, hogy az érte epekedő két férfi közül melyik jelenti számára az igaz szerelemet. Ahogy lassan rájön arra, hogy a "mi" valóságos, jelen helyzetére vonatkozó döntést rejt, úgy követelik ki az események, hogy megválaszolja - ha nem is örök érvényűen, de legalább saját magának - a kérdést: mi a szerelem. Ha Emmi tudná, mit vár a szerelemtől, azt is megtudhatná, melyik férfi képes azt megadni neki. Barátja számára a szerelem valami olyasmi, amiért érdemes elhagyni bevált, ámde megunt, korosodó feleségét és problémás kamasz leányát. Talán Párizsból Pestre költözni is érdemes miatta - persze csak ha kap itt megfelelő munkát az ember -, de mindenképp egy fiatal, kényeztetni való, ahogy divatos mondani: reprezentatív lányt jelent, aki persze őt is viszontkényezteti. Az új hódoló számára a szerelem valami olyasmi, amiért érdemes elhagyni bevált, ámde megunt, egyébként is folyton hisztiző menyasszonyát. Talán Párizsba menni is érdemes miatta - persze csak ha szakmai útja is éppen arra vezet -, de mindenképp egy érdekes, fiatal lányt jelent, akit el kell csábítani, akinek bizonyítani kell. Emmi akarva akaratlanul egyszerűen csak menekül a két férfi elől. Látszólag persze csak nagyanyja bonyolódó történetének szálain utazgat. Menekül az elől a felismerés elől, hogy egyik férfi sem az, amire vágyik, menekül a lemondás egyre nyilvánvalóbb kényszere elől. Hiszen a fenti férfiak számára a szerelem mindenképp valami konkrét cselekvésekben, a lány után való utazgatásokban, szerelmi vallomásokban, szeretkezésekben megnyilvánuló és létező dolog. Eszter viszont a szerelem valamiféle elvont ideáját kutatja. Az örök szerelmet, az időn, teren, és embereken túl, önmagában létező, tiszta érzelmet. Talán meg is találja, valószínűleg azonban nem tudja használni semmire. A kikristályosodó eszmék önmagukban ugyanis általában nem adnak választ semilyen konkrét helyzetben. Ugyanakkor tökéletességük eltölt azzal az érzéssel, hogy a dolgok akárhogy is állnak, az sehogy se jó. Emmi legkínosabb felismerése, hogy egy olyan múltbeli, poros és bepókhálósodott romantikát kerget, melyet saját életében nem képes megvalósítani. Hogy azért-e, mert az eleve nem is lehetséges, vagy azért-e, mert nem ismeri fel a kínálkozó lehetőségeket, az a filmből nem derül ki egyértelműen. Talán mégis a fiatal fiú az, akit keres, hiszen ígéretéhez híven ott várja a sziklánál. Talán Emmi el is ment oda, adva még egy lehetőséget az életnek, hogy egy fél évszázaddal később összehozza azt, amit a háború szétválasztott. Ezt azonban nem tudjuk meg biztosan, ám nincs is szükségünk erre a bizonyosságra. Legyen mindenkinek a kívánsága szerint. A szerelem tehát valami olyasmi, amiért érdemes egy régi életet újra élni, vagy feadni a járt utat a járatlanért, amihez bátorság kell, és ami a legfontosabb: fel kell ismerni a helyzeteket, melyek a szerelem lehetőségét kínálják. A "mi" pedig a legszélesebb értelemben mi vagyunk, mi mindannyian. Hiszen saját történetünk éppen annyira hasonmása a másikénak, mint Emmi és Eszter története egymásnak. Egymásra találás és elvesztés: örök sémája minden valós és kitalált szerelmi történetnek, a világ körforgásának leegyszerűsített mintája. Ha úgy tetszik, az életben mindenki várakozik bizonyos napokon bizonyos szikláknál, és mindenki elmegy egyszer az életben egy olyan sziklához, ahol rá várnak. Nem olyan bonyolult ez, és nem is olyan nagy titok. Emmi bizonyára tudja mindezt, még mielőtt igazi nagyapjának felkutatásába kezd. Nem is az a fontos, hogy mit keres. Az utat azért kell végigjárnia, hogy megtudja, miért keresi. Az ok pedig ezúttal sem más, mint a gyötrő hiányérzet. Az ember akkor keresgél, akkor ered rég elfelejtett történetek nyomába, ha úgy érzi valami alapvetően szükséges alkotóelemnek nincs birtokában. Emmi azt hiszi, a tiszta szerelem hiányzik neki annyira. Valójában azonban a felismerés képességét kell elsajátítania, hogy eligazodjon a helyzetekben, melyekbe kerül, és ne csak találomra hozzon döntéseket. A hiányérzetet nem egy külső élmény hiánya, hanem a belső történések meg nem élése okozza, ám hogy valami a saját hibánk, azt nehéz belátni. Tenni ellene még annál is nehezebb. Nem is biztos, hogy Emmi képes lesz rá. De most már legalább azt tudja, mit kellene tennie. A mi szerelmünk igazi, klasszikus road movie, melynek állomásain, a főszereplő saját lelkének ösvényein jut egyre mélyebbre, a végcél pedig lelkének legrejtettebb titka. A szereplők azonban nem csak térben, időben is utaznak, valóságos, meg nem történt és még meg nem élt események között, mindvégig magukat keresve, hajdanvolt szerelmesek szobrai között, ugyanakkor mindvégig kétes marad, vajon megtalálják-e. Ez a keresés a film igazi témája, és ezt a rendező ügyesen az előtérbe is helyezi. Bár egy múltbeli történet felderítése adja a cselekmény vázát, és okát, mégsem válik a film valami végletekig egyszerűsített krimivé. A nagymama futó szerelmi kalandjának rejtjelezett szövegű levelek formájában fennmaradt tárgyi bizonyítékai mindig csak éppen annyira érdekesek, hogy továbbgördítsék a cselekményt, a szereplőket új helyszínek, új helyzetek és konfliktusok felé. De a rendező egy percig sem ígér a nézőnek fordulatos, krimiszerű cselekményt. Gózon Francisco fényképezésében a film szemet gyönyörködtető, a belsőkben játszódó jelenetek a kevéssé heves, inkább lassú, régies szerelmes-történetek vörös és a rozsdabarna színeiben ragyognak. Mégis a film valahogy folyamatosan annak határán táncol, hogy elveszítsük iránta az érdeklődésünket. A soványka, lassú történet épphogy elegendő arra, hogy ne unatkozzunk, ha mégis, talán pár percig még elnézegetjük a látványt, vagy a szép főszereplőnőt, de a film előbb-utóbb kifullad, anélkül, hogy igazán azonosultunk volna a szereplőkkel. Kicsit lassú, kicsit unalmas, kicsit érdektelen. Úgy látszik, ilyenek vagyunk. Vagy mi, vagy a szerelmünk.
60 KByte
64 KByte
77 KByte
53 KByte