Filmkultúra: Filmek: A millió dolláros hotel

Wim Wenders: Egymillió dolláros hotel

16 Kbyte
Európai gyökereit és kötődéseit Wim Wenders, nem elsőként és nem is egyedüli filmrendezőként, újabb filmjeiben jó ideje már amerikai igényekkel és tapasztalatokkal igyekszik egyeztetni-ötvözni. Pályája kezdetétől vonzódott ugyan az amerikai filmhez és kultúrához, de régebbi filmjei mégiscsak jellegzetesen európai filmek voltak, még azok is, amelyek amerikai mintákat idéztek, mint pl. Az amerikai barát. A dolgok állásában Wenders mintha azt állapította volna meg a dolgok állásaként, hogy az európai filmnek vége, és bár ő maga azóta is folytatni próbálja, (lásd: Berlin felett az ég, Lisszaboni történet vagy a Túl a felhőkön jelképes gesztusa: a beteg, idős Antonioninak segített megcsinálni alighanem utolsó filmjét), és bár mint az Európai Filmakadémia illusztris tagja tekintélyével, befolyásával felkarolja az európai film ügyét, a kilencvenes években több nagy vállalkozása mégis valamiféle új, globális vagy "euroatlanti" filmtípust vett célba.

Kérdés persze egyelőre, hogy ilyen filmtípus létezik-e, lehetséges-e egyáltalán. A globalizáció folyamatában többnyire minden téren az amerikai paradigma érvényesül, és ha valahol, hát a mozikban és a televíziós csatornákon tapasztalható ez igazán. Az amerikai film hengerlő fölénye mellett talán inkább fennmaradhatnak az elszigetelt kis csoportoknak szóló alternatív rétegfilmek, mintsem hogy versenyre kelhetnének vele olyan vállalkozások, amelyek a kecskét is jóllakatják, és a káposztát is megmentik. Ugyanakkor könnyen lehet, miért is ne lehetne, hogy Wendersnek esze ágában sincs semmit egyeztetni, ötvözni, nem érdekli, mi európai, mi amerikai a filmjében, hanem csak csinálja a magáét úgy, ahogy jólesik neki, és ahogy hagyják. Mindenképp arról volna szó ebben az esetben is, hogy korai filmjeihez, sőt a nyolcvanas évekbeli "nagy" filmjeihez képest is, Wenders ízlése, gondolkodása, filmszemlélete lényegesen megváltozott, ami persze igazán normális, sőt magától értetődő fejlemény, hiszen a világ és a mozgóképkultúra is gyökeresen megváltozott körülötte.

Mindez amolyan bevezető köntörfalazás annak zavart kimondása előtt, hogy Wenders új filmje, A Millió Dolláros Hotel valahogy úgy jó film, hogy se nem bont és újít meg formákat, se nem felel meg korábbi, ilyen-amolyan jó filmek kánonjának. Nem lehet azt mondani róla, hogy olyasféle világa van, mint... - és itt következhetnének a kánonra való hivatkozások, de azt se lehet mondani, hogy A Millió Dolláros Hotel egy bizonyos téren megújítja a kánont, pedig egy-két korábbi Wenders-filmben ez megtörtént már. Ha valamilyen kánonnak úgy-ahogy megfelel, akkor épp az amerikai film vagy a bűnügyi film kánonjának, és persze: az amerikai film vagy a bűnügyi film is lehet "jó". De A Millió Dolláros Hotelban nem az jó, ami jó amerikai vagy jó bűnügyi filmmé tehetné. Pedig miről van szó benne?

Arról, hogy Los Angelesben található egy hotel, éspedig egy sok emeletes, sok ablakos, hatalmas, bár kissé már megviselt épület, amelyben mindenféle különcök, bolondok, csodabogarak laknak, önjelölt, pszichopata művészek és különféle kétes vagy vesztes egzisztenciák, és egyikük, az Izzy nevű narkós zsidó fiatalember vagy öngyilkosságot követ el, vagy gyilkosságnak esik áldozatul: lezuhan a hotel tetejéről. Az FBI egy különleges nyomozója, akit Mel Gibson játszik - ez ugyanúgy a figura elidegeníthetetlen része, mint az, hogy történetesen nyomorék: a derekától a nyakáig fémpáncél fogja össze a csúf hegektől éktelenkedő hátát -, azt a feladatot kapja Izzy milliárdos médiamogul apjától, hogy derítse ki, ki lökte le a tetőről fiát, akivel különben már rég megszakadt minden kapcsolata. Öngyilkos ugyanis Izzy nem lehetett, mert a zsidónak szigorúan tiltja vallása az öngyilkosságot.

Egy bizonyos szemszögből nézve a film nem másról szól, mint arról, hogy Skinner nyomoz, éspedig a hotel lakói körében, mert az nem kétséges, hogy ha Izzyt meggyilkolták, csakis a hotel lakóinak egyike tehette. A gyanúsítottak köre viszonylag szűk, legföljebb három-négy személy, és bár rajtuk kívül a film bemutat még vagy féltucatnyi lakót, mégpedig elég ráérősen és kedvtelve időzve hóbortjaikon, a nézőnek feltűnhet az a furcsa önkényesség, hogy a hotel hatalmas méreteihez képest igencsak kis létszámú társaság vonul fel a szálló vendégserege gyanánt.

Mindenesetre szinte Agathe-Christie-i az a helyzet, hogy a nyomozó egy zárt és körülhatárolt térségben, egy hotel meghatározott számú lakója közt keresi a gyilkost, és az is beleillik a bűnügyi történetek bizonyos hagyományába, hogy bár végül megtalálja, nem úgy találja meg, hogy az az ő felsőbbrendűségét tanúsítaná. Ellenkezőleg, missziója krízist vált ki benne, és az utólagos felismerés, hogy valójában mi is történt, megrendíti. Mindenesetre végül még az is kiderül, miért ölte meg, pontosabban hagyta lezuhanni Izzyt a film tulajdonképpeni főhőse, a kórosan ugribugri, angyali mosolyú Tom: egy lány, Eloise miatt. A szálló egy elvarázsolt lényű, Szűz Mária- vagy Szent Johanna-szerű (talán nem véletlenül idézi ez utóbbit Milla Jovovich alakja), mezítlábas, gyönyörűszép lakója miatt, akit Izzy elszeretett Tom elől, pontosabban csak magáévá tette, de mintha a semmivel közösült volna, ahogy közvetlenül a halála előtt Tommal közölte. A kiürült lelkű, a semmivel valójában önmagában találkozó "vetélytárs" halála után Tom reménytelen vágyakozása végre beteljesedik, és két hétig mennyei boldogságban úszik. Mikor azonban kiderül, hogy ő volt a "tettes", maga is a mélybe veti magát.

Nem mondhatja senki, hogy ez a történetklisé - szerelmi bonyodalommal megfejelt bűnügyi történet - nincs benne a filmben, mert hiszen benne van. Ahogy manapság mondani szokás: egy az egyben. Ugyanakkor nem mond róla semmit. Wenders még csak nem is ironikusan idézi a műfaji kliséket, és bár van irónia a filmjében, ez nem a műfajnak szól. Ha valami mégiscsak új A millió dolláros hotelban, akkor éppen az, hogy bár alkalmaz paneleket, nem posztomodern paródiával haladja túl őket.

Az új Wenders-filmben mindenekelőtt a szerelem van komolyan véve. Itt meg a melodráma kísért: a szerelmesek deviáns, kirekesztett lények, szerelmük "halálra van ítélve", a fiú végül "megdicsőül", "elszáll, mint egy angyal", de ez a sablon is "megszólal", életre kel, működik. A film legjobb pillanatai Tom és Eloise kettősei, amelyekben a filmtörténet legelcsépeltebb helyzete, a szerelmesek egymásra találása groteszk poézissel jelenik meg. Pedig borotvaélen táncoló jelenetek: "a bolond is érző ember" közhelyével fenyegetnek. Tom talán szellemi fogyatékos, vagy idegbeteg, de határeset. Lehet, hogy csak kerge, habókos. Ártatlan, csodálkozó gyermek és jókedvű, virgonc kobold egyszerre. Ezek azonban szavak, és végeredményben tovább szaporítva sem tudnák jobban körülírni a Jeremy Davies játszotta figura vibráló, nyughatatlan elevenségét és megfoghatatlanságát. Talán nem is észleljük, pedig azon kívül, hogy küllemével, mimikájával, gesztusaival állandóan jelen van a filmben, semmilyen információt sem tudunk meg kilétéről. Mégis nyomot hagy bennünk, főleg épp azzal a groteszk bájjal, ahogy Eloise-ért rajong és udvarol neki.

Eloise-nak, mint ő maga jelenti ki egyszer, flepnije van. Ehhez képest állandóan olvas egy könyvesboltban, a hotelon kívüli kevés helyszín egyikén. Tom örökös kényszeres ficánkolásához, rohangászásához képest ő szinte rezzenéstelen. Valami tompa, álmatag mélabú ül rajta, mintha örökké máshol járna lélekben, de éppen Tom hatására mintha magához térne. A puszta kreatúrai jelenlétén kívül őróla sem tudunk meg semmi mást, csak azt, hogy magát semminek, űrnek tartja, talán nem függetlenül attól, hogy Izzy ilyennek látja.

A Tom és Eloise szűk szobáiban zajló szerelmi jelenetek, amelyekben nyoma sincs erotikának, s voltaképpen csak beszélgetésekről van szó, képkompozíciós, világítási, kameravezetési szempontból is megragadóak. Phedon Papamichael operatőr személyében Wenders ezúttal olyan partnert talált, akivel egy szűk és zárt tér, egy intim kettős és a tágas, közönyös külvilág állandó észrevétlen, mégis feszült egymásra vonatkoztatását tudja jól ábrázolni. Tom és Eloise kettőseiben az arcokkal és a szavakkal egyenrangú szerepet játszik a közvetlen és a tágabb környezet, a tárgyak és a kilátás.

Mel Gibson Skinnerje, aki körül szinte mindig félhomály van, és akit szinte mindig félközelieken és közelieken látunk, míg a fiút és lányt többnyire kistotálokban, kezdetben masszív, egy tömbből faragott, kőkemény FBI-ügynök. Csak később repedezik meg a tömbje, és derül ki róla, hogy neki is "nehéz gyermekkora volt", és együttérez a "Millió Dolláros Hotel" páriáival. Leginkább ezt az alakot övezi irónia: Mel Gibson önmagát idézi benne mint amerikai filmközhelyet.

A Millió Dolláros Hotel hatásmechanizmusa egy bizonyos, de lényeges vonatkozásban igen egyszerű: három eredeti, eleven figura és egymáshoz való viszonyuk jobban érdekel bennünket, mint az általuk működtetett séma. Mintegy ráadásként járul hozzájuk a többi szereplő, akiknek a magánszámaiból kevesebb több lett volna. De van ebben a filmben még más is. Olyan rejtett mozzanatok, amelyek Wendersnek a történetmondásra vonatkozó, vissza-visszatérő és nagyon európai reflexióit képviselik. Ilyen reflektáló eljárás itt, hogy a filmet mintegy a halál felé zuhanó Tom meséli el. Vagyis ő nemcsak kívülről láttatott főszereplője a filmnek, hanem belső szemszögű, első személyű narrátora is: újra meg újra halljuk a hangját és a kommentárjait a képen, sőt a történeten kívülről, a halál előtti pillanatok képzeletbeli dimenziójából. A történet végét jelentő öngyilkosságot a nyitóképsor ábrázolja, és azt sugallja, hogy amit a későbbiekben látunk, az a halál előtti pillanatok mindent revideáló emlékezésének csaknem két órányi kiterjesztése. Valahogy úgy, ahogy ez már az (amerikai!) Ambrose Bierce: Bagoly-folyó című elbeszélésében is történik. Tom mindenesetre zuhanás közben arra ébred rá, hogy a legjobb dolog mégiscsak élni. A "bizonyítás", a szerelmi történet maga a film, amelynek végén, mikor újra látjuk az öngyilkosságot, nyugtázzuk Tom igazát. A film tehát egyfelől, mintegy kívülről nézve, arról szól, hogy Tomnak meg kell halnia, mert nyomorult pária, szerencsétlen vesztes, másrészt, belülről nézve, arról, hogy az életnél és a szerelemnél semmi sem szebb. Mindkét nézet veszedelmesen súrolja a banalitást, és egymásra íródásuk sem valami nagy találmány, de végül is azért szépen a helyére kerül minden.

Vannak a történetnek további nézetei, ilyen például a tévé-nézete. Mivel Izzy apja közismert milliárdos, tékozló, elbitangolt fiának váratlan halála médiaszenzáció, és szurokfestményeinek hirtelen felmegy az ázsiója. Miután az apa kimondja, hogy csakis gyilkosságról lehet szó, a Channel 6 megteremti ezt a verziót. Hiába derül ki, hogy Izzy állítólagos festményeit valójában más festette, és hogy azok lopott képek vásznára ráfestett értéktelen mázolmányok, a tévétörténet a saját logikája szerint működik. Amint saját logikájuk szerint működnek a lakótársak is, akiknek az az érdekük, hogy szintén teremtsenek egy verziót. A balek és bárgyú Tom az ő kamerájukba mondja el azt, amit elvárnak tőle, és később ez a vallomás jelenik meg a tévében mint perdöntő bizonyíték.

A történtek közfogyasztásra szánt tévé-nézete, figyelmesebb, együttérzőbb "szociális" nézete, amely leginkább Skinneré, és belső nézete, amely magáé Tomé, más-más történet. Egyik sem fejezi ki a teljes filmigazságot, amely végeredményben ugyanolyan rétegzett és talmi, mint a többszörösen hamisított festmények. Ezzel a szofisztikált rétegzettséggel Wenders az európai intellektuális igényeknek felel meg, és bár filmjében ez is rendesen, nézhetően meg van csinálva, nem megyünk tőle a falnak.

A film weboldala

Milla Jovovich
52 Kbyte

Jeremy Davies és
Mel Gibson
36 Kbyte

Mel Gibson és
Milla Jovovich
20 Kbyte

Milla Jovovich
20 Kbyte

Mel Gibson,
Jeremy Davies és
Milla Jovovich
21 Kbyte

45 Kbyte

16 Kbyte	Európai gyökereit és kötődéseit Wim Wenders, nem elsőként és nem is egyedüli filmrendezőként, újabb filmjeiben jó ideje már amerikai igényekkel és tapasztalatokkal igyekszik egyeztetni-ötvözni. Pályája kezdetétől vonzódott ugyan az amerikai filmhez és kultúrához, de régebbi filmjei mégiscsak jellegzetesen európai filmek voltak, még azok is, amelyek amerikai mintákat idéztek, mint pl. Az amerikai barát. A dolgok állásában Wenders mintha azt állapította volna meg a dolgok állásaként, hogy az európai filmnek vége, és bár ő maga azóta is folytatni próbálja, (lásd: Berlin felett az ég, Lisszaboni történet vagy a Túl a felhőkön jelképes gesztusa: a beteg, idős Antonioninak segített megcsinálni alighanem utolsó filmjét), és bár mint az Európai Filmakadémia illusztris tagja tekintélyével, befolyásával felkarolja az európai film ügyét, a kilencvenes években több nagy vállalkozása mégis valamiféle új, globális vagy "euroatlanti" filmtípust vett célba. Kérdés persze egyelőre, hogy ilyen filmtípus létezik-e, lehetséges-e egyáltalán. A globalizáció folyamatában többnyire minden téren az amerikai paradigma érvényesül, és ha valahol, hát a mozikban és a televíziós csatornákon tapasztalható ez igazán. Az amerikai film hengerlő fölénye mellett talán inkább fennmaradhatnak az elszigetelt kis csoportoknak szóló alternatív rétegfilmek, mintsem hogy versenyre kelhetnének vele olyan vállalkozások, amelyek a kecskét is jóllakatják, és a káposztát is megmentik. Ugyanakkor könnyen lehet, miért is ne lehetne, hogy Wendersnek esze ágában sincs semmit egyeztetni, ötvözni, nem érdekli, mi európai, mi amerikai a filmjében, hanem csak csinálja a magáét úgy, ahogy jólesik neki, és ahogy hagyják. Mindenképp arról volna szó ebben az esetben is, hogy korai filmjeihez, sőt a nyolcvanas évekbeli "nagy" filmjeihez képest is, Wenders ízlése, gondolkodása, filmszemlélete lényegesen megváltozott, ami persze igazán normális, sőt magától értetődő fejlemény, hiszen a világ és a mozgóképkultúra is gyökeresen megváltozott körülötte. Mindez amolyan bevezető köntörfalazás annak zavart kimondása előtt, hogy Wenders új filmje, A Millió Dolláros Hotel valahogy úgy jó film, hogy se nem bont és újít meg formákat, se nem felel meg korábbi, ilyen-amolyan jó filmek kánonjának. Nem lehet azt mondani róla, hogy olyasféle világa van, mint... - és itt következhetnének a kánonra való hivatkozások, de azt se lehet mondani, hogy A Millió Dolláros Hotel egy bizonyos téren megújítja a kánont, pedig egy-két korábbi Wenders-filmben ez megtörtént már. Ha valamilyen kánonnak úgy-ahogy megfelel, akkor épp az amerikai film vagy a bűnügyi film kánonjának, és persze: az amerikai film vagy a bűnügyi film is lehet "jó". De A Millió Dolláros Hotelban nem az jó, ami jó amerikai vagy jó bűnügyi filmmé tehetné. Pedig miről van szó benne? Arról, hogy Los Angelesben található egy hotel, éspedig egy sok emeletes, sok ablakos, hatalmas, bár kissé már megviselt épület, amelyben mindenféle különcök, bolondok, csodabogarak laknak, önjelölt, pszichopata művészek és különféle kétes vagy vesztes egzisztenciák, és egyikük, az Izzy nevű narkós zsidó fiatalember vagy öngyilkosságot követ el, vagy gyilkosságnak esik áldozatul: lezuhan a hotel tetejéről. Az FBI egy különleges nyomozója, akit Mel Gibson játszik - ez ugyanúgy a figura elidegeníthetetlen része, mint az, hogy történetesen nyomorék: a derekától a nyakáig fémpáncél fogja össze a csúf hegektől éktelenkedő hátát -, azt a feladatot kapja Izzy milliárdos médiamogul apjától, hogy derítse ki, ki lökte le a tetőről fiát, akivel különben már rég megszakadt minden kapcsolata. Öngyilkos ugyanis Izzy nem lehetett, mert a zsidónak szigorúan tiltja vallása az öngyilkosságot. Egy bizonyos szemszögből nézve a film nem másról szól, mint arról, hogy Skinner nyomoz, éspedig a hotel lakói körében, mert az nem kétséges, hogy ha Izzyt meggyilkolták, csakis a hotel lakóinak egyike tehette. A gyanúsítottak köre viszonylag szűk, legföljebb három-négy személy, és bár rajtuk kívül a film bemutat még vagy féltucatnyi lakót, mégpedig elég ráérősen és kedvtelve időzve hóbortjaikon, a nézőnek feltűnhet az a furcsa önkényesség, hogy a hotel hatalmas méreteihez képest igencsak kis létszámú társaság vonul fel a szálló vendégserege gyanánt. Mindenesetre szinte Agathe-Christie-i az a helyzet, hogy a nyomozó egy zárt és körülhatárolt térségben, egy hotel meghatározott számú lakója közt keresi a gyilkost, és az is beleillik a bűnügyi történetek bizonyos hagyományába, hogy bár végül megtalálja, nem úgy találja meg, hogy az az ő felsőbbrendűségét tanúsítaná. Ellenkezőleg, missziója krízist vált ki benne, és az utólagos felismerés, hogy valójában mi is történt, megrendíti. Mindenesetre végül még az is kiderül, miért ölte meg, pontosabban hagyta lezuhanni Izzyt a film tulajdonképpeni főhőse, a kórosan ugribugri, angyali mosolyú Tom: egy lány, Eloise miatt. A szálló egy elvarázsolt lényű, Szűz Mária- vagy Szent Johanna-szerű (talán nem véletlenül idézi ez utóbbit Milla Jovovich alakja), mezítlábas, gyönyörűszép lakója miatt, akit Izzy elszeretett Tom elől, pontosabban csak magáévá tette, de mintha a semmivel közösült volna, ahogy közvetlenül a halála előtt Tommal közölte. A kiürült lelkű, a semmivel valójában önmagában találkozó "vetélytárs" halála után Tom reménytelen vágyakozása végre beteljesedik, és két hétig mennyei boldogságban úszik. Mikor azonban kiderül, hogy ő volt a "tettes", maga is a mélybe veti magát. Nem mondhatja senki, hogy ez a történetklisé - szerelmi bonyodalommal megfejelt bűnügyi történet - nincs benne a filmben, mert hiszen benne van. Ahogy manapság mondani szokás: egy az egyben. Ugyanakkor nem mond róla semmit. Wenders még csak nem is ironikusan idézi a műfaji kliséket, és bár van irónia a filmjében, ez nem a műfajnak szól. Ha valami mégiscsak új A millió dolláros hotelban, akkor éppen az, hogy bár alkalmaz paneleket, nem posztomodern paródiával haladja túl őket. Az új Wenders-filmben mindenekelőtt a szerelem van komolyan véve. Itt meg a melodráma kísért: a szerelmesek deviáns, kirekesztett lények, szerelmük "halálra van ítélve", a fiú végül "megdicsőül", "elszáll, mint egy angyal", de ez a sablon is "megszólal", életre kel, működik. A film legjobb pillanatai Tom és Eloise kettősei, amelyekben a filmtörténet legelcsépeltebb helyzete, a szerelmesek egymásra találása groteszk poézissel jelenik meg. Pedig borotvaélen táncoló jelenetek: "a bolond is érző ember" közhelyével fenyegetnek. Tom talán szellemi fogyatékos, vagy idegbeteg, de határeset. Lehet, hogy csak kerge, habókos. Ártatlan, csodálkozó gyermek és jókedvű, virgonc kobold egyszerre. Ezek azonban szavak, és végeredményben tovább szaporítva sem tudnák jobban körülírni a Jeremy Davies játszotta figura vibráló, nyughatatlan elevenségét és megfoghatatlanságát. Talán nem is észleljük, pedig azon kívül, hogy küllemével, mimikájával, gesztusaival állandóan jelen van a filmben, semmilyen információt sem tudunk meg kilétéről. Mégis nyomot hagy bennünk, főleg épp azzal a groteszk bájjal, ahogy Eloise-ért rajong és udvarol neki. Eloise-nak, mint ő maga jelenti ki egyszer, flepnije van. Ehhez képest állandóan olvas egy könyvesboltban, a hotelon kívüli kevés helyszín egyikén. Tom örökös kényszeres ficánkolásához, rohangászásához képest ő szinte rezzenéstelen. Valami tompa, álmatag mélabú ül rajta, mintha örökké máshol járna lélekben, de éppen Tom hatására mintha magához térne. A puszta kreatúrai jelenlétén kívül őróla sem tudunk meg semmi mást, csak azt, hogy magát semminek, űrnek tartja, talán nem függetlenül attól, hogy Izzy ilyennek látja. A Tom és Eloise szűk szobáiban zajló szerelmi jelenetek, amelyekben nyoma sincs erotikának, s voltaképpen csak beszélgetésekről van szó, képkompozíciós, világítási, kameravezetési szempontból is megragadóak. Phedon Papamichael operatőr személyében Wenders ezúttal olyan partnert talált, akivel egy szűk és zárt tér, egy intim kettős és a tágas, közönyös külvilág állandó észrevétlen, mégis feszült egymásra vonatkoztatását tudja jól ábrázolni. Tom és Eloise kettőseiben az arcokkal és a szavakkal egyenrangú szerepet játszik a közvetlen és a tágabb környezet, a tárgyak és a kilátás. Mel Gibson Skinnerje, aki körül szinte mindig félhomály van, és akit szinte mindig félközelieken és közelieken látunk, míg a fiút és lányt többnyire kistotálokban, kezdetben masszív, egy tömbből faragott, kőkemény FBI-ügynök. Csak később repedezik meg a tömbje, és derül ki róla, hogy neki is "nehéz gyermekkora volt", és együttérez a "Millió Dolláros Hotel" páriáival. Leginkább ezt az alakot övezi irónia: Mel Gibson önmagát idézi benne mint amerikai filmközhelyet. A Millió Dolláros Hotel hatásmechanizmusa egy bizonyos, de lényeges vonatkozásban igen egyszerű: három eredeti, eleven figura és egymáshoz való viszonyuk jobban érdekel bennünket, mint az általuk működtetett séma. Mintegy ráadásként járul hozzájuk a többi szereplő, akiknek a magánszámaiból kevesebb több lett volna. De van ebben a filmben még más is. Olyan rejtett mozzanatok, amelyek Wendersnek a történetmondásra vonatkozó, vissza-visszatérő és nagyon európai reflexióit képviselik. Ilyen reflektáló eljárás itt, hogy a filmet mintegy a halál felé zuhanó Tom meséli el. Vagyis ő nemcsak kívülről láttatott főszereplője a filmnek, hanem belső szemszögű, első személyű narrátora is: újra meg újra halljuk a hangját és a kommentárjait a képen, sőt a történeten kívülről, a halál előtti pillanatok képzeletbeli dimenziójából. A történet végét jelentő öngyilkosságot a nyitóképsor ábrázolja, és azt sugallja, hogy amit a későbbiekben látunk, az a halál előtti pillanatok mindent revideáló emlékezésének csaknem két órányi kiterjesztése. Valahogy úgy, ahogy ez már az (amerikai!) Ambrose Bierce: Bagoly-folyó című elbeszélésében is történik. Tom mindenesetre zuhanás közben arra ébred rá, hogy a legjobb dolog mégiscsak élni. A "bizonyítás", a szerelmi történet maga a film, amelynek végén, mikor újra látjuk az öngyilkosságot, nyugtázzuk Tom igazát. A film tehát egyfelől, mintegy kívülről nézve, arról szól, hogy Tomnak meg kell halnia, mert nyomorult pária, szerencsétlen vesztes, másrészt, belülről nézve, arról, hogy az életnél és a szerelemnél semmi sem szebb. Mindkét nézet veszedelmesen súrolja a banalitást, és egymásra íródásuk sem valami nagy találmány, de végül is azért szépen a helyére kerül minden. Vannak a történetnek további nézetei, ilyen például a tévé-nézete. Mivel Izzy apja közismert milliárdos, tékozló, elbitangolt fiának váratlan halála médiaszenzáció, és szurokfestményeinek hirtelen felmegy az ázsiója. Miután az apa kimondja, hogy csakis gyilkosságról lehet szó, a Channel 6 megteremti ezt a verziót. Hiába derül ki, hogy Izzy állítólagos festményeit valójában más festette, és hogy azok lopott képek vásznára ráfestett értéktelen mázolmányok, a tévétörténet a saját logikája szerint működik. Amint saját logikájuk szerint működnek a lakótársak is, akiknek az az érdekük, hogy szintén teremtsenek egy verziót. A balek és bárgyú Tom az ő kamerájukba mondja el azt, amit elvárnak tőle, és később ez a vallomás jelenik meg a tévében mint perdöntő bizonyíték. A történtek közfogyasztásra szánt tévé-nézete, figyelmesebb, együttérzőbb "szociális" nézete, amely leginkább Skinneré, és belső nézete, amely magáé Tomé, más-más történet. Egyik sem fejezi ki a teljes filmigazságot, amely végeredményben ugyanolyan rétegzett és talmi, mint a többszörösen hamisított festmények. Ezzel a szofisztikált rétegzettséggel Wenders az európai intellektuális igényeknek felel meg, és bár filmjében ez is rendesen, nézhetően meg van csinálva, nem megyünk tőle a falnak. A film weboldala
Milla Jovovich 52 Kbyte
Jeremy Davies és Mel Gibson 36 Kbyte
Mel Gibson és Milla Jovovich 20 Kbyte
Milla Jovovich 20 Kbyte
Mel Gibson, Jeremy Davies és Milla Jovovich 21 Kbyte
45 Kbyte