Filmkultúra: Filmek: A re-prezentált múlt

Volker Schlöndorff: A lövés utáni csend

43 Kbyte
Egy politikailag megosztott, eltérő hatalmi berendezkedésű és benső szembenállásra kényszerített társadalom értelmiségét szükségképpen foglalkoztatja az ellentétek feloldásának eshetősége. Kivált akkor, amikor olyan tehertétellel kell megküzdenie, mint saját közelmúltjával a németségnek. A jobboldali diktatórikus hagyományokkal való szakítás révén érzékennyé vált a baloldaliság iránt. Míg ez utóbbi égisze alatt -és korántsem önkéntes alapon, hanem nagyhatalmi nyomásra, durva erőszakkal- szerveződött az új állam Keleten, Nyugaton a polgári gondolkodás jegyében zajlott e folyamat, így eltérő tapasztalatokra tettek szert a németek. Az NDK alattvalói hamar kiábrándulhattak esetleges illúzióikból és tudomásul kellett vegyék: börtönbe kerültek, ahonnét legföljebb a csoda segítségével szabadulhatnak, az NSZK polgárai viszont többé-kevésbé megőrizték a népboldogító eszményekbe vetett hitüket és keresték-kutatták a módját annak, miként valósíthatnák meg az ideális társadalmat. Komolyan vették leszámolási kötelezettségüket a fasizmus maradványaival, s minden diktatórikus vonástól igyekeztek megszabadítani környezetüket. Azonnali eredménnyel kecsegtető eljárás kínálkozott erre a hatvanas évek válságában: a fölébük tornyosuló és ezer sebből vérző polgári állam megdöntése, a fegyveres küzdelem. Az értelmiségiek sorából került ki városi gerilláik zöme, bázisukat ez a réteg alkotta, érthető hát, ha a partizánháború kérdése sokáig és mélyen foglalkoztatta a művelt közvéleményt. Se szeri, se száma analíziseiknek, állásfoglalásaiknak és bevonult e téma a művészetbe is, mi több, vezető helyre került úgy az irodalomban, mint a filmnél.

Évtizedeken át vitatták a Baader-Meinhof csoport szerepét, jelentőségét. Elemezték tagjainak viszonyát, cselekedeteik indítékait, valamint benső motívum-rendszerüket. Ezenközben nem egy érdekes, sőt, figyelemre méltó alkotás született (emlékezzünk csak Margarite von Trotta filmjeire), és úgy tűnt, történelmi változások kellenek ahhoz, hogy egy ilyen örökzöld lekerüljön végre a programról. Hiába omlott össze azonban az NDK és következett be a sokáig elképzelhetetlennek vélt német újraegyesítés, hiába vonult ki a megszálló csapatok zöme, a társadalom felszabadításának balos ideája tovább foglalkoztatta a művészeket. Újabb lökést az adott nekik, amikor kiderült -ami egyébként gyanítható is volt-, hogy az NDK rettegett állambiztonsági szervezete, a Stasi aktívan segítette a harcosokat. Nemcsak logisztikai támogatást nyújtott nekik, hanem alkalmasint rejtegette is őket. Nagy port vert fel, amikor 1989 táján néhány illegalitásban élő terroristát füleltek le Keleten.

A forgatókönyvíró Wolfgang Kohlhaase és Volker Schlöndorff egy tipikus esetet tárna elénk. Reprezentatív társadalomtörténeti alkotásnak szánhatták A lövés utáni csend című filmjüket, a hosszan tartó, gondos előkészületek legalábbis efféle szándékra vallanak. Mindkét világot feltérképezték és sokáig tanulmányozták a környezetet, a figurákat, valamint jellegzetes kapcsolataikat, gesztusaikat. Hiteles körkép és mélyen szántó sorstanulmány készülhetett volna. Ami elébünk tárul ebben a 101 percben, mégsem több meglehetősen unalmas leckefelmondásnál. Az élet kevés nyomot hagy a vásznon, csak néhány villanásnyit mindössze: hol egy énekesnő oszlopszerűen vastag lába mulattat, hol egy Radebergerrel tömött hűtőszekrény. Sápadtak, vértelenek a figurák, történetük sablonos. A néző olykor kedvet érez a következő jelenet bekonferálására és csak ritkán tévedne. Ismerős fordulatok, szürke, igénytelen jellemek sorakoznak. Rita Vogt átlagos, tehát valószínűtlen terroristalány, akit a szerelem sodort a mozgalomba és a gyávaság késztet gyilkosságra. Menekülnie kell, és ki más fogadná be, mint a szocialista állam atyaian gondoskodó titkosszolgálata, a Stasi? Míg társai további kiképzésre Bejrutba utaznak, ő él a felkínált lehetőséggel és álnéven az NDK-ban marad. Hamis papírokat, valamint egy berendezett lakást kap önzetlen jótevőitől. Mihelyst normális kapcsolatokra tesz szert, veszélybe kerül, szemlélete ugyanis elüt környezetétől. Gyanakodva, bizalmatlanul méregetik, és nemsokára lebukik. Gyorsan tovább menekítik és új személyiséget kap megint. A hurok azonban szorul körötte, s az összeroppanó állam funkcionáriusai azzal vásárolnák meg saját szabadságukat, hogy feladják őt. Rita szökésre kényszerül és a sors fintoraként áldozatul esik a bukott rezsimnek.

A kevéssé előnyös küllemű Bibiana Beglau nyilván azt a feladatot kapta, hogy ne tűnjék ki semmivel, maradéktalanul idomuljon igénytelen környezetéhez. Sikerrel teljesíti e kívánságot csakúgy, mint a terrorista cimborákat alakító partnerei. Sablonosan formálják meg a hatvanas évek lázadóit; mielőtt alámerülnének az illegalitásba, már arctalanok. Egyedül a Rita keletnémet barátnőjét alakító Nadja Uhl magasodik elő közülük, talán azért, mert szerepe némileg életszerűbb (a forgatókönyv előírta homoerotikus késztetés viszont a legkevésbé sem érződik játékán, bombabiztos dramaturgiai tipp az különben is, nem hiteles indíték). Annál meghökkentőbb a Stasi tisztek csoportja, megformálói -úgy az Ervin Hullt domborító Martin Wuttke, mint a segédjét és a főnökét játszó színészek- az előbbiekhez hasonlóan értelmiségi karakterűek. Megnyerő, viszonylag jómodorú, nemegyszer charmos emberek, akikhez nem lehetett szerencsénk a Keleten eltöltött évtizedeink során. Csodálkozva szemléljük őket, honnan pottyantak a számukra távoli közegbe?

Idegenségükben bizonyára a rendező idegensége tükröződik, tájékozatlansága és előítéletes szemlélete a ludas. Úgy tűnik, Schlöndorff máig sem hiszi el, hogy a kény uralkodott errefelé. Látja ugyan a hátrahagyott nyomort, a gesztusokban pedig érzékeli a félelmet és a kiszolgáltatottságot, de mégsem tudja megtagadni rokonszenvét a zsarnokság által hirdetett ideáktól. Mintha abban bízna ma is, hogy a létezett szocializmus legföljebb besározta, de nem járatta le az eszményeket. Az ő államvédelmis tábornoka nosztalgiával emlékezik romantikus ifjúságára, és ahelyett, hogy kegyetlenül döntene, megbocsátóan szelíd vagy gyakorlatiasan előrelátó. Mindazon tulajdonságokat birtokolja tehát, amellyek e vezetés sohasem rendelkezett, ugyanakkor hiányoznak belőle a rendszer urainak jellegzetes vonásai. Hasonló mondható el a miliőről is: akármennyire szegényes az NDK-beli környezet és mulatságosan ostoba a kötelező viselkedési norma, mégis elviselhetőbbnek látszik annál, mint amit Nyugaton hagytak. Ez utóbbiról alig tudunk valamit, szinte nem is látjuk, mivel a terroristák kasztja szigorúan zárt, mások közelébe legföljebb az utcán kerülnek, vagy egy-egy bankban, ahová rabolni térnek. Elképzeléseinket olyan szóbeli közlésekre alapozhatjuk tehát, amilyeneket ellenséges beállítottságú fiatalok tesznek. Felebarátaikkal igazi kapcsolatra csupán az NDK-ban lépnek a Stasi segítséggel álnéven bujkálók, így az az országrész eleve barátságosabbnak tűnik. Emberszagú világában minden elviselhetőbbnek hat és nem csoda, ha az elkötelezett, ám kissé ijedős forradalmár minduntalan elszólja magát. Még a rendszer összeomlásakor sem képes megérteni, hogy ez a vasrend nem maga volt a földi paradicsom.

Csakugyan ekként vélekedtek talán a horogra kerülő terroristák, de amit tapasztalataink igazolhatnak, egy műalkotásban nem feltétlenül hiteles. Ezúttal alighanem melléfogott Volker Schlöndorff, A lövés utáni csend meg sem közelíti előző remekléseit. Nem csak szemléleti fogyatékosságai kárhoztathatóak emiatt, hanem egy nehezen meghatározható hiányossága is, amit jobb híján ihletetlenségnek nevezhetek. Akármint igyekezzek is, sehogyan sem fűt át a hősnője iránti aggodalom. Rita Vogt sorsát bizonyos távolságból szemlélhetem csupán, lényével azonosulni nem tudok. Korántsem ideológiai fenntartások vagy itteni benyomásaim okán - a megformálás gyöngesége zavar: kiszámíthatósága, ötlettelensége, lélektelensége. Reprezentatív történelmi filmet szándékoltan, akarattal készíteni bajos, az vagy "létrejön magától" vagy haszontalan minden erőfeszítés. Ezúttal pedig meddő maradt a nagy igyekezet.

18 Kbyte

32 Kbyte

Bibiana Beglau és
Nadja Uhl
16 Kbyte

21 Kbyte

Nadja Uhl és
Bibiana Beglau
30 Kbyte

43 Kbyte	Egy politikailag megosztott, eltérő hatalmi berendezkedésű és benső szembenállásra kényszerített társadalom értelmiségét szükségképpen foglalkoztatja az ellentétek feloldásának eshetősége. Kivált akkor, amikor olyan tehertétellel kell megküzdenie, mint saját közelmúltjával a németségnek. A jobboldali diktatórikus hagyományokkal való szakítás révén érzékennyé vált a baloldaliság iránt. Míg ez utóbbi égisze alatt -és korántsem önkéntes alapon, hanem nagyhatalmi nyomásra, durva erőszakkal- szerveződött az új állam Keleten, Nyugaton a polgári gondolkodás jegyében zajlott e folyamat, így eltérő tapasztalatokra tettek szert a németek. Az NDK alattvalói hamar kiábrándulhattak esetleges illúzióikból és tudomásul kellett vegyék: börtönbe kerültek, ahonnét legföljebb a csoda segítségével szabadulhatnak, az NSZK polgárai viszont többé-kevésbé megőrizték a népboldogító eszményekbe vetett hitüket és keresték-kutatták a módját annak, miként valósíthatnák meg az ideális társadalmat. Komolyan vették leszámolási kötelezettségüket a fasizmus maradványaival, s minden diktatórikus vonástól igyekeztek megszabadítani környezetüket. Azonnali eredménnyel kecsegtető eljárás kínálkozott erre a hatvanas évek válságában: a fölébük tornyosuló és ezer sebből vérző polgári állam megdöntése, a fegyveres küzdelem. Az értelmiségiek sorából került ki városi gerilláik zöme, bázisukat ez a réteg alkotta, érthető hát, ha a partizánháború kérdése sokáig és mélyen foglalkoztatta a művelt közvéleményt. Se szeri, se száma analíziseiknek, állásfoglalásaiknak és bevonult e téma a művészetbe is, mi több, vezető helyre került úgy az irodalomban, mint a filmnél. Évtizedeken át vitatták a Baader-Meinhof csoport szerepét, jelentőségét. Elemezték tagjainak viszonyát, cselekedeteik indítékait, valamint benső motívum-rendszerüket. Ezenközben nem egy érdekes, sőt, figyelemre méltó alkotás született (emlékezzünk csak Margarite von Trotta filmjeire), és úgy tűnt, történelmi változások kellenek ahhoz, hogy egy ilyen örökzöld lekerüljön végre a programról. Hiába omlott össze azonban az NDK és következett be a sokáig elképzelhetetlennek vélt német újraegyesítés, hiába vonult ki a megszálló csapatok zöme, a társadalom felszabadításának balos ideája tovább foglalkoztatta a művészeket. Újabb lökést az adott nekik, amikor kiderült -ami egyébként gyanítható is volt-, hogy az NDK rettegett állambiztonsági szervezete, a Stasi aktívan segítette a harcosokat. Nemcsak logisztikai támogatást nyújtott nekik, hanem alkalmasint rejtegette is őket. Nagy port vert fel, amikor 1989 táján néhány illegalitásban élő terroristát füleltek le Keleten. A forgatókönyvíró Wolfgang Kohlhaase és Volker Schlöndorff egy tipikus esetet tárna elénk. Reprezentatív társadalomtörténeti alkotásnak szánhatták A lövés utáni csend című filmjüket, a hosszan tartó, gondos előkészületek legalábbis efféle szándékra vallanak. Mindkét világot feltérképezték és sokáig tanulmányozták a környezetet, a figurákat, valamint jellegzetes kapcsolataikat, gesztusaikat. Hiteles körkép és mélyen szántó sorstanulmány készülhetett volna. Ami elébünk tárul ebben a 101 percben, mégsem több meglehetősen unalmas leckefelmondásnál. Az élet kevés nyomot hagy a vásznon, csak néhány villanásnyit mindössze: hol egy énekesnő oszlopszerűen vastag lába mulattat, hol egy Radebergerrel tömött hűtőszekrény. Sápadtak, vértelenek a figurák, történetük sablonos. A néző olykor kedvet érez a következő jelenet bekonferálására és csak ritkán tévedne. Ismerős fordulatok, szürke, igénytelen jellemek sorakoznak. Rita Vogt átlagos, tehát valószínűtlen terroristalány, akit a szerelem sodort a mozgalomba és a gyávaság késztet gyilkosságra. Menekülnie kell, és ki más fogadná be, mint a szocialista állam atyaian gondoskodó titkosszolgálata, a Stasi? Míg társai további kiképzésre Bejrutba utaznak, ő él a felkínált lehetőséggel és álnéven az NDK-ban marad. Hamis papírokat, valamint egy berendezett lakást kap önzetlen jótevőitől. Mihelyst normális kapcsolatokra tesz szert, veszélybe kerül, szemlélete ugyanis elüt környezetétől. Gyanakodva, bizalmatlanul méregetik, és nemsokára lebukik. Gyorsan tovább menekítik és új személyiséget kap megint. A hurok azonban szorul körötte, s az összeroppanó állam funkcionáriusai azzal vásárolnák meg saját szabadságukat, hogy feladják őt. Rita szökésre kényszerül és a sors fintoraként áldozatul esik a bukott rezsimnek. A kevéssé előnyös küllemű Bibiana Beglau nyilván azt a feladatot kapta, hogy ne tűnjék ki semmivel, maradéktalanul idomuljon igénytelen környezetéhez. Sikerrel teljesíti e kívánságot csakúgy, mint a terrorista cimborákat alakító partnerei. Sablonosan formálják meg a hatvanas évek lázadóit; mielőtt alámerülnének az illegalitásba, már arctalanok. Egyedül a Rita keletnémet barátnőjét alakító Nadja Uhl magasodik elő közülük, talán azért, mert szerepe némileg életszerűbb (a forgatókönyv előírta homoerotikus késztetés viszont a legkevésbé sem érződik játékán, bombabiztos dramaturgiai tipp az különben is, nem hiteles indíték). Annál meghökkentőbb a Stasi tisztek csoportja, megformálói -úgy az Ervin Hullt domborító Martin Wuttke, mint a segédjét és a főnökét játszó színészek- az előbbiekhez hasonlóan értelmiségi karakterűek. Megnyerő, viszonylag jómodorú, nemegyszer charmos emberek, akikhez nem lehetett szerencsénk a Keleten eltöltött évtizedeink során. Csodálkozva szemléljük őket, honnan pottyantak a számukra távoli közegbe? Idegenségükben bizonyára a rendező idegensége tükröződik, tájékozatlansága és előítéletes szemlélete a ludas. Úgy tűnik, Schlöndorff máig sem hiszi el, hogy a kény uralkodott errefelé. Látja ugyan a hátrahagyott nyomort, a gesztusokban pedig érzékeli a félelmet és a kiszolgáltatottságot, de mégsem tudja megtagadni rokonszenvét a zsarnokság által hirdetett ideáktól. Mintha abban bízna ma is, hogy a létezett szocializmus legföljebb besározta, de nem járatta le az eszményeket. Az ő államvédelmis tábornoka nosztalgiával emlékezik romantikus ifjúságára, és ahelyett, hogy kegyetlenül döntene, megbocsátóan szelíd vagy gyakorlatiasan előrelátó. Mindazon tulajdonságokat birtokolja tehát, amellyek e vezetés sohasem rendelkezett, ugyanakkor hiányoznak belőle a rendszer urainak jellegzetes vonásai. Hasonló mondható el a miliőről is: akármennyire szegényes az NDK-beli környezet és mulatságosan ostoba a kötelező viselkedési norma, mégis elviselhetőbbnek látszik annál, mint amit Nyugaton hagytak. Ez utóbbiról alig tudunk valamit, szinte nem is látjuk, mivel a terroristák kasztja szigorúan zárt, mások közelébe legföljebb az utcán kerülnek, vagy egy-egy bankban, ahová rabolni térnek. Elképzeléseinket olyan szóbeli közlésekre alapozhatjuk tehát, amilyeneket ellenséges beállítottságú fiatalok tesznek. Felebarátaikkal igazi kapcsolatra csupán az NDK-ban lépnek a Stasi segítséggel álnéven bujkálók, így az az országrész eleve barátságosabbnak tűnik. Emberszagú világában minden elviselhetőbbnek hat és nem csoda, ha az elkötelezett, ám kissé ijedős forradalmár minduntalan elszólja magát. Még a rendszer összeomlásakor sem képes megérteni, hogy ez a vasrend nem maga volt a földi paradicsom. Csakugyan ekként vélekedtek talán a horogra kerülő terroristák, de amit tapasztalataink igazolhatnak, egy műalkotásban nem feltétlenül hiteles. Ezúttal alighanem melléfogott Volker Schlöndorff, A lövés utáni csend meg sem közelíti előző remekléseit. Nem csak szemléleti fogyatékosságai kárhoztathatóak emiatt, hanem egy nehezen meghatározható hiányossága is, amit jobb híján ihletetlenségnek nevezhetek. Akármint igyekezzek is, sehogyan sem fűt át a hősnője iránti aggodalom. Rita Vogt sorsát bizonyos távolságból szemlélhetem csupán, lényével azonosulni nem tudok. Korántsem ideológiai fenntartások vagy itteni benyomásaim okán - a megformálás gyöngesége zavar: kiszámíthatósága, ötlettelensége, lélektelensége. Reprezentatív történelmi filmet szándékoltan, akarattal készíteni bajos, az vagy "létrejön magától" vagy haszontalan minden erőfeszítés. Ezúttal pedig meddő maradt a nagy igyekezet.
18 Kbyte
32 Kbyte
Bibiana Beglau és Nadja Uhl 16 Kbyte
21 Kbyte
Nadja Uhl és Bibiana Beglau 30 Kbyte