Legfeljebb megértően - esetleg együtt
érzően - bólogathatok. Szegény Johnny, szegény anyja,
szegény lány. A történet kedves, érzékeny, talán szól is
valamiről, de sajnos végtelenül egyszerű, halálosan unalmas
és, ami a legnagyobb problémám, hogy a ráismerés érzésén
kívül tulajdonképpen semmivel sem szolgál. Los Angeles
külvárosának alsó középosztálybeli lakótelepén (értsd:
kis méretű kertes házban) mesebeli anyóka, Leslie néni
nevelgeti enyhén fogyatékos - egyébként harminc éves -
fiát. Az anyóka beteg lesz és halála előtt fia sorsát oly
módon próbálja meg biztosítani, hogy felvesz egy fiatal,
szép és már-már irreálisan naiv lánykát, hogy két évig
- amíg befejezi az iskolát - lássa el a fiút, majd adja
el a házat, és annak árából helyezze el Johnnyt egy
otthonban. Egy ördögi csábító képében azonban a gonosz
üti fel a fejét a tervben, Johnny így idő előtt otthonba
kerül, a naiv lányt átveri a gaz csábító (értsd: ugrott a
ház ára), nincs mit tenni, hazamegy a szüleihez, Johnny pedig
kiugrik az otthonban lévő szobájának ablakából. Ennyi.
A rendező ezt szépen elmeséli, mi
szépen végignézzük, és aztán feltesszük magunknak az
örök kérdést: na és akkor mi van?
A jóságos anyóka örökbe fogadta ezt a
fiút, így magára vállalta a "felelős vagy azért, amit
megszelídítettél" immár halhatatlan törvényét, ám ennek
aligha képes örökre megfelelni. Ismerős ez a képlet: ha nem
is szabad választásából, de élete során szinte minden
emberre jut egy másik, akiről gondoskodnia kell, legyen az a
gyereke, vagy beteg szülője, vagy akárki más.
Mindenki ismeri, ami ezzel jár, mindenki megérti az anyóka
helyzetét, és mindenki reméli, hogy talán ő lesz a
történelemben az első, aki megtalálja a jó megoldást.
Persze nem.
Persze titkon tudtuk ezt. Tudjuk, hogy egy idegen, még ha
látszólag jó is neki, még ha meg is fizetik érte, nem fogja
ugyanazt megtenni, amit más szívből szokott. Nem baj, végül
is nem is kell. Persze egyszerűen elintézhetem azzal, hogy a
kedves anyóka rossz lóra tett, egyszerűen túl buta lányt
választott. Ám attól tartok ez nem így van.
Csak rosszul lehetett választani, mert nincs jó
megoldás. Valahol sejtem, hogy az anyóka mindig is tudta is
ezt, tudta, hogy ami ennyire össze van kötve, az ténylegesen
örökre összetartozik.
Ezért nem esik nehezünkre, hogy elfogadjuk: az otthonban Johnny
halott anyját látja, és az ő kérésére, őt követve ugrik
ki az ablakon. "Érted jöttem, fiam." - mondja anyja
Johnnynak, mi tagadás elég baljóslatú ez a mondat, mégis
végig tudtuk, hogy ez csak így lehet. Mert ez a megoldás. Se
nem jó, se nem rossz, hanem az egyetlen lehetséges.
Leslie néni pedig végig ezt szervezte meg. Nem csalódott, nem
meglepett, nem vádol senkit amiatt, hogy a terve csak részben
sikerült. Ahogy a rendező sem hibáztatja saját szereplőit
semmiért, csak hagyja, hogy a dolgok a társadalom által
szentesített rendbe rendeződjenek vissza.
Hiszen azt még eltűri a világ, hogy valaki feláldozza az
életét egy másik emberért - még akkor is, ha az az illető
vajmi keveset ért abból -, és paradicsomi idillben éljék
le napjaikat. De azt, hogy ez az állapot az egyik nélkül,
valaki mással pótolva is fenntartható, vagyis azt, hogy
lehetnek jó emberek, és történhetnek még oly kicsike jó
dolgok is, mint például a már majdnem - de csak majdnem -
önzetlen gondoskodás, nos azt a társadalom már nem tűrheti.
Ebben a paradicsomban
előbb-utóbb úgyis felüti fejét a kísértés,
a magát alig-alig leplező gonosz, és tekergőző
mesterkedéseivel elintézi azt a bizonyos kiűzetést a
paradicsomból.
A gonosz képében egyébként egyszerűen
csak a valóság kopogtat a mesebeli házikó ajtaján. Hiszen
mégiscsak tündérmesébe illő eset, hogy egy ősz hajú
anyóka és nem erre a világra való fia hosszú évtizedeken
át ilyen háborítatlan békességben éldegéljen. Mikor pedig
új embert fogadnak be, akkor is egy angyalkára találnak, hát
az már tényleg sok. Nem is ezen a
világon élnek, és ez az, ami nem mehet tovább. A világ
ítélkezik a házikó lakói felett, az ítélet pedig a
megismerés. Meg kell tudniuk, hogy az aranyketrecen túl
gonosz-ság, kicsinyes, számító érdekek, csalás, hazugság
és érzéketlenség uralkodik. A fiatal fiú a valóság
követe, az üzenetet azonban nem hajlandó tudomásul venni
senki. A házikó lakói menekülnek: a halálba vagy egy másik
államba pincérnőnek, szinte mindegy. A tanulság, tehát
több, mint szomorú: ami jó, annak pusztulnia kell.
A néző számára ez azonban mégsem megoldás. Talán ráismer
arra, bizonyos helyzetben mit jelent a felelősség, talán
elgondolkodik azon, hogy miért nem történhetnek legalább
néha jól a dolgok, de aki volt már ilyen helyzetben, az ezt
anélkül is tudja, aki nem az pedig ebből a filmből sem.
A cím azt állítja, ennek a Johnnynak fel
kellene ébrednie valamiből. Vajon miből? Igen, álomvilágban
él, de miért baj az? Igen, talán a körülmények arra
kényszerítik, hogy ébredjen fel, de ő olyan ember, aki
születésétől fogva erre eleve képtelen. Hát persze:
boldogok a lelki szegények. Johnny azon kevesek közé tartozik,
aki nem nem akar, hanem nem tud felébredni. Így van ez jól.
A "kelfeljancsik" egyébként
játékszerek. Johnny is az. Viszont az a furcsa tulajdonságuk
van, hogy mindig talpon maradnak, egy kis megingás után. A
"talpon" ezúttal azonban a halált jelenti. Nem meglepő
megoldás, nem váratlan, vagy hiteltelen, de nem is jó semmire.
Elfogadjuk, mert így teljes a történet, és ezzel legalább
vége van.
Szóval szép történet, de akkor mi van?
Nem tudom, mit kellene kezdenem ezekkel az emberekkel, akik
közül természetesen bármelyik akár én is lehetnék,
mindegyiknek igaza van a maga módján. De ettől még nem leszek
okosabb. Nincsen itt semmi különös,
se a történetben, se magában a filmben. A színészek -
szinte mind amerikai - bármilyen semmitmondóan hangzik is ez:
megfelelőek. A lány mosolya tüneményes, a fiú kicsit dilis,
de azért még szimpatikus, az anyóka bölcs, a csábító
feketében jár. Persze, hogy jók, miért is lennének rosszak?
Nincs különösebb feladatuk. (Bár a szinkron hagy némi
kívánnivalót maga után, mert atmoszféramentes kopogása
olykor a tévéjáték szintjéig süllyeszti le a filmet.)
Az operatőr is megfelelő: a képek
nézhetőek. Bár a film nagy része egy elég kicsi házban
játszódik, az operatőr mégis mindig talál egy-egy alkalmas
szöget, hogy ne unjuk meg az egyforma tereket.
Nyitva felejtett ajtókon leshetjük meg a
szereplők életének minden pillanatát. A résnyire tárt
ajtók mögött rejtőző emberek képei, ahogy lámpafénynél
esznek, ahogy alszanak, ahogy fogat mosnak kis odújukban, valami
egész másról beszél, mint a Los Angeles-i tengerpart
végtelenbe nyúló, napfényes horizontja. Bár a kézi kamera
néha már vészesen remeg, mégis meg tudunk barátkozni ezzel a
látványvilággal is, hiszen ehhez a történethez megfelelő.
Mint ahogy a vágás is megfelelő, Dés
László zenéje is az, és mindenki más munkája, aki részt
vett ebben a filmben; maga a rendező sem kiemelkedő. Mindenki
tisztességes munkát végzett, nincs is ezzel semmi baj, csak
az, hogy nincs benne semmi jó sem.
Rendben van, ez a film elkészült, a néző
pedig megnézte. De még mindig azt kérdezem: és akkor mi van?
Azt meg nem értem, hogy ha Johnny egyszer már élesen rászólt
a lányra, hogy nem eszik vaníliát, akkor a lány merő
kedvességből miért pont vaníliás fagyit visz neki utolsó
látogatása alkalmával az otthonba? Nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy Johnnynak nem ízlett élete utolsó
fagyija… Szegény Johnny.
(És akkor mi van?)
40 KByte
Dawnn Kapatos
43 KByte
| |