Marik Noémi Ahol a szálak összefutnak

Fernando Pérez: Az élet egy füttyszó

19 KByte

Rendesen megcsavarta ez a játékos kedvű kubai rendező filmjének dramaturgiáját. Úgy kell összerakosgatni - úgy rakódik össze. Három sorsot, három kiválasztott életet irányítgat és dédelget isten gyanánt egy földöntúli, angyalszerű lány, Bébé. (Aki egyben a film narrátora is, és talán maga a rendező.) A színtér Havanna. A három ember pedig - mint az a későbbiekben kiderül, nem véletlenül - a társadalom különböző rétegeiből választatik ki: Julia, egy traumás, elfojtásokkal teli, kispolgári életet élő magányos középkorú nő, szociális érzékenységgel és háziállattal; Elpidio, egy halászatból, szerencsejátékokból és alkalmi lopásokból tengődő életművész; és egy valódi művész, Mariana, a szenvedélyben s érzékiségben, az érzékiség által élő balerina. Ami közös bennük, hogy mindhármójuknak van valamiféle misztikus "bibi"-je. Juliára ásítási rohamok törnek, és minduntalan elájul a szex szó hallatán; Elpidiónak anyakomplexusa van, betegesen nem tud elszakadni anyja emlékétől s bálványt állít neki; Marianát pedig állandó érzékiség gyötri és gátolja művészete kibontásában. Úgy tűnik azonban, itt ők nem is annyira rendkívüli esetek, hiszen ebben a társadalomban az emberek zöme elájul bizonyos szavak hallatára, az ásítási roham is többekre rátör, s az is rendre kiderül, hogy érdekes módon, senki sem ismeri a szüleit, mind-mind árvák - árva itt az egész nép. S megjelenik minduntalan, hol elfojtva, hol túlfűtötten az erotika is. Hogy akkor mégis mi köti össze e négy embert? A múltjuk. Mariana, Elpidio és Bébé ugyanis egy árvaházból való, Julia pedig az elhagyó, ő hagyta el Bébét. (Bébé, az "isten" is csupán egy az eldobottak közül.) Bébé Elpidiótól fütyülni tanult, Marianára pedig ráörökítette aranykeresztjét és sorsát (Mariana is táncos és égő szemű lesz, akárcsak Bébé anyja). Bébét tehát szoros szálak kötik kiválasztottjaihoz. Ezért akarja e három embert boldoggá tenni, s összetalálkoztatni - traumás múltjukkal szembesíteni és leszámoltatni őket. Közreműködésével sorsuk is hasonlóan kezd alakulni: mindhárman választás elé kerülnek egy-egy életükbe pottyant ember hatására. Vagy a múltat, a korábbi elfojtást, lefojtást választják - Julia a háziállatokat és a tisztes polgári életet, Elpidio a beteges anyaimádatot, Mariana pedig minden szerelemről lemondva a táncot -, vagy mindezeken túllépve s addigi énjüket legyőzve legyőzve az új életet és a szerelmet. E sok humorral és iróniával készült, bájosan abszurd mesét a "véletlenek" gördítik a végkifejlet felé. Hiszen ide még a vak, elkerülhetetlen sors is taxin érkezik. A túlburjánzó fátumdramaturgia már-már magát is játékosan kigúnyolja, paródiába/önparódiába csapva át. Az ember már nem is tudja, mulattatja-e vagy inkább fárasztja és bosszantja e sok egybeesés és véletlen, amely véletlenek Péreznél persze a legkevésbé sem nevezhetők véletleneknek. Az égből pottyanó tömött bukszának és a külföldi halbiológusnőnek, a mindig idejében érkező, misztikusan mindentudó taxisnak mind-mind megvan a pontosan kijelölt helye és szerepe e történetben. Mindezt Bébé irányítja, akit pimaszul nem is érdekel hősein kívül más sorsa. S akinek közege a túlvilág misztikus szimbólumai - hol a Hold társaságában van, hol a víz alatt bugyborékol. Pérez meséje azonban mégsem pusztán egy felszabadultan vidám, latinos temperamentumú, fatalikus történet három ember boldogulásáról. Kubai lévén a film ennél összetettebb, s inkább hasonlít a mi hajdani, puha diktatúrabeli rejtjeles filmjeinkhez. (Meg is lep, hogy kerülhetett e film határon túlra, s nem dobozba. Talán mert e történet nem egy valóságos, azonosítható, konkrét Kubában játszódik, hanem egy fiktív, kontaminált nagyvárosban, így pedig a mese éle és csípőssége már nem is tűnik olyan veszélyesnek - látszólag.) A film kulcsmondata morbidul épp egy Ho Si Minh-től vett idézet, s a hőlégballonnal felszálló, Kubát elhagyni készülő külhoni halbiológusnő utolsó biztatása: "Amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a hajnal." Ezt ismételgeti és bővíti ki közmondásokkal egy havannai nyomorult megengesztelésére majd Elpidio is ("Az eső sem esik mindig", "A szükségből is lehet erényt kovácsolni."stb.). A film mottója viszont az ellenkező pólusról, John Lennontól vétetik: "Az élet az - múlik, miközben mindenki csinálja a dolgait." Az élet egy füttyszó mégsem politikai szatíra, se nem parabola, sokkal inkább egy biztató, életbentartó, hiterősítő és ébresztő éles füttyszó. Pérez ébresztőt fúj e 106 perces "füttyszóval", amelyet igen tudatosan kódolt szimbólumokkal. Az eluralkodott árvaság, magányosság, elhagyatottság - egy nemzetnyi árvaság, egy nemzet árvasága. (Az árvákat befogadó ősanya, nevelő neve nem véletlenül Cuba.) A jelen hintaszékbe ültetett kis öregeinek ásító premier plánjai a hivatali ünnepségen - a jelen megunása, kiásítása. Ez alvó kisöregek s az elalvófélben lévő (ásítási rohamokkal küszködő) középosztály látványa is ez ébredést, a felrázást sürgeti. A zene, a tánc, a hőlégballon, az Amerikát idéző jövőbeli görkorízó társadalom, az összebújó szerelmespárok hosszú sora, a szerelemtől dzsungellé burjánzó növények, az elvérző sárkány, na és persze a fütty mind a szabadságot idézik. A művészetbe, a szexbe, a múltba és a munkába merüléssel csupán szemüket hunyják be a jelen elől, elbarikádozzák magukat tőle. Erősen áthallásos a válaszút, az új élet lehetősége elé állítás is, s a felvonultatott állatsereglet is mind a feltámadásra s az újjászületésre utal: a páva, a sírban fekvő Krisztus szimbóluma; a csiga (aki - mint megtudjuk az egyik szereplőtől - nem csúszómászó, csak közel van a földhöz, s akárhova megy is, nincs honvágya, hisz honát mindig magával cipeli); a téli álmot alvó, Havannát és lakóit körülzsongó méhek, Mária madarai, a bölcsesség és a lélek szimbólumai, akik fullánkjaikkal az Utolsó Ítéletet jelképezik. Na és nem utolsósorban az Elpidio horgára akadó halak, a Megváltó és a feltámadt Krisztus szimbólumai, a boldogság és a szerencse jelei. Azok a bizonyos ájulakeltő szavak pedig a szabadság, álerkölcs, szex, opportunizmus. Az sem véletlen, hogy éppen Bébé a megváltó, aki a földön csupán füttyel kommunikált - fütyült ő idelenn mindenre, elsőként épp a sokat sulykolt egyenlőség szóra. Ő volt az, aki nem volt hajlandó beilleszkedni az árvaház rendszerébe - ki is lökte az rögvest magából, hiszen nem úgy táncolt, ahogy az fütyült neki. S kiiktatódott, felmorzsolódott, nem tudni mi módon ebből a világból, a sors, a szabadság és az örök kívülállás letéteményesévé válva. Happy enddel zárul végül e kuszán víg történet, a három szereplő története célba ér, a jövő nemzedékének pedig füttyszó, görkori és boldogság jósoltatik. Ahol pedig a szálak összefutnak - a Forradalom tér. E megadott helyen találkozik össze és ismer egymásra a három hős - e téren keresztül vezet az út az új élethez, a boldogsághoz és a felszabaduláshoz. A görkorizó seregletben felbukkanó két ikerpár is rejtjeles üzenet: a dualitást, a többpólusú rendszert, az ellentmondásosság és az egymást kiegészítés lehetőségét jelenítik meg. Csupán Bébé, az eddig oly derűs és boldog örök irányító s jövőbelátó az, aki, épp e kép láttán csak ül és sír: siratja Kubát és népét. Talán az elszenvedett jelenért és múltért - az ásításokért és ájulásokért, tetoválásokért és árvaházakért. Talán e jövőért elszenvedendő áldozatokért. Talán épp e jövőkép beválthatatlannak tűnő utópisztikusságáért, szürrealitásáért. Az utolsó kép elbizonytalanít bennünket az eddigi víg optimizmus után. Mégis épp e záró könnycseppekkel válik igazán emlékezetessé és szívszorítóvá Pérez e bohókásan összegyúrt filmje.