Filmkultúra: Filmek: "E helyen 1897-ben nem történt semmi"

Robert Altman: Cuki hagyatéka

61 Kbyte
"A hollywoodi filmekben az a legrosszabb, hogy nincs többé ember bennük. Ezek már csak jóslatok arról, hogyan lehet pénzt keresni. Van még öt százaléknyi szerző (Altman, Tarantino), aki többet mond arról, hogyan élnek az emberek Amerikában, mint a hollywoodi termés kilencvenöt százaléka..." Emir Kusturica nyilatkozata a filmvilágot éppen meghódító Tarantino és egy idős mester társadalmi érzékenysége közötti párhuzamra hívja fel a figyelmüket. Az idén hetvenöt éves Altman mit sem veszített frissességéből, a fiatalabb nemzedék, Tarantinótól a Coen fivérekig büszkén vállalhatja szellemi rokonságát a nagy öreggel.

Altman gyakran fordult a tradicionális mozi műfajok felé, a Képek a pszichológiai thriller, a Buffalo Bill és az indiánok a western, a Tolvajok, mint mi a gengszterfilm, a Nashville a musical, míg az Esküvő a romantikus komédia szellemében fogant.
Ám a distancia és az irónia hangsúlyozásával mindig eltért az adott műfaj szabályaitól, állandóan figyelmeztetve bennünket, hogy amit látunk, az csak egy film. A dezilluzionizmus fáradhatatlan harcosa, hamis ideológiákat, formális szertartásokat, kiüresedett emberi kapcsolatokat állít elénk. Az Esküvőben egy konzervatív, régi vágású családot mutat be, a példát a sajátjából merítette.
A Rövidre vágva híres jelenetében a csecsemőjét etető anya egy szextelefon szolgáltatást bonyolít le, felborítva a családi asztal szentségét. Egy másikban a gazdag orvos azt tapasztalja, hogy képzőművész felesége erotikusan vonzódik női modelljéhez. A rendező szemléletének és módszerének szerencsés találkozását nyújtja A hosszú búcsú. A híres magándetektív, Philip Marlowe figuráját korábban Humphrey Bogart keltette életre, talpraesett és férfias karakterét a nők bálványozták. Altman filmjében Elliot Gould egy cinikus és részeges nyomozót alakít, aki a macskájával él együtt, noha a szomszédban félmeztelen lányok napoznak és buliznak. A film hátat fordít a hagyományos bogart-i modellnek, nem bízik az egyéni megváltás képességében. Miután barátja elárulta, Gould utána megy és lelövi őt, miközben egy Hollywoodról szóló dalt sugároz a rádió.

A jó Altman-filmekben a helyszínek nem egyszerűen a cselekmény hátteréül szolgálnak, hanem megelevenednek, együtt lélegeznek a szereplőkkel. A Kansas City a harmincas évek szmokingban és nagyestélyiben pompázó előkelőségeinek ridegségét állítja szembe a füstből és piszokból is kivirágzó, az alkoholtól és a jazz zenétől megrészegült álmodozók világával. A Rövidre vágva Los Angeles napfényes külsőit, tágas belső tereit mutatja, a hegyek között kristálytiszta víz csobog. Az élet derűs oldalára azonban folyton-folyvást árnyék vetül. A tágas utcán autóbalesetet szenved egy kisfiú, családi viszály miatt egy lakás teljes berendezését felaprítják, a kikapcsolódni vágyó horgászok pedig hullát találnak a folyóban. A lelkekben csillapíthatatlan harc dúl, a várost éjszaka rovarirtóval szennyezik be, már csak a földrengés hiányzik. A játékos producer hőse megjárja a poklot, még gyilkolnia is kell, mielőtt sikeres üzletember lesz. A happy end viszont nem maradhat el. Valóság és díszlet, igaz és hamis végképp összemosódnak. Megőrizhetjük-e személyiségünk identitását az álomgyár formalizmusával szemben?

A Cuki hagyatéka ezekhez a nemes elődökhöz csatlakozik, noha nem éri el azok művészi színvonalát. A kedves, ámde kissé szenilis címszereplő visszavonultan él a korábban fényesebb napokat látott kúriáján, emlékei és halott férjének rekvizitumai között. Legjobb barátja Willis, egy alkalmi munkából élő, talpig becsületes férfi, akivel csaknem anya-fiú kapcsolatban áll. Cuki két unokahúga közül az idősebb, Camille igazi mátriárka, a külsőségekre sokat adó anyaisten. Az életben éppúgy parancsolgat az embereknek, mint a színpadon, ahol Oscar Wilde Salome című darabját próbálják átigazításában. Camille a szokások és elvárások rabja, zsarnokoskodik környezetén, folyamatosan frusztrálja Corát, félszeg és szófogadó testvérét. Holly Springs egy déli kisváros, amely békés és eseménytelen hétköznapjait éli. Ám egyszer csak piszok kerül a gépezetbe, Cuki ugyanis egyik elborult pillanatában öngyilkosságot követ el.
A holttestet felfedező Camille a család hírnevének megőrzése érdekében megeszi a búcsúlevelet, s az eseményt gyilkosságnak állítja be. A jól megtervezett expozíció és a tragikomikus halál eredményeként őrült cselszövés sorozat kezdődik, hogy eltussolják a szégyenletes tettet. Az intrikák azonban mindig a komikumba torkollanak. Az elfojtott érzelmek, az elhallgatott igazságok, az eltékozolt lehetőségek földjén járunk, William Faulkner regényeinek és Tennesse Williams drámáinak helyszínén. Ez viszont egy Altman-film, ahol a léggömbök kipukkadnak, mielőtt felemelkednének az ég felé. Sehol egy igazi csúcspont, a drámai kifakadások feloldódnak az ironikus felismerések és félreértések kavalkádjában. A mindennapok biztonságától kis időre megfosztott figurák nem akarják megváltani a világot. Nagyon emberiek, nagyon esendőek, akik beérik a bosszú édes izével és a hétköznapok derűs nyugalmával.

Altman ismét kedvenc anekdotisztikus elbeszélésmódját alkalmazza. Nincs főhős, egyenértékű karakterek váltogatják egymást az események sodrában. A film különböző periódusaiban Cuki, Willis, Camille és Cora adják egymás kezébe a történet vezérfonalát, miközben a kisváros jellegzetes figurái, a seriff és az ügyvéd színesítik az összképet. Altman a témavariációs narráció híve. A téma itt a tradíció, az erkölcs és a család felbomlása - a hagyományosan elfogadott amerikai értékek széthullása. Holly Springs főterén büszkén magasodik egy polgárháborús emlékmű, bár ez senkit sem érdekel. Cuki rendszeresen megtisztítja halott férje fegyvereit, talán a dicső múltra emlékezve.

A rendező a szatíra eszközeit is beveti. Egy feliraton ez olvasható: "E helyen 1897-ben nem történt semmi!". Azonban a városban minden a feje tetejére áll. A rendőrautó tilosban parkol, a gyilkosság gyanúsítottja nyitott ajtók előtt kártyázik a börtönben ügyvédjével és az ügyeletes őrrel. A város lakói mégsem törvényszegők, a szokásjog és a kapcsolatok spontaneitása egy mélyebb törvényre irányítja figyelmünket, amely eredendőbb és erősebb, mint a hivatalos eljárások. Nem véletlen, hogy a seriff az egyetemet végzett ügyésszel szemben nem hisz Willis bűnösségében, akivel többször is együtt horgásztak.

Az amerikai filmben és Altman életművében is központi helyet kap a család széthullásának ábrázolása, elég utalnunk Cassavettes műveire, illetve a legutóbb nagy sikert aratott A boldogságtól ordítani című filmre. A felbomlás folyamatát Altman a vertikális és a horizontális skálán egyaránt bemutatja. Cuki rangja szerint a család feje, de szerepkörét képtelen betölteni. Helyette a pénzsóvár Camille irányít mindenkit, ám a zsarnokot nyomban elsöprik, amint erre módjuk nyílik. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell a patriarchátus hiányát, a családban nincs élő férfi. Említettük már Cuki és Willis kapcsán az anya-fiú viszonyt. A rendező itt újabb csavart épít be a történetbe, mivel Willis fekete bőrű, akiről kiderül, hogy valójában ő is a család tagja. Az egykori rabszolgatartó, déli államokban ez a képlet finoman szólva nem tipikus. Hőseink számára azonban ismeretlenek a múlt sötét foltjai, az összetartozás érzése mindennél erősebb bennük.

A film szándékoltan lassú. A kamera elidőz az egyes jelenetekben, lehetetlenné téve az azonosulást a színészekkel és az eseményekkel. Mindenre rálátunk, mindenen elgondolkozunk. Az ábrázolás azt fejezi ki, amiről szól. Itt minden a boldog békeidőket idézi. A történelem valahol másutt van, elrobog a városka lakóinak feje felett. Nyakukon ott a képzeletbeli bárd, az eszmei és morális szétesés jeleit észre kellett venniük. Mégis hiszik, nem érheti baj őket. Mesebeli alakok, sértetlenek és örökéletűek. A végkifejletet követően a család levonul a folyópartra horgászni. A víztükör olyan sima, hogy inkább állóvíznek gondolnánk. Lábukat lógatva várnak a szerencsére. Azt remélik, nincs krokodil a folyóban. De ha mégis van, biztos elkerüli őket.

111 Kbyte

48 Kbyte

96 Kbyte

Glenn Close
26 Kbyte

Liv Tyler
30 Kbyte

Patricia Neal
31 Kbyte

Chris O'Donnel
38 Kbyte

61 Kbyte	"A hollywoodi filmekben az a legrosszabb, hogy nincs többé ember bennük. Ezek már csak jóslatok arról, hogyan lehet pénzt keresni. Van még öt százaléknyi szerző (Altman, Tarantino), aki többet mond arról, hogyan élnek az emberek Amerikában, mint a hollywoodi termés kilencvenöt százaléka..." Emir Kusturica nyilatkozata a filmvilágot éppen meghódító Tarantino és egy idős mester társadalmi érzékenysége közötti párhuzamra hívja fel a figyelmüket. Az idén hetvenöt éves Altman mit sem veszített frissességéből, a fiatalabb nemzedék, Tarantinótól a Coen fivérekig büszkén vállalhatja szellemi rokonságát a nagy öreggel. Altman gyakran fordult a tradicionális mozi műfajok felé, a Képek a pszichológiai thriller, a Buffalo Bill és az indiánok a western, a Tolvajok, mint mi a gengszterfilm, a Nashville a musical, míg az Esküvő a romantikus komédia szellemében fogant. Ám a distancia és az irónia hangsúlyozásával mindig eltért az adott műfaj szabályaitól, állandóan figyelmeztetve bennünket, hogy amit látunk, az csak egy film. A dezilluzionizmus fáradhatatlan harcosa, hamis ideológiákat, formális szertartásokat, kiüresedett emberi kapcsolatokat állít elénk. Az Esküvőben egy konzervatív, régi vágású családot mutat be, a példát a sajátjából merítette. A Rövidre vágva híres jelenetében a csecsemőjét etető anya egy szextelefon szolgáltatást bonyolít le, felborítva a családi asztal szentségét. Egy másikban a gazdag orvos azt tapasztalja, hogy képzőművész felesége erotikusan vonzódik női modelljéhez. A rendező szemléletének és módszerének szerencsés találkozását nyújtja A hosszú búcsú. A híres magándetektív, Philip Marlowe figuráját korábban Humphrey Bogart keltette életre, talpraesett és férfias karakterét a nők bálványozták. Altman filmjében Elliot Gould egy cinikus és részeges nyomozót alakít, aki a macskájával él együtt, noha a szomszédban félmeztelen lányok napoznak és buliznak. A film hátat fordít a hagyományos bogart-i modellnek, nem bízik az egyéni megváltás képességében. Miután barátja elárulta, Gould utána megy és lelövi őt, miközben egy Hollywoodról szóló dalt sugároz a rádió. A jó Altman-filmekben a helyszínek nem egyszerűen a cselekmény hátteréül szolgálnak, hanem megelevenednek, együtt lélegeznek a szereplőkkel. A Kansas City a harmincas évek szmokingban és nagyestélyiben pompázó előkelőségeinek ridegségét állítja szembe a füstből és piszokból is kivirágzó, az alkoholtól és a jazz zenétől megrészegült álmodozók világával. A Rövidre vágva Los Angeles napfényes külsőit, tágas belső tereit mutatja, a hegyek között kristálytiszta víz csobog. Az élet derűs oldalára azonban folyton-folyvást árnyék vetül. A tágas utcán autóbalesetet szenved egy kisfiú, családi viszály miatt egy lakás teljes berendezését felaprítják, a kikapcsolódni vágyó horgászok pedig hullát találnak a folyóban. A lelkekben csillapíthatatlan harc dúl, a várost éjszaka rovarirtóval szennyezik be, már csak a földrengés hiányzik. A játékos producer hőse megjárja a poklot, még gyilkolnia is kell, mielőtt sikeres üzletember lesz. A happy end viszont nem maradhat el. Valóság és díszlet, igaz és hamis végképp összemosódnak. Megőrizhetjük-e személyiségünk identitását az álomgyár formalizmusával szemben? A Cuki hagyatéka ezekhez a nemes elődökhöz csatlakozik, noha nem éri el azok művészi színvonalát. A kedves, ámde kissé szenilis címszereplő visszavonultan él a korábban fényesebb napokat látott kúriáján, emlékei és halott férjének rekvizitumai között. Legjobb barátja Willis, egy alkalmi munkából élő, talpig becsületes férfi, akivel csaknem anya-fiú kapcsolatban áll. Cuki két unokahúga közül az idősebb, Camille igazi mátriárka, a külsőségekre sokat adó anyaisten. Az életben éppúgy parancsolgat az embereknek, mint a színpadon, ahol Oscar Wilde Salome című darabját próbálják átigazításában. Camille a szokások és elvárások rabja, zsarnokoskodik környezetén, folyamatosan frusztrálja Corát, félszeg és szófogadó testvérét. Holly Springs egy déli kisváros, amely békés és eseménytelen hétköznapjait éli. Ám egyszer csak piszok kerül a gépezetbe, Cuki ugyanis egyik elborult pillanatában öngyilkosságot követ el. A holttestet felfedező Camille a család hírnevének megőrzése érdekében megeszi a búcsúlevelet, s az eseményt gyilkosságnak állítja be. A jól megtervezett expozíció és a tragikomikus halál eredményeként őrült cselszövés sorozat kezdődik, hogy eltussolják a szégyenletes tettet. Az intrikák azonban mindig a komikumba torkollanak. Az elfojtott érzelmek, az elhallgatott igazságok, az eltékozolt lehetőségek földjén járunk, William Faulkner regényeinek és Tennesse Williams drámáinak helyszínén. Ez viszont egy Altman-film, ahol a léggömbök kipukkadnak, mielőtt felemelkednének az ég felé. Sehol egy igazi csúcspont, a drámai kifakadások feloldódnak az ironikus felismerések és félreértések kavalkádjában. A mindennapok biztonságától kis időre megfosztott figurák nem akarják megváltani a világot. Nagyon emberiek, nagyon esendőek, akik beérik a bosszú édes izével és a hétköznapok derűs nyugalmával. Altman ismét kedvenc anekdotisztikus elbeszélésmódját alkalmazza. Nincs főhős, egyenértékű karakterek váltogatják egymást az események sodrában. A film különböző periódusaiban Cuki, Willis, Camille és Cora adják egymás kezébe a történet vezérfonalát, miközben a kisváros jellegzetes figurái, a seriff és az ügyvéd színesítik az összképet. Altman a témavariációs narráció híve. A téma itt a tradíció, az erkölcs és a család felbomlása - a hagyományosan elfogadott amerikai értékek széthullása. Holly Springs főterén büszkén magasodik egy polgárháborús emlékmű, bár ez senkit sem érdekel. Cuki rendszeresen megtisztítja halott férje fegyvereit, talán a dicső múltra emlékezve. A rendező a szatíra eszközeit is beveti. Egy feliraton ez olvasható: "E helyen 1897-ben nem történt semmi!". Azonban a városban minden a feje tetejére áll. A rendőrautó tilosban parkol, a gyilkosság gyanúsítottja nyitott ajtók előtt kártyázik a börtönben ügyvédjével és az ügyeletes őrrel. A város lakói mégsem törvényszegők, a szokásjog és a kapcsolatok spontaneitása egy mélyebb törvényre irányítja figyelmünket, amely eredendőbb és erősebb, mint a hivatalos eljárások. Nem véletlen, hogy a seriff az egyetemet végzett ügyésszel szemben nem hisz Willis bűnösségében, akivel többször is együtt horgásztak. Az amerikai filmben és Altman életművében is központi helyet kap a család széthullásának ábrázolása, elég utalnunk Cassavettes műveire, illetve a legutóbb nagy sikert aratott A boldogságtól ordítani című filmre. A felbomlás folyamatát Altman a vertikális és a horizontális skálán egyaránt bemutatja. Cuki rangja szerint a család feje, de szerepkörét képtelen betölteni. Helyette a pénzsóvár Camille irányít mindenkit, ám a zsarnokot nyomban elsöprik, amint erre módjuk nyílik. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell a patriarchátus hiányát, a családban nincs élő férfi. Említettük már Cuki és Willis kapcsán az anya-fiú viszonyt. A rendező itt újabb csavart épít be a történetbe, mivel Willis fekete bőrű, akiről kiderül, hogy valójában ő is a család tagja. Az egykori rabszolgatartó, déli államokban ez a képlet finoman szólva nem tipikus. Hőseink számára azonban ismeretlenek a múlt sötét foltjai, az összetartozás érzése mindennél erősebb bennük. A film szándékoltan lassú. A kamera elidőz az egyes jelenetekben, lehetetlenné téve az azonosulást a színészekkel és az eseményekkel. Mindenre rálátunk, mindenen elgondolkozunk. Az ábrázolás azt fejezi ki, amiről szól. Itt minden a boldog békeidőket idézi. A történelem valahol másutt van, elrobog a városka lakóinak feje felett. Nyakukon ott a képzeletbeli bárd, az eszmei és morális szétesés jeleit észre kellett venniük. Mégis hiszik, nem érheti baj őket. Mesebeli alakok, sértetlenek és örökéletűek. A végkifejletet követően a család levonul a folyópartra horgászni. A víztükör olyan sima, hogy inkább állóvíznek gondolnánk. Lábukat lógatva várnak a szerencsére. Azt remélik, nincs krokodil a folyóban. De ha mégis van, biztos elkerüli őket.
111 Kbyte
48 Kbyte
96 Kbyte
Glenn Close 26 Kbyte
Liv Tyler 30 Kbyte
Patricia Neal 31 Kbyte
Chris O'Donnel 38 Kbyte